A Mozgó Világ internetes változata

Guy Debord 1967-es könyvének, a La société du spectacle-nak a magyar kiadása mintegy negyven évvel követi az eredetit. Két fejezet megjelent ugyan az Eszmélet című folyóiratban, az egész könyv késésének azonban számos magyarázata van. Egyidejű magyar kiadás elképzelhetetlen volt, mert a hatvanas évek magyar (illetve szovjet tömb) politikája irtózott az újbaloldal minden irányzatától, így annak a dokumentumai indexen voltak. Túl a bolsevizmusnak a rivális baloldaliságtól való örökletes averzióján, az államszocializmus attól is megrettent, hogy ezek a fiatalság baloldali mozgalmai voltak, amire nem volt felkészülve, és amelyekben nagyobb fenyegetést látott, mint egy esetleges jobboldali eszmeáramlatban. Az újbaloldal ugyanis nem kívülről, hanem belülről támadott: a kommunizmus homályba veszett eredeti ígéreteit kérte számon az apákon azzal a kíméletlenséggel, amely az ifjúságnak is, és a rendszer ideológiájának is a sajátja volt.

Azért sem került elő ez a könyv a maga idejében, mert mindössze egy volt a hatvannyolcas kiáltványok, követelések, elméletek és egyéb irományok papírtengerében, amely kiöntéssel fenyegetett François Maspero egykori, a boulevard Saint Michelen működő könyvesboltjának a polcairól. Ha akkor bárki ki akart volna választani egy vagy két reprezentatív művet, nem biztos, hogy rátalált volna Debord könyvére.

Feledésbe is merült, mozgalmával, az Internationale Situationniste-tal (a továbbiakban: IS) együtt, de csak körülbelül másfél évtizeddel ezelőttig. Azóta Debord, barátja és legközelebbi munkatársa Raoul Vaneigem, az IS, és mindazok a mozgalmak - a CoBRA, az Internationale Lettriste, a Mouvement Internationale pour un Bauhaus Imaginiste -, amelyekből a Szituacionista Internacionálé 1957-ben létrejött, megkülönböztetett figyelem tárgyává lettek.

Debord mozgalmának mélyre nyúlnak a gyökerei: túl a Dada, az anarchizmus, a szürrealizmus elemein, amelyeket magába szívott, Rimbaud-nak a changer la vie (megváltoztatni az életet) felszólításáig és Marxnak a világ megváltoztatására való felhívásáig. Közvetlenebb elődje a Cornelius Castoriadis vezette Socialisme ou barbarie elnevezésű, antisztalinista és antidogmatikus baloldali mozgalom volt. Maga a SI is sokfelé ágazó, hasonló utakat kereső társulások egybefogásaként, illetve megreformálásaként jött létre. A negyvenes évek végén megalakult CoBRA (Koppenhága, Brüsszel, Amszterdam) a festő Asger Jorn és az építész Constant Nieuwenhuys vezetésével a Dada markánsan baloldali továbbfejlesztéseként forradalmasítani akarta a művész és a művészet szerepét a Nyugat társadalmaiban. 1956-ban Asger Jorn új csoportot szervezett, az Ulmban Max Bill vezetésével működő, magát a Bauhaus utódintézményének tekintő funkcionalista szellemű Hochschule für Gestaltung ellenében a „Mouvement Internationale pour un Bauhaus Imaginiste" (Nemzetközi mozgalom egy képzeletelvű Bauhausért) elnevezésűt. Közben 1952-ben Guy Debord „eltérítette" az Isidore Isou által vezetett lettrista mozgalmat, amelynek programja ugyancsak a művész és közönség, élet és művészet közötti határok megszüntetése volt. Kisebb botrányokat szerveztek, amelyekért Debord a kreativitás kritikátlan bálványimádatával vádolta őket, hogy barátaival hamarosan Aubervilliers-ben megalakítsa a l'Internationale Lettriste-et, amely szakított Isou-val. 1952 és 1954 között Debord az Internationale Lettriste c. folyóirat négy számát adta ki, ezt 1954-től kezdve az általa alapított Potlatch című folyóirat követte.

Az elidegenedés elleni álláspontból logikusan következett a munka mint az elidegenedés marxi elméletében annak hordozója elleni fellépés, a program tehát a munka korszakának a végét hirdette, a kreativitás és öröm világának az elérkeztét. A lettristák „költői szituációkat" konstruáló törekvéseit Debord és Vaneigem az élet egészének a radikális átformálására váltotta át. A szituációk konstruálásának a színtere a nagyváros volt, a városi tér birtokbavétele és képzeletgazdag átalakítása.

