Jenny, szerelmem...

Régen úgy képzeltem, hogy amikor Westphalen báró meghallotta, hogy lánya egy nagyszájú, párbajozó zsidófiúhoz akar hozzámenni, kitagadja lányát, ezt a doktor Niemandot pedig a pokolba küldi. Nem így volt: az öreg Westphalen liberális gondolkozású, felvilágosult férfi volt, és jóindulatú áldását adja a párra. Legfeljebb a párbajozásról van meg a véleménye: doktor úr, hagyja ezt a marhaságot az úri fiúkra... De akkor is - a történelem fura abszurdja, hogy ez a baronesse lesz a korszakalkotó filozófus, proletárforradalmár és nyomorgó értelmiségi védőangyala.

A bárónő nagy figura volt, s maradt: híres szépség volt, azon túl pedig máig ünneplik, társaságok alakultak tiszteletére. Mert tényleg csoda ez a nő. Von Westphalenként hozzámegy egy senkihez, s élete végéig ő képviseli a Marx családban a földi élethez nélkülözhetetlen gyakorlati észt, emberséget. Mert férje - legyünk őszinték - elviselhetetlen alak. Nagy tudós, hatalmas elme, de mint minden zseni, kibírhatatlan. Ő nemcsak kibírta, de szerette, ápolta, sőt nevelte is (my baby, írja róla egy levelében). És persze másolta a készülő könyveit, mert ember nem volt a földön, aki olvasni tudta volna kézírását.

Csak az a baj, hogy ez a könyv nem róla szól. Voltaképp egy kamuflált Marx-életrajzot kapsz kézhez, amiben persze ott van Jenny is, leírásban (milyen szép volt), munkabírásban meg ilyen-olyan statisztaként (éppen szül, vagy pénzt hajt fel valamelyik rokonnál), de a történet szála (végül is természetesen) Marx tevékenységének algoritmusa. Giroud sztorija amúgy rémes: a nyomorral való küzdelem (pl. adósok börtöne, nem is egyszer), a kofferek (állandó menekülés, kiutasítás, költözés) vagy kéregetés (pl. Philips nagybácsitól: igen, az elektronikai cég alapítójától), vagy ennél megalázóbb pénztulajdonosoktól.

A Marx-életrajz rendben van, nemrég Jacques Attali írt egy vaskosat - tudományosabbat - Karl Marx, ou l'esprit du monde címmel -, lett is visszhangja. Ez itt nem olyan - igaz, nem róla, hanem a feleségéről szól. Szólna, ha Giroud-nak sikerülne többet megtudnia erről az asszonyról. Így aztán óhatatlanul túlsúlyra kerül az életrajzban a szakállas, de ebben a kontextusban szerencsétlenül: mivel csak élettényekről esik szó, azaz Marx csak művei nélkül szerepelhet - ez a kép maga a rémség. Ahogy Hegel mondaná: a komornyik számára nem létezik nagy ember. Hát persze, látja alsógatyában, hallja, hogy böfög, de fogalma sincs arról, hogy közben világtörténelmet csinált. Giroud is ilyesféle kulcslyukon nézi a „mórt" (ez Marx beceneve), tudja, hogy történelemcsináló figura, de igyekszik ezt a tudását elfelejteni. Így aztán a könyvecske nagyon olvasmányos, de fura, hogy - mondjuk - tíz oldalon tárgyalja, hogyan tudta a szakállas szőrmók felcsinálni a cselédlányt (a dadát), amikor ott laktak egymás nyakán, egy szobában három gyerek, feleség, dada, plusz alkalmi vendégek. Hát tényleg nehéz a feladvány, ha már ilyesmire vállalkozik az oknyomozó. Komolyan: innen nehéz eljutni a Gazdasági-filozófiai kéziratokhoz vagy a Nyersfogalmazványhoz. (Ezenkívül még két kefélés sejtetése - leírása - delektálhatja a nyájas olvasót.)

