McBalkán

avagy a sötétség (alig) elkülönböző fokozatai

Az ördög mindig a részletekben lakozik, s ez most sem volt másképp: Borat, az álriporter nálam már az első, széles mosolynál lebukott. Mert anélkül, hogy én is a P.C., azaz a political correctness szabályai ellen akarnék sokkterápia formájában cselekedni, mint tették azt a film készítői, azt kell mondanom: az angolszász médiában elhíresült angol komikus, Sacha Baron Cohen csak azzal tudja elhitetni, hogy valami Isten háta mögötti kazah faluból szalajtották, aki még sohasem látott igazi, kelet-európai alvégről származó fogsort. S ezzel, mi tagadás, az amerikai népesség nagy része így van. Utazni nem nagyon utazik, az újonnan érkezettek fogsorát pedig azonmód beszabályozzák. Mert ahogyan azt a nagy Benjamin Franklin is megmondá: rossz fog pedig nincs, csak akarni kell (vagy valami hasonlót). Lásd még az amerikai kultúra örökletes hívószavait: independence, self-reliance, valamint modern dentistry (azaz: korszerű fogászat). A nagy, amerikai álom mondhatni szerves része a nagy, amerikai, hibátlan mosoly. S ha a filmje nem is, de Sacha Baron mosolya bizony hibátlan.

Ám a magát Amerikában kazah riporternek kiadó Cohen - akinek másik, népszerű alteregója az Ali G néven elhíresült, afrikai-karibi rapper csávó, illetve Bruno, az osztrák meleg tévécsatorna hipermeleg riportere - nemcsak ezen csúszik el, hanem azon is, hogy a filmben több olyan jelenet is van, amelyik nyilvánvalóan (vagy valószínűsíthetően) beállított, illetve a szereplők be vannak avatva (ilyen például a Pamela Anderson-féle könyvdedikálási jelenet), s ez erősen rontja a film homogén hatását s főképpen autoritását: áldokumentumfilmből átkeveredik a túlságosan is vaskos, alpári komédiázás, illetve röfögés műfajába. S ha az egyik jelenetnél már gyanút fogunk, akkor a másiknál sem lehetünk biztosak abban, hogy valóban azt látjuk, amit látunk: a riportalanyok (sőt egy - vagy több - kultúra) valódi és teljes mértékű lejáratását, a Valóság kegyetlen leleplezését. Nagy kár, mert azokban a jelenetekben, amelyekben mégis ez történik, a hatás megdöbbentő és egyben ellenállhatatlanul tragikomikus. Ez az összetett, zavarba ejtő hatás pedig abból az aranyszabályból fakad, amely szerint igazán tragikus és komikus csak az tud lenni, amivel azonosulni tudunk, amiben saját sorsunkat/kultúránkat/népünket ismerjük fel. Téved tehát, aki azt hiszi, hogy ha beül erre a filmre, kényelmesen hátradőlhet, s jót röhöghet a primitív/rasszista/antiszemita/nőgyűlölő stb. Amerika, illetve a „vadkelet" rovására. Mert ahogy a nagy költő is megmondta, sose kérdezd, hogy kiért szól a harang: mindig azért, aki kérdi.

Lássuk, miről is van itt szó. Boratot, az angolul meglehetősen idioszinkratikusan (s idiotisztikusan) hadováló kazah sztárriportert a „kazah külügyminisztérium" kiküldi Amerikába, hogy egy alapos tanulmányút során elsajátítsa s hazahozza azt a felbecsülhetetlen értékű tudást, melynek segedelmével remélhetően megoldást találnak bizonyos súlyos „gazdasági, társadalmi és zsidó" problémáikra. A film elején Borat bemutatja sztereotipikusan elmaradott „keleti" faluját (a jelenetet Romániában forgatták, s a film bemutatása óta a kazahokon kívül a románok és a filmben szereplő cigányok is tiltakoztak, hogy átverték őket, amennyiben elhitették velük, hogy egyszerű dokumentumfilmet készítenek, s nem pedig egy őket végzetesen nevetségessé tevő bolondériát) a sztereotipikusan elmaradott lakóival (lásd például a falu nemi erőszakolóját vagy Borat húgát, a díjnyertes kurvát, valamint a környéken népszerű „zsidófuttatás" szokását, ami leginkább a spanyol utcai bikaviadalokra emlékeztet). Ezenkívül rövid összefoglalót tart hazája kultúrájáról, amelyből többek között megtudhatjuk, hogy a kazahok kedvenc itala az erjesztett lóhúgy, a családi ünnepségek fénypontja kutyák kilövése, a nőket érdemeik szerint, csak szexuális kielégülésre használják, és hogy nemzeti sportjuk a tehénboksz. Nazarbajev elnök, valamint a Washingtonba akkreditált kazah nagykövetség már Bush elnöknél is tiltakozott (aki alighanem még vadul keresi Kazahsztánt a térképen). Persze fel lehet róni Cohennek, hogy ugyan miért nem talált ki inkább valami fiktív államot (ahogy az politikailag korrekt lett volna), ám az kétségtelenül kisebbet szólt volna: egyrészt nem kerekedett volna belőle PR-szempontból előnyös, nemzetközi botrány, másrészt az amerikaiakról nem derült volna ki, hogy a hazájuk határain kívül eső, s különösen az egzotikus „vadkelethez" tartozó országokról ugyanolyan keveset (semmit) tudnak, mint egy fiktív országról. A világ másik fele számukra ugyanolyan terra incognita, mint amilyen Amerika volt a nagy felfedezések korában, amikor még nem fedezték fel (és akkor is csak tévedésből). Ugyanez természetesen a másik oldalra is áll: Cohen egyikükkel sem bánik kesztyűs kézzel.

