Tábori Zoltán
Bolhapiac
Rézhelikon
A bolhapiacon folyton belebotlottam egy csavart testű, hatalmas tölcsérű vadászkürtbe. Ki se lehetett kerülni: a tulajdonosa a vállára véve jött-ment vele, elég nagy rendet vágva a szűk asztalsorok közé beszorult embertömegbe. - Ha még egyszer meglátlak itt a tubáddal, bizisten, felrúglak! - ígérte be neki egyik-másik áruskollégája, de ő nem zavartatta magát, derűsen visszaszólt: - Ez nem tuba, hanem helikon!
A vásárlóközönségnek kimondottan tetszett a dolog. Egyesek lefényképezték, mások lépten-nyomon megállították, megtapogatták a hangszer fénytelensárga, itt-ott már horpadt testét, nagyítót elővéve a rászegecselt címkét böngészték, billentyűit nyomogatták, mindenáron bele akartak fújni, de azt a gazdája már nem engedte.
- Majd én!
A helikon elég szánalmas hangot adott.
- Egy ilyen muzeális zeneszerszám nem is zenélésre való, hanem dísznek a falra, mondjuk, egy étterembe. Aki éttermet akar nyitni, el ne szalassza a lehetőséget! Ha kell, számlát is adok.
A tömött bajuszú, tagbaszakadt, pirospozsgás helikonista pontosan úgy nézett ki, ahogy az ember elképzel egy nyugdíjas tűzoltót, de nem az volt, és a hangszert sem rezesbandatagként örökölte meg, hanem, mint megtudtam, úgy cserélte egy lestrapált Polski Fiatért. Nem biztos, hogy jó csere volt. A helikont mindenki csak fogdosni akarta, komoly érdeklődő nem akadt.
- Egyszer már otthon hagyhatnád ezt az ócskaságot, és kihozhatnád valamelyik mikroszkópodat! Azt úgy elvinnék, mint a cukrot.
Ezt a neje mondta neki, amikor arra jártam, és a férfi épp az asztaluknál pihent a helikonjával. A helikonista ugyanis mindig a neje társaságában járt ki a bolhapiacra. Az asszony régi bronzmérleget, faszenes vasalót, kiszolgált bádogjátékokat kínálgatott a kempingasztalon, de a férjének odavetett mondataiból kiviláglott, hogy az igazán értékes darabok odahaza maradtak.
- Láttad, mi pénzt adtak azért az iránytűért? Pedig neked százszor régibb iránytűid vannak! Egyszer már kihozhatnád valamelyiket!
A férje ilyenkor kanyarította nyakába a rézhelikont, és indult eladókörútjára. Az asszony sötéten körülnézett, és ha meglátott valakit alkudozni valamelyik szomszéd asztalnál, elkérte a névjegyét.
- Rövidesen lesz sok érdekes árum. Majd akkor hívom.
A mérleget megnéztem. Szép, régi karos mérleg volt, de tipikus konyhai kellék, nem az én világom.
- Mégis, mi várható? - kérdeztem az asszonyt, amikor tőlem is elkérte a névjegyem.
- Bármikor elpatkolhat - intett bele a tömegbe. - A szívével van leszázalékolva. Háromszor műtötték.
Kicsit meghökkentem.
- Nem úgy értem. Milyen árukról van szó?
- Gyűjt ez mindenfélét. Annyi minden van, hogy azon gondolkozom, érdemes lesz árverést tartanom. Majd telefonálok. Van, ami speciálisan érdekli?
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy a férfi mégiscsak jó cserét csinált azzal a helikonnal. Mert a kis Polskit így is, úgy is a kerítésen kívül kellene hagynia, de a rézhelikonnal fel-alá masírozhat a piacolók közt, mint valami szépasszony, és fogadhatja a bókokat és ajánlatokat.
Újabban nem látom őket a piacon. Remélem, nem történt semmi baj. Az aszszony még nem hívott.
Bronzmérce
Rengeteg olyan tárgy van a bolhapiacon, amiről nem lehet tudni, hogy micsoda. A bolhapiaci látogató persze hajlamos rá, hogy akkor is megkérdezze, „hát ez meg mi?", ha esze ágában sincs megvenni. Az árusok természetesen agyafúrtabbak annál, hogy azt válaszolnák: „Gőzöm sincs." A cigány zsibárusok például rákaptak, hogy ravaszkás mosollyal így adják vissza a labdát:
- Tudja azt maga!
