Tábori Zoltán

Bolhapiac II.

Velencei gondola

A bolhapiaci árusok keresztje a ki- és bepakolás. A Petőfi Csarnoknál olyan is akad, akinek csaknem egy órájába telik, mire az összes holmiját, ékszereket és egyéb apró vackokat elrendezi a terepasztalon. Ezt a babramunkát sokan úgy spórolják meg, hogy egyáltalán nem foglalkoznak vele. Áruikat egy ócska kofferben hozzák, amit csak felütnek, és hagyják, hogy mindenki kotorásszon benne kedvére. Ez a módszer különösen a Verseny utcai bolhapiacon gyakori.

Ha valaki egy ilyen koffernyi lomba belekotor, könnyen pórul járhat. Órarugó, rozsdás szög, szálka, hajszálvékony rézdrót, üvegszilánk állhat az ujjába. A vásárlókat mégis vonzza az ilyen ömlesztett áru, mert naivan hisznek benne, hogy itt olyasmire találnak, ami eddig mindenki figyelmét elkerülte. Pedig erre még egy lottó ötösnél is kisebb az esély. Jómagam egy szem velencei gondolán kívül soha nem is találtam semmi jobb sorsra érdemeset a viharvert bőröndökben.

Nem foglalkoztam volna azzal a bőrönddel sem, ha azon a dacos, pöttömnyi alakon meg nem akad a szemem. Pontosan úgy nézett ki, mint egy régi vágású ólom játékkatona. Hüvelyknyi magas volt, de ugyanolyan peckesen állt a limlomok között, mint Andersen rendíthetetlen ólomkatonája. Csak amikor érte nyúltam, akkor láttam, hogy egy hosszúkás hajócska is tartozik hozzá: egy velencei gondola.

Ónból készült, nehéz volt, fekete az időtől. A mélyedésekben fehéren kiütközött az ónrozsda.

- Ez mennyi? - kérdeztem.

A koffer mögött középkorú nő állt. Olyan sasszemmel figyelte a kezemben a velencei gondolát, mintha bűvész lennék, és el akarnám tüntetni.

- Ötszáz.

Feltettem a szemüvegemet. Az ilyen régi óntárgyak rendszerint tele vannak apró, finom részletekkel: ezen a tíz-tizenkét centi hosszú hajócskán is minden a helyén volt: alabárdszerűen felmeredő orrverete, kampós tatja s a kettő közt a kötelek, csáklyák, díszlécek mintázata. Középen az utas ülésének karfája oroszlánt ábrázolt, a fejtámláján címer, a lábánál szőnyeg látszott.

- Régi szuvenír Velencéből - magyarázta a nő.

Az előző századfordulóról származhatott, amikor még nem fröccsöntéssel készültek a dolgok. Ma is épp ugyanilyen formájú miniatűr gondolával jönnek haza a turisták Velencéből, csak az anyag és a megmunkálás silányodott.

- Ezekkel a szuvenírokkal mindig az a baj, hogy személyre szabottak - méláztam. - Ha az illető meghal, az emléktárgyait kihajítják a kukába.

- Ez egy olcsó piac - mondta a nő a kuka szótól megütközve. - Nem kértem sokat.

Elgondolkozva forgattam a gondolát. Ami az aranyozásából megmaradt, az a sok fogdosástól nemhogy lekopott volna, inkább kifényesedett.

A nő továbbra is adta a sértődöttet.

- Ha nem kell, hát nem kell. Valaki majdcsak megveszi, hogy elmondhassa, járt már Velencében. Minek kidobni nyolcvanezer forintot a fárasztó útra, amikor itt most ötszáz forintért letudhatja.

Ez szöget ütött a fejembe, de kicsit még kérettem magam.

- Az a bajom vele, hogy csonka. Itt ebben az ülésben ült valaki. Nézze meg: látszik a helye.

A nő értetlenül bámult.

- Ült valaki? Kicsoda?

- Talán egy fodros ruhás, napernyős ifjú hölgy. Akivel el szokás menni Velencébe.

- Ha volt, akkor annak itt kell lennie! Nézzük csak...

