„Jöhet a 2002-ben választandó országgyűlés almanachja." Így fejeztem be írásomat az előző ciklus vége felé (Másfajta raj? Mozgó Világ 2002/2), és lám, megjött. Most is egy kissé megkésve, ezúttal a 2004. őszi váratlan kormányváltás miatt, amelynek következtében jó néhányan új tisztségbe kerültek, de elkészült a Jelenkutató Alapítvány újabb vaskos kötete Marelyin Kiss József főszerkesztésében a képviselők részletes életrajzával és rengeteg olyan táblázattal, adatsorral, amely máshol nem található. Sikerült tehát folytatni az 1945 után megszakadt, de 1990-ben folytatott hagyományt (a hírek szerint hamarosan megjelenik a kimaradást pótló történelmi sorozat új darabja is az 1947-1949-es országgyűlésről), most is a parlament pénzügyi és erkölcsi támogatásával. Immár a negyedik házelnök állt tehát az ügy mellé - sajnos ritka az ilyen folytatólagosság.
Az idő múlásával egyre nehezebb a recenzens dolga, hiszen ami korábban érdekesség vagy különlegesség volt, az ma már többnyire nem új. Ugyanis egyre nagyobb arányban ugyanazok az emberek szerepelnek a kötetben. 1990-ben a képviselők 94 százaléka még újonnan (vagy több évtizedes kihagyás után), ismeretlenül került a politikába, és az 1994-es választásokon is 64 százalékuk cserélődött ki, 1998-ben már fele-fele volt az arány, 2002-ben pedig alig több mint egyharmadnyi (35 százalék) új képviselő jutott be. Még közülük is 10 szocialista és 3 fideszes olyan korábbi törvényhozó, aki négy év kimaradás után szerezte vissza helyét, egy MDF-es esetében pedig (Karsai Péter) az 1990-94-es ciklus után nyolc év várakozás járt eredménnyel. Tehát elkerülhetetlenül ismétlésekbe kellene bonyolódnom, ami akkor sem jó, ha gyanítom, hogy a tisztelt olvasó nem őrzi a korábbi három almanachismertetőt különnyomatban könyvespolca díszhelyén. Viszont most már bőven van lehetőség az összehasonlításra, annak megvizsgálására, hogy ugyanazon politikusok életrajza hogyan alakul, fejlődik négyévente. Mint látni fogjuk, ez sem érdektelen.
Mielőtt azonban erre rátérek, érdemes megnézni az összefoglaló táblázatokat, és ehhez egy módszertani megjegyzést kell tennem. A parlament 386 tagú, de a kötetben 409-en szerepelnek, mert mindig benne vannak azok is, akik a ciklus eleje óta meghaltak vagy lemondtak mandátumukról, illetve akik az ő helyükre kerültek. A lemondottak száma most a szokásosnál nagyobb, mert aki a 2004-es európai parlamenti választásokon győzött, és a hazai országgyűlésnek tagja volt, annak ezt a tisztségét fel kellett adnia. Ezért a példák között időnként olyanok is szerepelnek majd, akik már nem képviselők.
Nem is gondolná az ember, hogy a 2002-es választások eredményeiről enynyi idő után lehet újat mondani. Pedig lehet, mert az almanach olyan összegzést tartalmaz, amilyet máshol korábban hiába kerestem. Gondoljuk végig: igazából minden választópolgárnak két szavazata van az első fordulóban (egy az egyéni jelöltre, egy a pártlistára), és ha az adott választókerületben senki nem szerzi meg az abszolút többséget, akkor van egy harmadik voksa is az állva maradt egyéni jelöltek valamelyikére a második fordulóban. Nos, ha így adjuk össze az eredményeket, akkor az derül ki, hogy az első fordulóban az MSZP-re egyéniben és listán 4 674 432 szavazat esett (az SZDSZ-szel és az MSZDP-vel közös jelöltek szavazatait kettéosztottam), a Fidesz és az MDF közös listájára 4 524 518. A különbség az MSZP javára 149 914. Az SZDSZ 708 012 voksot kapott. Mivel az első forduló 45 körzetben végleges eredményt hozott - 25 szocialista és 20 Fidesz-MDF-jelölt jutott ekkor mandátumhoz -, a két forduló szavazatainak számát nem lehet összeadni, mert az említett harmadik voks lehetőségével a 176-ból csak 131 választókerület lakói élhettek. Ám ha ezt külön nézzük, az derül ki, hogy az MSZP jelöltjeit 2 038 725 polgár támogatta, a Fidesz-MDF-éit 2 196 524, az SZDSZ-éit pedig 133 517. A két nagy különbsége itt 157 799 szavazat volt a Fidesz-MDF javára! Ez több, mint az első fordulóbeli MSZP-előny, de ismétlem, a már két héttel korábban eldőlt 45 választókerületi csatában öttel több szocialista győzött. Vagyis ez a máshol nem alkalmazott számítás mutatja meg a legvilágosabban, menynyire hajszálon múlt valóban a győzelem, és mennyiben függött a magyar választási rendszer sajátosságaitól. Ez az eredmény legitimitását persze nem érinti, de kétségtelen, hogy soha nem történt még ekkora fordulat az első és a második menet között.
A kontinuitáshoz visszatérve: 51 olyan képviselő van, aki 1990 óta végig vagy (15 esetben) csak rövid kihagyásokkal ott ül a parlamentben. (Vagy ült a közelmúltig - ezt a pontosító megjegyzést nem fogom állandóan ismételgetni, hiszen felhívtam a figyelmet arra, hogy a 2002 után távozottak is szerepelnek a statisztikában.) Közülük 17 (11) szocialista, 18 (3) fideszes - köztük Tölgyessy Péter, aki az első hat évben az SZDSZ-ben politizált, az 1996-ig MDF-es Salamon László, továbbá az MDF-ből 2004-ben átkerült Balsai István és Kelemen András -, 13 (1) SZDSZ-es, köztük az 1993-ig fideszes Fodor Gábor - aránylag itt a legnagyobb a folyamatosság -, 2 MDF-es és az MDF-ből a függetlenek közé kényszerült Medgyasszay László. A rendszerváltozás előtti parlament tagjai közül már csak hárman őrizték meg helyüket, természetesen mind szocialisták: Filló Pál, Nagy Sándor és Pásztohy András. Mindössze ketten vannak, akik 1990 óta tartják ugyanazt az egyéni választókerületet: Csapody Miklós (MDF) a fővárosi XI. kerület belső részében, 2002-ben a Fidesszel közös jelöltként, Kuncze Gábor (SZDSZ) pedig Szigetszentmiklóson, legutóbb már erős szocialista segítséggel.