Az igazán rafináltak azonban egyből azon törik a fejüket, hogyan csalhatnák lépre a kuncsaftot. Ha felbukkan egy ilyen többfunkciós tárgy a bolhapiacon, viszszatérően útba ejtem, hogy megtudjam, mi a tudomány jelenlegi álláspontja. A legcifrább válaszokat egy súlyos bronztárgy esetében hallottam, amelyet az egyszerű vásárlónak levélnehezékként kínáltak, bár nyilvánvaló volt, hogy nem az.
Egyértelműen csak annyi látszott, hogy valami mérőeszköz. Nehéz, lekerekített téglatest alakú talpából kurta, lapított rúd dőlt enyhe szögben hátra, lapja finom milliméterskáláján 1-től 16-ig terjedő centiméter-beosztás húzódott.
Az árust látásból ismertem, hétköznapokon egy VI. kerületi régiségboltban fogadja savanyú képpel a vevőket, de így hétvégén, kinn a placcon valahogy mindig felvillanyozódik.
- Ballisztikai instrumentum - magyarázta egy fiatalembernek, aki mániákusan gyűjtötte a régi katonai tárgyakat. - Fegyverbelövéskor ezzel kalibráltak a múlt századi puskamívesek.
- Na de miért van megdöntve?
- Hát mert igazából nem is puskához használták, hanem aknavetőhöz.
A művészlelkekhez már egész másképp közelített.
- Ez Csontváry Kosztka perspektívamércéje volt. A mester nem feltartott ecsettel a kezében méricskélt, hanem ezzel.
De a legcifrábbat egy középkorú úrnak mondta, akit valószínűleg kifigyelt, hogy sűrűn időz a három asztallal arrébb kínált Playboy magazinoknál.
- Hímtagmérő. Legalább százéves darab. A régiségét mi se bizonyítja jobban, mint hogy tizenhat centinél véget ér. Ma már ez nem lenne elég. Különösen, hogy itt vannak a négerek.
- Hímtagmérő? - hüledezett a playboyos úr. - De hát az mire volt jó?!
- A bordélyokban állt ilyen a madám asztalán. Ha az uraknak vetélkedni támadt kedvük, lemérhették a férfiasságukat. Sőt egyes helyeken ez alapján ment a taksa. Ki milyen mértékben koptatta a lányokat. Ez a darab például a Conti utca egyik bordélyházából való. Az aljába bele is volt ütve a műintézet emblémája, de a sok használattól sajnos lekopott.
- Mennyit kér érte?
- Nyolcezer forintot kapok.
Ez az ár mindenkit elriasztott. A tárgyat végül hónapok múlva egy fiatal szőke hölgy vette meg, aki, mint kifüleltem, időjósló eszközöket, higrométereket, barométereket, hőmérőket meg hasonlókat szokott venni ajándékba meteorológus férjének.
- Ez így benne állt a dunsztosüvegben - magyarázta neki lelkesen az árus -, és ahogy a béka felmászott rá, nemcsak azt mutatta, hogy jó vagy rossz idő várható, hanem még fokra is megsaccolta. Réaumur-fokban, természetesen. Igen szép, ritka darab. A dunsztosüvege sajnos eltörött.
Festett ón rókafej
A festett ón rókafej teniszlabdányi volt. Nagyon szépen, aprólékosan megmintázták, a szőrszálak fenyegetően élethű csomókban kunkorodtak hátra a pofáján és a koponyáján. A kifestését is nagy műgonddal végezték: vörösesbarna bundájába a fülétől az alsó állkapcsáig finom fehér csíkok vegyültek. Téli róka. Fekete orra érzékenyen szimatolt bele a jéghideg levegőbe.
Kivettem az ékszerekkel teleszórt dobozból, hogy jobban megnézzem. Csak ekkor láttam, hogy a feje lyukas, és az ábrázatán viaszkönnyek folynak. Szóval gyertyatartó. Biztos valami vadászházból. Végiggondoltam, mire használhatnám. Esetleg csinálhatnék belőle rókafejes sétapálcát... De akkor a róka fejjel lefelé lenne, és az úgy nagyon bután nézne ki. Esernyőfogantyúnak se lenne jó, mert azzal ugyanaz a helyzet. Illetve... Ha nem nyitom ki, és a karomra akasztom, akkor úgy pont jó. Csak hát az ember elég ritkán hord csukott esernyőt a karján. Annyit nem ér meg a dolog.
