A Mozgó Világ internetes változata

(A Schönhauser Allee-n)

Több hónapi berlini tartózkodás után sem tudom magamban eldönteni, hogy a város melyik kerülete volt rám nagyobb hatással. Mentségemre szóljon, tallózgatom a magyar írók berlini vallomásait, hogy miközben egyikük a Prenzlauer Berghez, a másikuk a Kreuzberghez kötődik, valamennyien csak néhány utcához ragaszkodnak. Vannak, akik néhány épület, tér benyomásáról írnak, én viszont egyszerűen beleszédülök a város egészébe. Leginkább talán a városrészek közötti különbségek bűvölnek el. Minden évszakban, minden napszakban minden más. Hat hónap után még mindig nehezen hiszem el, hogy itt vagyok, és maradok még egy ideig. Az őszi utcákon bandukolva Kosztolányi mondata kísért: „Egy falu, egy kisközség tulajdon országomban idegenebb nekem, mint egy idegen város. Valahányszor városba érkezem, úgy tetszik, hogy hazaérkezem." Hasonló érzés kerít hatalmába, azzal a pontosítással, hogy a haza szónak számomra más jelentése van. Úgy is fogalmazhatnák, hogy Berlinbe érkezve végérvényesen kikötöttem egy városban, ahol - végre - minden kétséget kizáróan idegen vagyok, és mégis minden olyan ismerős. Ez nekem annyira egyértelmű, hogy megnyugtat. Annál is inkább, mert egy életen át határesetek sokaságában vergődtem, mindig valamiféle többértelműséget, ellentmondást hordoztam magamban és érzékeltem magam körül. Hogy mennyi hátrányt, illetve mi előnyt szolgáltatott ez az örökös vívódás, az most nem is fontos. A többértelműség valójában többlet kellene hogy legyen, de természetesen csak akkor és olyan világban, amelyikben kibontakozhat; ellenkezőleg megrázkódtatások egyvelege s egyértelmű hátrány. A magyar világban hátrány.

A hosszú Schönhauser Allee-n sétálgatva többször betérek egy-egy internetkávézóba. A számítógépek előtt török fiatalok ülnek, és török újságokat böngésznek. Több mint 300 ezer török nemzetiségű él Berlinben, sok közülük már régóta német állampolgár, de a török identitásról nem mondanak le még azok a második vagy harmadik generációt képviselő fiatalok sem, akik német nyelven fejezik be egyetemi tanulmányaikat. Érdeklődésemre megerősítik, hogy ugyanez tapasztalható az arab vagy a kínai fiataloknál is. Tehát a nemzeti önazonosság nem sérül, illetve nem veszik el, ha más nyelvű képzésben részesülnek. Mi több - ez már a szociológusok megfigyelése -, a bevándorlók harmadik nemzedékében sokkal erősebb a nemzeti érzés, mint az első nemzedékben.

Az internetkávézókban természetesen azzal a réteggel találkoztam, akik még szegénysorsban tengődnek, nincs pénzük komputerre. Szemem előtt játszódik le az, amiről az utóbbi időben olvasgattam. Megelevenedik előttem az Eric Hobsbawm immár klasszikusnak számító nacionalizmuskönyvének új előszavában kifejtett, a vándornacionalizmust előtérbe állító tézise. Eddig, írta a neves szerző, a nacionalizmus inkább területhez, a szülőföldhöz, a gyökerekhez kötődött; aki elvesztette a szülőhazáját, annak elbizonytalanodott a nemzeti identitása is. A 20. század végén azonban a szülőföldi nacionalizmus mögött felsorakozott a vándorló nacionalizmus is. Az első nemzedék kapcsolata a szülőfölddel esetleges volt. Gyorsan beletörődött az asszimilációba, vagy pedig saját gettójában húzta meg magát. A harmadik generáció, az információs társadalom nemzedéke viszont sokkal dinamikusabb világban nevelkedett, mint a szülők, és megtanult élni az új lehetőségekkel, egyszeriben napi kapcsolatba került a hazával. A légi közlekedés jóval olcsóbb lett. Nem nehéz kapcsolatot tartani a szülőfölddel. Meglepő számomra, hogy sok magyar értelmiségi az internetben afféle kozmopolita áfiumot lát; Berlinben viszont azt tapasztalom, hogy éppen a nemzeti azonosság megőrzésének eszköze lett.