1956 őszén Jorn találkozót hívott öszsze az olaszországi Alba városában, amelyen a fenti szervezetek és néhány más, hasonló törekvésű csoport képviselői tevékenységük és programjaik koordinálásának a lehetőségeit vitatták meg. Egyetértettek abban, hogy szükséges egy új, egységesített városfejlesztéshez (urbanisme unitaire) kapcsolt új, a város terébe integrált, kreatív életmód megteremtése. Ennek a döntésnek az eredménye volt az Internationale Lettriste, a Mouvement pour un Bauhaus Imaginiste és a Comité Psychogéographique de Londres egyesítésével 1957. július 27-én Cosio d'Arroscia-ban létrehozott Internationale Situationniste. Debord a megkonstruált szituációkkal a látványoktól és a fogyasztástól elkábult, passzivitásba süppedt társadalmat akarta forradalmasítani a maga minden más tanítással vitában álló eszméivel. A Société du spectacle-on kívül számos tanulmányt és pamfletet írt, valamint filmeket készített, többek között a Société du spectacle-ból is. Elvbarátaival sorozatosan összeveszett, kizárta őket a mozgalomból, amit azok is megtettek vele, olyannyira, hogy 1994-ben elkövetett öngyilkossága idején a papírforma szerint már csak egymaga volt szituacionista.

Ez a könyv maradt a fő műve, és utólag az is látható, hogy már megírásakor is nagy hatása volt. Hatvannyolc egyik alapvető kultikus könyve volt, amelyből mindenki tudott idézni, egyes sorai pedig jelszavakként, falfeliratokként, a hatvannyolcas folklór elemeiként lettek ismeretesek. Negyedszázaddal később már klasszikusnak számított: a Libération 1994. decemberi Debord-nekrológja leszögezte, hogy „a Szituacionista Internacionálé a hatvanas évek egyetlen olyan politikai kalandja, amelyre ma is támaszkodhatunk, anélkül hogy összecsuklana". Ezután egymást követték a tanulmánykötetek, antológiák, forráskiadványok, és olyan tekintélyes folyóiratoknak, mint például az Octobernek az IS-nak és Debord munkásságának szentelt különszámai és tanulmányai.

E látványos reneszánsz legfőbb indoka nemcsak a hatvanas évek alaposabb elemzésének az igénye, hanem Debord munkásságának, különösen a Société du spectacle-nak a húsba vágó aktualitása. Mintha a világ - pontosabban e könyv olvasóinak a tábora - most ébredt volna rá, miről is beszélt ez a magányos, összeférhetetlen alkoholista filozófus negyven évvel ezelőtt. A passzivitásról, amelybe az állam intézményével szövetkezett nagytőke ringatja a lakosságot a látvány virtuális valósága, a fogyasztás, hirdetések, a relatív jólét, illetve annak illúziója révén. A látványosság, a spectacle „a leláncolt modern társadalom rémálma, amely semmi mást nem fejez ki, mint a társadalom vágyát, hogy alhasson. A [spectacle] ezt az álmot őrzi" (14. o.), mondta Debord akkor, amikor még kevesen voltak, akik felismerték a látványvilágban a „létező rend önmagáról szóló, öntömjénező monológját" (15. o.), a „hatalom önarcképét egy olyan korban, amikor e hatalom totális uralma a létezés minden feltételére kiterjed" (uo.).

Ez a manifesztum formátumú, számozott szekciókban megírt könyv nem állítja, hogy a látvány kultusza és valósághelyettesítő funkciója új keletű volna. Feuerbach 1843-ban írt, A kereszténység lényege című könyvéből választotta az első fejezet mottóját, amely szerint „...e kor számára, amely előnyben részesíti a képet a dologgal, a másolatot az eredetivel, a képzetet a valósággal, a látszatot a lényeggel szemben... csak az illúzió szent... Sőt a szentség abban a mértékben nő a szemükben, amennyire az igazság csökken és az illúzió nő..."