Az egyik táblázat, amelynek adatai sehol máshol nem találhatóak, bemutatja az összes képviselő „választási előéletét". Kiderül belőle, hogy milyen szívósak azok, akik elhatározták, hogy törvényhozók akarnak lenni. Jó néhányan akadnak, akik rendszeresen nekifutottak, és csak a harmadik kísérletre jutottak be. Ilyen például a Fideszben Harrach Péter és Martonosi György. Nagy Sándort (MSZP) háromszor szavazták le szűkebb hazájában. 1990-ben még függetlenként indult Hajdúszoboszlón, és egyáltalán nem került be a parlamentbe. 1994-ben kihagyta az egyéni kerületet, sőt megyéjét is, az MSZP Borsod-Abaúj-Zemplén megyei listavezetőjeként kapott mandátumot. 1998-ban és 2002-ben viszont már Hajdú-Bihar megyei listavezetőként érte el ugyanezt, miközben előbb Debrecenben, aztán Hajdúböszörményben lemaradt az egyéniben. Kövér László (Fidesz) 1990-ben a SZDSZ-szel közös jelöltként (micsoda idők!) győzött Pápán, de aztán a következő alkalommal szülővárosában csak negyedik lett, újabb négy év múlva pedig Csepelen második. Mindkét esetben listáról jutott be, 2002-ben pedig már nem is próbálkozott egyéni kerülettel, megelégedett az MDF-fel közös országos lista biztos hatodik helyével. Jó néhány hasonló példát lehet még találni a politikusi kitartásra és a listás és egyéni mandátumokat kombináló választási rendszer érdekességeire.
Elgondolkodtató, hogy a választópolgárok vajon milyen eltérő szempontok alapján döntenek az országos és a helyi választásokon. Gyakori eset ugyanis, hogy ugyanazok az emberek ugyanott ellentétes eredményt érnek el attól függően, mi a tét. Például Faragó Pétert (MSZP) Sajószentpéteren vagy Farkas Sándort (Fidesz) Szentesen megválasztották képviselőnek az egyéni kerületben, de jórészt ugyanazok a polgárok fél év múlva nem őket kívánták polgármesternek, noha elindultak a címért. Bóth János (MSZP) a helyi vezetőjelöltek között tudott győzni Vácott, de képviselői mandátumot ugyanott nem sikerült szereznie, listáról került be az országgyűlésbe. Ezzel szemben Imre Zsolt (Fidesz) megnyerte a képviselői helyet, de veszített a polgármesteri versengésben. Tittmann János (MSZP) háromszor kapott bizalmat Dorog polgármestereként, de a városát is magába foglaló esztergomi országgyűlési választókerületet csak harmadik nekifutásra tudta megszerezni. Török Gusztáv Andor (SZDSZ) 1990 óta négyszer nyerte el a kalocsaiak bizalmát a város vezetésére, de képviselőnek háromszori próbálkozásra sem választották meg. Ráadásul olyan különböző ellenfelek győzték le, mint 1994-ben Alföldi Albert (MSZP), 1998-ban és 2002-ben Tóth István (Fidesz). Gyimesi Endre (Fidesz) zalaegerszegi, Hajdu László (MSZP) Budapest XV. kerületi, Molnár Oszkár (Fidesz) edelényi vagy Káli Sándor (MSZP) miskolci polgármester viszont amint elindult a képviselői helyért, azt is simán megszerezte. (Kinél ez, kinél az volt előbb.) Gondolkoztam rajta, mi lehet e különbségek oka. Azt nem hiszem, hogy az emberek mérlegelnék, ki alkalmas helyi és ki országos politikusnak. Talán az lehet a titok nyitja, hogy egyes helyeken több esélyt, lobbilehetőséget remélnek városuk vezetőjének magas körökben forgásától, míg másutt nem veszik szívesen, ha alig látják a polgármestert, mert ideje jelentős részét Budapesten tölti. De ez csak spekuláció. Érdemes lenne ezt egyszer kikérdezéses módszerrel megvizsgálnia valamelyik kutatóintézetnek.