A Schönhauser Allee kávézóiban a török fiatalok a világhálón török újságokat böngésznek. Természetesen nem gondolom, hogy ez legyen a követendő példa a magyar kisebbségek előtt, hiszen egészen más körülmények között váltak kisebbségiekké. Ők nem saját szándékukból lettek egy másik ország állampolgárai, hanem kényszerítő körülmény hatására, nagyhatalmi akaraterő döntött a sorsukról. Kulturális hátterük is egészen más. A jelenet mégis tanulságos, mert felveti a kérdést, hogy mit jelent szórványnak lenni a 21. századi Európában.

Nem tartozom a globalizmus apologétái közé, viszolyogva veszem tudomásul, hogy Európában lassan kialakul egy globalista gazdasági, kulturális lobbi, amely kínosan egyhangúvá változtatja a sokszínű világot. Az sem vigasztal, hogy születőben a kozmopolita banalitás vonzó nyelve, amelynek első parancsa, hogy hasonlítani kell a centrumhoz, máskülönben felismerhetetlen maradsz. Mélységesen felháborít a globalizmusban érzékelhető neokoloniális diskurzus. Mindinkább szeretnék hinni - hogy György Péter egyik írásában jegyzett gondolatára utaljak - a pluralista kozmopolitizmusban, amely a kultúrák sokszínűségét bontakoztatja ki. Közös kincs születik a közös térben. Közelebb áll hozzám a Wolf Lepenies által képviselt eszme, amely szerint a globalizmus a centrum és a periféria új viszonyát teremti meg, vagyis felszabadítja a perifériát a nemzetállami centrum egyeduralma alól, és lerombolja a hagyományos nemzetállam monopóliumát. És mindenkinek megvan a saját régimódi centruma. Észre kellene végre venni azonban, hogy európai méretű szórványosodás kezdődött el. Furcsa anarchia kezd kialakulni a nemzeti identitás megkonstruálásában. A szórványban élők száma egyre népesebb, és biztató körülmény, hogy az új szórványok nem kívánnak asszimilálódni. Immár egy államon belül is hihetetlen mértékben felgyorsul a munkaerő-vándorlás - Európán belül például még soha sem volt ilyen nagy, s ezen az úton nincs megállás. Találkoztam perui értelmiségiekkel, akiknek még a szülei települtek le Németországban. Ők német egyetemeket fejeztek be, de magától értetődően peruinak vallják magukat. Peruinak, de másként, mint a Peruban élők. Már meg sem lepődöm, amikor nyugat-európai országokban, a legkülönbözőbb szakmákban és értelmiségi körökben is spanyollal vagy portugállal találkozom. A peregrinusok fejében egy percre sem fordul meg, hogy lemondjanak nemzeti kultúrájukról. Az a tapasztalatom, hogy a globalizmusra adott válaszként mind makacsabbul ragaszkodnak hozzá. Ám a nemzeti identitásnak nincs többé központi magja: csak a végtelen gazdagságot képező variációk léteznek. Ez zajlik a nagyvilágban, miközben Budapesten továbbra is arról folyik az elkeseredett vita, hogy ki az igaz magyar.

 

(Hogyan éltem át a Kádár-rendszert?)

