Sosem szerettem a novembert. Úgy húsz évvel ezelőtt kedélybeteg is voltam tőle, persze nem komolyan - annak idején még nem tudtam, milyen az igazi depreszszió, így azután szinte élvetegen komorkodtam és nyafogtam -, így visszatekintve: röhejes lehettem. Mára azonban megtanultam, mi az, amivel nem szabad cicázni, így azután készülök a novemberre, előrelátóan felvértezem magam. A pszichés vértezet: igyekszem derűsnek, ragyogónak látni a koszlott, hideg sötétet. A gyakorlati védekezés: sűrűre szervezem a hónapot, amennyire csak lehet, hogy ha volna is hajlandóságom az önsajnáltató nyafogásra, ne jusson rá időm. Így azután egyetlen meghívásra sem mondtam nemet, és amikor feltámadt bennem a kétely: ez azért túlzás, nem fogom bírni - már késő volt. A naptár betelt, a programokat utólag lemondani nem lehetett, és reménytelenül összeolvadtak a három megyében tartandó kisvárosi, községi író-olvasó találkozók a budapesti Művészetek Palotájába szervezett Befogadó Európa című nemzetközi tanácskozással. A máskor oly leverő november ideges, ám felvillanyozó kapkodássá lett; három napon át száguldoztam az országban, mint az elmebeteg - lifteztem a fönt és a lent között.
Kora délelőtt, az író-olvasó találkozóra vezényelt gyerekek távoztát követően együtt szürcsöltem a műtejporral dúsított zacckávét a somogyi dombhajlatok mögé búvó községi kultúr félállású könyvtárosával, majd késő délután együtt nassoltam a lazacos szendvicset az unió kulturális minisztereivel a parlamenti fogadáson. Másnap reggel neves osztrák, brit és magyar előadók párhuzamos, talán majd egyszer a végtelenben találkozó gondolatmeneteit hallgattam arról, hogy a Párizs peremén lobogó autókat egy új forradalom lángjának lássuk-e, vagy egyelőre csupán tüzes figyelmeztetésnek. Hogy le kell-e sújtanunk a megátalkodott bűnözőkre, akik veszedelmes kihívást intéznek a közös jogrend ellen, avagy lehajtott fejjel tudomásul vennünk, hogy megérdemeljük, ami történt, ez a mi túlhízott, rasszista kevélységünk méltó büntetése - Európa szégyellheti magát, bár most már úgyis késő, mert hamarosan ég, mint a rongy. Délutánra azonban elérkeztem Nógrádba, ahol csendesen csordogál az élet, a községekben senki nem veti vigyázó szemét Párizsra, viszont élénk vita kíséri Győzike minden műsorát, és szüntelen, parázs vita folyik arról, hogy a megye büszkeségének vagy szégyenének kell-e tekinteni. A program résztvevői lassan és ritkásan szivárogtak a könyvtár felé, így azután a könyvtárosnő - hogy elüssük az időt - elmesélte: én vagyok itteni működésének végpontja, ez az utolsó általa szervezett esemény, költözik. Félre ne értsem, egyáltalán nem azért, mert rasszista, csupán azért, mert a lánya végzett a nyolcadikban, ahol a húsz ballagó gyerek közül három volt cigány, viszont a most induló első osztályban tizenhat közül négy nem az. Igazán ne értsem félre, vannak neki cigány ismerősei is, például egy Géza nevű, aki kiváló műbútorasztalos, és ha netán kredencet szeretnék csináltatni, akkor forduljak hozzá, mert kredencben egyszerűen verhetetlen - csak hát mégis. Elnézést kértem tőle, amiért a találkozó után nem maradok egy percet sem, mert vissza kell érnem a Befogadó Európa zárására. Nem vette zokon.
Épp csak hogy beestem a búcsú-összejövetelre, de annak azért még fültanúja lehettem, hogy az unió kulturális biztosának javaslatára 2008 az európai interkulturális párbeszéd éve lesz, és ez örömmel töltött el. Sőt eszembe jutott, hogy erről valamiképpen értesítenem kellene a nógrádi könyvtárost is, esetleg nekem magamnak is ki kellene vennem a részemet a párbeszédből, talán éppen úgy, hogy rendelek egy kredencet Gézától, noha semmi szükségem nincs rá, de nem is erről van szó.
Másnap hajnalban rohantam Fejér megyébe, újra könyvtárak, művelődési házak következtek, a programok között egy-egy órányi szünet, amikor megpróbáltam visszaemlékezni az előző napok lazacos szendvicsek és Gundel-palacsinták közé ágyazott eurotéziseire. A laposon haladva igyekeztem elhessegetni magamtól a legkézenfekvőbb összevetéseket, óvtam magam attól, hogy a tegnap és a ma közötti látványos kontraszt ne szüljön lapos demagógiát. A mindig zavaros Sárvíz mentén autóztam, a Sárbogárd, Sárszentágota, Sárkeresztúr vonalon (közte Felső- és Alsótöbörzsök), Közép-Európa közepén, ismerős vidéken - a környéken töltöttem gyerekkorom néhány nyarát.
