Rend

Az izzókat az üres akváriumba gyűjtötte,

virágföldbe temette a becsomagolt húst és

posztót szögelt az ablakok elé. Ki tudja,

mióta állt a zuhany alatt halaival a kezében,

már csak annyi dolga volt, hogy kivárja

a reggeli fényt, most, hogy mindent a

helyére tett.

Egy, kettő

Ismerte ezt az illatot, a bőr sós

párolgását a savanykás ágyneműn.

Tudta kívülről ennek a másik embernek

a testét, mégis, amikor tenyerével

újraolvasta a felületet, a puha részek

redőit, sokszor felejtette el, nem a sajátja-e.

Milyen furcsa írás az, gondolta, amiben

nincsenek névmások. Érezte az illatot (kiét?),

a sötétben nem látott semmit, mert az izzók

kiégtek, egyedül a viasz érintésének

távoli emléke jutott eszébe és a sejtés,

hogy minden függés tanulható.

Egy ideje minden erejét lekötötte,

hogy abban a helyiségben maradjon,

ahol a fény van. Ahol a többiek

laknak. Milyen könnyű lehet, ha

valaki sose járt az alagsorban.

Nem gondolni a kialudt villanykörtére

a folyosón, nem gondolni a bűzös

pincehelyiségre, a zizzenésre,

ahogy csak a szögesdrót tud.

Nem gondolni.

Sokáig ülsz fölötte. Édeskés darabokat

turkálsz ki a tányér szélére a villáddal.

Nem kell gyümölcs, mondod. Belekóstolsz

a szószba. Túl fűszeres és híg.

A szalvétán halomba gyűjtöd a fehér

darabkákat: nem szereted a hattyúhúst.

Neked legyen nyers. Sóhajtasz, leülsz

mellém és sokadszorra is elmagyarázod,

hogy kell egy jó tatárbífszteket megcsinálni.