Beletúrt a kacatokba. A kezét figyeltem: tele volt sebekkel. Egy idő után abbahagyta a kotorászást, és rám nézett.

- Négyszázért elviszi?

Elvittem. Végtére is, az se szégyen, ha az ember egyedül járt Velencében.

Rokokó körző

- Apu, tudsz adni egy körzőt? Mértant kell csinálnom. Hippokratész holdacskáit.

Benyúltam a fiókomba a körzőkészletért. A doboz megvolt, hanem a körző hiányzott belőle.

Sebaj, gondoltam, amúgy is vasárnap van, minden írószerbolt zárva, a plázákban meg csak nem veszek egyszer használatos műanyag körzőt méregdrágán, inkább lemegyek a bolhapiacra. Ott mindig rengeteg körző van. Pár százasból megúszom.

Igen ám, de azzal nem számoltam, hogy Budapest összes gimnáziumában egyszerre adják fel a mértan házi feladatot, amit minden egyes gimnazista természetesen az utolsó napra hagy, és amikor végre nekiállna, azon kapja magát, hogy a körzőjét elvesztette, kölcsönadta, tönkretette, úgyhogy az apja - vasárnap lévén - kénytelen lemenni körzőért a bolhapiacra.

Én az utolsók közt érkeztem: már egy fia körző nem volt a placcon. Még a sötét bársonytokos, méregdrága mérnöki rajzkészletekből is felvásárolták őket.

Már majdnem feladtam a reményt, amikor az egyik hátsó asztalon, egy Spectrum márkájú készletben megláttam, hogy ott a körző.

De nem az eredeti, krómozott darab. Azt az árus egy korábbi házi feladatos kampány során eladhatta, aztán mert a helye feltűnően üresen tátongott a sötétkék bársonydobozban, utólag - nem túl szakszerűen - pótolta.

Ugyanis egy 19. századi, egészen régi stílusú körzőt tett be a helyére.

Ritka szép jószág volt. Mívesen megmunkált, sárgaréz szárát könnyed kiváltások tették szinte nőiesen kecsessé. Kerek, csuklós feje volt, nem pedig újmódi fogantyús, és a cserélhető szárvéget parányi, leheletfinom szárnyas csavar rögzítette.

- Mennyi a készlet? - kérdeztem, aztán az árat a fülem mellett elengedve hozzátettem: - Az az igazság, hogy nekem csak a körző kell. Adok érte egy ezrest.

- Hát, nem is tudom... - Az árus a fejét vakarta: most majd megint hajthat fel egy körzőt. - Én odaadnám, de ez igazából nem készlet, hanem gyűjtemény. És ez a körző a legrégibb, legértékesebb darabja. Egy ötöst legalább kell hogy kérjek érte.

- Most nézem, ez nem is rajzkörző, hanem kitűzőkörző - emeltem ki a dobozból. Súlyos volt, mindkét szára hosszú vashegyben végződött. Vermeer festményén a geográfus tart hasonlót a kezében.

- Rendes körző ez, csak olyan régi, hogy abban az időben még nem volt grafithegy! Palatáblára karcoltak vele! Nézze meg ezt a formát! Ez egy rokokó körző! Ötezer forint nem pénz érte!

- De ezzel a gyerek nem fog tudni rajzolni. Egyest fog kapni. Ez nekem ezer forintnál nem ér többet.

- Mártsa be tintába az egyik hegyét - ajánlotta az árus. - Garantált a kettes. Legyen háromezer, és adok hozzá tintát is.

Kétezerért, egy bóvli műanyag körző áráért megvettem.

Gimnazista lányom ennek ellenére egyest kapott. Nekem viszont van egy gyönyörű rokokó körzőm. Ott tartom a ceruzáim közt a pelikános ónpohárban.

Postás lépésszámoló

A bolhapiac hatalmas szemétdomb, nem lehet tudni, hol kotor elő valaki egy gyémánt félkrajcárt, úgyhogy a nepperek résen vannak, és ha az ember öt másodpercnél tovább nézeget egy tárgyat, biztos lehet benne, hogy hamarosan lecövekel mellette valaki.