A film nyilvánvalóan bizonyos irodalmi és filmes minták nyomdokaiban jár, a maga módján híven követi a Voltaire, Swift, Washington Irving és Mark Twain által kijelölt kultúrkritika, illetve kultúrszatíra vonalát. Továbbá a korai felfedezők Amerikával való találkozásukról szóló szövegeit, azaz az encounter literature műfaját ötvözi a road movie-k és a Marx fivérek által fémjelzett börleszk hagyományával. Borat figurája viszont fittyet hány a bon sauvage nemes hagyományára, s kifejezetten rossz vademberként masírozik végig Amerikán. Fergeteges kavalkádja során Borat vidám, sőt büszke antiszemitizmusával (az őt játszó Sacha Baron Cohen egyébként közismerten gyakorló zsidó), nyílt rasszizmusával, vérlázítóan természetes szexizmusával és macsó viselkedésével csihol ki lelkesen egyetértő, avagy éppen vérig sértődött reakciókat riportalanyaiból. A filmből lépten-nyomon tanulságként az derül ki, hogy akár innen, akár onnan nézzük, ez a világ bizony a világok legrosszabbika, és hogy Voltaire Panglossának optimizmusára továbbra sincs semmi ok. Sőt ha lehet, az optimizmusra való esély a lehető legkisebbre zsugorodott, s mára már megállapíthatatlanná vált, hogy kicsoda is itt a vadember, s hogy egyáltalán, melyik az a perspektíva, ahonnan még ítélkezhetünk mások felett. Például elég csak arra gondolnunk, hogy milyen kéjes fensőbbséggel szoktunk „balkánozni" kis hazánkban, egy olyan országban, ahol a „hugyenották" (gyűjtés) hetek alatt ötödosztályú vadkempinggé varázsolják a Parlament előtti teret, és azt javasolják, hogy a nemzet képviselői ezentúl lehetőleg lóháton járjanak törvénykezni, ahogyan az más rendes nomád népeknél is szokás, ahol a középületeket simán és percek alatt szét lehet verni/veretni politikai megfontolásoknak álcázott vandalizmus okán, ahol az emberekben békés hétköznapokon is gyilkos indulatok kerekednek, főleg ha volán mögé engedik őket, és ahol az antiszemitizmus, a rasszizmus, a homofóbia és idegengyűlölet bizonyos (alsóbb és felsőbb) körökben a jó társaságba való bekerülés minimális követelményei közé tartoznak.

Borat, aki a filmben többek között csúnyán kifigurázza az amerikai elnök terrorizmus elleni háborúnak álcázott vérszomjas toporzékolását, s nem kevésbé az őt és machinációit éltető agyatlan tömeget, nyilvánvalóan maga is háborút vív a terrorizmus ellen, mégpedig az előítéletek, a rasszizmus, a gyűlölet és az erőszak terrorizmusa ellen. S teszi ezt a terroristáktól akkurátusan eltanult gerillataktikával: váratlanul lecsap, majd továbbáll és eltűnik, egészen az újabb támadásig. Ám vigyázat, önelégült nézők ugyanolyan könnyen áldozattá válhatnak, mint Borat riportalanyai. Javaslom tehát: miközben Borat a mélydéli rodeóközönség egyre nagyobb döbbenetére szétzúzza az amerikai himnuszt valami álkazah halandzsával, mi is álljunk fel és énekeljük: we are the world, we are the children... Aztán meg szálljunk picit magunkba.

Borat - Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika. 84 perces amerikai vígjáték, áldokumentumfilm, 2006. Rendező Larry Charles; forgatókönyvíró Sacha Baron Cohen (et al.); operatőr Luke Geissbuhler, Anthony Ha.