Lábass Endre

Kőporral, készpénzzel

Kathy Horváth Lajosnak

A földön talált füzetből egy lap sem hiányzott. Teli volt írva, egytől ötszázig betöltötték a vastag fekete számok. Valamiket-valakiket sorszámmal láttak el, a perforált lapokon egytől ötszázig kicsiben is, nagyban is szerepelt a számsor. Egy ilyen tömbből valakinek letéptek egy nagy számot, kitűzte vagy zsebre rakta, a tömbben meg ott maradt a szám kicsinyített emlékmása. De ebből a füzetből senki nem tépett le egyetlen számozott kockát sem. Azok ötszázan valahol máshol voltak, sosem érkeztek el a számozásra. Kiteszem az asztalra az esővízkék füzetet, halvány párizsi kék. Elé ülök, felnyitom, benyitnak, valaki a hátam mögül az asztalomra néz - Most mit olvasol? - Mi a csudát. Sorszámokat. Jó, hát sajnos néha én is benyitok ide-oda váratlanul.

Eltűnési vágy. Hosszan. Benyitási kényszer. Rohamszerűen, ritkán, intenzíven. Megbánás. Eltűnési vágy megint, örökre, megsemmisülési vágy. Régebben időről időre még fel is hangosodtam. Mint a rosszul szinkronizált filmek. Természetesen tökéletesen éreztem, hogy bántóan egyre harsányabb leszek - nem érzéketlen voltam, csak hangos, tehetetlen, időlegesen javíthatatlan. Mikor egyszerre megéreztem, hirtelen elhallgattam, összeszorítottam a számat, csendben szuggeráltam a csendet - próbáltam visszahalkítani a környező világot. Kényszeresen igazgattam a hangokat, mint az ebédlőasztalon a villákat, késeket. De végül csak megszületett estére a rossz emlék, amin majd virrasztgathattam egy darabig. Néha úgy gondoltam, a megbánás, ez az öreg bíró jó barát, az árnyékos fotel mélyén a parkettig süppedve ül, ő ülte földig, rágyújt, nem látszik. Similabda ez a rémálom, le-fel repül bennem puhán - a Kissimont hívtuk Siminek, egyszer a legyezőpálma asztala alatt katonákkal játszott, hirtelen felállt, mert veszteni kezdte a csatát, odalett a legyezőpálma - nnna, most mennem kell, öregem, szia.

Kilépek a lakásból - ez még egy régebbi lakás -, visszanézek a konyhába, nem hagytam-e bedugva a rezsót, lassan nyitom ki a közös előtér ajtaját, ne ijedjen meg a rigó a gangon, lassítok, hallgatózom, mozog-e még a szomszéd - abba szokta hagyni, olyankor tompa vassal kaparják a talpát. Haladok a karba font kezű gipsz istennők között - elég jókedvűek -, hunyorogva kilépek a magas kapun, jobbra a falon rögtön két tükör, megint megállapítom, akármennyi fény jön be hozzám, itt kint más vagyok. Van, aki megjegyzi, hogy szakadt a bőrfotelem alja, és balra lejt. Tudom. A lejtős bőrfotelokat rég szívtelenül eladtam, és messzire költöztem - ősidők óta a főváros másik felén élek fejjel lefelé. De még nem zuhanunk le.

Van, aki udvariasan érdeklődik, ha meglátogat, ülünk és bámulunk, ha felhív, nem üvölthetek, nem zokoghatok, érzi, hogy rossz a kedvem, ezért gyorsan panaszáradatban tör ki, megdolgozik, nem vagyok egy üdülés. Van, aki fél, ha valamit el akar nekem mondani, fél, hogy ez majd rosszulesik - tán azt gondolja, nem viselem el úri módon a bajt -, ezért gyorsan elhadarja a rossz hírt, aztán hosszú magyarázkodásba kezd, közben alig várja, hogy lerakhassa a telefonkagylót. Meg sem szabad szólalnom. Nem hagy esélyt megmutatnom, hogy milyen finoman elsiklok a dolgok fölött, hogy igazán nem akarom neki megnehezíteni a közlést - és gondolok a lelkére. Fel sem merül benne. Pedig ez a főszerep, amire készülhetek, az egyetlen lecke: a viselkedés nyugalma.

