Nem éri meg

„A morfinfüggő homeless lány szexszel gyógyítja a sziklakórház halálos betegeit, néha pedig posztmodern áriákra fakad. A Szép napok rendezőjének kegyetlen operafilmje" - hirdeti a moziportál az új Mundruczó-filmet.

Ember legyen a talpán, aki ettől kap kedvet hozzá.

Cannes-ban és másutt a világon egyik díjat a másik után nyeri a Johanna, de itthon két kópiával megy. Kritikusok viccelődnek rajta, a nézőterek üresek.

Mundruczó Kornél már néhány éve, a Jött egy busz záróepizódjában, mely A 78-as Szent Johannája címet viselte, az orléans-i szüzet ültette a címbeli BKV-járatra, és súlyos tömegszerencsétlenség résztvevőjévé tette. A Johanna nevű junkie-t ott az orvosok megmentik ugyan, de a kórházban morfiumhoz jut, és beadja magának az aranylövést. Halál előtti víziójában Johanna fellázítja a kórház - sötét, föld alatti hely - betegeinek seregét, majd a fényes mennyekbe emelkedik. És közben mindenki énekel; nemcsak a gyerekarcú Tóth Orsi, hanem az orvosok és a statiszták is veretesen zaftos Térey-strófákat zengenek saját vagy nem saját hangon, Tallér Zsófia zenéjére.

A Jött egy busz mindegyik epizódja egy-egy különleges ötletre épült, de Mundruczó megoldása kilógott a többi közül. Neki már első két nagyfilmje, a Nincsen nekem vágyam semmi és a Szép napok is komoran és képtelenül széles gesztusokkal tette láthatóvá a láthatatlant: a beszűkült életű szereplők melodráma-hősökként hanyatlottak vissza a végzetté magasodó kisszerűség karjaiba. A melodrámától már csak egy lépés az opera. Ezt a lépést tette meg Mundruczó profán Johannája. Ő nem csupán „dalra fakadt", ahogy zenés filmekben szokás (akár olyanban is, mint a Táncos a sötétben, vagy mint a régi szép Cherbourgi esernyők), hanem tényleg operai alaknak, inkább allegorikus, mintsem drámai figurának mutatkozott; és ezt a hatást nemhogy csökkentette volna, inkább még fokozta is Johanna trágár esendősége. Világos volt, hogy Mundruczó mindezt komolyan gondolja, csak az nem, hogy mennyire.

Aztán híre kelt, hogy nagyfilm lesz a Johanna-epizódból. Mundruczó közben két operaszerű színpadi előadást is megrendezett. Az egyiket, A tisztességtudó utcalány című Sartre-darabból írt Lendvay Kamilló-darabot a valahai Átrium mozi elhagyott termében állította színre; a másiknak, a Nibelung lakópark című „katasztrófajátéknak" meg éppenséggel Térey írta a librettóját, és a Vár alatti sziklakórház (hajdan vészhelyzeti célokra berendezett, de végül sosem használt) bunkerhelyiségeiben mutatta be a Krétakör. Most pedig íme, itt az egész estés Johanna-változat, a „kegyetlen operafilm".

A Johanna nem holmi kiegészítése, hanem folytatása a kurta előzménynek. Abból végül is a bevezető maradt csak: a fenti világ szürke nappalfényű képei, szemerkélő esőben a Duna-part a tömegbaleset helyszínére szirénázva futó mentőautókkal meg a diszpécserközpont monoton rádióhangjaival. Mentőorvos nem küzd most az utcalány életéért; az új verzió szerint nem Johanna álma, hanem valóság(?) az, hogy a baleset csak kamu, katasztrófagyakorlat, melybe Johannát a kórházban szerezhető morfiumampullák reménye vonzotta. Odabent, vagy inkább odalent, a cseppet sem megnyugtató mélyben kacér mosollyal fedi fel borzalmas sebeit, de a sebek, akárcsak a többiekéi, festve vannak. „Akció lefújva!" - zengi aztán egy bariton, a statiszták pedig mosakodni kezdenek, de Johanna a kavarodást kihasználva kereket old, és addig cikázik ide-oda a pokoli labirintusban, amíg meg nem kaparintja, amit keresett: az „anyagot". A Jött egy busz-epizódot csak Johanna halál közeli áriája idézi, a mennyek kapui ezúttal nem a néző szeme előtt tárulnak fel.