Az utolsó állomás egy megfoghatatlanul semmilyen falu volt, a találkozót követően a könyvtárosnő leverten sóhajtozott: istenverte hely, fut innen, ki merre lát, nem elég a tömérdek öröklött baj, még a szomszédos város szegényei is ide települnek, ha már nem bírják a gyűrődést, itt veszik fel a szociális segélyeiket a gyüttmentek, ezzel azután még mélyebbre rántják a falut - mintha nem volna elég bajuk az őslakóknak amúgy is. A gyüttmentek - miután elárverezték a városi panellakásukat - a maradék pénzükből a Szőlőhegyen vesznek maguknak présházat, ott húzódnak meg. Szőlőhegy? Ez szöget ütött a fejembe. A könyvtárosnő otthonosan magyarázott: a Szőlőhegy a falu határában fekvő felparcellázott rész, tőkék, ameddig a szem ellát, végig a laposon, a bor persze nem valami világcsoda, de mitől is lenne, ez nem borvidék, legalább volna az, de még csak az sem. Én meg kötöttem az ebet a karóhoz: értek a szóból, a szőlő világos, de a hegy? Az egész környék sima, mint az asztal, nemhogy hegy nincs, de domb vagy bucka sem. Mitől hegy? A könyvtárosnő elgondolkodott; érdekes kérdés, neki sosem jutott eszébe, de ha már így szóba hoztam... Így hívják azt a helyet a falu határában jó száz éve már. Az ősök nevezték el. De hogy miért? Talán... - és erősen töprengett a megoldáson - szerették volna, ha itt a semmi közepén legalább lenne valami. Mondjuk egy hegy. Megfelelne más is, de egy hegy az olyan kézenfekvő, nem? Hiszen ha másutt van, akkor lehetne akár itt is. Egyszóval a Szőlőhegy valójában kívánság. És kérdőn nézett rám: nem gondolom? Ugye, az érthető, ha az ember arra vágyik, hogy legyen valami?!
A Szőlőhegy felé indultam haza, megállítottam a kocsit, körülnéztem a laposon alaposan. De nem volt mit nézni. A tőkék fele hiányzott. Csak a présházak lakói, a szomszédos város menekültjei igyekeztek úgy tenni, mintha lenne hegy és lenne gazdaság - mintha lenne valami. Visszaszálltam a kocsiba, és megfogadtam magamnak, hogy nem engedek a lelki nyomásnak, a novembert csak azért is szépnek látom és csak azért sem leszek euroszkeptikus - nem én. Soha.
Egy manzárdőr feljegyzéseiből, Ungvár, 2005. november
Nagyanyámnak elsők között lett televíziója Ungváron. A hatvanas évek legelején ez még meglehetős luxusnak számított, megvásárlása és üzembe helyezése kisebbfajta népünnepély volt széles családi és baráti körünkben. Néhány évig mi is hozzá jártunk tévézni (pedig nem lakott túl közel), így válhatott első élményemmé az Angyal- és a Tell Vilmos-sorozat - na és persze a Ki mit tud.
A táncdalfesztiválok idejére már nekünk is lett készülékünk, és ahogy a családok többségében, nálunk is állandó vita tárgyát képezte, hogy este meddig tévézhet a gyerek. (A Belfegort például nem nézhettem, későn is ment, meg korhatár alatt is voltam.) Egyetlen alkalom, amikor gyerekként éjfélig bámulhattam a lilásan vibráló képernyőt: a szilveszteri kabaré. És a végignevetgélt műsor után az első „televíziós megrendülés" is ekkor ért.
Amikor Budapest káprázatos látképei után megszólalt a Himnusz - anyám elsírta magát. Akkor, tízévesen, egyáltalán nem értettem, miért. (A jelenet egyébként, immáron lassan negyven éve, változatlanul ismétlődik, igaz, most már nem Dobi István vagy Losonczi Pál mondja az újévi köszöntőt. Talán a hidak is jobban ragyognak - no meg a tűzijáték is fényűzőbb.)
Utólag azt gondolom, Erkel muzsikája és Kölcsey verse csak a gátlást szabadítja fel ilyenkor anyámban, magát a könnyezést szülővárosának látványa váltja ki belőle. Ezt talán akkor értettem meg, amikor először jártam Budapesten, és láttam az esti kivilágítást.