- Nem szeretem az olyan gyertyatartókat, amikor valakinek a fejére csorog a viasz - mondtam mintegy mentegetőzve, és visszatettem a rókafejet.
- Az nem gyertyatartó.
- Hanem mi?
- Politikusportré.
Még azzal a lendülettel visszavettem a szobrocskát, és odamutattam az árus felé a rókakoponya búbján tátongó lyukat.
- Akkor minek ez a lyuk?
- Ott pattannak ki a fejéből a sötét gondolatok.
Elismerően hümmentettem. Az árus úgy döntött, tovább üti a vasat.
- Magát talán nem emlékeztetik ezek a vonások valakire? Egy minden hájjal megkent politikusunkra? Hát nem ugyanaz a ravaszdi rókapofa? - Szuggerálóan meredt rám, a kezét csuklóból megforgatta, mint a karmesterek. - Na? Az, az! Bizony, az!
Látszott rajta, nem akar mellétrafálni. Mégiscsak üzletről van szó!
Belementem a játékba. Forgattam a rókafejet, töprengtem, mint Hamlet Yorick koponyája fölött.
- Most, hogy mondja, tényleg! Az, az! Bár nem tudom - bizonytalanodtam el teátrálisan -, hogy ez a rókapofa most vörös, vagy inkább vörös-fehér? Tudja, Árpád-sávos.
Az árus most már végképp kínban volt.
- Az, az, nagyon jól látja! Vörös... meg Árpád-sávos... De azért az egyikből több van, ugye... Na látja, hogy az! Az, az!
- Igen, tényleg az - morfondíroztam tovább. - De minek venném meg? Minek nekem külön szoborban, ha egyszer látni se bírom?
- Hát ha kijön a száján valami hazugság, orrba pöckölheti, és mondhatja neki, hogy te, te, sunyi képű, ne hazudj! - Kicsit elsápadt, nem lőtt-e bakot, és gyorsan helyesbített: - Akarom mondani, te se hazudj!
Az árus az egyik lábáról a másikra állt, erősen ráncolta a homlokát. Sokért nem adta volna, ha most tudja, melyik szekértáborhoz húzok.
Megkönyörültem rajta.
- Szép darab.
Rám meredt. Nem tudta eldönteni, ez nem valami beugratás-e.
- Az, az - mondta óvatosan.
Szóval megvettem. Most ott áll a polcomon, és ha ránézek, kajánul vigyorog, mintha azt kérdezné: Na, ki vagyok?
Tükrös bronzprizma
Aki a kerítés mellett árul, az nem igazán komoly ember. Az olyan, mintha arra spekulálna, nehogy hátulról meglepjék a piacfelügyelők, vagy mintha eleve belekalkulálná, hogy bármelyik pillanatban vennie kell a nyúlcipőt, átdobni a szajrét a palánkon. Én szeretek feléjük kanyarodni, mert bár rendszerint csak két-három cuccuk van, legalább nyomott áron kínálják. Ezért is háborodtam fel, amikor egy ilyen perifériára szorult alak szemrebbenés nélkül öt rongyot mondott egy kézi bronzprizmára.
- Ötezer forint?! Ezt maga se gondolja komolyan!
Szakállas, hajléktalanforma ember volt. Állta haragos pillantásomat.
- Az ilyen régi mérnöki instrumentumoknak ilyen áruk van. Nem is mondtam sokat.
Ritka szép, kecses darab volt. Olyan volt, mint egy kisvillára tűzött zsúrtortaszelet. Gondosan esztergált, lakkozott fanyele és kopottas fekete festésű, súlyos bronzháza volt. A peremét lekerekítették, mindkét oldalába egy-egy pici ablakot vágtak, és hátrafelé teljesen nyitva állt. Odabent az ablakok alatt két parányi tükör látszott, de egyébként üres volt.
- Szépnek szép - morfondíroztam. - De hol van belőle a prizma?
- Ez így komplett. Nem hiányzik belőle semmi.
Feldühödtem.
- Na ne mondja! Én dolgoztam kitűzőprizmával! Nekem ne akarjon lyukat beszélni a hasamba, hogy ezzel ki tudom tűzni a derékszöget vagy be tudom lőni az egyenest! - Felragadtam, a nyitott végén belenéztem, de csak az üres ablakokat láttam, illetve a két kis tükörben halványan a saját szememet, orromat. - Ebben nem látni semmit! Innen az ablakok közül hiányzik a prizma!