A folytatás úgy kezdődik, hogy Johannára rátalál egy fiatal orvos, aki első látásra beleszeretett; újraélesztik, ő pedig csakugyan új életet kezd, a réginek még az emléke is kitörlődött az emlékezetéből, a neve - Johanna - is ki tudja, honnan dereng. A fiatal orvos javaslatára nem eresztik szélnek, beteg létére fehér köpenyest, segédápolónőt csinálnak belőle, hátha megjavul. Meg is javul, de nem úgy, ahogy ők képzelik, nem a fehér köpenyes kaszt regulája, hanem a saját önpusztító lényének fonákja, valamiféle abszolút jóság deviáns szabályai szerint. Az elhasznált, petyhüdt, pálló, beteg testeket - kizárólag férfiakét - „megérintve", szerelemmel gyógyít, haldoklókat állít talpra Johanna a munkahelyéül kijelölt gyerekosztály áttetsző paravánja mögött. Rendszerellenes csodatéteményei nyomán infúzió-láncait letépő pizsamás zombihad árasztja el a folyosókat; Johannának pusztulnia kell. Az újabb és ezúttal végzetes aranylövést a szerelmes orvos adja be neki. Johanna sárga plasztikzacskóban, a szemétégetőben, lángok közt végzi.

Miért éppen Johanna?

Miért ölti magára úgy, olyan Jeanne d'Arc-os eltökéltséggel Tóth Orsi a nővérköpenyt, mintha harci páncélzatba bújna, föld alatti vonulásait miért kíséri harci dobpergés, mi végből idézik az orvoskar hangjai az inkvizíciót? Miféle százéves háború zajlik ma?

Nem így kell kérdezni. Hősválasztásával Mundruczó ugyanis elsősorban a történetet, a korábbi filmjeiben szándékosan túlstilizált „sztorit" küszöböli ki ezúttal. Nem meséli el újra, még csak nem is parafrazeálja, hanem adottnak veszi a „hangjainak" sugallatára seregek élére álló domrémyi parasztlány közismert történetét Orléans felszabadításától a papok máglyájáig. Johannája nem dinamikusan kibontakozó, drámai ütközésekbe bocsátkozó jellem, hanem allegória. A forgatókönyvből is így lett librettó, a dialógusok csatája helyett ezért felelget énekhang az énekhangra, kórus az áriára. A szent parasztlány a történetét, az operaműfaj a tőle maximálisan elvárható stilizáltságot hozta ebbe a kész helyzetbe, Mundruczó nagyon erős fényekkel nagyon nagy sötétségekbe bevilágító, szikla- és tudatmélyi világban celebrálódó operafilmjébe.

A többi már a néző dolga. Ha nem érti, mibe csöppent, és akadékoskodna - firtatná például az igazi Johanna szent eretneksége és a „rendszer" változásai közti összefüggések mai értelmét, vagy pláne komolyan venné, hogy Johanna „szexszel gyógyít" -, akkor bizony pórul járhat. Kívülálló marad, aki hiába értékeli, milyen szépen „megcsinált", milyen erős, milyen emlékezetes atmoszférájú film ez, nem lehet részese annak az élménynek, amelynek kelléke csak a Johanna-allegória. Ha viszont mégiscsak feltalálja magát a sötétben (és sikerül például lemondania arról is, amit egy filmtől a maga gyarló módján elvárni szeretne), ha képes rá, hogy a sziklakórház-belsők katasztrófa-helyszínein, a legtöbbször alulról fényképezett és ki tudja, hova felvezető lépcsők alján, a csöpögő, rozsdás csövek közt, a „gyerekosztály" falán éktelenkedő horrorisztikus állatmese-képek alatt, a málló folyosólabirintusban zajló küzdelem láttán elsősorban ne a „világra", hanem saját magára gondoljon, akár nyert ügye is lehet.

„Nem éri meg, nem éri meg!" - summázza a gyerekkórus. Kijelenteni, ábrázolni, megérteni, hogy a jó (a más, a szent) elbukik, nevetségesen kevés, persze. De szavakon innen és túl, ha engedi, hogy az érzékeire hasson, amit lát és hall, a néző talán mégiscsak megérti, mit akar ez a Johanna.

Ha nem, nem.

Johanna. Színes, feliratos, 90 perces magyar operafilm, 2005. Rendezte Mundruczó Kornél. Írta Mundruczó Kornél, Bíró Yvette, Petrányi Viktória. Szereplők Tóth Orsolya, Cserna Ildikó, Gulyás Dénes, Trill Zsolt, Gantner István.