Kedves ismerősünkkel, barátnőjével Éva az utcán találkozott. Á. a szüleivel él családi házban, kertszomszédjuk egy felkapott vendéglő. Panaszkodott, hogy már teljesen idegbetegek az állandó tűzijátékozástól. Az étterem igazgatója állítólag többször is letiltotta a törvény által egyébként nem szankcionált újgazdag mulatságot, de a születésnapokat, évfordulókat ünneplő duhaj vendégei éjféltájt mégis kiállnak az udvarra, és lövik az eget. Á. egy éjszaka már nem bírta tovább: úgy, ahogy volt, pizsamában és papucsban, fésületlenül, jelentős méretű testének teljes éjszakai slamposságában berontott a vendéglőbe, és a díszesen öltözött ünneplő társaság előtt mintegy fél órán át torkaszakadtából üvöltözött: az utóbbi időben nincs egy nyugodt éjszakájuk, mert a fülükbe pufogtatnak, és mert rettegnek, hogy a visszahulló áldás mikor gyújtja fel a tetőt. Alkalmi közönsége egyszerűen szóhoz és lélegzethez sem jutott az őket válogatott szavakkal szidalmazó, az étterem feljelentését és viszontfelgyújtását kilátásba helyező éjféli boszorka láttán és hallatán. Átkai és fenyegetései fogyatkozván Á. hősies pózban távozott - és azóta csendesek az éjszakáik. Szilveszterig legalábbis.
Annak, hogy a kárpátaljai magyar rendezvényekről fokozatosan elmaradoztam a kilencvenes évek végére, egyik fő oka az események után menetrendszerűen bekövetkező himnikus danászás volt. Ami azért furcsa, mert idegenkedésem előtörténetéhez a rácsodálkozás és a megrendültség egyaránt hozzátartozik.
A mi családunkban gyermek- és serdülőkoromban nem igazán kaptak szerepet a nemzeti jelképek. Ennek minden bizonnyal apám kommunista szerepvállalása volt az oka, a megyei pártbizottság tagjaként, a pártlap főszerkesztőjeként nem engedhette meg, hogy a házunkba betévedők valahol egy magyar címert vagy trikolórt pillanthassanak meg, netán karácsonykor feldíszített fát lássanak (mi, szovjet szokás szerint, újévkor állítottunk fenyőfát). Így a Himnusz jelentősége, a nemzeti sorsot megjelenítő és az egybetartozást kifejező szimbolikus ereje sem volt ismert számomra: anyám éjféli könnyei ehhez kevésnek bizonyultak. Enyhén ellenzéki beállítottságú barátaim körében csak a hetvenes évek végén csodálkoztam rá ezekre a magasztos tartalmakra. Eleinte furcsálltam meghatottságukat, elfogult tiszteletüket olyan fogalmak iránt, amelyek számomra nem sokat jelentettek.
A nyolcvanas évek kezdetéről aztán magam is szerepet vállaltam bizonyos szervezkedésekben, és bár eleinte ezek nem voltak kifejezetten nemzeti irányzatúak, a magyar irodalom és az anyanyelv kérdéséből indulva óhatatlanul a kárpátaljai magyarság sorsának, helyzetének megismeréséhez és elemzéséhez vezettek. Így avatódtam be, így váltak fokozatosan sajátommá a korábban ismeretlen érzések. Így értettem meg, hogy egy vers, egy dal, egy ábra túlmutathat saját közvetlen jelentésén, megjeleníthet valamit, ami csak a miénk, amiről csak mi tudunk, amire utalva összekacsinthatunk és magunk köré vonhatjuk azt a bizonyos varázskört, amely Illyés szerint minden alkalommal megteremtődik, ha eldünnyögünk egy sor Petőfit.
A kisebbségi sorsvállalás hovatovább nemcsak identitásom részévé épült, hanem lényegévé is vált. És a még javában tomboló szocializmusban megtanultam úgy énekelni, és úgy érezni - leginkább szűk baráti körben.
Aztán lábra kapott a peresztrojka, és a rendszer recsegése-ropogása közepette egyre gyakrabban elhangzott nyilvánosan előbb a Kossuth-nóta, aztán a Szózat, a nyolcvanas évek végén pedig már a Himnusz és Székely himnusz is. Megjelentek a magyar zászlók, címerek, március idusán a kokárdák. Volt nagy öröm, felszabadultság, nemzeti eufória - és én is énekeltem, lobogtattam, kitűztem meghatottan.
Az „annyi évtized tiltása után most már végre szabad" katarzisa azonban a rendszerváltással megszűnt, alábbhagyott mind az elfogódottság, mind a lelkesedés. Ünnepeink uniformizálódtak, az azonos forgatókönyv szerint tartott rendezvények számomra kezdték elveszteni vonzerejüket. Eljött az idő, amikor már feszélyezett, hogy minden emléktábla-avatás, minden évfordulós megemlékezés, hovatovább minden konferencia, vetélkedő, alapszervezeti ülés és testületi bográcsozás végén elhangzik a zeneakadémiai szinttől igencsak távol álló alkalmi toroköblögetők előadásában, lehetőleg szünetmentesen a Himnusz-Szózat-Székelyhimnusz. Így vált hétköznapivá és előírásszerűvé az, aminek meg kellett volna tartania ünnepi magasztosságát.