- Mi jót találtál, haver?

Odamutattam, de nem adtam ki a kezemből. Magam se tudtam, micsoda: hosszúkás, lapos, megkopott fémháza volt, mint egy régimódi öngyújtónak. A tetején kis plexiablakban három aprócska tárcsáról egy háromjegyű szám volt leolvasható. Szívesen megkérdeztem volna, mi lehet, de nem tehettem, mert az árus aludt.

Hófehér szakállas, pirospozsgás öregúr volt. Előtte az asztalon csak pár ócskaság hevert: abroncsnyomásmérő, alumíniumcolstok, rozsdás zseblámpa. Egyetlen értékes portékáját a biztonság kedvéért a nyakában hordta: egy régi rekeszes fényképezőgépet. Úgy nézett ki vele, mint egy régi világból idecsöppent, megfáradt turista.

Egy emlék kezdett derengeni bennem, ahogy néztem a rejtélyes tárgyat. Megemeltem, próbaképp megráztam. Odabenn egy láthatatlan kis golyó járt föl-alá hangos kattogással.

A nepper nem tágított.

- Mi ez? Biciklihez kilométermérő?

- Szerintem lépésszámoló - feleltem kelletlenül. - Apámnak volt valami hasonlója a fronton. Ha vállalkozásba mentek a Donon túlra, a nadrágzsebben kellett hordaniuk. Egyszer mesélt róla, hogy folyton kidörzsölte a combját.

A fülemhez tartva lassan, ütemesen rázogattam, és időnként megnéztem, mozdulnak-e a tárcsák.

A nepper nevetett.

- Hát ez jó! Lépésszámolót kaptak, meleg ruhát, puskát, töltényt nem kaptak.

Az addig békésen hortyogó árus felneszelt. Kinyitotta a szemét, krákogott, és azt mondta:

- Ez nem katonai holmi. Az aljába bele van ütve, hogy a Magyar Királyi Posta tulajdona.

Megnéztem, tényleg ott volt a felirat. Vállat vontam, odanyújtottam a neppernek. Elvette, rábandzsított, és szemlátomást máris megmozdult a fantáziája.

- Aha! Ez olyan, mint az éjjeliőróra! Ezzel bizonyította az ipse, hogy nem summogta el a járatát! De ha volt esze, nem a csizmájára csíptette, hanem a zubbonya ujjára, aztán már csak a poharat kellett sűrűn emelgetnie a kocsmában!

Megrázogatta ő is, ahogy tőlem látta, aztán megnézte az állást.

- Hát ez nem működik - jelentette ki. - Az ipse huszonhét és fél kilométer folyóbort megivott, aztán merevrészegen elvágódott, odaverte a kocsma kövéhez a lépésszámolóját. Adod-e, tata, egy százasért?

- Dehogy adom - mondta a fényképezőgépes öregúr. - Ezer forintot kérek érte.

A nepper legyintett, nevetett, és odébbállt. Az árus most minden erejével rám koncentrált. Félrelökte a hasára lógó vászonrekeszes fényképezőgépet.

- Mi volt a maga apja a fronton? - kérdezte.

- Tüzérzászlós.

- Fogatolt?

- Az.

- Akkor tudja, hogy a lovakat ugyanúgy besorozták a második magyar hadseregbe, mint az embereket. A lépésszámolókat meg nyilván a postától rekvirálták. Szerintem az apjának pontosan ilyen lépésszámolója volt. Vegye meg emlékbe. Az apja hazajött, vagy fogságba esett?

A lépésszámolót végül is nem vettem meg. Az öreg visszaaludt. Az árusoknak ez egy álmos, unalmas nap volt. Kifelé menet hallottam, ahogy az egyik odaszól a szomszédjához:

- Bár én is inkább pecázni mentem volna, mint a Zoli!