Az árus elvette tőlem, belenézett, idegesen az ajkát harapdálta.
- Nem tudom... Talán ez egy igen régi típus, és itt a tükrökkel kezdhettek valamit... Talán el vannak állítva. Itt ez a beállítócsavar...
Ezzel végképp felpaprikázott. Kikukázta valahonnan, nem ért hozzá, de azért okoskodik.
- A tükrök prizma nélkül tojt se érnek! Ez ki van belezve!
Az árus halkan, megszeppenve egyre lejjebb engedte az árat, de én már teljesen belelovalltam magam.
- Összevissza van berhelve! Hát a nyele se az övé! Ez egy ócska stoppolófa nyele!
Még lejjebb engedett.
- Na jó! - fortyogtam. - Én hajlok rá, hogy ebben az állapotában is megvegyem, de ez nekem sokba fog kerülni, mert rakatnom kell bele egy új prizmát, és az nem lesz olcsó.
Megpróbált győzködni engem, hogy ez így is nagyon szép, ha kiteszem a vitrinbe. A „vitrin" szó csak olaj volt a tűzre.
- Márpedig én használni akarom! Ha kirándulni megyek, igenis tudni akarom, hogy hol az a pont, ahol az útról merőlegesen kell lefordulnom! Apropó, a mérőszál is hiányzik, nincs mihez a dolgokat igazítanom!
Ötszáz forintért odaadta. Nagy bőszen hazavittem, és azon törtem a fejem, hol tudok majd üvegprizmát vágatni bele.
Otthon a nyelénél fogva körbeforgattam, elgyönyörködtem benne. És ahogy így eltartottam magamtól, és lassan körbemozgattam, a pici tükörben egyszer csak egészen élesen megjelent a könyvespolc széle, és fölötte a pici ablakban ott láttam a faliszőnyeg szegélyét. Elhűlve leengedtem, körülnéztem. A kettő épp derékszöget zárt be. A prizma működött, csak én néztem bele rosszul, mintha egy modern, alumíniumházas, üveghasábos kitűzőprizmával lenne dolgom.
Életem legjobb alkuját ütöttem nyélbe, de nem vagyok büszke rá. Szerencsére a szakállas árussal azóta sem találkoztam.
Prekolumbiánus földgömb
Ha szombat vagy vasárnap délelőtt futómaraton van a Városligetben vagy este koncert a Petőfi Csarnokban, akkor aznap a bolhapiac ki se nyit. A piacot rendszertelenül látogatók azonban nem értesülnek az ilyen elmaradásokról, és gyanútlanul megjelennek a helyszínen. És nem is hiába, mert a csarnokhoz vezető ösvények ezeken a napokon megtelnek alkalmi árusokkal, akik egyébként ki se hurcolkodnának, de most kihasználják a hivatásos konkurencia hiányát, és még helypénzt se kell fizetniük. Az embernek ilyenkor jó esélye van, hogy igazi egzotikumokra bukkanjon.
Például egy prekolumbiánus földgömbre.
A harminc-negyven centi átmérőjű gömböt a 72-es troli megállójához vezető gyalogút szélén, ócska könyvek, borostyánsárga nyelű csavarhúzók, koszos villanyhosszabbítók társaságában árulta egy borostás férfi. Mindketten gyalázatos állapotban voltak, de főleg a földgömb. Hámlott, pödrődött, foszladozott. Úgy nézett ki, mint egy tollseprű. Megbabonázva közelebb léptem. Látszott rajta, hogy nagyon régi. Az áramlatokat még „folyásnak" írták, az óceánokat „tengereknek". Ilyen elnevezések szerepeltek rajta: Golf folyása; az atlanti és indiai tenger összefolyása; a csendes tenger és folyása. A „csendes tengerbe" belerajzolt cifra feliratból már csak néhány szó volt olvasható: „mkir közoktatásügyi" „Roztokon Praga mellett".
Leguggoltam mellé, föltettem a szemüvegemet. Magyarország még határos Törökországgal. Keleti szomszédunk, „Oláhország" nem sokkal nagyobb, mint Galícia. Afrika még nincs országokra tagolva. Alaszkát így írják: „Aljaska".
- Ugye, milyen szép régi? - mondta kásás hangon az árus.
- Réginek kétségtelenül régi - feleltem. - Csak hát elég rossz bőrben van.