Nem tudom, gondolta-e volna bárki is a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának euforikus hangulatában akár azt, hogy a magyarságon belül (mind Magyarországon, mind Kárpátalján) olyan éles politikai törésvonal alakul ki, amely szabályosan kettémetszi a nemzetet, akár azt, hogy a szélsőséges jobboldali gondolkodás valaha is annyi teret nyerhet, mint manapság, amikor nemcsak a Szálasit éltető Bácsfi Diánák tűnhetnek fel, hanem egy nem elhanyagolható erejű politikai szervezet meggyalázhatja Károlyi Mihály szobrát, és nyíltan ellenállási mozgalmat hirdethet:
„A kormánypártok eddigi verbális hungarofóbiája tettlegességgé fajulhat a nemrég felszentelt turulszobor lebontásával, ezért a Jobbik Magyarországért Mozgalom a nemzeti önvédelem jegyében ellenállási mozgalmat toboroz szimpatizáló aktivistákból. Szélsőséges liberálisok és szocialisták anyagi javaink megszerzésével párhuzamosan individuális brutalitással támadják és próbálják lejáratni a magyar nemzet történelmi, szakrális és jogállami jelképeit, legyen az turulmadár, Árpád-sávos lobogó, Szent Korona, kereszt, Biblia, déli harangszó, Himnusz vagy kokárda." (A Jobbik felhívását idézi a HVG, nov. 9.)
Számomra ennél is sokkal meglepőbb, hogy a szélsőjobbos nézetek Kárpátalján is megjelentek. Az hagyján, hogy a Fidesszel egy követ fújó Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség rendszeresen Kövér Lászlót hívja meg rendezvényeire, ám úgy tűnik, lehet még ennél jobbrább is tolódni. Hol Bencsik András és a Demokrata c. lap beregszászi akcióiról olvashatunk, hol a magyar közpénzekből fenntartott II. Rákóczi Ferenc Főiskolán kerül sor határozottan revizionista tartalmú rendezvényre a Hatvannégy Vármegye nevű szervezet közreműködésével, hol pedig a KMKSZ alelnöke jelentkezik - éppen turulügyben - olyan cikkel, amely a szélsőjobb retorikai hagyományait követi mind szóhasználatában, mind hangnemében. (Vessük csak össze a Jobbik fent idézett felhívásával az alelnök sorait: „A beteg nemcsak a turulmadár vagy a Szent Korona látványától kap dührohamot, de már a kálvinista pap palástjának sujtása is erős rosszullétet, esetleg hallucinációt okozhat. Ugyanúgy a hangok is kiválthatják a betegséget, nemcsak a magyar Himnusz vagy a Szózat, de az egyszerű magyar népzene is közérzetromlással járhat...")
Úgy látszik, a magyarság nemcsak hogy összefogni képtelen, nemcsak hogy egyetérteni nem tud a nemzet ügyeiben, hanem egyes rétegei és elemei, mit sem tanulva a történelemből, a tolerancia minimumát sem képesek gyakorolni másként gondolkodó embertársaikkal szemben.
Milován Sándor említett cikkében (Turulmadár-influenza, Kárpátalja, nov. 11.) Magyarország lakosságának döntő többségét (mindazokat, akik nem szavaztak igennel tavaly december 5-én), még ha szellemesnek szánt áttételességgel is, de fertőző betegnek tekinti. Innen már csak egyetlen lépésre van a gondolat, hogy karanténba (gettóba?) kell őket zárni, és csak kettőre, hogy el is kell gázosítani.
Tapasztalatom szerint azok foglalkoznak a legtöbbet mások identitásával, akiknek nincs rendben a sajátjuk.
Orbán Viktor hat pontban foglalta össze, mit kell tenni, hogy a magyar társadalomban az általa és hívei által óhajtott változás bekövetkezzen. A hatból a hatodik így hangzik: nem szabad belesüppedni a csodavárásba.
Vajon miért ez a tiltás? Csak nem el tetszett felejteni vízen járni?
A földön kívüli értelmes lények látogatásainak a kutatása abból az alaptételből indul ki, hogy mégsem értelmesek, sőt mondhatni szellemi fogyatékosok, mert ha valóban értelmesek lennének, akkor nem titokzatos ábrákkal és gabonakörökkel üzengetnének, és nem suta csészealjak röptetésével vagy emberrablással hívnák fel magukra a figyelmet, hanem már rég indítottak volna egy kereskedelmi tévécsatornát.
Délutánonként Arabellával a regényem szövegét cincáljuk és csócsáljuk. Szebben szólva azt mondanám, hogy a szerző és a műfordító tart szakmai konzultációt, valójában mégis az történik, hogy időnként elemeire kell szednem a mondataimat, és a szószerkezet értelmét kell külön elmagyaráznom a magyarul nem tökéletesen értő tolmácsolóm részére ahhoz, hogy (egyik) anyanyelvére lefordíthassa.