Gipszkatona

A bolhapiacon körülbelül kéttucatnyian árulnak úgynevezett militariákat, régi katonai holmikat. A felfokozott keresletet nehéz kielégíteni, nem csoda hát, hogy Európa-szerte számos fémnyomó és egyéb kisiparos buzgólkodik azon, hogy a militariagyűjtők áhított tárgyaikban hiányt ne szenvedjenek. A hamisítás tényéről érdekesmód az árusok a legtájékozatlanabbak, és leesett állal fogadják a hozzáértőbb vásárlók kételyeit: - Szóval már a rohamkéseket is hamisítják? És még az eredeti márkajegyet is belegravírozzák? Hogy mik vannak!

A gipszkatona eredetiségét illetően azonban semmi kétség nem merülhetett fel. Réginek régi volt, de ennél többet nem lehetett megállapítani róla. Pedig amikor elfoglalta megérdemelt helyét a bolhapiacon, aki csak tudott, mindenki odasereglett, hogy valami okosat mondjon.

A gipszkatonával ugyanis volt egy kis bökkenő. Hiányzott a feje és a lába. Még így, torzó alakban sem volt kicsi, nyomott vagy két kilót, ám eredetileg csaknem egy méter magas lehetett.

- A sapkája nincs meg? - kérdezte az egyik önjelölt szakértő.

- Nagyeszű! - förmedt rá az árus. - Ha a feje nincs meg, akkor hogyan lenne meg a sapkája?!

- Jó, csak azért kérdeztem, mert abból jobban látnánk a nációját.

Mert ez volt a fő kérdés: kit ábrázol. Aprólékosan kidolgozott, barnásfeketére festett gipszöntvény volt, itt-ott még az egyenruha redői is látszottak. A döntő helyek azonban, például a derékszíj csatja teljesen elkoptak.

- Első világháborús magyar baka - mondta az árus, nyilván abból a megfontolásból, hogy minél öregebb, annál többet lehet kérni érte. És hogy az érzelmekre apellálva tovább srófoljon az áron, hozzátette: - A bevonuló oroszok ütötték le a fejét.

- Szerintem orosz - vetette fel rosszindulatúan valaki. - Miért ne lehetne orosz? A kínaiak agyagkatonákat csináltak rogyásig, az oroszok meg gipszkatonákat.

- Ugyan már! Nézd meg, van két kitüntetés a zubbonyán. Ha orosz lenne, legalább három sor kitüntetése lenne.

Ez eldöntötte a dolgot. Demonstrációs orosz katona mindössze két kitüntetéssel tényleg nem létezhet.

- Ki ad érte tíz rongyot? - elégelte meg a sok szájtátit az árus. - Ez itt maga az ismeretlen katona!

- Ha második világháborús, és magyar, akkor ötért megveszem! - jött az első ajánlat.

Az árus rögtön hosszas fejtegetésbe kezdett, hogy melyik magyar második világháborús alakulatnak volt pontosan ilyen paszománya, kulacsa, váll-lapja, mellzsebvarrása. Egészen addig, amíg valaki közbe nem szólt.

- Fordítsd csak meg egy pillanatra! Az nem borjú a hátán?

- Borjú? Miféle borjú?

A gipszkatona hátán a menetfelszerelés valóban első világháborús katonára vallott. Az addig egyetlen vevőjelölt odébbállt. Az árus megpróbált a hátrányból erényt kovácsolni.

- Első világháborús, én mindig is mondtam, hogy első világháborús! Na de miért nem azt kérdezitek, hogy mi célt szolgált? Megmondom én nektek! Ez egy műkincs! Gipszmodell egy nagy szobrász első világháborús emlékműveihez! Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotása!

A gipszkatona még hónapok múlva is megvolt. A sok rakosgatástól egyre kopottabb lett. A fültanúja voltam, amikor aztán valaki tett egy egészen szerény ajánlatot.

- Mennyi? - meredt rá az árus. - Hát ha darabokra vágja, tanár úr, a kréta többe van!

Odaadta mégis. Sietnie kellett: legutóbb valaki felvetette, hogy az a szíj ott rajta nem antantszíj-e, és a felheccelt tömeg „Vesszen Trianon!" felkiáltással ott helyben darabokra akarta törni.