Csak lehetőség kell hozzá. Ezért fáj, ha nem bíznak bennem - megszakad a szívem -, a szívcsúcson zenei jellegű hangok. Bekanyarodom a mellékutcába - még nincs hajnali három óra - most egészen gyorsan haladok - egy gyereknek aztán szednie kellene a lábát mellettem - széna-szalma-széna-szalma - lábad elé nézz, ne engem bámulj. Visszavágyok-e az atyai parancsuralomra, vagy az óvodások műsorára, amit a koporsószerű franciaágy sarkába kuporodva hallgattam nosztalgiázva, a gyereknyájba vágyva? Ültem összehúzódva a Nagy büdös barnában, ő egy kertésznadrág volt, amit nem tudtak tőlem elvenni, minden erőmmel kapaszkodtam a védőruhába. Néha antennasapkát is hordtam hozzá, kis nép, kis néprádió. Volt stílusérzékem és kicsi aktatáskám, abban hordtam a szalmával kitömött Dörci medvének a cirkuszi súlyemelős meséket. Már csak Dörci él abból a régi világból, ilyen tartós a szalma. A mesekönyvben a kedvenc képem Robinson festett tengere volt.

A falból egy láthatatlan ajtón dr. Harmos, az ősz hajú szikvízkészítő lép elő, hatalmas markába fogja kezemet, kicsit figyel rám, de nem túlozza el, már a következő viccen töri a fejét, nem új vicc lesz, csak a repertoár: Nagyapám jól becsapta nagyanyámat! Huszár volt. Elment Szerbiába. Aztán nagyanyám utána ment. Mert kellett neki Bosznia. Mindig mosolyog, most is, pedig ellopták a furgonját - felnőttünk, ő hetvenhét éves, és gyalog tolja a fém szódásballonokkal meg szódavizes farekeszekkel telt taligát végig az évtizedek óta ismerős útvonalon, fél Pest összes kifőzdéjébe, kocsmájába. Azért mindketten gyerekek vagyunk, de azt hiszem, én lelkem mélyén méregzsák is vagyok. Nem is a mélyén - már felhoztam a felszínre és kiokádom. Ahogy a fejfájást lehet elűzni: megérezni a helyét, aztán jobb halánték, tarkó, szemgödör - pontosan meghatározni az útvonalat az útvesztőben, képzeletben megfogni a fájdalom végét, mint egy gyapjúszálat, és a koponya belső falán végigvontatni a koponyatetőig, ahol a varratok összefutnak, és puha a fej, ott ki lehet húzni a kapun.

Akkor nyugodt leszek. Se hideg, se meleg, száraz kézszorításom nem préseli ki a másik kéz levét, de nem is nyújtok döglött halat, messziről a szemébe nézek az ismerős árnyalakoknak, foltarcoknak, de nem túl hosszan, egy fejbillentés, egy halk hang kíséretében.

Néha elfordulok, hagyom, hogy lélegzetet vegyenek, addig nézelődöm egyet, szórakozottan elkalandozom a tájon - svenk, lassú pásztázás -, a macska is elkapja a tekintetét, a legvadabb kandúr is, és tekinteted után megrázza buksi fejét, mintha havat rázna le a bundájáról. Lerázza a pillantásodat. Nem magyarázok egy mondatnál hosszabban semmit, hamisan nem érdeklődöm olyasmiről, ami nem érdekel, csak elmondok egy trágár viccet, és rohanok, és akkor csak annyi marad - vicces fiú, mindig rohan. Jó lett volna egyszer elbeszélgetni.

Benyitási kényszer. Látogatási kényszer. Előre tudva, hogy meg fogom bánni. Majd fekszem hanyatt, és visszaforgatom a benyitást, visszafelé lépegetek az utcán, nem is süt a nap, hogy ne legyen benyitós-látogatós jókedvem, otthonról sem indulok el, lassan visszahátrálok az utcán, a gondolatban, a tegnapban, elérem a hatalmas rácskaput, felhátrálok a lakásba, leülök a fotelbe, megtámaszt a fotel háttámlája. Tovább ma már nem hátrálok. Holnap meg majd csak lesz valahogy. Talán megkerülöm a sárkánylábú fotelt, és elbújok mögötte kis időre. Ki tudja. Azt játszom, hogy nem látszom.

