Vizuális turkáló

Aki nem ismeri a Tv2 hétzáró magazinját, azt könnyen félrevezetheti a cím. Naplót vezetni ugyanis egészen mást jelent, mint ahogy a kereskedelmi médium értelmezi. A klasszikus napló alapvetően személyes műfaj, az elkülönülés, a magányosság vetülete, a reneszánsz kiválasztottságtudat egyik legalkalmasabb artisztikus közege. A Tv2 Naplója azonban a nézettségi háború egyik fontos magyarországi hadviselőjének előőrseként kizárólag közönségtoborzó céllal jött létre, individuális igényesség nem mozgatja, az önreflexió képessége sincs birtokában. Naplóíráskor erősen hinni kell abban is, hogy amit papírra vetünk, érdemes a rögzítésre, számot tarthat magunk vagy az utókor érdeklődésére akár évtizedekkel később. A filmes és videonaplók a néha töredékes szerkezet ellenére szintén tartósnak szánt gondolati egységet mutatnak fel. A kereskedelmi tévé produktuma ellenben vállaltan és tudatosan ideiglenes, egy napig se tart, hogy nyomtalanul elfelejtsük. A napló legújabb verziói, az online naplók alig másfél évtizedes, tömeges elterjedésük pedig mindössze 5-6 éves története szintén tartalmazza ezt az elemet, és a magamutogatás (nem feltétlenül negatív) ismérvét növeli mértéktelenre. Ám a weblogok (web = világháló + log = hajónapló), vagy röviden a blogok hallatlan előnye a televíziós magazinnal szemben, hogy minden további nélkül visszakereshetők, tematikusan rendezhetők, tízmilliós nagyságrendjükhöz mérten egymással összevethetők vagy bátran figyelmen kívül hagyhatók. Egy vezető tévétársaság hitelesség és elérhetőség szempontjából szinte megingathatatlan pozíciója rögtön más fogalmi keretbe illeszti a szubjektivitásra erősen támaszkodó műsort: egy bizonyos személy, szűk közösség vagy szubkultúra szemléletének képviselete helyett Magyar Napló lesz belőle, és akarva-akaratlanul is megszabja, mit tartsunk lényegesnek vagy érdekesnek a külvilág eseményeiből.

Bár a Tv2 Naplója látszólag egybevethető a már Friderikusztól megfosztott, és egyre laposabb A szólás szabadságával a köztévén, tartalmilag valójában semmi köze a hagyományos hétértékelő magazinokhoz. Aktualitást nélkülöző, régi képsorokra támaszkodó, bulvártémákat favorizáló egyvelegről van szó, amely kísérletet sem tesz az egyik adástól a másikig tartó kronológiai egység felvázolására, kiértékelésére, eseményeinek továbbgondolására. Egyszerűen csak egy színes, de már elhordott darabokat válogató vizuális turkáló. Hiába kötelezné saját magával szemben is némi önmérsékletre, eredetiségre a naplóforma, felduzzasztva sem különbözik az RTL Klub Fókusz vagy a Tv2 Aktív című napi bulvármagazinjaitól. Egyetlen értékelhető eszköze a hetente más-más témában meghirdetett telefonos szavazás - lenne, ha funkcióját betöltené. De hogyan képes egy gyorsfelmérés tükrözni a képernyők előtt ülő és telefont ragadó állampolgárok véleményét, ha egyfelől a feltett kérdéshez kiegyensúlyozatlan, tessék-lássék alapon elkészített háttérriport társul, másfelől a technika ördöge azonnal megtréfálja a csak rövid percekre élő adás műsorvezetőjét? Az „Engednie kell-e a Vatikánnak a melegek pappá szentelését?" kérdésre adott nézői feleletek aránya néhány másodperc alatt háromszor változik, végül homlokegyenest az ellenkezőjére fordul: az igenek 88,3 százalékról villámsebesen 21 százalékra csökkennek, s a gikszer miatt Sváby András is rosszallóan dörmög. A grafikon minden betétriport után újra előkerül, ám a végéig már nem mutat jelentős eltérést a korrigált első változattól. Az esélyegyenlőséget mereven elutasító győztes álláspont talán annak is köszönhető, hogy alig több mint 6 ezer embert mozgatott meg a felvetett téma a műsort néző százezrek közül, ráadásul az ominózus kérdést is szerencsétlenül tették fel. A válaszadók egyéni véleményük, attitűdjük képviselete helyett (pl. „Elfogadhatónak tartja-e homoszexuális beállítottságú emberek pappá szentelését?") egy egyházpolitikai ügyben tudtak csupán állást foglalni, s ez szűkebbre szabja a célcsoportot, torzítja az eredményt.

