Mese van

Abban az illusztrációsorozatban, amelyet Günther Grass készített az általa kiválasztott Andersen-mesékhez, s amelyek most ennek az Andersen-évfordulóra szánt mesegyűjteménynek a magyar nyelvű változatában is láthatók, a mesefigurákat - állatokat, embereket, hableányokat, manókat, szellemeket, angyalokat, repülő ládákat és hasonlókat - ábrázoló grafikák közül több képen megjelenik Hans Christian Andersen, azaz a mesék szerzője és a mesealakok teremtője is. Nem valami férfiszépség. Grass is olyannak mutatja, amilyennek fényképein látszik: hórihorgas termet, suta testtartás, hosszúra nyúlt, göcsörtös orr, csapott homlok, duzzadt, lebigygyedő alsó ajak; arcán bizonytalan vigyor, tekintetében fájdalmas zavar.

A litográfiák között akad két igen érdekes kettős portré is, olyan rajz, ahol Andersen arcmása mellett másvalaki képe is megjelenik. Az egyiken mesealakja, a rút kiskacsa társaságában látjuk Andersent, mindkettőjüket profilban ábrázolja Grass. Andersen orra és a kacsa csőre afféle vizuális metaforát alkotnak a képen: hasonlóságuk azonosít.

Hogy A rút kiskacsa, a másság megaláztatásának és felmagasztosulásának ez a szomorúan költői példázata egyben valamiféle önéletrajzi allegória is, erről az Andersen-szakirodalomból értesülhet, akinek nincs szeme a látásra és füle a hallásra. Ettől persze még igaz: Hans Christian Andersen pályáját (1805-1875) roppant társadalmi hátrányok ballasztja fékezte, s előrejutását szerencsétlen fizikai adottságai legalább annyira nehezítették, mint az út során bőven beszerzett lelki sérülései. Nyomorban született. Apja elszegényedett csizmadia volt Odensében, babonás parasztlányt vett feleségül, hamar meghalt. Anyja mosni járt, nyáron pedig aratni; ilyenkor kisfia szedegette utána a földön maradt kalászt, azaz tallózott. Ínséges idők voltak ezek, főleg a napóleoni háborúk következtében: szerencsére a fiú ingyenebédet kapott a ferencesek ispotályában; magatehetetlen aggastyánok, nyomorékok és félkegyelműek társaságában kanalazgatta a kását. Az iskolában épphogy megtanult írni-olvasni, aztán dolgoznia kellett, szövödében, dohánygyárban, hol itt, hol ott; két évig egy patikusnál inaskodott.

Tizennégy éves korában gondol egy nagyot, és Koppenhágába megy. A színháznál kopogtat: balett-táncos lesz, ezt találta ki. Persze kinevetik. Jó, akkor énekelni fog - talál is egy olasz operaénekest, aki megszánja, és ingyen foglalkozik vele, de a kamaszodó fiú hangja mutálni kezd, úgyhogy ebből sem lett semmi. Sebaj, akkor verseket ír, majd ismét a színháznál próbálkozik, ezúttal színdarabjaival - eleinte ezekkel sincs szerencséje.

Aztán pártfogói akadnak, többek között éppen a Királyi Színház egyik rendezője. Pénzt szerez, amiből Andersen iskolába járhat és leérettségizhet, majd beiratkozhat az egyetemre is. Vers- és színdarabkísérletei révén a korszak irodalmi köreiben is támogatókra talál (bár - alulról jött lévén - sokáig lekezelően bánnak vele). Ösztöndíjakat kap, utazik, Németországban jár, Párizsban és Rómában tölt hosszabb időt.

Rómából visszatérve írja meg első regényét, amellyel sikert arat (Improvisatoren - A rögtönző), s ugyanebben az évben, 1835-ben kezdi el füzetes formában közreadni bevallottan pénzkeresési szándékkal írott meséit, amelyeket páratlan lelkesedéssel fogad az otthoni közönség, s szerzőjük a szinte azon melegében készülő fordítások révén jószerivel egyik napról a másikra világhírű lesz.