Benyitások, látogatások. Zavarodott meglepetések. Az élet félelmetesen eltávolodott útjai egyes emberek. Kincsesnek gondolt szigeteken éldegélünk, a látótávolság határán. Ebben a gombolyagban elkerüljük egymást, másfelé villamosozunk, másutt hadonászunk, egészen másutt. Ha összefutunk, rögtön hátat fordítunk egymásnak, jól megtámaszkodunk, és eláruljuk egymást - egészen jánuszistenesek így ezek a párok, ezek a kiscsoportok. És a figyelő szemek szemszínháza se kutya.

Meglátogatok valakit, holtra válik, leültet, leül velem szemben a Mókus utcában. És ez most remek, a szemben, hogy szembe ül velem, mert egy közös szembe lépünk, telepedünk. Ő tág szemeivel vadul figyel, én meg elkapom a tekintetem, és tekintetelkapásaim ritmusát figyelem, próbálok egyre hosszabb ideig folyamatosan bámulni a szemközti szembe, csak fokozatosan, de az a szem rám mered, ekkor a szem lelkiállapotait próbálom meg értelmezni, de elvesztem a szálat, elkapom a tekintetem megint. Ismerem ezt a játékot, évtizedeken át jókedvűen szemezgettem ezzel-azzal, aztán azon kaptam magam, hogy elkapom a tekintetem. Rögtön készen is voltam a váddal - sunyi lettél, öregfiú, nem ártana magadba nézni, és nem elkapni a tekinteted. Aztán inkább nem mentem emberek közé úgy egy évtizedig. Most meg itt ez a meredt, tágra nyílt szemű nézés, egy agyonivott kedves nedves kutyaszem mélyéről egy vallató nézeget belém. Lehet, hogy nem kellett volna váratlanul menni, csak azért néz rám így ez a régi barát, mert lelki szeme nem készült fel eléggé egy lazának tűnő táncra. Akkor csak ülnénk, gondolataink boldogan elkalandoznának, és csak fél füllel-bizalommal figyelnénk egymásra - mint barátra. Néztem farkasszemet néhány alkalommal - sassal, vadmacskával, denevérrel, bagollyal. A sas először nem hitte el, hogy valaki ilyen erősen próbál a szeme közé nézni. Ehhez nem volt szokva. Először szeme elkalandozott. Aztán valamire rájött. Elhelyezkedett, és szembefordult velem rendesen. Megpróbálta komolyan venni magát. De a fogságban már eltunyult. Akiktől eddig enni kapott, sosem néztek a szeme közé. Csak beöntötték a moslékot neki. Nem tudott gyakorolni. Elveszett valami a rácsok mögött.

Így-úgy nézünk a világba, bizakodón, hajadonfőn vagy sapkában - olyanok vagyunk, mint az olmützi foglyok a bútoráruházban. Még mindig belépek néha, délután a bútoráruházba, megpróbálok lelassulni, és boldogan járni-kelni, abban a tudatban, hogy semmit sem tudok venni, és ezért nem is akarok semmit venni. Ez az akaratnélküliség akarása. A műmárvány műanyag bútorok aranyozása. Az állakások álkönyvespolcain azonban valódi könyvek dölöngélnek. És valódiak körülöttünk az eladók és a vevők. Betévedtünk csak a kavalkádba, kába körforgásba, és pár órára elszédülve mi is beleolvadunk a társastáncba. Erősen arra gondolunk, élet, igen, ez az élet, üres kosárral a piacon, tájképekkel a pénztárcánkban. Leülhetek akármelyik eladó fotelcsodába, vagy mehetek a csodába. Rajtam áll vagy bukik ez a pillanat. Hamar leheveredek. Csak előbb ide nekem egy bútoráruházi könyvet. Kiválasztok egyet, undorító fotelbe telepedem, és felkészülök a lassú, türelmes olvasásra. Olmützi foglyok. Legalább százan vannak, sajnos csak kis rajzokon - kis szerencse, kis arckép a messzi jövőben. Viszont majdnem mindegyikükön bájos sapka. Vajon selyem vagy bársony? Ezek a régi foglyok nem jártak csak úgy hajadonfőtt. Elolvasgatom az életrajzaikat. A foglyok életrajzai hol hosszúak, hol rövidek - ahogy esik, úgy puffan utóéletünk. Sikeres és kevésbé sikeres, de mennyei nyomozások. Aztán a bútoráruház csöndje, csak az éjszakai biztonsági világítás, mint Olmütz kőfolyosóján a fáklya.

