Egymilliárd dollárért

Nörsznek öltöztetett kövér amerikai nagytőkés (cilinderén csillagos-sávos szalag, hóna alatt aktatáska, orrán szemüveg, vicsorgó szájában szivar) ikerbabakocsit tol a könyv címlapján, benne Eisenhower és Stevenson elnökjelöltek 1952-ből, egyenruhás-öltönyös csecsemőkként, kezükben rettentő kézifegyverekkel, gránáttal-bombával, ordítoznak: Háborút!!! Ölni akarunk! Senki se éljen! Nem tudni honnan kerültek oda (legalábbis a könyvből nem derül ki), feltehetően a Ludas Matyi egyik az évi címlapja magyarázhatta ily módon, hogy kell érteni az aktuális világeseményt.

Akár a hidegháború mindennapjainak, a hidegháborús kultúrának ilyesfajta alulnézeti ábrázolását várhatnánk belül, de nem: Borhi László könyve politikatörténet, jelesül a nemzetközi kapcsolatok története, összefoglalás a második világháború utáni világrendszerről, s benne Magyarország helyéről. Kialakulástörténettől válságtörténetig. A vizsgálódás tárgya Magyarország, de a narratíva hangsúlyozottan nem magyarközpontú, nem elsősorban a magyar diskurzusra reflektál. Borhi könyve eredetileg angolul íródott, előbb is jelent meg úgy, mint magyarul. A szerző gyakrabban tanít Bloomingtonban, Indiana államban, mint Pécsett, Baranya megyében, vagy éppen Budapesten (ez mindenesetre jellemző), holott a nemzetközi kapcsolatok történetének egyik legjobb magyar szakértőjéről van szó, egy sor könyv és tanulmány szerzőjéről, nemzetközi konferenciák gyakori résztvevőjéről (így hiánya a magyar felsőoktatásból persze még jellemzőbb). A negyvenes évei elején járó Borhi (tematikai és kulturális szempontból egyaránt) Magyarországról szól hozzá egy nemzetközi vitához, amelynek súlypontjai nem itt fekszenek.

Első látásra ez akár kissé szokatlannak is tűnhet. A nyelvezet egyáltalán nem távolságtartó, ami közelíti a művet a sztálinizmust egyszerű leírások útján leleplező, a kilencvenes években e tájon érthető okokból divatozó munkákhoz. Holott inkább az amerikai politikai eszszéírás hagyományának átvételéről van szó. Az eredeti nyelv és az eredetileg feltételezett közönség következménye, hogy a szöveg itthon fölöslegesnek tűnő kitérőket tesz. Magyar monográfiában nem szükséges húsz sorban bemutatni Rákosit, Révait, Tildyt, Nagy Ferencet vagy másokat, megteszi néhány hivatkozás. Angol könyvben nincs értelme kitérni a tárgy magyar vagy akár kelet-európai (pláne csak nemzeti nyelveken megjelent) irodalmára, hiszen azok ott úgysem olvashatók. Figyelmesebb szerkesztés kigyomlálhatta volna az előbbieket, figyelmeztethetett volna az utóbbiakra. Nem tette, ami nem olyan nagy baj, benn hagyott viszont egy csomó kisebb-nagyobb elírást, apró tévedést, ami már nagyobb. Csak egyetlen példa: a „hivatalosan parasztpárti, de valójában kommunista Dobi István" a Magyar Dolgozók Pártja október 28-án létrejövő elnöksége élére kerül (257. o.) - a szerencsétlen egykori kisgazda Dobit a hatvanas évek elején tényleg felvették az MSZMP tagjainak soraiba, továbbá 1956-ban (négy éve már és még soká) az Elnöki Tanács elnöke volt. A többi stimmel, mondhatnánk, de inkább bosszankodunk, hogy egy fontos könyv nem részesült elegendő figyelemben.

A hidegháború hatalmas irodalmát ma is elsősorban Amerika formálja, jellemző, hogy az 1991 utáni új orosz hidegháború-történeti munkák egy jó része is előbb jelenik meg angolul, mint oroszul (Vladiszlav Zubok, Konsztantyin Plesakov, Ilja Gajduk). A hidegháború végéig az irodalmat a politikaelméleti, biztonságpolitikai értelmezési keret és a kremlinológia paradigmái uralták. Alapvetően arról volt szó, hogy mi vezetett a hidegháború „kitöréséhez", miért váltotta fel az antifasiszta szövetségesi együttműködést a konfrontáció. Az ötvenes években a később tradicionalistának nevezett megközelítés erre úgy válaszolt, hogy mindennek oka a Szovjetunió agresszív terjeszkedő politikája, a kommunista ideológia és Sztálin személyisége. A hatvanas-hetvenes években a revizionista iskola fordított ezen az optikán, és úgy találta, hogy nagyobb szerepe volt az Egyesült Államok sajátos (főként gazdasági, de emellett katonai) expanziójának, illetve az ennek következtében kialakult szovjet félelmeknek. A nyolcvanas években az úgynevezett posztrevizionisták megpróbálkoztak a szintézissel, és sokkal nagyobb szerepet kaptak a hosszabb folyamatok, tovább élő hagyományok, a kölcsönösség.