Három éve levelezünk. Amikor felvette velem a kapcsolatot, még csak oroszul írogattunk egymásnak, lényegében akkor kezdte tanulni a magyart, nagyapja nyelvét, amelyre fokozatosan át is tértünk, eleinte csak én - már értette, amit írtam, de maga még nem vállalkozott fogalmazásra -, aztán, tavaly valamikor, már ő is „megszólalt" magyarul, és én levélről levélre tapasztalhattam, hogyan fejlődik. Eleinte nagyon érdekesen fogalmazott, a levelei tele voltak archaikus, könyvízű fordulatokkal (na igen, aki Balassival kezdi, és Mikes Kelemennel folytatja a nyelvtanulást!), és ezek nagyon komikusan keveredtek a mai szlenggel. „Midőn ezen levelem megérkezend, én már Prágában dekkolok" - írta például. Vagy: „Ámbátor rögvest pipa lettem."
Ruszin, szlovák és magyar vér csörgedezik az ereiben, de kiskorától Prágában tanult, így a műveltsége inkább cseh, az angol gimnázium pedig egy újabb nyelvvel és kultúrával oltotta be.
Egyetemistaként most EU-s ösztöndíjat nyert azzal a projektjével, amelynek keretében meg kívánja vizsgálni, a magyar irodalmi és vallási (részben pogány eredetű) hagyományok milyen hatással voltak a ruszin eredetmítoszok kialakulására. Vizsgálódott már szülőföldjén (Eperjes környékén), most átjött Kárpátaljára, és készül a Vajdaságba.
És mindeközben néhány délutánon át regényem mondataival kínlódik. Beszélgetésünk szinte mindig a más-más nyelvű kultúrák közti átjárhatóságnál (vagy át nem járhatóságnál) köt ki, és egyetértünk, hogy a zene, a tánc, a díszítőművészet, a gasztronómia stb. nem ismer etnikai határokat, mindig csak a verbálisan megjelenő tartalmak akadnak fenn saját megjelenési formájuk korlátain.
És azt tudod-e, szegezem váratlanul Arabellának, hogy a szlovák himnusz voltaképp egy magyar népdal. Sejtelmesen és fölényesen elmosolyodik, mint aki erről sokkal többet tud nálam.
Bátyám tízéves fiúunokája ahányszor csak megjelenik nálunk (szombati vagy vasárnapi ebéd), mindig előad egy történetet, amivel megnyitni reméli dédszülei szívét - és bukszáját. Legutóbb például elhozta a harsonáját. (Zeneiskolába jár, így valamennyire tudja már bűvölni hangszert.) Képzeljük, ahogy jött a zeneiskolából mifelénk, hát mit talált az utcán? Egy kottát. Mégpedig a magyar Himnuszét. És ezt ő bizony most minden gyakorlás nélkül le is akarja blattolni.
Tudni kell még mindehhez, hogy Tamás nem beszél túl jól magyarul. A bátyám is és a bátyám fia is ukrán nőt vett feleségül, így a kicsi voltaképp már csak negyedrészt magyar, otthon oroszul beszélnek, a másik nagyapánál ukránul. Hiába jár magyar iskolába, akcentusa leküzdhetetlen, szókincse szegényes. Annak, hogy hetente előírásszerűen jár hozzánk, dédszülői részről ideológiai háttere van: az öregek úgy gondolják, a vasárnapi ebéddel pártfogoltjuk apránként magához veheti a magyarságtudatot is, mint valami krisztusi ostyát. (Az elgondolás szép, a megvalósulás eredménye igen csekély.)
Tamás kivette tehát a harsonáját a tokból, maga elé tette az állítólag idefelé jövet talált kottát, és elfújta - irtózatosan hamisan, de nagy lelkesedéssel - a Himnuszt.
A hatás nem maradt el, anyám szemében megjelentek a könnyek (emlékeiben pedig a fényes Budapest), nagyot sóhajtott, igen, ez az ő dédunokája.
Én pedig csettintettem: szó se róla, a gyerek ügyesen kivágta a rezet.
Rosszkedvem naplója, 2005. október
Felkértek, hogy mutassam be Bettes István új verseskötetét. Bettes István szlovákiai magyar költő, tavaly volt ötvenéves. Magyarországon alig néhányan ismerik a nevét és verseit. Pedig nagyon jó költő, populáris is lehetne remek nyelvi humorának, ritmus- és rímjátékainak köszönhetően. Abból a fajtából való, amelyik bármilyen témához nyúl, abból rögtön valami magától értetődő, ősi természetességgel költészet lesz. A nyelv született mágusa, mint hajdan Petőfi, Kosztolányi, József Attila vagy Weöres Sándor volt, hogy csak klasszikusokat említsek.
Ennek ellenére mind a mai napig nem sikerült kitörnie a kisebbségi magyar irodalmi gettóból, ellentétben a versbeszédüket, játékosságukat, humorukat tekintve vele oly rokon néhány erdélyi fiatal költővel. Ennek részben az az oka, amit Kispolgári vegeta című versének első strófájában így fogalmaz meg:
Mondja, maga
mit énekel,
manapság ez
kit érdekel?