Ülök a földön, és a fogoly sas szeme közé nézek. Emlékeztetem. Ennek nem örül. Nem látszik rajta gyűlölet, csak lassú ocsúdás, meglepetés, majd valami röpke kis észhez térés. Eltelik pár perc - végtelen idő -, lassan felém fordul a sas. És végre a szemem közé néz úgy istenigazán. Nagyon kíváncsi vagyok, melyikünk meddig bírja a nézést. A sas veszít, és én ettől a veszítésétől nagyon elszomorodom. Rám tekint, megpróbál szuggerálni, de sehol nincs nézésében az erő. Nagyon szomorúan kevés ideig bír a szemembe nézni. És ettől úgy összeomlok, hogy érdemes lenne még egyszer szemembe néznie, akkor nyerne, de ő már elnéz, valahová messzire, ki tudja, várja az ebédet a gondozótól. A foglyoknak belső órájuk van.

A bagollyal Veszprémben tanultam meg szembenézni. Ő is fogoly volt, de nem álltunk egymástól olyan távol, akkoriban még én is csak pár éve voltam szabad. Rácsok nem voltak, de nem a drótháló teszi az igazi rabot, megy az anélkül is. Néztem a hatalmas, barnás fülesbaglyot az ágon. Közelebb ugrált, én is érdekeltem. Nem volt bolond, vagy nem úgy, pontosan látta, hogy nincs nálam semmi ehető, a szememet kivéve, de az meg messze a háló mögött. A szívem meg bent a Szerencsekabát alatt dobogott boldogan, hogy végre a bagollyal szemezhetek, úgyhogy a vastag bársonykabáton át nehéz lett volna kicsípni. A bagoly egészen a rács másik oldalához lépegetett. Tekintélyét megőrizte, nem ugrált, lassan lépegetett. Végül egyszerre csak ott állt velem szemben. És lassan elfordította a fejét. Ekkor egyetlen hatalmas tágult szemmel oldalról nézett. Ha-ha, ebben van gyakorlatom - mondtam magamban, és kölyök vadmacskámra gondoltam, aki még élt akkoriban. Vele szoktunk ilyesmit játszani, mondhatom, tőle tanultam farkasszemet nézni. Kicsi volt, de valódi vadmacska, szakemberek is csodájára jártak, egyszerűen nem akarták elhinni, hogy megvan rajta az összes vadmacska-jegy. Csak az volt a baj, hogy az ölemben aludt, ettől a látványtól azonnal fölébredt bennük a tagadás szelleme, az ölemben alvó vadmacska látványától fölébredt bennük a tagadás. Lehet, hogy a hátán végigfut az a fekete csík, lehet, hogy kétcentis a szemfoga, lehet, hogy a farka nem hegyes, hanem bozontos, és a vége fekete, lehet a szájpadlása is fekete és az összes praclija koromsötét, mégsem lehet ez az állat egy valódi vadmacska, hiszen álmában ő is fut, mozognak a lábai, fel-felrezzen, odabújik a gazdájához, olyan szelíd az egész, egy vérengző fenevad nem engedheti el ennyire magát. A kölyök vadmacska tanított meg a vakulásig, a könnyekig nézni. Egymás szemébe bámultunk egész délután, imádtuk ezt a kegyetlen játékot, kicsit én is vad lettem vele, ő meg velem kicsit szelíd. No lám, hát legalább ennek a versenynek szelíd kis keretében szelíd voltam én is. Leültünk kényelmesen. Egymás felé fordultunk, és néztünk. Ez egy roppant egyszerű játék. Vadmacskámon látszott, előre élvezi, és bízik magában. Én is összeszedtem a maradék bátorságomat - azonnal veszítettem. De mondhatom, aztán a kis vadnak igazi meglepetést okoztam. Egyetlen pillanatra sem hunytam le a szemem legalább öt percen át. Hoppá. Könnyűnek tűnik ez. Tessék kipróbálni. Az ember átéli az egész életét, és közben egy kis vadállat nézi. Üvöltenénk, sírnánk, de harcolunk a szfinxszel. Végül egy délután eljött az a pillanat, amikor a ragadozó hirtelen elkapta a tekintetét, elnedvesedett a szeme, elfordult, feladta, pár pillanatig nem is akart visszanézni rám, egyszerűen nem értette, hogy lehet az, hogy legyőztem. Akkor éreztem ilyet egész életemben még egyetlenegyszer, amikor apámat először legyőztem egy sakkpartiban, pár héttel a halála előtt. Nem akartam érteni az egészet, hogy már nem ő az, és hogy örökre elveszítettem a partit.

