Kiss Judit Ágnes
Szétszaggatott szonettkoszorú
1
Az emberélet útjának felén -
hogy értékesebb-e ez, mint az állat
ártatlan léte, és hogy mitől válhat
súlyosabbá az isten mérlegén,
erre nem sikerült választ találni.
Csak azt tudom, hogy megtanultunk annyi
fölöslegeset, szépet adni-kapni,
és nem tudunk még önmagunkkal bánni.
Egy élethez egy élet is kevés.
Kísérletezünk, mint a rossz vegyész:
ügyetlenül és éppoly megszállottan.
A nagy kísérlet útjának felén,
az enyémnek tán kilenctizedén
még nem tudom, hogy hová is jutottam.
2
Még nem tudom, hogy hová is jutottam.
Hegyi szerpentin vezet a tetőre,
vagy tébolyult vagyok, ki körbe-körbe
járva, halálig hiszi, jó úton van?
Ha így, ha úgy, másban nem bízhatom.
Ez az ösvény, mely általam jött létre,
mert én teremtem kőről kőre lépve,
és porrá válik, mihelyt elhagyom.
Vágyaktól fel-, gyönyörtől elcsigázva
rovom a kört. (Vagy egyenes? ki látja?)
De biztató, hogy menet közben lépten-
nyomon találkozom az angyalokkal,
bár szavuk nem, csak mozdulatuk értem,
- köröttem köd - és azt is csak nyomokban.
3
Köröttem köd, és azt is csak nyomokban
érzékelem, hogy azonos vagyok
egy testtel, hogy a fej, törzs, végtagok
őriznek abból valamit, mi voltam.
Még szoknom kell, hogy vágyra, fájdalomra
ez a test furcsa nedveket fakaszt,
s cserélgethetek tampont vagy tapaszt,
attól függően, éppen hogy gondolja.
Ha mozdulnék, van úgy, hogy ő a béna,
ha összeomlanék, sokszor kemény
léptekkel visz a veszélyből, de még a
bűneimért is ő lakol, szegény.
Ha végre megpihen, olyankor néha
látom, mit magzatkorom éjjelén.
4
Látom, mit magzatkorom éjjelén,
a férfi és nő közti szörnyűséget,
mi létbe rángatott, s azóta éget
mint vágy, s olyan alakban jön felém,
hogy hiszek benne első pillanatra,
és későn döbbenek rá: csak kötél,
mi testbe szorít, koporsófödél,
mi úgy hull rám, mint holdárnyék a napra.
Gazdag úr voltam az angyalok földjén,
síkos hazugság, azt mondják, szerelmi
szándék, húz le közülük, mint az örvény.
Mi voltam, abból nem marad meg semmi,
koldussá lettem, hiszen régi törvény,
hogy a létért nagy árat kell fizetni.
5
Hogy a létért nagy árat kell fizetni,
ezt sikoltozza minden újszülött,
ki lélekként lebegett föld fölött,
s most kényszerítik húscafattá lenni.
Mert nem az fáj, mit fájdalomnak hívnak:
az öt érzék, hogy vért pumpál a szív,
a bél salakot, és hogy karcsú ív
feszül aközt, hogy mit neveznek kínnak
és mit gyönyörnek. Míg e testre vártam,
az örök vanból kaptam új erőt,
most a volt és lesz váltóáramában
rángva meghátrálok a cél előtt.
Hogy megtudjam, kit őrzök valójában,
testet kell húzni: csontot és velőt.
6
Testet kell húzni, csontot és velőt
és húst, mely tanul itt-ott domborodni,
és lassan azt is megtanulod, hogy mi
választja el a férfit és a nőt,
és pont az köti össze. És megérzed,
hogy végső soron testben élni jó,
csonthéja őriz - belét a dió,
és elfelejtesz majd minden miértet,
míg megmerítkezel a kéjben, már azt
hiszed, hogy a test megadta a választ,
s elaltatod benned a kétkedőt.
(A bordákat - a tüdőt félrehajtva -
szétfeszíteni, hogy átnézz rajta,
mert úgy megszokod, nem marad erőd.)
7
Mert úgy megszokod, nem marad erőd
eltépni tőle életed felét
(a megszokás talán nem is elég,
jó testben élni, s visszahúz a föld,
mint szerelmesed hajnalban az ágyba,
ha felkelsz mellőle, mert menni kell),
mit megszoksz, az, mit magadnak hiszel,
és nincsen se időd, se kedved másra,
mert érezni kell, vagy vad és szelíd
szavak papírsárkányát eregetni,
vagy sóhajtozni, ha van, mi hevít,
vagy inni kell, vagy csokitortát enni.
Ezt az egész vackot majd ki segít
az út végén egy sóhajjal levetni?
8
Az út végén egy sóhajjal levetni
a ráncokat, a sok horpadt heget
nem lesz nehéz, de mondd, hogyan lehet
a vágyott-megélt szépet elfeledni?
Mert éreztem nyál mézét, könnyek sóját,
a harmat nedvét pucér talpamon,
s ha mellém ült a vétlen alkalom,
mellemen, hasamon egy férfi súlyát.
Ha égi lény vagy, nincs hozzám közöd.
Már nem követlek, szárnyam elhagyott,
csak összerezzenek, ha rám kiáltasz.
Félig az angyal- s emberlét között
egyensúlyozni képtelen vagyok.
Állok a ködben, sehol semmi támasz.
9
Állok a ködben, sehol semmi támasz,
hát előbb-utóbb beleszédülök
a múlandóságba, s ami örök,
ha megszólít is, untat már és fáraszt.
Saját sorsomban nem lehetek vendég,
mint gazda hívom meg a bűnöket:
bujaság, harag, bármelyik jöhet,
én szolgálom, mert mi mást is tehetnék
az ismeretlenséggel összezárva,
ha nem vagyok bolond, se szent, se hős?
Meghátrálni nem vagyok elég gyáva,
és győzni nem vagyok elég erős.
Idegen napok, évek között járva
csak egy-két illat, ami ismerős.