Egyébként jelentős az összefonódás az önkormányzatok és a törvényhozás között. 193 képviselőnek van helyi politikusi múltja, ami természetes és jó dolog, az lehet az országos politizálás előiskolája. 121 ember a parlamentbe kerülésekor is betöltött valamilyen megyei, városi, községi tisztséget. E sorok írásakor 56 képviselő egyúttal polgármester valahol, nyolcan pedig megyei közgyűlési elnökök. (2002 tavaszán kilencen voltak, de a két szám más-más személyeket takar, mert akkor ősszel a fideszes megyei vezetőket általában szocialisták váltották.) Ennek helyességét lehet vitatni - 1994-ben az elsöprő győzelmet aratott MSZP-SZDSZ-koalíció szüntette meg a polgármesteri és a képviselői tisztség összeférhetetlenségét, nyilván azért, hogy a lendületet kihasználva ősszel is minél több helyen diadalmaskodjon, ami aztán be is következett -, de a 11 éves gyakorlat azt mutatja, hogy a kétféle munka együtt is elvégezhető. Emellett egyértelmű haszna is lehet annak, ha egy képviselő helyi tapasztalatait felhasználja a törvényalkotásban, illetve ha a megszavazott jogszabályok gyakorlati hatását rögtön megtapasztalja a maga városában, falujában. Ami felől kétségeim vannak, az a három szint kombinálása. 30 olyan képviselőt találtam (19 fideszes, 8 MSZP-s, 2 SZDSZ-es, 1 MDF-es), aki országgyűlési munkája mellett településén és megyéjében egyaránt tisztséget visel. Például Karakó László (Fidesz) gávavencsellői polgármester a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyűlés területfejlesztési bizottságának alelnöke, Tasó László (Fidesz) nyíradonyi polgármester pedig a Hajdú-Bihar megyei közgyűlés idegenforgalmi bizottságának elnöke. Csige Tamás (MSZP) Hajdúdorogon tagja a városi képviselő-testületnek, emellett a megyei közgyűlésnek, ahol két bizottságban dolgozik. Márfai Péter (MSZP) Baján és a Bács-Kiskun megyei közgyűlésben egyaránt választott tag, emellett megyei pártelnök is. Wekler Ferenc (SZDSZ) Mecseknádasd polgármestere, a Baranya megyei közgyűlés tagja, egy országos önkormányzati érdekképviselet elnöke, az országos német kisebbségi önkormányzat tagja, két évig az Országgyűlés alelnöke is volt, és bár a Ház tisztségviselői nem szoktak bizottsági vezetők lenni, a frakció kis létszáma miatt 2002 óta a területfejlesztési bizottság alelnöke is. Ez csak öt példa a harmincból. Természetesen egyéni dolog, hogy ki mit bír, mennyi alvásra vagy kikapcsolódásra van szüksége, mennyi távollétet visel el a családja, és így tovább. Én azonban nehezen tudom elképzelni, hogyan lehet színvonalas és alapos munkát végezni Nyíradony, Debrecen és Budapest, Mecseknádasd, Pécs és Budapest, vagy további példákkal élve Dombóvár, Szekszárd és Budapest (Fehérvári Tamás, Fidesz), Sáregres, Székesfehérvár és Budapest (Lengyel Zoltán, Fidesz), Soltvadkert, Kecskemét és Budapest (Font Sándor, Fidesz, volt MDF) között ingázva, mindhárom helyen és szinten fontos dolgokért felelősséget viselve. Az országgyűlésnél ehhez még hozzá kell tenni, hogy a képviselők többsége két bizottságnak tagja, mert a nagy osztozkodás és arányosítás folytán eleve több a bizottsági hely, mint az összlétszám. A 20 fős SZDSZ- és a 8 fős MDF-frakcióban még olyanok is vannak, akik kénytelenségből három állandó bizottságban ülnek. (Vagy helyettesítési megbízást adnak valamelyik nagy párt hozzájuk közel álló képviselőjének, mert a bizottságokban lehetőség van rá. Sokszor csak úgy határozatképesek a bizottságok, hogy alig van ott valaki, de minden jelenlévő mást is képvisel.) És ehhez jönnek még a szaporodó, sok és nehéz munkát adó vizsgálóbizottságok!
Van ennek a többfelé elkötelezettségnek még egy következménye: az országgyűlésben gyakran helyi viták folytatódnak. Jobban érthetjük Pap János (Fidesz) egy-egy megjegyzését Stipkovits Pállal (MSZP) szemben, ha tudjuk, hogy az utóbbi Mosonmagyaróvár polgármestere, az előbbi pedig ellenzéki frakcióvezető a város képviselőtestületében. Kovács Tibor (MSZP) Tiszaújváros önkormányzatában a vagyonkezelési bizottság elnöke, miközben Steinerné Vasvári Éva (Fidesz), aki már háromszor vallott kudarcot vele szemben az egyéni országgyűlési választókerület elhódításában, de listáról kétszer bekerült a parlamentbe, a városi képviselő-testület pénzügyi ellenőrző bizottságának tagja. Nem állítom, hogy a helyi ügyeket behoznák a törvényhozásba, de vitáik lélektani hátteréhez ezek az adatok hozzátartoznak. Mások gyakran megteszik, főleg napirend utáni hozzászólás formájában, hogy képviselőként elpanaszolják összes bánatukat valamelyik várossal kapcsolatban, ahol ellenzékben vannak. Erre a polgármester akkor sem tud válaszolni, ha szintén képviselő, mert többnyire nincs ott ilyenkor, és ha ott lenne, akkor is csak személyes érintettség alapján kaphatna szót 2 percre, ami azt jelenti, hogy kizárólag a személyére vonatkozó szavakra válaszolhatna, tartalmi kérdésekre nem. Ilyenkor nyilvánvaló: ez a fellépés éppen azért hangzik el a parlamentben és nem a helyi önkormányzati ülésen, mert az utóbbi helyen a polgármester azonnal és bő terjedelemben replikázna, és válaszát a többség meg is szavazná. Így viszont, bár hatása nincs az egyoldalú felszólalásnak, a parlament jegyzőkönyve megőrzi az örökkévalóságnak, és a helyi sajtóban is közölni lehet.