Egy-egy apró mozdulat - intés, bólintás - poklokat feledtet. Sokkal rosszabb úgy élni, hogy összeszorul a gyomrom, ha valakit meglátok, mint majdnem mindenáron, de fátylat borítani minden rosszra. De mi lesz az utca túloldalán elfordulókkal? Hogy hajítom át a fátylat? A hajnali hideg utcákon még csak segítenek a függönyspannoló öregasszonyok. Átrepítjük az út fölött a csipkefüggönyt. Nem szabad hagynom egy kivételt sem, az egész hátországomat lerombolja, mert mindig rá gondol majd a gyomrom, mint egy kannibál, és már akkor is begörcsölök, ha nem is látom, csak lelki szemeimmel. Ott lép be a képbe. Értékelem a leragasztott és összekötözött tükröket. Úgy kell a zombiknak. Persze hogy van rontás.

Reggel bódultan dörzsölöm a szemem, csak a sziluettemet látom, és a vágásokra figyelek, és a fürdőszobai tükör kopott ezüstfoncsora, a pára és a sárga körte mindent megnyugtatóan összemos. A szoba sarkában ott a nagytükör, de a ráakasztott minyonégő nem lát ki a pergamenernyő alól, olyan ez a kuplerájlámpa, mint egy törpe nagy kalappal.

Sok tükröt kidobnak, mert lekopott a hátulja, az üveg hiába ép, nem tudják, hogy van foncsorozó iparos. Egyes vastag, öntöttüveg tükrök pokoli nehezek. A hengereltüveg tükrökben meg finoman hullámzik a sok ismeretlen szoba a nyitott szájú emberekkel, akik mintha bocsánatot akarnának kérni valakitől. Remek dolog, ha valaki már messziről elmosolyodik, amint meglát, messziről nevet. Talán ők lesznek a legkedvesebb emlékeim, a közömbös ismerősök, akik a közelségem terhe nélkül, tiszta szívvel mosolyognak, miután a hátsó szoba mélyén a bútorpiramisról lehullott utolsó szék eltorlaszolta a szárnyasajtót. A benti csillár pókjait többé már nem zavarja a huzat. Szivarozik a mikulásszakállú bácsi, ősz szakálla kicsit le van kajálva - nikotinfátyol, régi étlap, halvány, főúri mosoly. Egyetlenegyszer se, még véletlenül se röhögés.

Aztán már ez az írás sem aktuális, már nem beszélek senkihez, így aztán végre nem beszélek sokat. Nem leszek bántóan nyers, nem hadarok többé, ezért éjszaka hanyatt fekve nem is kell szégyellnem magam. Majd jönnek új éberálmok, új lidércnyomások, a régi lelkes hadarásra szinte visszavágyok. Éberszunny és álomderme.

Ha V és I összeakad, akkor belőlük lesz a HAT. Ha I és V sétálni mégyen, nem lesznek, csak mindössze NÉGYen. És hogyha V aludni megy, szegény I-ből nem lesz, csak EGY - Lúdanyó meséi mesélnek ilyen szépen. És csak gyűlnek-gyűlnek a cuccok szegény emberek körül. Már ha ember az ilyen. A lapos holmik a szekrények tetejére és a szekrényisten háta mögé, dossziék, madzagcsomóval összefogott zöldes rajzmappák, keret nélküli olajképek, teaszínű, beázott akvarellek. A bőröndök is a szekrények porparókás tetejére férnek, pont elvannak a rajzokon és újságokon. Aztán vége az egésznek - huss, a gyűjtők eltűnnek nyomtalanul, és innen már nagy, csendes rend lesz.

Egyszer a tanácsok is lassan nyakig érnek - tán csokornyakkendőt kéne hordani. De én kértem őket. Egyszer csak megöregedtem és megijedtem - talán aznap reggel valami különöset láttam a tükörben, nemcsak a szokásos szőrmókot, valami ijesztő egyebet.