Az értékes nyereményekkel kínált kérdezz-felelek játék és a műsorvezető kommentárjai nem tudnak egységet teremteni a részletek között, de a magazinbetétek maguktól sem illeszkednek egymáshoz. Az első riport a homoszexuális vonzalommal küzdő hívőkkel, volt egyházi személyekkel foglalkozik, a második a Sláger Rádió reggeli magazinjáért felelős Boros-Bochkor showmanpárosról szól, a harmadik a divatos konyhafőnökökről, a negyedik pedig Nádas György humorista kamerával kényszerített „besorozásáról". Frissességet és hírérzékenységet csak az utóbbiban fedezhetünk fel, már ha az egy éve eltörölt sorkötelezettség témájának sajátos feldolgozása megfelel e kritériumoknak. Az évforduló kapcsán lehetne elemezni (pénz, ember, technika, társadalmi/politikai hatás), felmérni (bizalom, biztonság), szenzációt kutatni (külföldi miszsziók, különleges bevetések, katasztrófák), ám a Napló egyiket sem választja. Helyette az egykor kiskatona-paródiával haknizó Nádas Györgyöt löki be egy kiképzésre, ahol a hírességgel és a tévésekkel kesztyűs kézzel bánnak, és a legemlékezetesebb (többször ismétlődő) poén, hogy a humoristát a hakni másik szereplője után minduntalan Markos honvédnak szólítja szakaszvezetője. Teljesen érthetetlen az is, hogyan kapcsolódik ehhez (vagy az önkéntes hadsereg kérdéséhez) a zuhanást túlélő MiG-pilóta esete, akit kitüntetés átvétele közben kapnak mikrofonvégre a Parlamentben. A mundéron kívül mindössze egyetlen közös vonás fedezhető fel a két riportrészlet között: mindkettőhöz remek archív felvételek állnak rendelkezésre, s mivel a régi kabaréból bőségesen szemezgetnek, annál kevesebbet kell dolgoznia a stábnak.

Hiába állítja Sváby, hogy „megtörni látszik a tabu, és mi is megtörjük a csendet", házi közvélemény-kutatásuk ezt nem támasztja alá, a homoszexuális papok témája nem forróbb, mint akár öt évvel ezelőtt, a róluk szóló riport pedig nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Két „érintett" (kiugrott pap, illetve pályaelhagyó teológus) tesz vallomást, a másik oldalon egy „rendes" pap áll, számtalanszor hallott érveket sorolnak, s a riporter röstelkedve elmulasztja az egyetlen alkalmat, hogy reakciót csikarjon ki a „természetes" vonzalmakkal bíró személytől benső küzdelmei sikerességéről - felteszi az adekvát kérdést, de választ sem várva más irányba fordul kíváncsisága. Nem szerepel letakart arcú riportalany, a katolikus egyház hallgat, a többi felekezet szóba sem kerül. A telefonos kérdezéssel együtt az egész tabudöntögető buzgalom zsákutcának bizonyul.

Az említett két darabban jóindulattal még felfedezhető a mához intézett üzenet, a másik kettő azonban szimplán gyomorforgató. Az egyikben a homofób és altesti humorra építő Bumeráng című rádiós „keltetőműsor" készítésébe pillanthatunk be, a műsorvezetők hajnali tapogatózásától magáig a nagybetűs élő adásig és azon túl is, egészen az éppen megtréfált könyvtárosnő hónaljszőrzetéig. A riport - méltón a Boros-Bochkor duó rádiós és utóbbi televíziós teljesítményéhez (Csaó, Darwin!, Tv2) - a hírnév védettségét nem élvező, de a média által kipécézett magánszemélyek, köztük is különösen a nők számára kellően megalázó. A felkapott séfek és a tenyerükből evő úri közönség lelkendező szemléjének megtekintésekor meg a társadalom azon millióit érheti mélyütés, akik nem jönnek lázba a kókuszreszelékkel meghintett téliszalámitól vagy a mézes libapástétomtól, mellesleg pénzük sincs naponta étteremhajókon étkezni. De a két riportban nem is ez a visszás. A konyhafőnökök szimpatikus családapák, Bochkor Gábor sem fojtogatja házi kedvencét, de azért elájulni nem kell tőlük, ahogy a megfőzött televíziósok teszik. Egyáltalán nem „irigylésre méltó", hogy a Sláger Rádió egy-két alkalmazottja „mindennap 100 százalékon pörgeti az agyát", ha azzal a sztereotípiákat, az előítéletességet és a nemi diszkriminációt erősítik, és nem lehet hitelesíteni valamennyi konyhai ötletet a templomi áhítattal elsuttogott „művészet" szóval. A Napló kibújik a közbeszéd „tematizálásának" igénye alól, és rögtön elkezd ízlést formálni - sután, félresikerülten.

A világ már eddig is számos naplót ismert. Úti jelentést, hajónaplót, amilyet például Kolumbusz Kristóf vezetett, politikai pamfletet, amit Goebbels is írt, a napi események mellett aforizmák és önreflexiók rögzítését Thomas Mann tollából, szkeccseket és irodalmi elmélkedéseket Márai Sándor módjára. Hozott anyagból gyúrt képi fikciókat Mészáros Márta filmrendezőtől, anonim és büszkén vállalt, szerteágazó műfajú webes naplókat. Nehéz rendet tenni köztük, mert mindent felitatnak, ami kívül és belül egy emberrel történhet: „Májam... gyalázatos. - Ma látom, Magyarország tökéletes felbomlása felé halad" - többek között ezt jegyezte le Széchenyi István 1848. március 15-én.

A Tv2 Naplója valami más. Személytelen és tulajdonságok nélküli, akárcsak az ország, amely a kamera lencséjén át az arcunkba mered, s amely (ott felöltött alakjában) egyedül a kereskedelmi televízió számára életképes.

Napló - Mérlegen a valóság, 2005. november 6., vasárnap Tv2 19.00. Műsorvezető Sváby András; főszerkesztő, szerkesztő Szalay Ádám; riporter M. Kiss Csaba, Szalay Ádám, Keleti Andrea, Horváth Csaba; készítette Interaktív.