Magyar író? Újvidéken él? Hol van Újvidék? A Balaton közelében? Csakugyan, Szerbiában? Fantasztikus! Rendkívüli kaland! És mikor költözött át Újvidékre? Akad-e még magyar író, aki átköltözött, hogy tanúja legyen azoknak az eseményeknek? És úgy iparkodott oda, mint Ernest Hemingway a nyugati hadszíntérre vagy Párizsba? Kezdetben zavarba hoztak, nemkülönben bosszantottak az ilyen és hasonló korlátolt kérdések, hiszen nem átlagemberek tették fel őket, hanem értelmiségiek, többnyire olyanok, akik egyébként jártasak a világ dolgaiban, akik nagy elismeréssel szólnak a magyar 56-ról, a demokratikus ellenzékről, meg 89-ről, amikor a magyarok megnyitották a keletnémetek előtt az osztrák határt. Akik olvasnak, esetleg követik a mai magyar irodalmat. Akik áradoznak a Balatonról és a magyar fogorvosokról.

Hogyan éltem át a Kádár-korszakot, szegezik újra meg újra a mellemnek a kérdést azok a német értelmiségiek, akikkel volt alkalmam találkozni, és akik a magyar kultúra jó ismerőinek tartják magukat. Ugyanezeknek eszébe sem jutna, hogy egy svájci német írót arról faggassanak, hogyan élte át a Hitler-korszakot, mert azzal azért tisztában vannak, hogy a svájci német prózairodalom kontextusa egészen más, mint egy németországi író regényének kontextusa. Kétség nem férhet hozzá, hogy Dürrenmatt csakis svájci német lehet. Az irodalomkritikusok, a kánonteremtő elméletírók között ez nyilvánvaló. Mindenki előtt evidencia Thomas Bernhard prózájának osztrák társadalmi kontextusa. Ugyanez a természetes distinkció fordul elő a fiatalabb nemzedékek esetében is. De nemcsak a németek előtt magától értetődő ez, hanem egy svéd vagy egy portugál előtt is, aki német nyelven írt regényt vesz a kezébe.

A magyar kultúra és irodalom estében nem alakult ki hasonló képlet, közmegegyezés. Az analógia, mint minden analógia, nem sántít ugyan, de azért mélységesen elgondolkodtató. A magyar kultúra a Nyugatról nézve homogén, mert intézményrendszere, kulturális hálózata Nyugaton így jelenítette meg magát. A mozaikos szerkezet, amelyről a magyar kultúrán belül sok szó esik - igaz, a fogalom mindmáig végiggondolatlan -, európai megjelenítésben nem így fest. Úgy tűnik: csak belső használatra alkalmas abszurd fogalomról van szó, amelyet a nagyvilág előtt nem tettük egyértelműen nyilvánvalóvá.

Hogyan éltem át a Kádár-rendszert, töprengek a vissza-visszatérő kérdés hallatán. Azt nem állíthatom, hogy semmi közöm hozzá, hiszen barátaim vallomásainak, jelentős irodalmi műveknek köszönve kultúrám része lett. Közvetett hatással volt szellemi fejlődésemre, de az életem másmilyen körülmények között és másképpen alakult, másféle hatások érték; mindaz, amit írok, másféle kontextusban született. A műveim másról szólnak.

Szüleimtől tudom, hogy kezdetben véres volt a keze, de én inkább már azt érzékeltem, hogyan vált a gulyáskommunizmus papírtigrisévé, gondoltam, de nem részleteztem, mert mi értelme a hősi ellenállásról szóló utolsó németországi magyar mítoszt elhomályosítani. Az ötvenhatos történetet már úgyis elhomályosították az új ötvenhatosok.

Nehéz volt, válaszoltam keserédesen, és elnéztem a fejük fölött. Nem értették a kurta választ. Én meg makacsul elhallgattam. Nem egészítettem ki azzal, hogy nem utaztam kíváncsiskodva, Hemingway módjára Bácskába, hogy tanúja lehessek egy hosszú árnyékot vető európai tragédiának, hanem a munkahelyemről kipenderítve kóvályogtam céltalanul az újvidéki utcákon - de ez már sok, ezt úgysem értenék -, hiszen ezek a történetek már semmiképp sem kerülhetnek bele a gulyáskommunizmus elleni küzdelem nagy magyar elbeszélésébe.