- Fent volt a padláson, az meg sajnos beázott. Kis munkával könnyen kijavítod.
Kizárt dolog, gondoltam. Hozzányúlni se mertem. A felülete felrepedezett, a vastag papundeklihéjra ragasztott vékony térképszeletek felengedtek, és most cafatokra szakadozva lobogtak a szélben. Sok helyen már tenyérnyi darabok hiányoztak.
Szemügyre vettem a maradékot. Ami talán a legérdekesebb volt, hogy a szigetneveket egytől egyig feltüntették. Nem érték be annyival, mint egy modern földgömb, például hogy „Marianna szk.", hanem szépen egymás alá odaírták, hogy Uruccas, Grigan, Pagon, Guguan, Anatahan, Saipan, Rota, Guam. Még a „CSENDES VILÁG" magányos szigetei sem maradtak névtelenül. Mintha egy vernei kor kelt volna életre ezeken a lobogó papírszeleteken.
Ahogy ott guggoltam és néztem, a „Sandwics szigetek"-et épp letépte és a cipőm orra elé sodorta a szél. Niihau, Kaneri, Oahu, Hanobili, Molokai, Maui, Hawaii.
- Na, megveszed? - noszogatott az árus. - Ötezerért odaadom. Tudod, ez micsoda érték?!
- De hát a fele már meg sincs. Hol van például Amerika?
Az alkalmi árus önérzetesen kihúzta magát.
- Hát hol lenne? Ez olyan régi, hogy még a Kolumbusz előtti világból való! Azért nincs rajta Amerika!
Adta volna jóval alább is, de féltem, mire hazaérek vele, a többi földrész is eltűnik.
Hűtőmágnes New Yorkból
- Látom, jó szeme van, egyből kiszúrta - mondta az árus. - Az egy híres Dalí-festmény másolata. Egyenesen a New York-i Metropolitan Múzeumból.
Megcsóváltam a fejem.
- Ez? De hát ez egy hűtőmágnes!
- Hűtőmágnesnek hűtőmágnes. De egyszersmind profetikus látomás is. A dzsihád előérzete.
- Ez? Szerintem ez csak egy New York-szuvenír.
- Na ja. De nem tűnik fel magának, hogy itt egy New York-szuvenír, és nem a Szabadság-szobrot, nem a Chrysler vagy az Empire State Buildinget, de még csak nem is a Brooklyn hidat ábrázolja?
Ez valóban furcsa volt. A gyufaskatulyánál valamivel nagyobb, reliefszerű kép egy négysávos utat ábrázolt, rajta plasztikusan kiugró sárga taxik, kék, fehér, piros mikrobuszok, gépkocsik. Az utat ezüstszínű, ostornyeles neonlámpák boltívei szegélyezték. Tulajdonképpen bármelyik nyugati nagyváros lehetett volna. De a jobb alsó sarokban egyértelműen ott állt a felirat: New York.
- Ez nyilván a Central Park - okoskodtam, mert az autóáradat fölött szivacsszerű lombozattal kialakított fák álltak. - Ennyi fa New Yorkban csakis a Central Parkban van.
- Nem az a fontos. Nem tűnik fel magának, hogy a fák törzse, sőt az egész járdarész fekete?
Tényleg az volt. Egy szuvenír valóban takarékosabban szokott bánni a komor színekkel. A vállamat vonogattam.
- És akkor mi van?
- Uram, az füst! Ott már az égő tornyok füstje hömpölyög!
Meghökkentem. Megfordítottam a hűtőmágnest. F&K Gift's, Inc. 1991, ez volt a hátára írva.
- Hm - mormoltam. - Égnek a tornyok, itt meg békésen halad a forgalom?
- Ki mondta, hogy békésen? Nézze meg jobban! Állnak az autók! Egyenruhás rendőrök hemzsegnek közöttük!
Valóban apró figurák jöttek-mentek az autók közt. Kéttucatnyian voltak, és akkorák, mint a ceruzám hegye. És mindegyik vörös nadrágot, sötétkék zubbonyt és fekete tányérsapkát viselt.
- Ezek csak járókelők - mondtam. - Piros a lámpa, New Yorkban így szokás közlekedni az autók között. És ez szerintem nem is egyenruha. Ezeket a hűtőmágneseket kézzel festik, és aki ezt csinálta, nem vette a fáradságot, hogy variálja.
Az árus sátáni kacajt hallatott.