Ami most már az életrajzokat illeti, azt gondolná az ember, hogy az idő múlásával kevésbé tükröződnek a 20. századi történelem okozta szenvedések. De nem így van. Ma is képviselő az a két politikus, aki 1944-ben szembekerült a nyilasokkal (Vitányi Iván [MSZP], Horváth János [Fidesz]), és a ciklus elején ott volt a harmadik, az azóta elhunyt Varga László (Fidesz-KDNP) is. Viszont az előző ciklusban számolt 63-mal szemben most 76-an vannak, akik családjuk vagy saját maguk esetében 1945 utáni politikai represszióról számolnak be! (37 képviselő a Fideszben, 22 az MSZP-ben, 10 az SZDSZ-ben, 3 az MDF-ben és 4 független.) Igaz, ez ma már nagyobbrészt a szülőket, sőt egyre inkább a nagyszülőket érinti. A fideszes Demeter Ervin például most megírja, amit előző képviselősége idején, az 1994-98-as almanachban nem, hogy édesapja 1956 utáni internálása során Csurka István és Dénes János cellatársa volt. Igen sok a kuláklistára, kitelepítésre, börtönre vonatkozó emlék. A korábbi almanachok ismertetésekor is hangsúlyoztam, hogy az „utódpárt" MSZP képviselőinek élettörténete sem mentes az ilyen részletektől. Köztudott, hogy Donáth László édesapja a Nagy Imre-perben elítélt Donáth Ferenc volt. Az sem először jelenik meg, bár továbbra sem közismert, hogy Kovács László volt pártelnök és külügyminiszter, jelenlegi EU-biztos pénzügyminisztériumi tanácsos édesapját 1949-ben elbocsátották, két évig munka nélkül volt, és utána is csak igen szerény állásokhoz jutott. Csabai Lászlóné nyíregyházi polgármester édesapja, Rácz Kálmán Orion-gyári műszerész 1951-ben politikai okokból börtönbe került, és 1956-os szabadulása után hamarosan meghalt. Lamperth Mónika belügyminiszter édesapja 1960-ig csak segédmunkás lehetett, mert korábban három évig a kalocsai katolikus teológiára járt. Tatai-Tóth András családja évtizedekig osztályidegennek számított, mert az édesapa 1945 előtt csendőr tiszthelyettes volt. Urbán Árpád édesapját 1956 után másfél évre internálták, Alföldi Albertét pedig akkori állásfoglalásai miatt elbocsátották állásából. Ezek még akkor is figyelemre méltó tények, ha melléjük kell tenni, hogy az említettek szüleik, nagyszüleik szenvedései ellenére beilleszkedtek a rendszerbe, beléptek a pártba, és az idővel enyhülő rezsim sem akadályozta pályafutásukat a családi múlt „foltjai" ellenére.
Olyanok kevesen vannak, akik maguk kerültek szembe az előző rendszerrel, és az ennek folytán elszenvedett hátrányok is igen eltérőek, egyebek közt az időponttól függően. Politikai okokból börtönben egyedül Horváth János (Fidesz, 1947-51) és a halálra ítélt Mécs Imre (SZDSZ, 1957-63) ült, a 2004-ben elhunyt Isépy Tamás (Fidesz) 1952-53-ban kitelepítettként a Hortobágyon élt, a már szintén nem élő Varga László (Fidesz) pedig a nyilvánvalóan fenyegető börtön elől menekült emigrációba 1948 végén. Emellett különböző mértékben és időpontokban politikai repressziót szenvedett el az MSZP-ből Vitányi Iván, a Fideszből Kékkői Zoltán, Kelemen András, Rockenbauer Zoltán és Turi-Kovács Béla, az SZDSZ-ből Demszky Gábor (csak rövid ideig volt képviselő), Béki Gabriella, Magyar Bálint és Szent-Iványi István, az MDF-ből Csapody Miklós, a volt MDF-es függetlenek közül Lezsák Sándor és Medgyasszay László.
Az országgyűlési almanach 1990 óta azzal a szerkesztési elvvel készül, mint a Ki kicsoda: az kerül be, amit a képviselő elfogad és aláír. A Jelenkutató Alapítvány történész munkatársai igyekeznek mindenkit rábeszélni a minél nagyobb nyíltságra, családjuk és saját életük történetének minél alaposabb részletezésére a későbbi kutatások alapanyagát dúsítandó, de erőszakot tenni senkin nem tudnak. Ez természetesen csökkenti a kötet tudományos értékét, hiszen egyes nyilvánvaló elhallgatások néha már szinte a valótlan állítással egyenértékűek, de ha nem így készülne a könyv, az számos konfliktussal, akár pereskedéssel járna, és lehetetlenné tenné az együttműködést egyes politikusokkal. Én ezt megértem, mint módszert el is fogadom, de kénytelen vagyok megjegyezni, hogy ez a hitelesség rovására megy. Már a korábbi almanachokról írva is hangsúlyos példaként említettem a korábbi MSZMP-tagságot. Az MSZP-képviselők természetesen nem hallgatják el életük ezen adatát (bár mellesleg egyre többen vannak köztük, akik nem voltak az állampárt tagjai, némelyek életkoruk folytán nem is lehettek), de biztosra vehető, hogy a többi frakcióból nem csak 7 fideszes hordott MSZMP-tagkönyvet. Farkas Sándor (1975-től, 1986-ban „a tagdíjfizetés megtagadása miatt" kimaradt), Gógl Árpád (1968-89), Homa János (csak 1988-89-ben), Lengyel János (1989-ig, kezdő dátum nincs), Sági József (kezdő dátum nincs, 1987-ben „kizárását megelőzendő" lépett ki), Sümeghy Csaba (1968-89), Tóth Imre (kezdő dátum nincs, csak az, hogy 1987-ben kilépett) következetesen beírja ezt az életrajzába. Fónagy Jánosnál az előző almanachban az szerepelt, hogy „Az MSZMP-ből azért lépett ki, mert a tervezett társasági törvényt a PTK módosítása nélkül akarták megalkotni, s ez végül spontán privatizációhoz vezetett". Ez 1988 táján történhetett, és a kilépés feltételezi, hogy korábban belépett. A mostani kötetből ez hiányzik, egyedül a Fideszbe 1993-ban történt belépésről értesülhetünk. Boros Imre (független) viszont következetesen nem szól MSZMP-tagságról, noha korábban, Torgyán József vádjai ellen védekezve tisztázta, hogy nem a Magyar Nemzeti Bank pártbizottságát vezette, hanem az MNB-n belül az egyik, egyébként talán legfontosabb részleg pártalapszervezetének volt a titkára. És azokat nem is említem, akikről tudni vélem, de bizonyítani nem tudom egykori párttagságukat.