Azonnal elfutottam kedvenc írómhoz - Mondd meg - óóó, Ottóóó -, mit változtassak irodalmi szokásaimon? - Komolyan hümmentett, tán szakállát is megsimogatta, nem volt lekajálva: - Bőővííteni, öregem, bőővííteni. Ha leírsz valamit, sosem fejted ki, az ember egészen dühös, ebből az odaköhögött fél mondatból regényt lehetett volna, nagyregényt kellett volna írni. Jól megjegyeztem a tanácsot, megittam sörömet, elsírtam magam - azt is bővítve, ne csak jelezzük a sírást, ne csak markírozzuk, azt a kézcsókkal kell csinálni, épp csak odahajolni, lehelni, szuszogni egy aprót, és mosolyogni, mint egy kínai - így tanította annak idején Vili bácsi. (- Mi van Vili bácsival? - kérdem én. - Nem tudom, tán már meghalt - ennyi a közömbös válasz.) A kézfejre mosolyogni, mintha minden egyes karcsú köröm látna. Aztán hazaügettem, és otthonom mélyén nyomban elkezdtem bővíteni. Rögtön kibővítettem azon személyek körét, akiktől tanácsot akarok kérni.

Már évekkel elutazásom előtt észrevettem a kövön a gumiszalagokat. De nem törődtem velük. Fehéres befőzőgumik voltak, a postaládák előtt hevertek a kövön. Csak későn, a százharmadiknál kezdett érdekelni a gumiszalag-dolog. Lehajoltam, felemeltem egyet, és megnéztem alaposan. Először apám gyermekkori csúzligumija jutott eszembe, a fém tejeskannák vastag fehér gumija, amiből csúzlit csináltak a vásott kölkök. Aztán láttam, hogy ez a gumi sokkal vacakabb, viszont nem szemét, ilyet a mai szegény világban szánt szándékkal senki sem dob el. Zsebre tettem egy tejszín befőzőgumit, aztán elfeledtem. Egy egész év múlva jutott eszembe - hopp, ezt a gumit a postás ejti mindig el, kibugyolálja összegumizott leveleinket, és elejti a fölöslegessé vált gumikat. Így a lakóházunk kövén heverő befőzőgumik csak annyit jelentenek, megjött a postás, elfogytak a mai napi levelek.

A postaládák berendezése számlák rontása ellen. Nem csak számlákból áll a világ, hohóó. Találok egy valeriánás üveget, ilyenben szokták eltenni az ezermesterek a csavarokat és az apró szegeket. Ebben a nyugtatós üvegben rajzszögeket tett el valaki. A valeriána nem más, mint a macskagyökér, azért nevezik így, mert a mezőn belehemperegnek a macskák. Egészen elkábulnak tőle, bambán mosolyognak, ide-oda forgatják bozontos buksijuk, elfelejtkeznek arról, mi volt az eredeti úti céljuk, aztán már arról is, mi volt az életcéljuk. Egy ilyen hempergő macska az egereknek tökéletesen ki van szolgáltatva. A valeriánás üveg ezúttal rajzszögekkel van tele. Zsebreteszem, és azonnal tudom, hogy a postaládámat fogom berendezni vele. Ez lesz a postaládám első bútora. Hazamegyek, kinyitom a bádogládát, és a rajzszögekkel teli üvegfiolát a sarokba helyezem. Ha majd megjönnek a meghívók, helyekre, ahová nem megyek, csak felpattintom a valeriánás üveg műanyag fedelét, kiveszek egy jó erős rajzszöget - az ujjbegybe nyomódó aljas kis szegeket már előbb kiselejteztem belőle -, a lépcsőház sötét sarkába lépek, felhajtom a poros, régi hirdetőtábla üvegezett fedelét, kirajzszögezem a meghívót az ismeretleneknek. Legközelebb ha a láda felé közelítek, már nem félek majd a számláktól, mert mellettük ott lapul a remény, lehet, hogy meghívót kaptam valahonnan, és vidáman kirajzszögezhetem. Elhatározom, hogy alaposabban berendezem a postaládát, összkomfortos lesz nemsokára. Gyertyát is rejtek az egyik sarkába, esetleges áramszünet esetére, mellé egy doboz gyufát. Sötétben tapogatóznak az ismeretlenek a lépcsőházban, én csak a postaládához lépek, és egyetlen halálbiztos mozdulattal fényt gyújtok a sötétben. Ott állunk a műkő lépcsőház hidegében a feketeségben, és árnyékunk vidáman tangózik a falon. Később majd a postaládát képekkel ragasztom tele. Kinyitom, és távoli hóborította tájak előtt hever a gonosz számla. Egészen felpuhul a helyzet. Vagy apró színházi függönyt szerelek a láda szélére belül, kartonból kivágott alakokat a belső perem elejére, és a számla a színészek mögött csupán csak díszletnek tűnik, mikor rájuk nyitok, ha hazafelé benyitok a fali színházba.