- Ezt a naivitást! Hát hová tette, uram, a szemét?!
- New Yorkban nem is piros a rendőrök nadrágja.
- Ez csak a festői szabadság - legyintett az árus. - Most már beláthatja. Égnek a tornyok. És mindez tíz évvel az események előtt. A nagy katalán művész belekódolta a katasztrófát a hűtőmágnesébe! Uram! Négyezer ember életét lehetett volna megmenteni, ha ennek a hűtőmágnesnek az üzenetét időben felismerik!
- Jó, de most már mit érek vele? A tornyok ledőltek.
- És a kultúrtörténeti érték az smafu? Salvador Dalí az smafu?
Százhúsz forintért odaadta. Néha magam elé húzom, eltűnődöm. Lehet, hogy tényleg? Ez egy profetikus jelenet?
Román ablaktörlőpapucs
A Petőfi Csarnok bolhapiacán van egy középkorú férfi, aki régi munkaeszközöket árul. De nem mindenfélét, hanem csakis olyanokat, amelyek kicsik, finomak, kopottságukban is előkelők: pont olyanok, mint ő maga. Tetszik nekem az a bolhapiacon szokatlan tanácstalanság is, ami kiül az arcára, ha rákérdeznek egyik-másik rejtélyesebb árujára.
- Hát, fogalmam sincs - szokta mondani. - Én csak azért hoztam ki, mert olyan szép, és jó kézbe venni.
A régi tollszárak, acél tollhegyek, cipészárak, kádárgyaluk, vonalzók, forrasztópákák, vízmércék, sublerok között a minap felfedeztem egy furcsaságot. Messziről csiszolt likőrösüvegek dugójára emlékeztetett, csak hát nem üvegből volt, hanem fekete bakelitból.
- Ez mi? - kérdeztem.
- Csavarhúzó. De arról fogalmam sincs, hogy mire használták. Csak úgy a formájáról gondolom, hogy tán zenészek hangolásra. Szét kell csavarni, akkor mindjárt látszik.
Szétcsavartam. A hét-nyolc centi hosszú eszköz felső vége lapított nyelű csavarhúzónak bizonyult. A kis készlet zenészszemmel nézve valóban olyan volt, mint egy hegedűkulcs. És olyan pedánsan elegáns, mint egy hangjegy a kottán.
- Onnan is gondolom, hogy finomhangolásra szolgált - folytatta az árus -, mert a fejébe márkajegy van beleütve. Villanyszerelők, műszerészek nem adtak az ilyesmire.
Megnéztem. A sok használattól a felirat betűi középtájt erősen elkoptak, de az első és az utolsó betűk elég tisztán látszottak, és így a felirat kikövetkeztethető volt:
METAX
BUDAPEST
- Szerintem ez a Metallimpex Vállalat bélyege - mondta az árus. - Azok gyártottak ilyen különlegességeket külföldre.
Bevallom, teljesen meggyőzött. Már épp készültem megvenni, amikor megszólalt mellettünk egy kibic.
- Badarság. Még hogy Metallimpex! Egy hangszert különben sem csavarhúzóval szokás hangolni. Majd én megmondom, mi ez. Ablaktörlőpapucs régi Daciákra.
Magas, bozontos férfi volt, a szemében ült némi alkoholköd, de láthatólag komolyan beszélt.
- Az ilyen balkáni országokban mindennapos dolog, hogy lelopják a kocsiról az ablaktörlőlapátot. Külön erre a célra gyártanak műanyag papucsot, amit rá lehetett húzni az árván maradt lapátszárra.
És már a kezében is volt a kis bakelittárgy, az ujjai közt forgatta, úgy mutogatta.
- Tessék, ezt kell így a csonkra ráhúzni, hogy ne karistolódja össze a szélvédőt, miközben jár a másik lapát. Kelet-Európában ez sokáig kötelező felszerelése volt az autóknak, ott tartották a gyertyakulcs mellett.
Az árus cseppet sem vette zokon, hogy itt most tulajdonképpen az ő üzletét rontják.
- És a felirat? - érdeklődött felhőtlen kíváncsisággal. - Ilyesmiket gyártottunk volna a KGST-országoknak?
- Ugyan! Először is, ez nem Budapest, hanem Bukarest. Az meg fölötte nem Metax, hanem Natiak. Az egy román nagyvállalat neve. Pár betű lekopott a sok csisziteléstől, de nekem elhihetitek.