Egyedül az MSZP-frakcióban ülnek olyanok, akik 1989 előtt az MSZMP, a KISZ vagy a szakszervezetek függetlenített apparátusában dolgoztak. Meghökkentő, hogy számuk és arányuk nőtt az előző ciklushoz képest: 50-ről 73-ra, illetve 36 százalékról 41 százalékra. (Megjegyzem, jó néhányan közülük éppen ott nyernek sorozatban egyéni mandátumot, ahol valaha MSZMP- vagy KISZ-vezetők voltak, tehát még ha fájlalja is valaki a jelenlétüket, kiküszöbölni őket csak a nép leváltásával lehetne.) Igaz, zömük városi, kerületi bizottságok alacsony beosztású munkatársa volt, az is a rendszer vége felé, a nyolcvanas években. Miután Szűrös Mátyás, az MSZMP KB egykori titkára (akinek múltját mai politikai barátai történetesen nem szokták felróni) ebben a ciklusban már nem képviselő, igazából alig van, aki az előző rendszer felső vezetői közé tartozott volna. A legfőbb és igazi döntéshozó testületnek, a Politikai Bizottságnak Csehák Judit és Vastagh Pál volt a tagja, az előbbi miniszterként és miniszterelnök-helyettesként 1985-89-ben (mostani képviselői mandátumáról 2003 őszén lemondott), az utóbbi új Csongrád megyei első titkárként 1989-ben már csak fél évig. Rajtuk kívül a kisebb súlyú, igazi vitákat csak az időszak végén folytató Központi Bizottság tagja volt Horn Gyula külügyi államtitkár-ként, majd miniszterként 1985-től, Kovács László pedig mint miniszterhelyettes, majd államtitkár 1989-ben, az utolsó fél évben. Ők mindketten a KB külügyi osztályán dolgoztak előtte. KB-tag volt Kapolyi László ipari miniszter 1985-88-ban, Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes pedig 1987-89-ben, de ők sosem dolgoztak a pártapparátusban. Kapolyi tudományos és vállalati karrier után került a minisztériumba, majd a kormányba, Medgyessy pedig a Pénzügyminisztériumban járta végig a szamárlétrát. Emellett pár hónapig kvázi kormánytag volt a mai képviselők közül Gál Zoltán, aki 1990-ben a tárca vezetőjének lemondása után a választásokig államtitkárként vezette a Belügyminisztériumot. Ő korábban a KB alosztályvezetője volt, de választott MSZMP-testületbe sosem került be. A KISZ-ben Varga László a KB titkára volt, Kiss Péter a budapesti, Juhász Ferenc a Szabolcs-Szatmár, Iváncsik Imre a Szolnok, Sós Tamás a Heves, Szekeres Imre a Veszprém megyei bizottság első titkára. Ezeket a felső KISZ-vezetőket is beleszámítva öszszesen tehát 13 MSZP-képviselőről mondható el a 178 közül (7 százalék), hogy valamilyen szempontból az 1990-ben megszűnt politikai rendszer vezetői körébe tartoztak.
Feltűnő másfelől, milyen sokan származnak nagyon szegény, nagyon nehéz körülmények között élt családból. Rengeteg életrajzban lehet zsellérsorsról, 8-10 gyerekről, nyomorról, írástudatlanságról olvasni, bár most már nagyobbrészt a nagyszülők és kevésbé a szülők esetében. A szülők jelentős része az első magasan iskolázott ember volt a családban, de maguk a képviselők is sok esetben első generációs értelmiségiek. (Ebben nincs pártkülönbség, vagyis az 1945 utáni társadalmi változások nyertesei vagy az ő gyermekeik közül jó néhányan ma annak a rendszernek a feltétel nélküli elítélői között ülnek.) Viszont nem ritka a két-három diploma, részben külföldről. Felsőfokú végzettséggel mindössze 9-9 szocialista és fideszes, egy szabad demokrata, két MDF-es és három volt MDF-es független képviselő nem rendelkezik (összesen tehát 24-en), de néhányan közülük most tanulnak.
Az előző ciklushoz képest tízzel többen, 71-en említik meg, hogy nem teljesen magyar származásúak: 36 szocialista, 30 fideszes, 5 SZDSZ-es és egy független. A leggyakoribb a német (sváb, szász, osztrák) eredet, de nem ritka a többféle - például német és szlovák, német és bunyevác - ágból álló család sem. Olyan képviselő csak négy van, aki magát vallaná nemzetiséginek: Bánki Erik (Fidesz), Schmidt Ferenc (Fidesz) és Wekler Ferenc (SZDSZ) német, Stipkovits Pál (MSZP) pedig horvát, dolgoznak is kisebbségi önkormányzatban vagy más szervezetben. Rogán Antal (Fidesz) egy lapinterjúban (Népszava, 2002. január 19.) vend származásáról beszélt, de ide ez nem került be. Cigány (roma) képviselő a szocialisták között az államtitkári tisztségbe került Teleki László, a Fideszben pedig Farkas Flórián, Lukács Mihály és Varga József.
Zsidó származásra utalás hét életrajzban olvasható. Suchman Tamás (MSZP) az egyetlen zsidó vallású, változatlanul a keszthelyi hitközség alelnöke. Az MSZP-ben Alföldi Albert édesapját jellemzi zsidó származásúként, két helyen pedig közvetett utalással találkozunk: Hárs Gábor édesapját Schwartznak, Dávid Gyuláét Gerbernek hívták. Az SZDSZ-ben Horn Gábor írja, hogy „apai ági ősei gazdag zsidó polgári család tagjai". A mandátumáról 2002 őszén lemondott Zwack Péter így fogalmaz: „bár családja zsidó származású volt, mindkét ágon kikeresztelkedett, így ő már szigorú katolikus nevelést kapott". Édesanyja egyébként Weiss Manfréd közeli rokona volt.