1989-91 azután új perspektívába helyezte a kérdést: egyrészt a hidegháború véget ért, másrészt mind Keleten, mind Nyugaton megnyíltak a levéltárak, s az addig jobbára közvetett forrásokon, illetve különféle személyes dokumentumokon nyugvó vizsgálódás új terepekhez jutott. A nyitás (sok helyütt levéltári forradalomnak nevezik) a szovjet szövetségi rendszer országaiban volt a legteljesebb - Washingtonban már kevésbé, Moszkvában pedig, mint az 1991-92-es eufória után kiderült, még kevésbé. De ezek voltak azok az évek, amikor a cold war studies régi és új művelői egymás kezébe adták a kilincset a moszkvai Iljinka utcai volt SZKP-levéltárban, s ennél többször csak a világszerte sorozatban tartott new evidence from the Kremlin Archives alcímű konferenciákon látták egymást.

Melvyn P. Leffler már a kilencvenes évek legvégén írott kritikai esszéjében (American Historical Review, 1999. április) felhívta a figyelmet rá, hogy az új helyzet egyrészt érthetően széles teret nyitott az új kérdésfeltevések számára, másrészt a „győzelem" szemszöge bizonyos visszafordulást okozott az eredeti, tradicionális megközelítéshez. Leffler John Lewis Gaddis 1997-es összefoglalóját (magyarul Most már tudjuk. A hidegháború történetének újraértékelése címmel látott napvilágot 2001-ben) hozta fel példaként. A hatalmas mű első fejezete nagy erővel, bőséges argumentációval próbál meggyőzni arról, hogy Sztálin paranoid személyisége, az általa kiépített uralom rendszere és a kommunista ideológiából adódó meggyőződések a hidegháború jelenségének sine qua nonjai. Ez a triumfáló, a hidegháborúban győztes hatalom nagy története, figyelmeztetett Leffler, és ha nem vigyázunk, eltorzul a történeti kép. Milyen igaza lett - nem csak az torzult el.

Borhi műve a kilencvenes évtized eredményeinek és vitáinak szintézise; Magyarország a példa. Mindkét vetületben otthonosan mozog: a szakirodalmi hivatkozási háló nagyon sűrű, az általa mozgatott hazai, orosz és amerikai levéltári anyag egyaránt igen bőséges. Körültekintően ismerteti az előbbi vitapontjait, jó érzékkel emeli ki az utóbbiból az elérhető, lényegesnek tűnő mozzanatokat. Álláspontja pedig - bár a mű szövete nem mindig egyformán kidolgozott - eléggé egyértelmű. Gaddishez, a norvég-amerikai Geir Lundestadhoz és másokhoz hasonlóan Borhi is úgy gondolja, alapvető a különbség a Szovjetunió oktrojált birodalmi rendszere és az Egyesült Államok „meghívásos" birodalma, azaz a második világháború utáni Kelet-Európa és Nyugat-Európa között. A végeredményt és a hozzá vezető utat tekintve ezt nagyon nehéz is lenne egyszerűen megkérdőjelezni. De jól mutat rá, hogy a Nyugat (elsősorban az Egyesült Államok) már a háború alatt érdektelenséget nyilvánított a mi térségünkkel kapcsolatban, Magyarország pedig ezen belül is jelentéktelenségével tűnt ki. Bármi volt is a retorika, nem sokat számítottunk, és ez vonatkozik 1956 esetére is. Egy 1956-os lengyelországi szovjet fegyveres intervenció esetére az amerikai döntés-előkészítők egy része el tudott volna képzelni akár fegyveres választ is. Magyarország esetében ez komolyan fel sem merült. Fontos és tanulságos megállapítás - ha visszaemlékezünk 1980-81-re, a lengyel Szolidaritás forradalmának óvatos „moszkvai kezelésére", könnyen arra juthatunk, Brezsnyev is tudta, hol húzódik a határ.

