A Mozgó Világ internetes változata

Még nem vagyok biztos benne, hogy a zene pontosan mire is való, de azt most már erősen gyanítom, hogy a hanglemeznek mi az értelme. Vagyis hát kettős értelme van, az egyik a zene, hogy a műveket meg lehet ismerni velük, mert jól néznénk ki, ha életünk azzal telne, hogy várjunk, amíg harmincévenként műsorra tűznek egy-egy kiemelkedően fontos Händel-oratóriumot, és nem tudom a pontos számot, de biztos, hogy egy halom Bach hiányozna a dúdolgatnivalók közül, ha ki lennék szolgáltatva a koncertszervezőknek.

A másik válasz az ismeretség. Arturo Toscaniniben az volt az érdekes, ahogy vezényelt. Hogy hogyan vezényelt, azt meg tudom hallgatni lemezről, abból megismerek egy embert, akit szeretek vagy nem (és most nem bánom, hogy nem kell konkrétan megmondani, igen vagy nem), de hát ismerem őt, vagy ismerem lényének legfontosabb, a nyilvánosságra tartozó vonását, és persze nagyon biztonságosan barátkozunk, mert nem kér cserébe semmit, legfeljebb időt, viszont nem fogja senkinek sem elmondani, hogy vajon elfutotta-e a könny a szememet a Szentivánéji álom hallgatása közben, vagy sem. Egyébként nem. A tőlünk szerzett órákat Toscanini meghálálja, a kicsinyke halhatatlanságért élményeket nyújt, pontosan ezért hallgatunk lemezeket, egy talánnyal kevesebb.

Ennek szellemében élve az életet: meghalt Silvio Varviso. A név halványan dereng, a foglalkozásával tisztában vagyok, karmester, operalemezek borítóján ő az utolsó név, de a lemezek abból az időből valóak, amikor még ez érdekelte legkevésbé az embereket, fontosabb volt a szoprán meg a tenor, mint a pálcás ember. Valami olasz szörnyeteg, frakkos, ősz lópofa, aki a próbán végig arról beszél, hogy mit mondott Verdi Tamagnónak, és ehhez tartsuk, kérem, magunkat.

Ami az utóbbit illeti, még igaz is lehet, de minden másban elég nagyokat trafált mellé. Varvisónak a neve olasz, de ő maga Zürichben született, ott is tanult, és vagy az az eset, hogy mindenbe belekezdett, mert semmiben sem volt igazán tehetséges, ezért tanult zongorázni, hegedülni, trombitálni és ütőhangszereken játszani, vagy már ekkor karmesternek készült, aki jobb, ha mindenhez konyít, és meg tudja mondani a rézfúvósnak, hogy mit vár el tőle.

Bécsben már karmesternek tanult, húszévesen már vezényelt, és még idén szeptemberben is föllépett Belgiumban, hosszú és szép pálya, megjárta a világ legkívánatosabb zenekari árkait, de olyan nagy áttörés nem következett be, nehéz persze most megmondani, hogy önhibából vagy azon kívül. Mert esemény, ha az ember először lép föl a Metropolitanben, és Varviso jó időben volt ott, még a negyvenet sem töltötte be, csak éppen senki nem törődött vele, hiszen azon az estén debütált a Lammermoori Luciában Joan Sutherland, és az kicsit érdekesebb volt, mint hogy ki hadakozik a pálcával a mélyben. A New York Times ugyan fölidézett egy Varvisóról szóló kritikát három évvel későbbről, mi más is lenne benne, mint kritikusi közhelyek, „ízlés, izgalom és kontroll", nem is fűznek hozzá más megjegyzést, hogy már az is szép, hogy egyáltalán észrevették a karmestert, amikor olyanok álltak a színpadon, mint Franco Corelli és Ezio Flagello.

Ez persze még nem a találkozás, hanem a híre. De Varvisóval nem annyira könnyű találkozni, ha csak a hivatalos lemezeket nézegetjük, mindössze három album van forgalomban vele. Egy Sevillai borbély, egy Parasztbecsület-Bajazzók és jaj, nagy megkönnyebbülés: az Olasz nő Algírban. Hogy annak idején miért vettem meg ezt a lemezt, már nem emlékszem. Volt másik felvételem, ami körülbelül fedezte a szükségleteket, Abbadóval és a bécsi előadás szereplőivel, de ez valahogy ott volt a boltban, elég béna, ciklámenszínű borítóval, Teresa Berganza eltúlzott felső fogsorával. Akkoriban nagyon odavoltam Berganzáért, szerettem a puha, asszonyos hangját, amelyben mindig ott volt a lehetséges szipirtyó, ott volt a mediterrán nő, aki olyan csodálatos lány és olyan szörnyűséges aszszony. Megvolt a lemez, meghallgattam róla az áriákat, fölkerült a polcra, soha nem gondoltam, hogy valaha még szükségem lesz rá, de így vagyunk a legtöbb lemezzel. És ekkor jött a hír, hogy meghalt Varviso.

A Sevillai borbélyban nem hiszek, azt régebben hallgatgattam, a Parasztbecsület nincs meg, marad hát a blaszfémia, vígoperával emlékezni a halottra, és abból tudni meg, hogy milyen is lehetett igazából. Nem teljes képtelenség, Gregor József is vígoperában a hivatalos önmaga, Varviso, az arcképét nézegetve, ennek pont az ellenkezője, nagy orrú, franciás jelenség, de ha ez jutott, ebből gazdálkodunk.