Érdekes eset Fónagy Jánosé (Fidesz). 2002 elején a szerkesztőségben véletlenül a kezembe került az izraeli nagykövetség kiadványa, benne egy fényképes beszámoló arról, hogy Jeruzsálemben lezajlott a „zsidó miniszterek és országgyűlési képviselők hatodik világtalálkozója", amelyen a magyar kormányt Fónagy János közlekedési és vízügyi miniszter képviselte. Emlékeim szerint erről a számomra furcsa elnevezésű rendezvényről és a magyar kormány hivatalos részvételéről nem szólt az akkori magyar sajtó. A miniszter, aki idehaza tudtommal nem számolt be az eseményről (ha elkerülte valami a figyelmemet, elnézést kérek), a nagykövetségi folyóiratnak főleg hasznos szakmai tárgyalásairól és a kinti magyarokkal tartott találkozójáról nyilatkozott, továbbá kijelentette: Izraelt nem azért kell támogatni, mert zsidó, hanem mert a térség egyetlen demokratikus állama. Az almanachban annyi olvasható a családról e vonatkozásban, hogy „az 1939 utáni zsidótörvények korlátozásai, megkülönböztetései... sújtották", míg az előzőben ez nem szerepelt. Ott az élesebb szeműek annyit vehettek észre, hogy a galíciai Czernowitzban született nagyapa az 1880-as években textil-nagykereskedőként került Budapestre. Természetesen mindenki maga dönti el, minek vallja magát, illetve miről és milyen mélységig tesz említést. Ám itt nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy politikai szereposztásról van szó. Ugyanis miután Orbán Viktor Fidesz-elnököt 2005 nyarán egy legalábbis félreérthető tusnádfürdői kijelentése miatt heves bírálatok érték, a Magyar Rádió augusztus 1-jei Esti Krónikájában a párt nevében Fónagy János „zsidóként is" utasította vissza a szocialisták antiszemitizmus-vádját. Ezt a megfogalmazást pedig jobboldali politikustól - de szerintem általában is - először lehetett hallani, és bizonyára nem véletlenül csúszott ki a száján.
Jó néhány életrajz akad, amely helyenként eltér a négy évvel ezelőtti változattól. Vannak, akik a szerkesztők kérésének engedve sokkal részletesebben ismertetik családjuk történetét, például Csehák Judit (MSZP), Gógl Árpád (Fidesz) és Demszky Gábor (SZDSZ). Bernáth Ildikót (Fidesz) is sikerült rávenni, hogy ne 40 éves korában kezdődjön az élete: a csuda tudja, mi titkolnivaló volt abban, hogy 1968 és 1990 között könyvelő, vállalati kalkulátor, tsz-árszakértő és tanácsi főeladó volt. (Sejtettem különben, hogy ennél nagyobb rejtélyek nem várhatóak.) Rogán Antal (Fidesz) édesapja az előző almanach szerint bolti eladó, majd boltvezető volt, édesanyja szakácsnő. Ez most eltűnt - ki tudja, miért. Balsai István (Fidesz, korábban MDF) a negyedik almanachban szerepel, de most először említi, hogy „fiatal korában katolikus szervezetekben vett részt". Pedig ez logikusan beleillik az életrajzába. Tatai-Tóth (2002-ig csak Tóth) András (MSZP) a harmadik ciklusát tölti a Házban, ám csak most tartotta fontosnak, hogy „lakásán alakult meg az MDF tatai csoportja, de amikor a mozgalomból párt lett, már nem igazolt át, megmaradt baloldali nézetei mellett". Keleti György (MSZP) egy 1992-es időközi választás óta negyedszer lett képviselő, de életrajzában most először olvasható a következő: a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba azért járt csak fél évig (ez a tény a korábbi életrajzokból is kiderült, de az oka nem), mert „egy orosz nyelvoktatás elleni ülősztrájk miatt elbocsátották". Az ügy pikáns, hiszen édesapja, Keleti Ferenc, az MDP Központi Vezetőségének volt osztályvezetője 1956-59-ben, tehát a Nagy Imre-csoport romániai kényszertartózkodásának idején Bukarestben vezette a magyar nagykövetséget, és fia most kiderült kalandja idején friss kegyvesztettként a Pest megyei Tanács elnöki székében ült, ahonnan aztán a Bőripari Fakellék Termelő Vállalat telepvezetői posztjára degradálták tovább.
Amikor a szerkesztési elvek kapcsán az elhallgatásokat említettem, nem hallgathatom el, hogy leginkább Medgyessy Péterre (MSZP) gondoltam. Teljesen érthetetlen számomra, hogy egyetlen szóval sem említi 2002-ben kiderült korábbi kémelhárítói működését. Ez nemcsak morálisan elfogadhatatlan, hanem gyakorlatilag is tökéletesen értelmetlen, hiszen aki ezt az almanachot a kezébe veszi, az nyilván tudja mindazt, ami erről a sajtóban megjelent, a parlamentben elhangzott. Ráadásul a volt miniszterelnöknek megvan a történtekről a maga verziója, amely szerint szigorúan titkos tisztként hazánk IMF-belépését segítette, az ország érdekeit szolgálta, kizárólag szakmai elemzéseket készített, tehát nem tett semmi rosszat. Ezt eddig megcáfolnia senkinek nem sikerült. Hát akkor miért nem lehetett ezt beírni? Különösen groteszkké teszi a dolgot, hogy néhány képviselőnél olvasható: tagja volt a Medgyessy Péter titkosszolgálati múltját vizsgáló bizottságnak - csak éppen Medgyessy Péternél nem derül ki, hogy volt titkosszolgálati múltja. Képtelenség!