Borhi Lászlót több helyütt foglalkoztatja a kérdés: miért is került sor Magyarország betagolására a szovjet rendszerbe? Birodalmi-biztonsági igények miatt, avagy a szovjet külpolitikai gondolkodást (is) meghatározó forradalmi paradigma érvényesült, és Magyarország, Kelet-Európa csak a kommunista világforradalom soron következő állomáshelye volt? A válasz kézenfekvő - persze hogy mindkettő szerepet játszott. Megint csak Gaddishez és a triumfalistákhoz hasonlóan Borhi is inkább a forradalmi expanzió szerepét hangsúlyozza, semmint a katonai szempontokat. Ehhez azonban hozzátesz egy legkevésbé sem ideológiai tényezőt, az előbb zsákmányoló győztes állam, majd kizsákmányoló gyarmattartó hatalom szempontját. A könyv leginkább inspiráló fejezete a szinte a fegyverszünet pillanatától vagy még előbb kibontakozó gazdasági behatolási folyamatot ismerteti, egészen az ötvenes évek elejéig. A kérdés más pontokon is fel-felbukkan. Borhi szerint „két célt szolgált a gazdasági behatolás: a politikai térnyerést segítette elő, illetve a Szovjetunió újjáépítését és katonai programját". (334. o.) Egyenként csupa ismeretes, bár távolról sem egyenlőképpen feldolgozott kérdésről van szó: a megszállás formális és informális költségeiről és terheiről, a zabrálásról (érdekes, hogy a munkára történő elhurcolásokat, melyek az antik és középkori munkaerőrablást idézik, a könyv nem tárgyalja), a jóvátételről, a kereskedelmi egyezményről, a német javak elzsákmányolásáról, az elszámolásokról, a szovjet gazdasági, nyersanyag-kitermelési és infrastrukturális monopóliumokról, a vegyes vállalatokról, koncessziókról stb. Borhi mindezt szépen sorba rendezi, és arra a következtetésre jut, hogy Magyarország a Szovjetuniónak szolgáltatásokat nyújtó kliensállammá lett. Szemben a jóvátételként az országra rótt 300 millió dollárral - amelyből a szovjeteket csak 200 illetett volna meg - egyedül szovjet viszonylatban az ötvenes évek elejéig 1 milliárd dollárt szolgáltatott.

Nem lett volna rossz, ha ezeket a számokat viszonyítani is tudjuk, mondjuk a magyar nemzeti jövedelemhez, vagy a szolgáltatások értékét a „vevő" összes bevételi oldalának hányadaként is megkapjuk. Ki volt hatékonyabb szolgáltató - Magyarország, amelynek döcögő gazdaságát már 1953-tól szovjet hitelekkel kellett injekciózni, vagy például Finnország piacgazdasága, ahol nem volt szovjet szisztéma, igaz, közvetlen katonai szolgáltatásokat nem adott? Nem lett volna rossz választ kapni erre, de valószínűleg további kutatásokra van szükség hozzá. Meggondolandó az is, hogy Borhi László könyvében a gazdasági függő helyzet abban a pillanatban látszik a legintenzívebbnek, amikor a szovjet rendszer kiépítése még abban a kezdeti stádiumban volt, amikor az uralmi viszonyokat leginkább a győztes hatalom-vesztes kisállam rendszere határozta meg. A Kremlben Borhi ábrázolásában inkább ültek „kalmárok", mint forradalmi hevülettől fűtött komisszárok és párttitkárok. Több helyütt hangsúlyozza, hogy a szovjet típusú rendszerváltás Magyarországon, Csehszlovákiában nem volt reaktív lépés (például a Marshall-terv meghirdetésére). Hogy minden bizonnyal eleve ez volt a cél, még akkor is, ha nem létezett az egész térségre érvényes terv. Közvetve viszont többször rámutat, hogy a helyi kommunista vezetés dinamizmusa 1945-47-ben mindig nagyobb tempót diktált (volna) a Moszkva által javasoltnál.

Lehet, hogy a történetet nem kizárólag a politika, a diplomácia és a biztonság terminusival kellene leírni.

1945-ben egy civilizáció áramlott ki addigi határai közül, többek között ide is megérkezett. Névadó személyének gondolkodását teljességgel sohasem képzelhetjük el újra, hiába a „levéltári forradalom" gyümölcsei. Képviselői - a harcoló és rabló katonák, a zsákmányoló tisztek, az ellenőrző bizottsági elnök, a kalmár, a BT (Baráti Társaság) társelnöke, a Lenin Intézethez rendelt lektor és Pudovkin filmügyi főtanácsadó, Rákosi Mátyás és társai - a maguk szocializációja, beidegződései szerint cselekedtek. Meg úgy, ahogyan érzékelték, elgondolták, elhitték: mit vár tőlük a Gazda. Kis túlzással: ahányan annyiféleképpen, mégis egy irányba húztak.

Borhi László: Magyarország a hidegháborúban. A Szovjetunió és az Egyesült Államok között 1945-1956. Budapest, 2005, Corvina. 360 oldal, 3500 forint.