Antik Junghans óra

A bájos kis antik Junghans órába első látásra beleszerettem, holott tudtam, ez egy reménytelen szerelem lesz. Egészen kisméretű volt (kisebb, mint a szomszédos asztalon „A kommunizmus utolsó lehelete" feliratú konzervesdobozok), egyszerre kecses és dísztelen.

- De milyen gyönyörű! - jegyeztem meg a régi zsebórákkal és tintatartókkal házaló öregnek, aki árulta. - Ez biztos valami ifjú szépség éjjeliszekrényéről való.

Az öreg a vételárra vonatkozó ajánlatomat félresöpörte, de a megfogalmazásom szemlátomást megtetszett neki. Legközelebb már így kínálgatta a Junghanst:

- Ez egy budoáróra! Nézze meg ezeket a kecses mutatókat! Ezt a hengeres testet! A pici gömbölyű lábakat! Ugye, milyen erotikus kisugárzásuk van? Pásztorórák órája!

Amikor már sokadszor hallottam tőle, és magam is sokadszor vettem a kezembe, mert jó volt kézbe venni, nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem:

- Ezek a lábak nem utólagos betoldások?

- Hát ezt meg hogy gondolod? - mérgedt fel az öreg. - Eredetileg ne lett volna lába? Hát akkor úgy elgurult volna, mint a sicc!

- Szerintem valamibe be volt építve.

Az öreg hümmögött. Mindenesetre egy hét se telt belé, és a fülem hallatára egy taxis ismerősének már így kínálgatta:

- Prágában akkora divatja van a veterán autóknak, hogy csak na! Csupa oldsmobilon furikázzák körbe a turistákat a városon. Neked is váltanod kéne. Itt ez a kis óra! Ne tévesszenek meg ezek az utólagosan rászerelt lábak: ez az óra egy húszas évekbeli Mercedes műszerfalából való. Bőrrel kárpitozott műszerfalból! Vedd meg első lépésnek, kocsit hozzá már könnyebben szerzel.

- Ez tényleg egy régi Mercedes órája? - álmélkodott a taxis. - De ha benne volt a műszerfalban, hogy húzták fel?

- Hát a motorház felől!

A taxis hitte is, nem is. Én mindenesetre újra közbekotyogtam.

- Három mutatója van. Ez nem egy vekkeróra?

Az öreg megsemmisítő pillantást vetett rám.

- Dehogyis. Egy autóba minek vekkeróra? Ez itt a stopperé, ezzel mérték az útidőt.

De addigra a taxis is odébbállt, és legközelebb már azt hallottam, hogy az öreg vekkeróráról beszél.

- Eredeti Junghans asztali vekker. Igen ritka darab, csak néhányat gyártottak belőle. Közel százéves, és még mindig jár!

- Szabad meghallgatni a hangját? - kérdezte a kuncsaft.

A kis kecses vekkeróra szörnyű kerregő hangot adott.

- Milyen másik csengőhangot lehet bele választani? - érdeklődött a kuncsaft.

Minthogy hetente elzarándokoltam a kis Junghanshoz, valami megint eszembe jutott.

- Ez nem egy art deco-óra? Talán márvány- vagy bronzdíszbe építették bele. Az 1926-os párizsi világkiállítás után jöttek ilyesmik divatba.

- Az eszed tokjába építették bele, abba! - fortyant fel az öreg.

Hanem a bogár megint ott volt a fülében. Elkapott egy gazdagnak látszó idős hölgyet, és így kapacitálta:

- Ez egy art decós óra. Egy gyönyörű, aranyozott szobor tartozéka. Egy félmeztelen Merkur. Az egyik kezében a hírnöki pálcáját, a másikban ezt az órát tartja.

- És a szobor is megvan? - kérdezte a nő.

- Természetesen. Csak olyan szép és értékes, hogy nem hurcolászom ki ide. Ha tényleg érdekli, jövő héten elhozom. Most megveszi az órát, az nekem garancia, és a jövő szombaton hozom a szobrot.

A nő végül bedőlt a trükknek, és megvette az órát. Kár, mert még lett volna pár ötletem.