Van, aki tisztességgel oldotta meg életrajza kínos részeit. Várhegyi Attila (Fidesz) volt államtitkár és pártválasztmányi elnök például, aki a rendszerváltozás óta egyetlenként a törvény erejénél fogva volt kénytelen távozni az országgyűlésből, így fogalmaz: „Meg kellett válnia mandátumától, mert a bíróság hűtlen kezelésért jogerősen egy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte." Ez pontos, még ha a mögötte rejlő történet nem is derül ki belőle. De talán nem is lehet elvárni, hogy részletezze. Boldvai László (MSZP) volt pártpénztárnok helyzete könnyebb volt, mert az 1996-ban kirobbant Tocsik-ügy végén, ha nem is könnyen, de tisztázni tudta magát. Nála ez olvasható: „Több évig tartó büntetőeljárásra is sor került, végül a vádak alól felmentették." Papcsák Ferenc (Fidesz) esetében már nem sokra megy az olvasó azzal, hogy „a közelmúltban az országgyűlés mentelmi jogát felfüggesztette". Ebből nem lehet érteni, miről van szó. Igaz, itt szerencsétlenül alakult a képviselő számára, hogy az anyagi visszaélésekkel kapcsolatos vád alól csak az almanach lezárása után tisztázták, ez tehát már nem kerülhetett be. Nem tudta viszont rászánni magát az őszinteségre Zuschlag János (MSZP), noha esetére nyilván minden újságolvasó emlékszik. Csak annyi került az életrajz végére, hogy „2004. október 17-én lemondott mandátumáról", de az már nincs ott, hogy ennek oka egy tréfásnak szánt otromba megjegyzés volt, amely véletlenül nyilvánosságra került, és ebből jogosan botrány kerekedett. Más jellegű elhallgatás jellemzi Wekler Ferencet (SZDSZ). Az átlagnál jóval hosszabb életrajzában egy szó sincs vállalkozásairól, miközben ő a parlament egyik legmódosabb tagja, és az sem derül ki, miért mondott le alelnökségéről: a szőlőbirtokával kapcsolatos szabályos, de etikailag vitatható akciók (jelentős állami támogatás felvétele, személyes érdekét is szolgáló törvénymódosító indítvány benyújtása) és ezek rossz visszhangja miatt.
Orbán Viktor Fidesz-elnök az első három almanachban a Jogász Társadalomtudományi Szakkollégium (1988-tól Bibó István Szakkollégium) „egyik alapító tagja" volt. Most „alapító tagja". Apró különbség, de különbség. A 93 éves koráig aktívan politizáló Varga László (Fidesz-KDNP), akinek szövegéhez halála után nyilván kegyeleti okból sem nyúltak, az 1997-es kereszténydemokrata belviszályok kapcsán Giczy Györgyöt bírálja, aki pártelnökként „nagy hibát" követett el, mert „ellene fordult". Az előző kötetben erről nincs szó, noha az is jóval az események után készült.
Érdekes megjegyzés olvasható Bartha Lászlónál (Fidesz): „A polgári kormányzat működésének négy éve alatt Szegeden 51 milliárd forint értékű befektetés és fejlesztés történt, mégsem indították újra a polgármesteri székért." Érezhető ebből a pártja által ejtett politikus keserűsége, aki a pár hónappal korábbi parlamenti választásokon a megyei listán még jó helyet kapott, és be is került a Házba. Básthy Tamás (Fidesz) volt kőszegi polgármester szokatlan önkritikus megjegyzést tesz: „A parlamentben elég hallgatag volt." Igaz. Búsi Lajos (Fidesz) 1998-2002 közti Jász-Nagykun-Szolnok megyei közgyűlési elnöki időszakáról így szól: „A polgári kormány álláspontjához igazodva és a maga álláspontját feladva az elsők között jelentette ki, hogy a régióvitát lezártnak tekinti." Ipkovich György (MSZP) szombathelyi polgármester, aki az elhunyt Pusztai Gyula parlamenti helyét 2005 tavaszán foglalta el, korábban ügyész volt. „1989-ben az ügyészi szervezet depolitizálása után úgy döntött, hogy állást változtat." Ezt nehéz másképp érteni, mint hogy nem helyeselte a depolitizálást, ami elég furcsa.
Természetesen most is sok információhoz juthatunk a képviselők családi viszonyairól. Az előző ciklushoz képest több lett a gyermek: részben nagyobb családú új törvényhozók kerültek be, részben a régiek gyermekeinek száma is nőtt közben. Az átlagos gyermekszám a két kis frakciónál a legnagyobb (MDF 2,63 - SZDSZ 2,61), de ezeknél a csekély létszám miatt egy-két személy, például az MDF-nél az ötgyermekes Sisák Imre, az SZDSZ-nél a nyolcgyermekes Mécs Imre és a hétgyermekes Zwack Péter „megdobja" az átlagot. Az MSZP-ben a cserék miatt összesen 189 név szerepel, közülük 166-nak 359 gyermeke van, az átlag a teljes létszámra 1,9. (Az előző ciklusban 2,0 volt.) A Fidesznél gyarapodtak: 180 ember közül 159-nek van 348 gyermeke, az átlag 1,93. Az előző kötetben 1,8 volt. Az MSZP-ben egyedül Dávid Gyulának van 6 gyermeke, a Fideszben Bebes Istvánnak és Nógrádi Lászlónak 6-6, Orbán Viktornak, Fehérvári Tamásnak, Tóth Andrásnak és Balogh Józsefnek 5-5. Nőtlen és hajadon képviselő kevés van: 7 szocialista, 9 fideszes és egy független, de közülük is némelyik szót ejt élettársról.
