Maradandóságok

Azt hiszem, a kiállításrendezői szakma legfontosabb része mostanára a címadás lett. Vagy a vezéreszme-koncipiálás. Végezheti kurátor, művész vagy művészettörténész, nagy nemzetközi vállalkozások esetében bizonyára team, grémium és kuratórium csiszolja és hagyja jóvá, de a műfaj jellegéből következően mégiscsak egy fejből kell kipattannia. Látszólag egyszerű feladat, végy egy metaforát, emblematikus könyvcímet, szó szerinti vagy laza idézetet. Az utóbbiak származhatnak közismert klasszikusoktól, még jobb teljesen ismeretlen középkor végi vagy manierista gondolkodótól, de megteszi kórlélektantól kölcsönzött terminus, sőt az olyasféle tautologikus mondat is mind gyakoribb, mint, mondjuk, „A művészet művészet". Idáig semmi nehézség. Ám a sok résztvevős, jobbára nemzetközi kiállítások tematikáját elővigyázatosan úgy kell címben-jelszóban megszabni, hogy karakteresnek látsszék, de azért minden mű beleférjen. Ne tévesszen meg bennünket az, hogy biennálék és dokumenták évtizedek során először tökélyre, majd a kabarék szintjére emelték ezt az elmegyakorlatot, az úzus szükséges, mert valamilyen eligazítás többnyire mégiscsak kell, és valóban használható, ha nem válik paródiává, és nem rekeszt ki alkotásokat.

A Szépművészeti Múzeum kárpitkiállításának címe-normája ilyen. Hogy Ovidius Metamorphosese került föl a homlokzatra, az egyrészt azzal az előnynyel járt, amelyet Gloviczki Zoltán kitűnő esszéje jelent az auktorról a katalógusban, másrészt azzal, hogy az Átváltozások aranykor-csillogású, de gumirugalmasságú fogalmába valóban tematikától függetlenül minden mesterien megszövött alkotás belefér. Panta rhei - hogy gyarapítsuk az antikvitásban való jártasságot -, így aztán a klasszikus levélposta kárpitban való elsiratásától Krisztus töviskoronájáig és Berzsenyi-idézetre hivatkozó orchideaábrázolásig minden megjelenhetett a jón csarnokban. A textilművészet is filozofál és világot értelmez. S minthogy a nagyon jól rendezett kiállításon (színpadtechnikai megvilágítás, a múzeum plasztikái lazán a kárpitok között) a művészek öninterpretációja is olvasható, a látogató nem tévedhet el. Ha nem tud minden személyes vonatkozást felfedezni a Nyerges Éva - Oláh Tamás szerzőpár merészen térhatású s mégis finoman kárpitszerű kompozícióján, a szöveg a rejtett szimbólumokat feloldja, s ha nem érti az aknaábrázolásokat a kanadai Barbara Heller címében amúgy Shelleyre hivatkozó, tűzijátékosan vibráló munkáján, Heller szövege megmagyarázza.

Amit nem kell külön magyarázni, s ami a kárpitművészek egyesületével közösen rendezett kiállítás hiánytalan élménye, az mindközönségesen a szövött kárpit gyönyörűsége. A szálak, sorok ritmusa, a gyapjú titokzatos fénye és a selyemszál ragyogása - csupa közhely következik itt a felsorolásban -, a színek ütköző találkozása, valamint tetten nem érhető csendes beszövődése, a műfaj kötelező síkszerűsége és annak perspektivikus, provokatív megsértése. Az a felszámolhatatlan, gyönyörű kettősség, hogy a kárpit kép is meg tárgy is, optikai élmény is meg taktilis élmény is, éteri alkotás, amelyet kisipari, monoton robottal kell előállítani, s hogy ezek az ellentétek rendkívüli, egyszeri esztétikaérték teremtésére alkalmasak. Elterjedt mostanában, a kiállítás körüli szövegekben is felbukkan az a technikához törleszkedő stréber gondolat, hogy a szövött mű meg az elektronikus kép rokonok volnának, hogy raszterháló, képpont, felbontás és egybelátás alapján valami közük volna egymáshoz. Ez, hál' istennek, nem több önbizalomhiányból vagy technikai hatalmaskodásból következő téveszménél. Még szemüveg sem kell ahhoz, hogy egy hagyományosan szövött síkon felfedezzük, hogy ahány csomó, annyiféle, hogy egy sorban nincs két egyforma találkozása láncfonalnak és vetüléknek, hogy a szövött kép makacsul szabálytalan elemek szabályos ismétléséből kerekedik ki. Emberkéz csomózta, tömörítette, tehát egyedi elemekből emberi elme szervezte, tehát tudati rendben, hol képes ilyen nagyszerű kettősséget bizonyítani a csomóhoz hasonlított pixel? Ráadásul a csomónak, a szálnak, a szövedéknek matériája van, közelről az is látszik, hogy ez a gyapjúmatéria egyszerre feszesre vert, szigorú és szilárd, meg meleg, puha, rugalmas és fényes, nem véletlen, hogy szebblelkű méltatók törvényszerűnek vélik, hogy a modern textilművészek többsége nő, hogy a produktumuk, mint az erős aszszonyok egyénisége, egyszerre határozott és gyöngéd.