Nem annyira könnyű, de ez nem a karmesteren múlik. A darab persze zseniális, röhögős révület, de közben könynyes négykézláb a tehetség előtt, hogyan jut ennyi jó dolog ennek a hülyének az eszébe, hülyén értsd Rossinit. Amikor új, az benne a jó, amikor a régi, hiszen az Olasz nő azért a Sevillaiból és a Hamupipőkéből van, egy kicsit talán az utóbbihoz közelebb, akkor meg az, hogy újra tudja variálni ugyanazt a témát, ugyanazt a sodró finálét, egy másik módon élhetjük át a nagy fokozásokat és a kórus idétlenkedéseit. Azt érzi az ember, mint Vivaldinál, hogy mindig ugyanaz, és mindig mégis más, és miközben a nagy könnyedségével fölényeskedik, sokkal több van, amit észre kellene venni benne. És ha ilyen érzéketlen módon közelítjük meg az olasz zeneművészetet, akkor miért nem vagyunk hasonlóan ridegek Bachhoz, és rá miért nem mondjuk, hogy ugyanazt a fúgát írta meg százszor?

Mindegy. Nem érdemes bizonygatni, mennyire odavagyok a műért, de attól még nem hanglemezre való ez az opera, mert valahogy beledolgozódtak a közönség reakciói is, hogy állandóan nevetni kell meg szájat tátani, döbbenten figyelni, hogy mire képes az ember a hangjával, fölszalad a csillagokig, lemegy a mélybe, játszik, csilingel, és az értelme semmi, csak a jókedv, mulattatás, opera.

Világos, hogy Rossininak van igaza, az egész műfaj reménytelen lenne nélküle, a történetben nincs semmi titkos értelem, valami, ami több tudna lenni, mint idétlenkedés, a bej olasz nőre akarja cserélni Elviráját, de jól kiszúrnak vele, mindenkit leitatnak, és hazamenekülnek a taljánok. Szó sincs róla, hogy a primitivitás érdekében túlságosan egyszerűsítettem volna a cselekményt, minél több szót ért meg az ember abból, amit az énekesek eldalolnak, annál rémesebb az egész, van-e tökéletes feleség, aki szép is, gazdag is, és jó a természete. Majd pont ők fogják megmondani. De ha nevetgélni tudunk azon, hogy híres énekesek ostoba arcot vágnak, míg más híres énekesek elfogyó lélegzettel még egy magasságot préselnek ki a hangképző szerveikből, akkor az egésznek bája és értelme lesz. Talán.

Szinte észrevétlen, de máris Silvio Varvisóról beszélek. Merthogy ez ennek a lemeznek a lényege: hallgatom, hallgatom, és csak egy idő után tűnik föl, hogy nem azt hallgatom, amit akarok, nem a karmester munkáját figyelem, hanem az énekeseket, akik elég jól érzik magukat a stúdióban, természetesen és feltűnés nélkül simul alájuk a kíséret, nincs ajzás, de nincs nyűg sem, minden megy a maga útján, biztonságos a zenélés. Jó ez? Persze, hogy jó, csak éppen nem az, ami ma szokásos, nem az, amivel a nagy karmesterek elkényeztettek bennünket, nem az, amire kapkodnánk a fejünket.

Persze így is marad egy nyitány, és ott vannak a kórustételek, amelyek tisztán karmesteri felelősségűek. Csak hát a társulatok nem osztályon felüliek, a kórus mulatságos, igazi olasz alkalmi társaság, amelyben mindig van egy-két őrült tenor, aki azt hiszi, hogy ő egy föl nem ismert zseni, és sokkal hangosabban énekel, mint a kollégák. Az egészben van valami bájos szétesés, mert mindenki egyénileg van jelen, amiből persze azért összeáll a kar, de nem a tömböt érezni, mint egy jól összeszokott angol kórusnál, hanem az arcokat látni, Donatello megvénült angyalait.

A végére pedig csak eljutunk a nyitányhoz is, ami csodálatosan indul, rugalmasan pengetnek a vonósok, egyszerre, de mégsem gépszerű pontossággal, ettől puhává válik a hangzás, és mégis pontos, élő, zenei, és semmi kényszeresség, semmi drill nincs benne. Aztán veszedelmesebbé válik minden, mert sem a vonóskar, sem a fuvolista nem remekel, Varviso pedig kényelmesen gyors tempót kér, és nem azt az eszement rohanást, amivel elfedhetőek lennének a hiányosságok, és ami a közönségben is azt a kellemes érzést keltené, hogy itt szédületes adrenalinbombák röpködnek. Varviso azonban nem robbant, nem políroz, ettől az előadásnak kellemesen élő a hatása, és az ember meghajtja fejét a karmester előtt, aki inkább becsületes játékot folytat, de nem dolgozik a hatással. Az csak másodszorra vetődik föl, hogy vajon helyesen teszi ezt. Hogy egy alapvetően a hatással dolgozó zeneművet érdemes-e megfosztani ettől, csak azért, mert az zeneként is éppen eléggé szép. Hogy nem népszerű gondolat, az biztos, mert különben nem arról szólna ez az írás, hogy meghalt Silvio Varviso, akit elfeledtek még életében, és talán joggal.

 

 

 

Rossini: L'italiana in Algeri

Orchestra e Coro del Maggio Musicale Fiorentino

Silvio Varviso

Decca, 1963