Élete innentől kezdve sikertörténet: újabb és újabb mesegyűjteményei jelennek meg, regényíróként és költőként is lankadatlanul sikeres, memoárokat ír, utazásainak tapasztalatait útleírásokban rögzíti. (1841-ben Pest-Budán is megfordul, s az En Digters Bazar - Egy költő bazárja - című, 1843-ban megjelent könyvében ezt írja itteni élményeiről: „Magyarország gazdag ország, és egy szép nyári nap Dániájára emlékeztet.")

Igen, a rút kiskacsából közszeretetnek örvendő, világhíres, gazdag író lett. Szépséges hattyú azért mégsem: groteszk figura volt, különc, önhitt nagyság, világfi-allűrökkel megverve, súlyos hipochondriával megátkozva; világéletében a hírességekhez törleszkedett, és fontos emberek társaságát kereste, nem igazán rokonszenves módon; gátlásos, nemileg alighanem jócskán frusztrált férfi volt, a nőket a jelek szerint gondosan kerülte, agglegényként élt és hunyt el hetvenéves korában. Günther Grass rajzain alighanem igazi arcát mutatja nekünk.

Ugyanezt az arcot (torzképet?) látjuk a másik páros portrén is, mely az évfordulós gyűjtemény utolsó illusztrációja, az utószót követő lapon tekinthető meg, rögtön az utószót jegyző „Günther Grass" névaláírása után. A rajz Günther Grass társaságában mutatja Hans Christian Andersent: A rút kiskacsa szerzője jobb profilját fordítja felénk a kép bal oldalán, a Bádogdobé a balját a jobbon, így néznek egymással farkasszemet. Mégis mintha ugyanannak az arcnak lenne a jobb és bal fele a (látszólag) kettős portré: ugyanaz a csapott homlok, ugyanaz a megnyúlt és göcsörtös orr, ugyanaz a lebiggyedő alsó ajak, még a szemöldök íve is hasonló, csupán a vastag bajusz, a Günther Grass-i védjegy mutatja, hogy azért két külön arc ez az egy arc. De a vizuális metafora így is működik: a két profil hasonlósága azonosítja tulajdonosaikat.

Tisztelgés volna a válogatás és a grafikai sorozat (az imigyen megvallott) mester előtt, a lelki-szellemi közösség beismerése, netalán valamiféle irodalmi adósság nyugtázása és visszafizetése?

Alighanem erről van szó, s ez ennek a kötetnek a rejtettebb, ám annál izgalmasabb értelme.

Andersen meséinek, elbeszéléseinek és regényeinek a közvetlen ihletője a korabeli német irodalom volt. Első regénye, a Fodrejse fra Holmens Kanal til Řstpynten af Amager i aarene 1828 og 1829 (1829; Gyalogtúra a Holmen-csatornától Amager-sziget legkeletibb pontjáig az 1828-as és 1829-es évek során) minden ízében E. T. A. Hoffmann ihletését mutatja, Az árnyék című elbeszélése - Grass válogatásában az első történet - Adalbert Chamisso Peter Schlemihl-ének a hatását egy szövegszerű utalással is nyugtázza, a Fogfájás néni meséjében a diákot Jean Paul példájával biztatja a költészet művelésére nagynénikéje - az úgynevezett „jénai romantika" volt a dán szerző irodalmi tájékozódásának az iránytűje, s tulajdonképpen az is maradt mindvégig. Rém-fantasztikum, valószínűtlen meseszerűség, tenyeres-talpas nyers valóságérzék és a mindezekből kikerekedő művészi illúziót szüntelenül meg-megtörő, egyszerre játékos, egyszerre analitikus irónia - nincs igazán szükség a mutatis mutandis óvatoskodó hangoztatására hozzá, hogy kimondhassuk: ugyanezek a minőségek a kezdettől fogva jellemzik Günther Grass regényírását is, s ihlető forrásuk is azonos helyen keresendő.