62 képviselőnél derül ki, hogy elvált: 20 fideszes, 30 szocialista, 9 SZDSZ-es (itt a legnagyobb a frakción belüli arány), 2 MDF-es és egy független. Ez az országos statisztika adatánál jóval magasabb arány. Igaz, néhányan nem írják le világosan, hogy nem első házasságukban élnek, csak következtetni lehet erre, illetve az előző almanachokkal összevetve lehet megtudni. Többen így fogalmaznak: „Nős, felesége... óta X.Y." Majd felsorolnak két gyereket, akiknek születési dátuma jóval korábbi, mint az itt kipontozott évszám, tehát nyilvánvaló, hogy egy korábbi kapcsolatból születtek. Van, aki törölt bizonyos adatokat. Csáky András (MDF) például az előző kötet szerint elvált, két lánya van. Erről most nincs szó. Mátrai Márta (Fidesz) 2002-ben „elvált, élettársi kapcsolatban él. Fia, Tamás (1980) tanul." Ez most mind eltűnt. Lendvai Ildikó (MSZP) korábban is csak annyit említett nevek nélkül, hogy „férje orvos, fiuk egyetemi hallgató", de most ez sincs. Természetesen itt is mindenkinek szíve joga, mennyire megy bele a részletekbe, de érdemes arra gondolni, hogy a kötetek összevethetőek. Rogán Antal (Fidesz) „felesége, akivel 1999-ben kötöttek házasságot, jogot és teológiát tanul a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen" - ez áll a 2002-es almanachban. Most erről egy szó sincs, és megint azt mondanám, hogy mindenki maga dönti el, mennyire enged bepillantást magánéletébe. Ráadásul ha épp egy katolikus teológusjelölttel kötött házasság bomlik fel, az ideológiailag is elég kínos. Csakhogy a Blikk 2003. november 23-i száma a képviselő saját nyilatkozata alapján számolt be kiabáló címbetűkkel arról, hogy „válságban Rogánék házassága", pedig már egy négy hónapos kisfiuk is van. „A politika az oka mindennek" - vélte az anyós a bulvárlap szerint. Majd ugyancsak a Blikk 2005. február 21-én, megint az újságnak „őszintén beszélő" politikus saját tájékoztatása alapján arról értesítette a híreket nyilván izgatottan váró olvasókat, hogy „Rogán Antal újra szerelmes". Feleségétől 2004-ben közös megegyezéssel elvált, de kapcsolatuk jó, volt nejét tiszteli, a kisgyerekkel hetenként kétszer találkozik, új kedvesével viszont, aki politológusként egy magáncég kommunikációs igazgatója, még nem gondolnak házasságra. Ismétlem, magánügy, hogy ki kinek miről beszél. De ha egy politikus a tudományos célú, pár száz példányban megjelenő országgyűlési almanachban elhallgatja magánéletéből azt, amit a többszázezres bulvárlapnak készségesen részletez, akkor kénytelen vagyok tudatos kommunikációs taktikára gondolni, és ez teszi említésre méltóvá az egészet ebben a bulvárjellegűnek szintén nem mondható folyóiratban. Viszont ha már az érdekességeknél tartok, még hármat megemlítek. Havas Szófia (MSZP) orvosnő, aki 2003-ban Csehák Judit mandátumát vette át, Horn Gyula unokahúga: édesapja Horn Géza filmrendező, a volt miniszterelnök 1956-ban megölt bátyja volt, a Havas nevet nevelőapja viselte. Csehák Judit (MSZP) most váratlanul tudatja, hogy rég felbomlott ifjúkori és 1992-ben Békesi László volt pénzügyminiszterrel kötött közismert újabb házassága között, 1990-92-ben egy ismert egészségügyi politikus, Ajkay Zoltán volt fővárosi közgyűlési MSZP-frakcióvezető és kórházszövetségi elnök felesége volt. Ebben az az érdekes, hogy az 1994-98-as almanachban ez nem volt benne, noha már akkor is múlt időben lehetett róla beszélni. Az is új hír számomra, hogy Fedor Vilmos (MSZP) miskolci alpolgármester élettársa Rózsa Edit egykori (1985 és 1998 közötti) szegedi SZDSZ-képviselő. Végül egy számomra megfejthetetlen családi rejtély Ódor Ferenc (Fidesz) encsi képviselőtől: Az előző kötet szerint (az asszonyok leánykori vezetéknevét mellőzöm, mert nem róluk van itt szó) „1976-ban kötött házasságot. Felesége D. Anna mérnök. Gyermekeik Katalin (1980) és Cseperke (1984)". A mostaniban ez áll: „1979-ben kötött újabb házasságot, felesége Z. Katalin állatorvos. Gyermekeik Katalin (1980) és Cseperke (1984)." Hogyan tulajdoníthatta 2002-ben két leányát az első feleségnek, akivel kevesebb mint három évig élt együtt? Összekeverte a két asszony nevét? Nem értem.
Ezzel pedig már eljutottam almanachismertetőim hagyományos zárórészéhez, a kiváló munkával elkészült értékes kötet elkerülhetetlenül létező kisebb-nagyobb hibáihoz. Be kell azonban vallanom, hogy a szerkesztők ezúttal cselt alkalmaztak. Korábbi bírálataimra válaszul 2004-ben felkértek az életrajzok kéziratának lektorálására, ami nyilvánvalóan fékezi kritikai hajlamomat. Ha ugyanis téves név, adat, évszám van a szövegben, azt nagy valószínűséggel én hagytam benne. (Ráadásul az általam átnézett levonatot visszaadtam, tehát ha most észreveszek valamit a könyvben, fogalmam sincs, hogy az akkor is benne volt-e, csak átsiklott rajta a szemem, vagy azóta került bele.) Ezért itt most visszafogom magam. Ódor Ferenc esetét azért merem említeni, mert arra lektorként is felhívtam a figyelmet, és ezután került be a szövegbe az „újabb" jelző, amely azonban számomra nem jelent teljes megfejtést.* Valamit azonban jeleznem kell, amiről közvetve - de csak közvetve - én tehetek. Mivel 2004-ben felhívtam a figyelmet, hogy Szent-Iványi István (SZDSZ) nővére már nem unitárius püspökhelyettes, mert az új püspök hivatalba lépése után megromlott a kapcsolata az egyházzal, a szerkesztők nyilván megpróbáltak utánanézni, mi a mostani helyzet. Ám ez valamiért nem sikerült nekik, a kéziratot viszont nyomdába kellett már adni, és így a kinyomtatott kötetben négy kérdőjel maradt ott, ahová az új információt be kellett volna írni. Kínos baki. De ennél több és nagyobb baj sose legyen egy több mint 900 oldalas adattömegben.
* A „teljes megfejtés" - Ódor Ferenc szíves tájékoztatása szerint - a következő: Az almanachszerkesztő utólag beszúrt tippjével (újabb feleség) ellentétben Ódor Ferenc csak egyszer nősült, és első házaságában él feleségével és gyermekeivel. Az előző országgyűlési almanachban megjelent szócikk téves adatfelvételen alapult: D. Anna nem Ódor Ferenc felesége, hanem a sógornője. - A szerk.