A modern textilművészet egyensúlya beállni látszik. A szövött kárpit, amelyet a reneszánsztól a 19. századig folyamatosan műfajtalanítottak az évszázadok, amelynek a középkori kárpitszerűtől a festményszerű felé haladtát oly imponálóan szemléltetik a kiállításra elhozott franciaországi és iparművészeti múzeumi barokk remekek, egyszóval a műágat, mint tudni való, a 20. század keltette öntudatra. Aztán, néhány évtizeddel ezelőtt a textilművészek felmondták - mondjuk - Lurçat és Ferenczy Noémi életművével az egyezséget. Az általános, egyetemes művészeti műfajtágítás és műfajfelbontás részeként - mondjuk: a pop-art nagy merényleteivel egy időben és egy szellemben - a szövött kárpit megelégelte a falat és a két dimenziót, majd magát a szövést és a fonalat is. A formabontásoknak mifelénk külön energiát és küldetéstudatot adott a művészetpolitikai helyzet, amelyben a képzőművészeti kísérleteket legalábbis rossz szemmel nézték, de amelyben iparművészeti védernyő alatt ugyanezek a kísérletek elvégezhetők, kiállíthatók, sőt díjjal honorálhatók voltak. Egész textilművész-generáció látszott örökre elhagyni a pályát, kiváló alkotók távolodtak el a szövőszéktől, gyakran a manuális művességgel oly kevéssé összeegyeztethető konceptig. Meglehet, csak ez a komoly-látványos nemzetközi kiállítás kelti a benyomást, de innen nézve bizonyos, hogy a kárpitszerű kárpit tovább él. Hogy a tértextil helyett vagy mellett ismét klasszikus kompozíciók születnek, annyira a falra, hogy a múzeum szoboranyagából kell közéjük válogatni a monotónia elkerülésére, s ezek a művek papír, bőr, műanyag fólia és vashuzal helyett ismét fonalból állnak elő, amelyben a fémszál csak élénkítő, mint sok évszázad óta.

A hagyománytisztelet persze önmagában nem minősít, a tradíciók megőrzése, kell-e jelezni, nem alkotás. Ám az a mű, amely magára veszi a tradíció technikai, kifejezésbeli, műfaj szerinti kötöttségeit, és így tud újat, eredetit, érvényeset mondani (gúzsba kötve táncol, írják az eredeti fordulatok kedvelői), legalább akkora teljesítmény, mint ugyanezt formatagadással elérni. Az Átváltozások című kiállítás ilyen tradicionalizmusokat kínál. Okkal állják az összehasonlítást a technika klasszikusaival, a legérettebb brüsszeli és Párizs környékén készült barokk művekkel, és a történelmi darabok jelenléte arra is jó, hogy kitessék: senki nem archaizál. Hogyan is archaizálna a német Cronenberg, amikor stilárisan istenkísértő vörös-feketével, tartalmi mélységében a legszemélyesebb vallomással szövi meg önarcképsorozatát, s kivált a litván Janu¼aite, aki nem átall pop-artos-giccses családi portrét átmásolni kipirosított ajkakkal, és nem bukik bele. A harsány vurstli-képzőművészettel való azonosulás-elidegenedés mutatványát ezúttal az amerikai Riis mutatja be, igaz, hogy fémszállal kápráztató napkorongját, kristálygyöngyökkel megcsillogtatott sugarait és gyanúsan férfias-izmos Icarusát tükörszimmetrikusan megkettőzi, az egész égszínkék hátterű jelenetet a kétséges pátoszba vetíti. Műfaj és technika fölénye ott mutatkozik meg, ahol Baráth Hajnal lópokróc színű barna-szürkébe fektet egy általa sem eldöntött tetemet vagy annak lenyomatát, amely tetem vagy lenyomat csak azért látszik, mert más szövéstechnika, a szálak és felületek más ritmusa csendben kiemeli a lópokróc színű barna-szürkéből. A leglátványosabbak természetesen a nonfiguratív kompozíciók. A szakág legjobbjai az absztrakt festészet színes gondolatait a homogén vagy homogénnak látszó szövés tapintható rugalmasságával fokozzák, és az utókor nyugodt magabiztosságával takarítják be mindazt, amit száz esztendő mesterei rájuk hagytak. Az amerikai Foslien látszólag egy indigókék grafikát komponált, csak fehér vonalakból és pontokból; csupán közelről látszik, hogy kék hátterének komoly szépsége ritmusba szedett lilás szövedékekből simul össze, s hogy sűrűsödő-ritkuló fehér elemei hol a selyem fényétől, hol a gyapjú mélységétől válnak pezsgéssé.

Nem sikerült megfejteni a német Altona gyapjú-len kárpitjának tartalmát, de az egyik legszebb, legfinomabb és legbátrabb absztrakt mű - sikerült viszont a brit Mowatt nagyon is felérezhető vallomását. Párosan, ez a kétrészes darab címe, a két különálló négyzet úgy fekszik egymás mellett, hogy a világos és melegszínűből elindul egy lágy fekete vonal, átkel a két darab között hagyott résen és folytatódik a fekete négyzetben, majd egy ponton megtorpan, és szétsodródva, szálaira bomolva véget ér. Autonóm mű. Akárcsak Pasqualetti Eleonóra térhatást és síkszerűséget, ábrázolást és absztrakciót, hagyományos keretet és hagyományos keret átmetszését fölénnyel alkalmazó darabja, amely azzal az őszinte kommentárral is szolgál, hogy utólag kapta a Szent Ágnes átváltozása címet. Hála a liberális koncepciónak, e cím nélkül is bekerülhetett volna a kiállításra, mert színes, tartalmas és nyitott; aki metamorfózist nem, legalább egy töredéknyi Sant' Agnese-templomot, így egy kis Piazza Navonát és oszloprészleteiben emléknyi Borrominit is láthat a rendszerében.

Átváltozások. A szövött kárpit művészete egykor és ma. Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2005. november 8. - 2006. január 8.