Giroud-nak természetesen nem Marx a témája, szóval fel van mentve az elméletgyáros tudományos teljesítményének ismertetéséből, ő csak a feleség szenvedéseiről ír, tehát oda van beillesztve a „mór" és annak számtalan aljassága. Amiről bőven kapunk csemegéket: hiszen már a könyv alcíme is ezzel csábít. Szóval: az ördög. Akkor viszont mi a túrót szeretett benne Jenny? Valamit csak tudhatott ez a mór! Valamit, amiről ez az icipici feminizmussal írott könyv csak itt-ott vesz tudomást. (Ti. a mór hihetetlen szellemi vonzerejéről, pl.) Marad a kibírhatatlan fráter. Olyan ez, mint Claudius a Hamletben, ha csak „vérnősző barom" (elhisszük a bús királyfinak ezt a dühében kimondott jelzőjét), akkor vajon miért szereti Gertrúd? Mindegy. Jenny szent és bohém. Ez teszi abszolút modern figurává.

Egyébként - máshonnan is tudjuk - okos nő, Marxszal egyenrangú asszony volt. Vagyis Marx meg tudta vele beszélni, amiről írt. Jenny benne van az életműben. Itt meg azt olvassuk, hogy igen-igen, Jennyvel közösen írták a dolgokat, de sajnos ott volt Engels, akire Jenny féltékeny volt, mert Engelst jobban szerette Marx, mint a feleségét, hiszen vele dumált mindenről, különben is sülve-főve együtt voltak, levelezésben meg azon túl... A szövegben bujkál egy kis homoerotika, a buzi Marx, már miért ne, bár Giroud tagadja, miközben azonban többször is megismétli célzásait - bulvármanip; item: később, Tussy lányát gyötri halálra francia udvarlója miatt, a mór nyilván féltékeny minden férfira, végül terrorral ugyan, de eléri, hogy Tussy ne menjen hozzá. A mór, aki szerelmes a saját lányába. Nők Lapja tiszteletét küldi.

Másutt is játssza a nagy leleplezőt. Mikor végre Marxéknál beüt a gazdagság (persze relatíve), akkor az a baj, hogy a proletariátus elméletírójának az a mániája, hogy középosztálybeli lehessen. Jenny viszont így jellemzi ezt a gazdagságot: „Amikor első alkalommal feküdtünk be a saját ágyunkba vagy ültünk a saját székeinken, és még egy rokokó stílusban vagy inkább zsibárusnak alkalmi áron összevásárolt bútorokkal berendezett kis szalont is a magunkénak mondhattunk, igazán úgy éreztük magunkat, mint egy mesebeli kastély lakói." Végre levegőhöz jutottak, gondolná az ember, Giroud-nak az fáj, hogy a forradalmár játssza a burzsoát, ügyel rá, hogy a gyerekei jó iskolába járjanak, egyébként meg nyalja az arisztokraták seggét. Ezenkívül antiszemita volt. (Ez utóbbira van valaminő bizonyíték, l. a Zsidókérdésről c. fiatalkori dolgozatát.) Ezek a jellemzések inkább leleplezésnek szánt passzusok; mint sztorik nemigen illeszkednek az életrajzba, mert a bárónő, bár sóhajtozik, de mosolyogva viseli a szegénységet, és még a nyomorban is segít mindenkinek. Vagyis: értelmiségiek, forradalmárok és bohémok voltak mind a ketten - talán az ilyen jellegű leírások illenek rájuk -, és ez még a hippiromantika lecsengése után is blikkfangos tulajdonság.