Debord indulata és radikalizmusa többek között annak az árulásnak szól, amivel a marxizmussal takarózó baloldali ideológiájú államrendszerek a kereszténység hatalmi módszereit másolják. Ami módszereikben új, azt az új korszak új technológiáinak köszönhetik, amelyek segítségével a passzivitás sokkal magasabb fokain ringathatják el a lakosságot. Nem kell templomokba menniük, hogy ott vegyék magukhoz az illúziót: mindezt házhoz szállítja nekik a televízió, a mindenütt kéznél lévő hirdetések, az egész szórakoztatóipar. (És akkor még nem vettük figyelembe, hogy Debord nem érte meg mindennek az internetről dőlő áradatát.)

A sok évtizedes adósságot törlesztő magyar kiadással, amely mindenképpen üdvözlendő és láthatóan áldozatos munkát testesít meg, egyetlen igazi vitám a könyv kulcskategóriájának, a spectacle szónak a fordítása. Igaz, hogy ez a szó szinte lefordíthatatlan, de hát azért vannak fordítók, hogy megküzdjenek az ilyen kihívásokkal. Sovány mentség ugyan, hogy ennek az egyetlen szónak a kapcsán is kiderül, milyen nehéz, illetve lehetetlen a fogalmak tiszta rendjét leképezni magyar nyelven. A franciában ugyanis a spectacle közönséges, sűrűn használt szó, lehet pejoratív is, nem is, jelenthet bármiféle látványt, látványosságot, akár cirkuszit, utcait, valamely műsorbelit, akár spontán megjelenő, látványosságszámba menő vizuális tárgyat vagy eseményt. Az alkonyat vagy a szivárvány éppúgy spectacle, mint Disneyland. Mindemögött azonban ott áll, mintegy aranyfedezetként, a szó latin eredete, amely a neolatin francia nyelvben nem archaikus, hiszen a kettő közötti kontinuitás eleven, mindennapos tapasztalat, és a spectacle szó az idők során újabb és újabb jelenségekre csúszott át anélkül, hogy frissességéből és pontosságából veszített volna.

Ilyen szavunk a magyar nyelvben nincsen. A spektákulum, amire a kötetet fordító Erhard Miklós választása esett, ódivatú szó, akár az okuláré: avítt, keresett, kimódolt, a közbeszédben régóta nem használatos. Jókainál is talán csak a nagypapák ódivatú latinos műveltségének és vidéki manírjának a jele. A könyvben minden egyes előfordulása - és nemcsak oldalanként, hanem mondatonként is többször szerepel - szinte fájdalmas, és szöges ellentétben áll Debord stílusával, hangvételével, aktualitásával, élesen a jelent kipellengérező gondolataival és azzal, hogy kötetlen hangon, bonyolult gondolatmeneteit sallangmentesen előadva beszél a kortársaihoz. Azért is zavaró ez a szó, mert azok a jelenségek, amelyeket Debord a modern kapitalista társadalmakban a spectacle szóval ír le, többnyire maguk is a fejlett technológiájú nyugati tömegkultúra modern jelenségei, elsősorban a televízió és a reklámok, valamint a hirdetés egyéb tömegtársadalmi formái, amelyekre különösen inadekvát egy körülményes és ósdi latin-magyar kifejezés. Ha nincsen rá szavunk, akkor talán, mint e recenzió címében tettem, szóösszevonással lehet megteremteni a spectacle valamivel hűbb magyar megfelelőit, mint például „látványtársadalom", „látványvilág", „látványipar", látványfogyasztás", „látványhatalom", „látványrabság", „látványegység" stb. - akkor is, ha erre a szöveg nem mindig, vagy nem könnyen ad lehetőséget. Sok estben pedig egyszerűen egy a látvány szóval adható vissza a legpontosabban.

Ez annál is fontosabb - és ezért időztem ilyen hosszan ennél a kifejezésnél -, mert mint a fordító az Utószóban megjegyzi, ez a könyv erről a szóról szól. A látvány, a spectacle felfedezése és megnevezése mint a társadalom új típusú elnyomásának az eszköze Debord érdeme. Hogy milyen élesen látott, milyen korán, mennyire a látványkultusz kezdeti alakjaiban vette észre a látvány létrehozásában és piacra dobásában működő politikai erőket és hatalmi lehetőségeket, azt ma látjuk igazán, amikor a látványképzés és a látványtársadalmak technikailag és szervezetileg sokadik generációjának a működtetését szemlélhetjük és tapasztalhatjuk mindennap.

 

 

Guy Debord: A spektákulum társadalma. Fordította Erhard Miklós. Budapest, 2006, Balassi.