Nyugállomány

Budapest és útközben, november

A fiatal pénztárosnő kihajol a kis ablakon, úgy kérdi: - Nem jár magának valamilyen kedvezmény? - Nekem? - kérdezem vissza értetlenül. - Igen - feleli zavartan -, mármint nyugdíjasnak. - Hűha, gondolom, ennyire látszik? Csak miután magam mögött hagyom az Odeon Lloyd alias Duna mozi épületét s percek alatt felejtem el a kissé hígra sikeredett izraeli-belga koprodukciós filmet, töprengek el azon, hogy lám, azonosítható tagja vagyok egy társadalmi csoportnak. Statisztika szerint lehetünk vagy hárommillióan, s ez egy alig több mint tízmilliós országban nem semmi. Ha merőben életkori alapon párttá tömörülnénk, s valamennyien elbotorkálnánk a szavazóhelyiségekig, akkor nélkülünk egyszerűen nem lehetne kormányt alakítani. Ha pedig teljes létszámmal kivánszorognánk az utcára, játszva megbénítanánk kis hazánk közlekedését.

Országunk szerencséjére azonban mindkét végzetes lépéstől tartózkodunk, és nem is vagyunk rászorulva. Gigantikus pártok küzdenek egymással helyettünk, és az utcák sem üresek. Épp a közelmúltban űzték ki a belvárosból a gondjainkat igencsak vehemensen szívükön viselő tüntetőket. A rend őrei elég gyöngédtelenül jártak el, de magától értetődően ők is a mi jól felfogott érdekünket szolgálták. Mert ugyan mire van legnagyobb szüksége a nyugdíjasnak? Nyugalomra. Hadd élvezze még kicsit e meglepően enyhe ősz langymeleg estjét. Az előrejelzések amúgy sem biztatóak: holnaptól, mondják, betör a hideg - márpedig a fűtés valóságos fényűzés az emelkedő gázárak mellett, s drágulván a gyógyszerek, a megfázás is gazdaságtalan valami.

Egyebekben isa pur és homu vogmuk. Csak egy éven belül mekkora veszteségek! Meghalt Hamburger Mihály filozófus. Amikor a Szakszervezeti Kutatóintézettől renitens magatartása miatt elbocsátották, benzinkútnál talált állást. Valami ellenzéki akció kapcsán felhívtuk, és az akkori etikett szerint kértük telefonhoz: - Hamburger elvtárssal szeretnénk beszélni. - Itt nincs semmiféle elvtárs - dörmögött vissza valaki -, mi itt dolgozunk, kérem. - Kevés fanyarabb embert ismertem nála. Állásvesztést, emigrációt, szívműtétet, kései nincstelenséget, mindent ugyanazzal a blazírt arckifejezéssel vett tudomásul.

Meghalt Eörsi Pista, akiből Aczél György tűrve-támogatva-tiltva mindenáron Istvánt szeretett volna faragni, ám ő makacsul Pista maradt, és pistaságát átmentette a rendszerváltás utáni időkbe is. Egyetlenegyszer tört ki belőle a felnőtt reálpolitikus. 1982 őszén, amikor a maroknyi ellenzék a Bem-szobornál, a Solidarnoœć-csal szolidarizálva összekoccant a hatósággal, és Demszky Gábor érzékeny helyen belerúgott az őt hurcolászó közegbe, Eörsi számomra meglepő módon helytelenítette a majdani főpolgármester agresszív fellépését. Aforisztikusan, s némileg dodonai általánosítással fogalmazott: „A rendőrnek nincs töke."

Egy vasárnapi hajnalon halt meg Bence György, s az ő esetében igaznak tűnik a bamba közhely: tragikus hirtelenséggel. A hetvenes évek politikai élete számomra abból állt, hogy időről időre elzarándokoltam hozzá az Akadémiai Könyvtárba eszmét cserélni. (És persze Kis Jánoshoz is, akivel akkor még tandemet alkottak: ők voltak a korai magyar demokrácia ikercsillaga.) Egy este - nálunk, az alias Lenin körúton, Earl Grayt kortyolgatva latolgattuk, mi a teendő, ha a hatalom, mondjuk, a repülőegyetemek miatt egyszer csak lecsap ránk, és őrizetbe veszi a főkolomposokat. - Egy dolgot kérek - mondta akkor Bence gunyorosan -, ha bevisznek, és azt híresztelik, hogy éhségsztrájkolok, minden módon cáfoljátok.

Rendkívüli emberpéldányok voltak, bátrak a gondolkodásban, amely akkortájt szinte egyet jelentett a cselekvéssel. A köréjük épülő laza közösség nem állta ki a korszakváltás próbáját - a valamikor egy húron pendülőket ma bajosan lehetne egy asztalhoz ültetni. Már csak az alapélmény hasonló: akár Kolumbusz Kristóf, valamennyien a mesés Indiát kerestük, és a legendás Amerikában értünk partot.

Most pedig egymás után esnek el. Ahogy Karinthy mondta volt Kosztolányi vagy Juhász Gyula halála után: erősödik a tüzelés.

Igen, a Nyugatosok foglalkoztatnak mostanában. Hosszú vonatútjaimon, melyek a nyugdíj melletti - vagy inkább attól függetlenítő - munkatevékenységem részét alkotják, visszatérek ifjúkori olvasmányaimhoz, például Móriczhoz. Az Erdély-trilógiát szürcsölöm, a bámulatos Bethlen Gábor és a boldogtalan Károlyi Zsuzsanna históriáját, amelybe a szerző alighanem saját házassági drámáját vetíti bele a gőgös-szép Holics Jankával. Úgy falom a könyvet, mint anno Cedenbál faltam, nem az irodalom, hanem az élet kedvéért.

Máskor erőt vesz rajtam a filológiai bogarászás. Különös véletlenek jönnek össze ilyenkor. Valentyin Katajev szatirikus regényét, a Sikkasztókat (1927) böngészem Sárközi György fordításában, és felfigyelek egy apróságra. Az egyik címszereplő, a kasszát őrző, majd orzó Vanicska „leeresztette a tolóablakot, amelyre kívülről aranybetűkkel rá volt írva: PÉNZTÁR, és belülről elolvasta: RÁTZ NÉP." Felködlik bennem a gimnazista emlék - ezt a furcsa megfordítást valamelyik Nyugatosnál, talán Babitsnál láttam először. Hazatérvén utánalapozok. S valóban: Az istenek halnak, az ember él (1925) kötetben tetten érem a szójátékot. A költő utcán, séta közben pillantja meg a feliratot, mely „lángbetűkkel kiabál". „Pénztár." „S »Rátz nép« lesz, mire fejtetőre áll." Az a gyanúm, hogy Sárközi tiszteleg itt titkon a Mester előtt, akit néhány évvel korábban ifjonti hévvel megbántott.

Mellesleg Babitsnak ugyanezen versében csattan el a másik híres lírai villámtréfa: „Kultúra!" „A rút luk!"