Képzőművész barátom, T. J. mondja, hogy nincs semmi áttekintése a mai magyar és szlovák líráról, meg hogy őt tulajdonképpen sosem izgatta a költészet. Nincs ezzel egyedül. Költőkből nagy a felhozatal, sajnos főként rossz vagy közepes költőkből. Ebben a mai irdatlan verstermelésben a minőség egyre inkább észrevétlen marad. Csak annak a neve lesz országosan ismert, akit felkap és netán úgy-ahogy sztárol a média. Márpedig ez nem mindig a minőség szerint történik. Piaci, kiadói (olykor politikai) szempontok legalább annyit nyomnak a latban, mint a tehetség. Ezzel persze nem azt akarom állítani, hogy akiket a média futtat, akiket valamelyik irodalmi szekértábor felkarol, azok tehetségtelen vagy közepes tehetségű költők. Többségükben tehetségesek. Olyan tehetségesek, akiknek a tehetségéhez némi szerencse is társul. Más tehetségek, akiknek nincs szerencséjük, kívül rekednek a kánonokon. Manapság az az író vagy költő, akit a média nem vesz észre, tulajdonképpen nincs is.
Mit is tehet az ilyen világban az a Bettes István, aki az égadta világon soha semmit nem tett önmaga menedzselésére, aki nem tolakszik, nem kilincsel, nem reklamál, nem sopánkodik, nem szapulja pályatársait? Aki csupán annyit tesz, hogy valamelyik kis, Magyarországon alig ismert kiadónál időről időre megjelenteti verseit. Ilyenkor a kollégák összenéznek, bólintanak, és újra elmondják, amit már számtalanszor elmondtak a legutóbbi két évtizedben: bizony-bizony, ez a Bettes igazi költő. Sikerlistás, valószínűleg, sosem lesz. Mert, mint azt az InKRIMI-nációk című versében írja:
Előtted különféle listák
sorakoznak rajtuk
a specialisták:
ista-nyista pisták
elöl a naturalisták
végén a
transzcendentalisták.
Kis szlovákiai magyar globalizáció. Meglehetősen népes családunk egyik tagja most töltötte be a nyolcvanat. Ő a nagyszülők nemzedékéhez tartozik. A nagyszülők nemzedékében mindenki magyar. A szülők nemzedéke (vagyis a miénk): szintén mindenki magyar. Gyerekeink nemzedéke: mindenki magyar. Ám ami a gyerekeink házastársait vagy jelenlegi partnereit illeti, a kép igencsak tarka: két szlovák, egy török, egy dán, egy svájci német, egy iráni kurd és egy magyar. Ezekből a kapcsolatokból négy unoka született eddig. Mind a négynek magyar az anyanyelve, s aki iskoláskorú már, magyar iskolában tanul.
Szinte naponta értesít az írott vagy az elektronikus sajtó arról, hogy két-három év múlva bevezetjük az eurót, miközben Lengyelország, Csehország, de különösen Magyarország rosszul teljesít. Én pedig ennek az egyik nap örülök, a másik nap nem. Nem sokat konyítok a monetáris politikához, így aztán csak az nem győz meg az álláspontja helyességéről, aki a monetáris politikához még nálam is kevésbé konyít. Nemrég Szájer József magyarázta a Napkeltében, hogy miért rossz, ha Magyarország halogatja vagy lebegteti az euró 2010-es bevezetését. Nagyon racionálisan és érthetően érvelt, meg is győzött róla, hogy hiba lenne az euró bevezetését további esztendőkre kitolni. Néhány nappal később azt harangozza be a szlovákiai sajtó, hogy az új évtől újabb gáz- és villanyáramdíj-emelkedésnek örvendhetünk, továbbá emelkedni fog az üzemanyag, a viteldíj, a cigaretta, a bor ára, a gépjármű-biztosításé stb. Talán egyszerűbb és rövidebb lett volna azt közölni csupán, hogy minek nem fog emelkedni az ára. És mindez azért, hogy tartsuk a tempót, hogy sikerüljön mielőbb fölváltani a koronát az euróval. Továbbá azért, hogy a kis- és közép- és nagyvállalkozók minél több új munkahelyet teremtsenek, és jöjjenek a külföldi beruházók. Ezt a célt szolgálja a tizenkilenc százalékos egyenadó is, ami kedvez a kis-, közép- és egyéb vállalkozóknak, akik ennek ellenére sem törik kezüket-lábukat azért, hogy gombamódra szaporítsák az új munkahelyeket. S lám, a koreaiak is gondolnak egyet, és Léva helyett inkább Dunaújvárosban telepednek meg.
A minap a házunkkal szomszédos élelmiszerboltban igen furcsa jelenetnek voltam szemtanúja. Az eladónő az előttem vásárló hölgynek úgy adott vissza aprót, hogy két egykoronás helyett négy ötvenfillérest pöccintett a pultra. A vevő nem volt hajlandó az ötvenfilléreseket átvenni, de az eladónő sem engedett a negyvennyolcból, mondván, neki csak gondja van abból, ha az a sok nyavalyás ötvenfilléres mindennap rászárad. A patthelyzetet a vásárló hölgy oldotta fel. Visszarakta a pultra az árut, amit vásárolt, s nagy dérrel-dúrral távozott. Azóta egy kedves társasjáték van kibontakozóban Pozsonyban. Egyes üzletekben, de főleg újságárusnál és trafikosnál, a vásárló kénytelen összeszedni egy rakás ötvenfillérest, aminek nem örül, de ez már az ő baja. Boldoguljon velük, ahogy tud. Én azt találtam ki, hogy borravalóként szabadulok meg a kellemetlen, semmire sem jó pénzecskétől. Kávéházban becsempészek egy vagy két ötvenfillérest a borravalóba, aztán annyi. Olyan még nem volt, hogy a pincér visszautasította volna a borravalót. Egyelőre. Ámbár, ki tudja, mit hoz a jövő?