Mint ahogyan az Andersen művelte mesék típusai közül is megpillanthatunk néhányat a Grass-regények tükrében. Andersen nagyjából háromféle mesét írt. Kezdetben ősi meseformulákkal próbálkozott, a népmesékből, régi farce-okból és fabliau-kból, vásári ponyvahistóriákból ezer változatban ismert, nyelvi és egyéb határokat nem ismerő történeteket dolgozott fel - ilyen például a Kis Kolozs meg Nagy Kolozs, az erős eszén csalafintasággal túljáró gyenge története (egyik, vélhetőleg Andersen nyomán újrafolklorizálódott változatát Szeged környékén jegyezte fel Kálmány Lajos néprajztudós a 19. század vége felé), vagy A tűzszerszám, amelyben szinte pikareszk regényekbe illően illúziótlan módon diadalmaskodik a megvesztegethetetlen önzés, hálátlanság és kegyetlenség. És persze ilyesféle meseképletre adott variáns Andersen meseköltészetének egyik csúcsa, A császár új ruhája, ez az örökkévalóságnak íródott mese, amelynek halhatatlanságáról az emberiség gondoskodik mindennap, amíg világ a világ.

Később, már a saját hangján, az érzelmesebb és líraibb fantasztikum húrját pengette: ilyen A hókirálynő, a maga többszörösen egymásba ágyazódó meséivel, vagy a veszteségről és a vágyak beteljesülhetetlenségéről szóló szomorú történet, A rendíthetetlen ólomkatona; de ide tartoznak a megváltó áldozatról, az önfeláldozással másokat - testvéreit vagy szerelmét - megváltó-megszabadító fiatal lányokról szóló mesék is, például A vad hattyúk. Ezekhez már valamivel több köze van Günther Grass világának, mint az előbbi típushoz - persze nem annyira érzelmességükhöz, mint amenynyire sajátosan transzgresszív jellegükhöz, a köznapian valószínű emberi világ és a fantasztikus-természetfeletti szféra közötti átjárhatóságukhoz, a normális és a torz, a természeti és a művi, a (köznapi értelemben vett) létező és a (köznapi ésszel nézve) nem létező közötti határok folytonos megsértéséhez; azaz a Grass kapcsán is sokat emlegetett „mágikus realizmushoz".

És van még egy típus, amelyet szoros rokonság fűz Grass világához. Az anderseni állatmese ez, amelyet éppen az tesz érdekessé, hogy a benne szereplő állatok nem igazán kanonizált vagy archetipikus meselények: farkas és bárány, tücsök és hangya helyén őnála mindenféle madarak, békák, bogarak és halak szerepelnek, rénszarvasokról és polipokról már nem is beszélve. Hasonlítsuk csak össze mindezt Günther Grass regényvilágának bestiáriumával! Különös sor: a Bádogdob törpéje után a Kutyaévek farkaskutyája következik, innentől meg a későbbi művek - és címük - csigája, hala, patkánya és békája, kellemetlen, nyákos, sokaknak (gondolom) viszolyogtató állatok egytől egyig. S ha beillesztjük ebbe a sorba A ganajtúró bogár című Andersen-mesét, a dölyfös és fensőbbséges címszereplő vastagon és bűzösen talaj menti kalandjainak a történetét, hirtelen mintha egy megíratlan Grass-regény szinopszisát olvasnánk: mesei fantasztikum, kloákarealizmus és brutális erkölcsszatíra ismerős vegyületét.

És tulajdonképpen ezt a vegyületet - illetve a vegyület összetevőit - „veszik észre" az Andersen-mesékben Grass illusztrációi, a maguk faux-naďf karikaturisztikus módján, vonzódás és viszolygás elegyével. A kellemetlent és a kegyetlent a szomorkásan érzelmes történetek mélyén: levágott lábak és fejek, késeken járó talpak jelennek meg a rajzokon; kitépéshez kiöltött nyelv látható, és - mint a röntgen ernyőjén - felderengenek a kis hableány farkát alkotó csontok és szálkák. Utószavában az író maga is szót ejt arról, mi vonzza és mit talál érdekesnek Andersenben - de az igazi gyónást, a mély közösség teljesebb megvallását a rajzokból olvashatja ki a néző (vagy nézheti ki magának az olvasó).

Günther Grass: Az árnyék. Hans Christian Andersen meséi - Günther Grass szemével. Rab Zsuzsa és Kúnos László fordítása. Budapest, 2005, Európa Könyvkiadó. 280 oldal, 5900 forint.