Pravoszláv tornyos tojás

A pravoszláv tornyos tojást egy kárpátaljai férfitól vettem, aki a Pecsa-színpad lejtős oldalában árult, szemlátomást úgy választva meg a terepet, hogy ha jönnek helypénzt szedni, észrevétlenül odébbállhasson. Nem is nagyon lehetett tudni, mit árul. Egy behúzott cipzárú, nagy fekete sporttáska volt a lábánál, ami a bolhapiaci kód szerint csempészett cigarettát jelent. A béke kedvéért még egy sakk-készletet hajított rá. Ez a sakk-készlet késztetett megállásra, pontosabban a tábla. Békebeli, viaszosvászon sakktábla volt, nem az az újmódi, pödrődő műanyag terítő.

- Mennyi a sakk? - kérdeztem.

- Kétezer.

A fafigurák halomba szórva hevertek a viaszosvásznon. Ha szabályos csatarendben álltak volna, talán még ordítóbb lett volna otrombaságuk. Mintha nem is sakkbábuk lettek volna, hanem agyonfarigcsált, szögletes virágkarók.

- Megvan mind - mondta az árus olyan hangsúllyal, mintha ez a hiánytalanság az ő hazájában valami külön erény volna.

- Jó, de ezek a figurák... Kicsit túl vannak faragva.

- Ruszin népi stílus - felelte kurtán az árus. A feje kicsit hasonlított a készletben a lovakéhoz.

- A vásznat mennyiért adja? - kérdeztem.

Meghökkent.

- Csak a vásznat?

- Csak a vásznat. Tudja, néha fejben szoktam sakkozni a barátaimmal, és ahhoz elég csak a vászon.

Gyanakvással vegyes tisztelettel bámult rám.

- Csak a vászon, az egy ezres.

Megemeltem a viaszosvászon csücskét. A hátoldalnak olyan tapintása volt, mint az irhabőrnek. Biccentettem.

- Rendben, megveszem.

A férfi kicsit elcsodálkozott. Óvatosan kihúzta a figurák alól a vásznat. Amikor átvettem, és göngyölni kezdtem, az A1 mező feketéjében kopott márkajelet pillantottam meg. P betűt imitáló tolómérőt ábrázolt, a mércepofák közt stilizált királynővel. A táskára bandzsítottam.

- Mije van még?

A férfi körülnézett.

- Cigi? - kérdezte halkan.

A fejemet ráztam. Tanácstalan képet vágott. Biztatóan mosolyogtam. Kelletlenül lehajolt, húzni kezdte a cipzárt.

- De hát maga nem szereti a faragványokat... - mondta vontatottan.

És akkor elővette a tornyos tojásokat. Mindjárt hármat.

Elképesztően szépek voltak. A fából faragott tojások hegyes végéből hagymakupolás tornyocskák meredeztek. Kolostorokkal tarkított orosz tájat ábrázoltak, színpompás lakkfestésük a matrjoskababákéval vetekedett.

- Húsvétról maradt - mentegetőzött a kárpátaljai ember.

- Mennyi? - kérdeztem.

- Ötszáz.

Minden tojásnak öt-hat tornya volt, és minden toronyhoz más-más templom tartozott. A templomépületek között az egyiken erdős-fás dombság húzódott, a másikon aprócska házak, sikátorok, a harmadikon sziklák, bércek.

- Ezeket miért nem teszi ki? - kérdeztem. - Úgy elvinnék, mint a cukrot.

- Azt maga csak hiszi. Már húsvétkor se kellettek senkinek.

Aprólékosan, hihetetlen változatossággal, kézzel festették őket. Fent a hagymakupolák aranytól csillogtak, az épületek napsütötte oldala fehéren izzott, az ablakokban látszottak a bronzharangok. A lombos fák színei őszt idéztek, odalent pedig, a tojás gömbölyű alján az orosz Föld Anyácska barnállt.

Az erdős-fás-kolostorost választottam. Azóta is sajnálom, hogy nem vettem meg mindet. Soha többé nem láttam az árust.

A Sík Kiadó ajánlata

DEPRESSZIÓIPAR