S most már azt is tudom, amin eddig hiába törtem a fejemet: tudniillik, hogy mi is az a buznyák vas.
Fenyegető levelet kapok a közszolgálati rádiótól, hogy harminc koronával tartozom nekik. Ha záros határidőn belül nem rendezem a tartozásomat, akár ötezer korona büntetéssel is sújthatnak. Hogy mikor és miért maradtam adósa a rádiónak, arról nem szól a levél. A másnapi újságokból megtudom, hogy sok más polgártársamat is megfenyegette a rádió (amely egyébként a csőd szélén áll), egy ügyvéd pedig azt a tanácsot adta az újságban, hogy jobb lesz, ha előbb fizetünk, s csak azután pereskedünk (már ha van kedvünk vacak harminc korona miatt pereskedni).
Nem telik bele még egy hét sem, és csekk jön a nevemre a kábeltévé-társaságtól (UPC), hogy 652 korona hátralékom van, szíveskedjek fizetni. Telefonos érdeklődésemre, hogy miért és mikor, azt a választ kapom, hogy 2003. októberében elmulasztottam a havidíjat befizetni. Ez szemenszedett hazugság, de bizonyítani, hogy fizettem, nem tudom, mert két évre visszamenőleg nem őrzöm a szelvényt. Egyébként is, ha elfelejtenék fizetni, jön a figyelmeztetés, meg hogy kikapcsolnak a hálózatból stb. Ilyen figyelmeztetést nem kaptam.
Dühösen mesélem a történteket egyik ismerősömnek, ő azonban csak mosolyog, és legyint. Valamelyik cégtől csekket kapott, hogy tartozik nekik három (!) koronával. A három koronáról szóló csekket a postán nem hajlandók átvenni, mondván, ez abszurdum. Ismerősöm hívatja a főnököt, aki elmagyarázza tündérien mosolygó beosztottjának, hogy bizony, a három koronáról szóló csekket is köteles átvenni. Az át is veszi, és a három korona mellé, teljesen jogosan és szabályosan, tizenkét korona kezelési díjat kasszíroz be.
Milyen államban is élek én?
Liberec-Berlin, 2005. október 30.
Szeszélyes játéka a sorsnak: Radnóti kísér ezen a hétvégén. Drezdából kigördülve leheletnyi távolság választ el Heidenautól, a szász városkától. Lager Heidenau, >=agubica fölött a hegyekben, olvastam annak idején a mindig pontosan keltezett versek alatt. Nem tudom, miféle szeszély szerint osztogatta a kényszermunkásokat foglalkoztató Todt-szervezet a Bor körüli táboroknak a „birodalmi" városneveket (Berlin, Bécs, Bregenz, München, Innsbruck - sorolja őket Kőszegi Ábel, a költő utolsó hónapjainak kutatója). Mire ezen eltűnődnék, Heidenau már tova is suhan mellettem, s a következő reminiszcencia másnapra marad - szombaton érünk Liberecbe, vagyis Reichenbergbe, ahol Radnóti gyámszülői nyomásra 1927 szeptemberétől egész tanévet töltött a textilipari technikumban.
Úgy gondoltuk D. A.-val, Bad Schandauban szállunk meg a Villa Sendigben, és lehetőleg az Elbára néző szobát (= Zimmer mit Elbblick) veszünk ki, mint tíz évvel ezelőtt. Akkoriban a kis hotel még a letűnt világ hangulatát árasztotta, a frissen privatizált épület előcsarnokában díszes emléktábla adta tudtul, hogy a vendég az NDK Szakszervezeti Szövetségének Antonin Zapotocky csehszlovák államelnökről elnevezett üdülőjében tartózkodik. A határ menti városok: Dečin, Ústí nad Labem, Litoměřice és mások a rendszerváltást követő viharos gyorsaságú állagromlás mélypontján leledzettek, széleiken üresen tátongtak a házgyári lakótelepek és volt ipari büszkeségek. Most, csaknem tíz év múltán azzal indultunk újrafelfedező utunkra, hogy a német oldalon építjük ki támaszpontunkat, s onnan veszünk irányt az észak-csehországi városokra.