Mondom: a bárónő elviselte ezt az elviselhetetlen embert, pimasz megjegyzéseit, pokróc modorát (minden barátjával összeveszett, egyet - Engelst - kivéve). És szinte észrevétlenül viseli a rendőri zaklatásokat, a spiclik látogatását, útlevélbevonást, megaláztatást. Itt tényleg egy új nőtípus karaktere rajzolódik ki. (Mondják: egy Rosa Luxemburg veszett el benne...) Bár olykor felsóhajt: jó lenne, ha férje nemcsak írna a tőkéről, hanem szerezne is belőle egy kicsit... De ezek a pillanatok csak szünetjelek a nyomorúságban. Giroud itt nyújthatna többet is: bár beleíródik az életrajzba, hogy Jenny jelen van minden fontosabb írás keletkezésében, ahhoz nyilván komolyabb kutatás kellett volna, hogy az írónő e jelenlét tényeit bemutassa. Pedig ez lett volna az igazi poén, nem az, hogy Marx, a burzsoá pénzgazdaság vitapartnere tőzsdézik egy kicsit (amikor végre pénzhez jut, élete vége felé), meg hogy dőzsöl, netán pezsgőzik. Közben persze halálos beteg, furunkulózis, májbaj, egyre rosszabbul lát - lassan Jenny a szeme.

Jenny zsenialitása nem is abban lehetett, hogy súgott Marxnak (direktben - ötletben - nem tudott; ha tudott volna, a mór nem fogadta volna el...), hanem az a tökéletes odaadás, ahogy férjére felnézett, ahogy szinte minden ötletét lelkesedésével vette körül. Amit itt írok, az nagyon ódivatúan hangzik, mert manapság Jennyt feminista tartásáért illik tisztelni. Pedig itt másról, bonyolultabb szimbiózisról van szó. Megpróbálom összeszedni. Marx számtalan - főképp jövőre vonatkozó - ötletében tévedett ugyan, de gondolatai egészét, illetve elemzésének (kritikai módszerének) lényegét tekintve óriásit alkotott. Arról is olvashatunk, hogy nagyon is tudatában volt saját nagyságának - szerinte mindenki hülye volt kortársai közüt, legalábbis akiket bírálatra méltatott, senki sem állt meg előtte. Gúnyolódása iskolát teremtett. Az utókor csak azt látta, hogy a mór el volt telve magától: meg volt győződve róla, hogy az igazságot csak ő tartja a kezében. Ugyanakkor Marxnak épp ez a tulajdonsága jelzi a belső szenvedést: tudta, hogy feltalált valami nagyot, és el kellett szenvednie a nyomort, megaláztatást, sikertelenséget. (A tőke első kötete 1000 példányban jelent meg, a kutya se vette...) Ez a két vonás - a gúnyos, mindenkit lenéző magabiztosság és a piaci-társadalmi sikertelenség azonban öszszetartoznak, az utóbbiból (is) adódott az előbbi. És még inkább a Marxra olykor rátörő bénító depresszió. És itt jött Jenny zsenialitása: lelkesedése, (mai szemmel) talán felesleges vagy épp komikus férjtisztelete valójában a túlélés feltétele volt akkor. Jenny mosolya, sziklaszilárd hite Marx gondolati igazságában segítette át a mórt lelki válságain. Kortársai - Lafargue-tól Weydemeyerig - csak arról számolnak be, hogy Jenny táplálta Marx önbizalmát, legyezte hiúságát (mert gőgös is volt), néha túlzó módon lovat is adva a mór alá - valójában ez a feltétlen helyeslés, intellektuális csodálat segítette át a mórt egyre gyakoribb válságain. Amiről keveset tudunk. Ez Giroud életrajzának kihagyott lehetősége: csak körülírja a jelenséget, a Marx nagyszájúskodása mögötti lelki nyomort és Jenny lelkes „feleségszerepét". Kihagyja a Lebensweisheitet, azt, amiben Jenny nagyot alkotott, az empátiát és a lélekmentést.

Pedig sejthetett valamit, mert a könyv irodalmilag is legszebb része a két halál: Jenny (az idősebb) elmegy, a mór - amúgy is alig húzza már magát - összeomlik. Még egy kis déli utazás, és aztán utánamegy ő is. Nem bírta tovább Jenny nélkül. Halála megkésett szerelmi vallomás.

Françoise Giroud: Jenny Marx, avagy az ördög felesége. Fordította Szántó Judit. Európa Könyvkiadó, 226 oldal, 2100 forint.