Nagy M

Vannak muzsikusok, akik csak várnak, hosszú, méla lesben várják, hogy mikor sétálunk óvatlanul arra, és akkor hopp, lecsapnak. Késő, már szeretni kell őket egy életen át.

Anne-Sophie Mutter. Nem éppen új szereplő a klasszikus zenében, hiszen idén ünnepli harmincadik évét a pályán. Rövid fejszámolás, ha most negyvenkét éves, akkor, igen, csodagyerekként indult. Luzernben játszott egy Mozart-hegedűversenyt, de már akkor úgy tudott hegedülni, hogy a tanára elhívta Herbert von Karajant a hangversenyre. Jól számolt: von Karajan ámulatba esett, Berlinbe hívta a pufi arcú, cakkos szájú, bodros hajú kislányt meghallgatásra, egy kicsit muzsikáltatta, aztán gyorsan szerződtette Salzburgba. És ha már ott hangversenyezett, akkor rögtön föl is vették vele az első lemezét is, hogy ha valaki lemaradt volna élőben a világeseményről, akkor a tartósabb formában el ne mulassza valahogy.

Anne-Sophie Muttert megalkották. Kiállt a világ elé egy tizennégy éves gyerek, végre egy nő, mert a korán elhunyt Ginette Neveau óta nem volt igazi, átütő hölgy-világsztár a hegedűsök között, de ő még gyerek is, ki merne belekötni a hegedülésébe? És mi szükség lenne rá? Mutter kislány korában is úgy hegedült, mint az álom. Csak az a kérdés, hogy kinek az álma: mert volt a játékában ekkor is valami kis keménység, valami összezárt szájú szigor. Nem illett bele az éppen divatos, bársonyos hangú hegedűsök közé, de hát ki áll oda okoskodni egy olyan kislánnyal, aki a nagy Herbert támogatását élvezi?

Anne-Sophie Mutter meg is maradt Karajan protezsáltjának. Ami azért nem mindig könnyű kenyér, hiszen rögtön a következő évre megbeszélték, hogy a Mozart-hegedűversenyek után még nagyobb dobással állnak elő: Beethovennel. Ami technikailag egyáltalán nem kivitelezhetetlen, de azt szokás mondani, hogy Beethovenhez idő kell. Az ifjú Menuhin volt addig az egyetlen, aki kölyökkorban elkápráztatta a világot, és tizenkevés éves korában már a világ elé állhatott a Beethoven-koncerttel. Nagy falat, de nagy szenzáció, ha sikerül. Mutter fél éven át készült rá. Megoldott már hasonló feladatokat. A televízióban eljátszotta a Chaconne-t, Bach d-moll partitájának utolsó tételét, ami legalább olyan érettséget igényel, csak technikailag sokkal nehezebb. Játszotta a Mendelssohn: Hegedűversenyt, az ember esze megállt, hogyan képes egy kamaszlányka erre, érzelmileg, technikailag, lélekkel hogyan bírja. De Mutter eljátszott mindent, amit elé tettek. És jól. Úgyhogy jöhetett a próba. Beethoven. Karajan. Tíz percig muzsikáltak. Akkor Karajan morózusan csak annyit mondott: jöjjön vissza egy év múlva.

Nehéz volt Karajan pártfogoltjának lenni, de megérte. Anne-Sophie Mutter azért szép sorjában fölvette vele a hegedűirodalmat, Vivaldit, Brahmsot, Mendelssohnt, végül Beethovent és Csajkovszkijt is. Csakhogy ezek Karajan-lemezek, az ember azt érzi, hogy a vén sas talált magának valakit, akit terrorizálhat, akinek megmondhatja, hogy így és így képzeli, jaj, mit is mondtam, nemcsak képzeli, így kell, és csak így lehet játszani a G-dúr hegedűverseny lassú tételét. A szólista pedig engedelmesen meg is teszi, amit kérnek tőle. Mert Karajan szerette a tehetséget, de nem viselte el az ellentmondást - ezért is vívta meg szinte minden fölfedezettje a maga függetlenségi harcát ellene. Kivétel Anne-Sophie Mutter. Vele mindvégig megértették egymást. Gyanús.

Akkor is gyanús, ha Karajan egy idő után elhagyta az árnyékvilágot, és Mutternek egyedül kellett boldogulnia. Illetve egyedül nem, hiszen már világsztár, már a legnagyobb karmesterekkel dolgozik együtt, már Rosztropovicscsal trióznak. Paul Sacher az egyik első számú rajongója a világban, ugyanaz a Paul Sacher, aki Bartóktól a Divertimentót megrendelte. Ez már nem Karajan világa. Sacher biztatására Mutternak írnak műveket a leghíresebb zeneszerzők, Lutoslawski, Penderecki és Boulez. Anne-Sophie Mutter már intézmény Németországban, utca van elnevezve róla, első férje halála után André Previn felesége, ez is egy új hegedűversenyt jelent. Az ember mégis gyanakodva nézi: ki ez a még mindig szép aszszony? Lehet, hogy tényleg olyan nagy hegedűs? Lehet, hogy harminc év alatt sem unt bele a napi gyakorlásba? Lehet, hogy most az új Mozart-terv, amelyben egy teljes évet szán Wolfgangra, eljátszsza az összes hegedűversenyt, szonátát és triót, nem csupán arra szolgál, hogy valami történjen?