Azzal a kezembe nyomta, és elment.
A holmit végül is megvettem, abból a megfontolásból, hogy a lécvázas kajakomon majd ezzel csavarozom be a menet közben esetleg meglazuló csavarokat. És különben is, valami szöget ütött a fejembe. Bukarestet nem csak mi írjuk Bukarestnek?
Holdtérkép
Amíg a szüleimé volt, azután a bátyámra meg rám öröklődött a nagy Zeiss távcső, nem sokat törődtem vele. Hanem amikor egy betöréskor a közös nyaralóból ellopták, hirtelen hiányozni kezdett. Egy nyaralóba kell egy távcső. Ha másért nem, nézegetni a túlparti hegyeket.
A bolhapiacon nem könnyű jó minőségű távcsövet találni. Csálé, leharcolt katonai látcsövekből nincs hiány, viharvert színháziakból szintúgy, de kézbe venni érdemeset csak egyet láttam, azt is a leglehetetlenebb helyen, a színpadon, ahol cédéken, mobiltelefonokon és számítástechnikai alkatrészeken kívül más nem is nagyon kapható.
Arasznyi hosszú, egyetlen csöve volt, amely a prizmás távcsövek módján enyhe S alakban megtört. Rézszerelvényekkel tagolt, feketére festett alumíniumházát finom barna bőr borította. A szemlencse bemeneténél a következő felirat állt:
BUSCH
PRISMA-MONOCLE
„TERLUX"
- Azért ráírhatták volna, hogy hányszoros nagyítású - fanyalogtam.
- Tizenhatszoros - vágta rá a fiatalember, aki a távcsövet árulta a cédéi mellett.
- Nem lesz az egy kicsit sok? - kérdeztem, és célba vettem a nézőtér szélén ácsorgó képkeretárusokat. Meglepően közel hozta őket.
- Nem látszik rajta, de ez egy baromi erős távcső. Az édesapám csillagászkodni szokott vele.
Leengedtem, és jobban megnéztem. Szinte biztosra vettem, hogy vadásztávcső. Csillagászati távcső, ugyan már. Ahhoz egyébként is túl rövid volt.
A fiatalember az asztal alól előkotort egy ütött-kopott kék bársonytokot, amely feltehetően a távcsőé lehetett.
- Márpedig apám ezzel nézte a csillagokat - mondta, és elővett a tokból egy kétrét hajtott, megsárgult papírlapot. - Ezt a holdtérképet is ezzel csinálta.
Különös holdtérkép volt. Az arasznyi körbe grafitceruzával fokonként satírozták bele a krátereket, hegyeket, tengereket. Kicsit elmaszatolódott. De így is fenséges volt. Mintha maga Galilei rajzolta volna.
- Úgy csinálta, hogy a felhőtlen estéken kiült, és megrajzolta azt a sávot, amit az árnyék épp kiemelt. Nagy tévedés, szokta mondogatni, hogy teliholdkor kell Holdat nézni. Olyankor nincs mit nézni rajta.
- Mikor csinálta?
- A hatvanas-hetvenes években.
Hihetetlen pepecsmunka lehetett. Legalább száz vékony satírpászma adta ki a domborzatot. Fantasztikus teljesítmény, mégis volt benne valami képtelenség. Értelmetlenség. Hiszen a Holdat a hatvanas-hetvenes évekre töviről hegyire lefényképezték, csillagászatilag fölmérték. Holdtérképhez, holdfotóhoz bármelyik könyvesboltban hozzá lehetett jutni. Hogy valaki ilyesminek mégis nekiálljon, volt egy olyan érzésem, az csakis Magyarországon, csakis a Kádár-rendszerben lehetett.
- Mi volt a maga apja?
- Tanár.
Úgy döntöttem, megveszem. Mármint a térképet. Hanem a fiatalember nem akarta adni. Na jó, akkor legyen a távcsővel együtt. Nem. Ráadásnak. Szó se lehet róla.
Hosszasan alkudoztunk. Megpróbáltam mindent. Nem engedett. Vitatkoztunk. Családi emlék. Miért, a távcső nem? Nem hagyta kizökkenteni magát.
A térkép annyira lenyűgözött, hogy végül megvettem a távcsövet. Hátha egyszer én is nekiállok megrajzolni a Holdat.
Az előző tárgytörténetek a 2005/10-es és a 2005/12-es számunkban jelentek meg.