Számításainkba kisebb hiba csúszott. A protestáns többségű német tartományokban idén hétfőre esett a reformáció napja. Ez meg a ritka meleg ősz teszi, hogy a német oldalon nem akad szálloda vagy penzió, amelyben akár egy gombostűt is el lehetne ejteni. Így esünk be Hrenskóba, ahol egy pillanat alatt sikerül olcsó szállást találni. A Bad Schandauban immár külön attrakcióként, felárral hirdetett „Elbblick"-ről le kell mondanunk, de kárpótol érte az a körülmény, hogy csehországi szálláshelyünket kétfelől égbe nyúló erdős hegyek fogják közre. Napi utunkról ebbe a szelíd völgybe térünk vissza.
A cseh-német határvidék, ha nem is éppen a felismerhetetlenségig, de tagadhatatlanul megváltozott. A városokból jobbára eltűntek a nyomor szembeszökő jelei - hajléktalanok, koldusok -, a régi templomokat, színházakat, múzeumokat és középületeket, az egykori központokat mindenütt restaurálták, az éttermekben német nyelvű étlapok fekszenek az asztalokon, a keleti Priorból nyugati Tescóvá átdíszletezett szupermarketben pedig a cseh korona mellett előszeretettel fogadják el az eurót. Szemlátomást a tájt is exportképessé akarják varázsolni - a Szász Svájc tőszomszédságában az utazási irodák České v´´carsko néven reklámozzák a helyi Nemzeti Parkot.
Szóval szépen kisuvickolták, kicsinosították ezeket az Isten háta mögötti helyeket. Éppen a közös történelmi gyökerek miatt viszonylag könnyű az összehasonlítás: Dečin hovatovább kiállja a versenyt Pirnával, Ústí nad Labem jobb, mint Radeberg. Rumburk egyetlen cukrászdája vasárnap délután szinte kizárólag szász vendégekre rendezkedik be. A volt NDK-sok a kietlen Bautzenből is idáig kocsikáznak a puncovy re(omega)ért, vagyis puncsszeletért. Látszólag tehát kiegyenlítődnek a különbségek - Európa kezd határok nélküli Európa lenni. Hihetek-e a szememnek? Ha végigmegyek a lejtős libereci gyalogos övezeten, szinte minden az optimista feltevést igazolja.
Valójában nem ilyen egyszerű a helyzet. Hrenskóban, a két EU-tagállam határának cseh oldalán, az Elba partján kiterjedt vietnami piac működik. Kínálata leginkább a kínai bazárokéra emlékeztet, amelyek Szófiától Kamcsatkáig behálózzák az egykori KGST-országokat. A szegény, ám odahaza bizonnyal irigyelt fiatal árusok elég erőszakosan próbálnak túladni portékáikon, rekkenő hőségben, dermesztő fagyban, fáradhatatlanul. Szüleik talán szemben álltak egymással Észak és Dél háborújában. Furcsa érzés visszagondolni arra, hogy akkori lelkesült szolidaritásommal akaratlanul is ennek a bóvlikereskedelemnek a kivirágzását mozdítottam elő. Rossz lelkiismerettel veszek tőlük némi cseh itókát, egy zsebkést, öt pár zoknit és egy műanyag útitáskát.
Az idegenrendészet minden bizonnyal morogva állítja ki nekik a tartózkodási engedélyt, tömegszállásaik kívül vannak a cseh városlakók látóterén. Azért tűrik el őket, mert még mindig szükség van rájuk. A kilencvenes évek gazdasági depreszsziójában ezek a sürgő-forgó kis emberkék jelentették a normális árucserének legalábbis a látszatát. Úgy gondolom, némi joggal vetették meg lábukat ezen a földön, mert az ő vállalkozásuk legalább túlélte a pangást - szemben például a textilgyárral, amelynek kedvéért a pelyhedző állú Radnótinak Pestről oda kellett mennie. A híres-nevezetes 19. századi Textilana leépítése tavaly érkezett drámai, végső fázisába.
Mellesleg a múzsa jóvoltából tudjuk, hogy a költő végül is hamar feltalálta magát Reichenbergben. A Petőfi Múzeum albuma őrzi „Tini, a libereci diákszerelem" fotóját. A versek közül csak kettő ad némi képet a helyszínről: „Gyorsvonat elhagyja a várost" - értesülünk az egyikből, a másik pedig a C. Neumann & Söhne gyárából kitóduló munkáslányokat dicsőíti. Az egykori hihetőleg textiles cég ma szállítással foglalkozik, kamionjai szászországi utakat járnak.
A reichenbergi Radnóti-ciklus egy tizennyolc-tizenkilenc éves fiatalember heveny, érzéki fellángolásáról és az elválás bánatáról szól: „Látod, nem vigyáztál, a szerelem gyöngye szakadt le rólad a csókok után" - búcsúzik költőnk Tinitől 1928 nyarán. Naiv kamaszos báj lengi át ezt a lírát, hosszú még az út a haláltudattal vívódó érett férfiköltészetig, s kitart néhány évig a csehszlovák idill is. Tíz évvel később a Wehrmacht bevonul a textilvárosba, Budapesten megszületik az első zsidótörvény, és a történelem vagy vaksors hamarosan megteremti a misztikus kapcsolatot Liberec és Heidenau között.