Hát erről beszélek. Hogy áll Anne-Sophie Mutter harminc éve lesben, és kijön a Mozart-lemez, egyelőre csak a hegedűversenyek, és az ember nem érti, hogy hová tette eddig a fülét. Mert ez a nő szépen kilépett Karajan árnyékából, és túllépett saját magán is, a kör nem zárul be azzal, hogy újra a hegedűversenyeket játssza, csak a fölfelé tartó spirál fordult egyet. Karajan nem örülne ennek a lemeznek, ahogyan a szigorú puristák is elfödik arcukat, ha meghallják. Nem Mozart, mondják, amiből csak anynyi a kétségbevonhatatlan, hogy nem olyan Mozart, amilyen lenni szokott. Nincs benne semmi klasszikus, semmi kiegyensúlyozott, semmi megilletődött és megilletődni vágyó. Eleven, csibész zene. Önkényes, kiszámíthatatlan, néha cigányos, néha egészen éteri, ha nem is egyetlen tételen, de ugyanazon hegedűversenyen belül. Minden ok nélkül váltogatja a tempókat, megáll, nekilendül, lelassít, aztán vállat ránt, és belekezd. Felháborodottan azt mondják rá, hogy olyan, mintha karikatúra lenne. Csak azt nem ismerik be, hogy a régi Mozart-játékon van is mit kifigurázni.

A lemezt úgy vették föl, hogy időrendben haladtak előre, versenyműről versenyműre - sajnos ezt a sorrendet a lemezre nem lehetett átmenteni, mert a CD-n nyolcvan percnél több nem fér el. Pedig fontos, mert hiába telt csak néhány hónap el az első és az ötödik hegedűkoncert között, közben Mozart rengeteget változott. A legkorábbi D-dúr koncert rokokó nyalánkság, az egészben van valami olaszos cicomaság, miközben a zenekar még szinte semmit sem mutat, csak meglehetősen szokványos figurákat játszogat a szólista keze alá. Azért itt is bebizonyítja Anne-Sophie Mutter, hogy nem egy hegedűtigris, tud halk és óvatos lenni, de még nem személyes a lassú tételben sem. A kadencia is egy francia-olasztól, Zino Francescattitól van, és kifejezetten arra szolgál, hogy földobja a hangulatot, virtuozitással fűszerezze a nagy és tulajdonképpen nem nagyon tartalmas áhítatot. Mennyire más ez az érettebb, a sorban negyedik, ugyancsak D-dúrban írott versenyműnél, ahol Mutter egészen fátyolos hangot kever ki, és a személyességet meg is erősíti azzal, hogy egészen közel áll a mikrofonhoz, hallani, ahogyan a vonó a húrokhoz súrlódik, és ezzel a gesztussal a zenész szinte odainti magához a hallgatót, gyere közelebb, mert ezt csak neked mondom.

A zenekar lélegzetelállító. Ahogy semlegesek tudnak maradni, ha kell, ahogy hirtelen közbevágnak, ha arra van szükség, ahogy a G-dúr koncertben a kürtök szinte akusztikus barlangot hoznak létre a vonósok köré, ahogy az első és második hegedűszólam határozottan elválik egymástól, vagy ahogy a viszonylag nagy létszámú társaság elfogy az A-dúr versenymű utolsó tételében, kamarazenévé változtatva a bizalmasabb részeket, mert akkor nagyobbat szól majd a törökös janicsármuzsika, ami utána jön. A Londoni Filharmonikusok játszanak, karmester nélkül, feltehetőleg a szólista instrukcióit követve. Mutter azt mondta róluk, lehet, hogy van bársonyosabb hangzás a világban, de ők olyanok, mint a Porsche az autók között. Világos beszéd. Hidegek, élesek, határozottak, gyorsan reagálnak, minden kis gesztus fölerősödik náluk. Ez a fontos: Anne-Sophie Mutter beszél ezzel a zenével, vagy legalábbis gesztikulál. Vagány nő, mert elmegy a végletekig, ezekkel a megoldásokkal szinte átírja Mozartot, és elleneszegül mindannak, amin Mozarton általában érteni szoktunk.

Nem állítom, hogy ez mindenkinek tetszeni fog. De hát ez a vagányság lényege: nem tetszeni akarok, hanem elmondani, nem menni a többiek után a biztos ösvényen, hanem akár a nyakamat is szegni a járatlan úton. Hihetetlen élmény, amikor a G-dúr koncert első tételében Mutter váratlanul lelassít. Mintha az útkereszteződésnél elgondolkodna, hogy merre menjen tovább a zenében, aztán megtalálja a megoldást, és már megy is arra. Teljesen spontánnak érződik a pillanat, Mutter majdnem úgy viselkedik, mintha ott születne a zene, majdnem azt érezni, hogy a szerző hegedül, de ha nem is ő, akkor legalább egy olyan szólista, aki nem csak a kottát nézi játék közben. Ugyanaz lejátszódik fordítva is, a második D-dúr versenymű utolsó tételében, már tudjuk, hogy mi van, érezzük, hogy mi fog történni, és akkor a tempót hirtelen fölgyorsítja: ha úgyis tudjuk, nem érdemes az egészet hosszan részletezni.

Nem klasszikus játékmód. Voltaképpen ebben rejlik a buktatója is: a vagányságot meg lehet unni, az érdekesség, ha ismétlődik, megszűnik érdekesnek lenni, a provokáció tizedszerre hidegen hagyhat, a meglepetés lényege, hogy egyszeri. De ez már nem Anne-Sophie Mutter hibája, hanem a médiumé.

Mozart: The Violin Concertos

Anne-Sophie Mutter

The London Philharmonic Orchestra

Deutsche Grammophon, 2005