Éveken át elmentem valami mellett, mindig megnéztem, egy pillanatig megbűvölten bámultam, de nem tulajdonítottam neki akkora jelentőséget, hogy hosszabban elgondolkozzam rajta. Elcsoszogtam a fotóautomaták fülkéi előtt, a fotóházikókban egy-egy jambósapkás óriási törpe ült, maga köré tekerve nagykabátjának hosszú ujjait. Ott, a fotóházikóban melegednek saját bűzükben, ami távol tartja tőlük a színtelen-szagtalanokat. Fényképet ők nem készítenek, nem szeretnének emlékezni. Nem fényképezkednek, csak ülnek, és kifelé néznek fejükből a forgalomra. Egy ekkora helyiséget elég jól be lehet lehelni. Pára gyűlik az üveglemezre - amire a fényképezkedőnek néznie kellene. Nem néz oda, leheletébe néha egy-egy gyerek csíkokat húz, és - ha ismeri a trükköt -, angyallábnyomot nyom titokban a párába, koszba.

Leveszi pomponos sapiját, megtörli sapkától átizzadt homlokát - Istenem, lásd, ez egy szép fénykép lenne! Plohn József szépszemű hajléktalanjai ők, és a vízaknai huszárok. Holt lovasok, akik évtizedek múltán kerültek elő a sóból. A hosszú ősz hajszálak már némileg rendben, a sapka ismét a helyén. És ezt a gondos műveletsort sosem örökíti meg fotó. Csak én örökítem most meg, ez a hajsimítás most jut el az agyamig. Olyan ez a jelenet, mint az Időházikó emberei, az Időházaspár, akik egy régi német mesekönyvben éltek, és időváltozáskor apró házikójuk ajtaján ki-beléptek. Das Wettermännlein - az időemberkék most a fotóautomata házban élnek, leheletükkel, emberszagukkal elüldözik onnan a többi embert, utánuk senkinek nincs kedve a fotóházba ülni, törlik, törlik a műanyag széket, papír zsebkendővel dörgölik a fényképező-készüléket rejtő üveglapot, de nem bírják a szagot. Úgyhogy felkászálódnak, veszik csomagjukat, és továbbállnak. Az öreg törpe meg nevetve visszaül. Régebben tényleg kuncogott a szakálla alatt, ma már csak visszacipeli a nejlonszatyrokat, a fényképezkedőszékre huppan, és pillanatok alatt visszatér az álomba, mit abbahagyott.

A Moszkva téri Gomba helyett koszladt ivó üzemel évek óta, átjáró ez a lépcső alatti lokál, ha a csaposnőknek a huzatból már elegük van, bezárják az egyik ajtaját. Ilyenkor meg kell kerülni a hóesésben az egészet. Egy reggel épp a sorban előttem állt apám. Megijedtem tőle, elmenekültem mögüle, évekig nem láttam azután, már elhalványodtak ezek a dolgok, nyugodtan bemegyek, ezt a helyet már nem kerülgetem. Mennyi helyet kerülgettem az évek során. Egész kerületeket. Ha lett volna erőm, sokkal nagyobb területeket is itt hagytam volna.

Meglököm az üvegajtót, le van lakatolva, elmosolyodom, megkerülöm a lokált, és egy perc késéssel, de a hátsó ajtón a füstbe lépek. Odabent semmi egetverő, az etetőre támaszkodom, nézem a kinti havazást, hallgatom a benti csevegést. A hangszigetelő üveglap túloldalán egyszerre feltűnik Mari, a régi aktmodell. Fiúcskát hoz kézen fogva, az üveglap túloldalán hagyja, belép az ivóba, és észrevesz. Az egész beszélgetés nem lényeges, annyi maradt meg belőle, hogy állítólag kapu van a telefonszámomon, egy olyan kapu, melyen keresztül megvalósul az akaratom, tehát vigyáznom kell, nagyon vigyáznom kell, mert ha valamit nagyon akarok, megvalósul, és akkor jaaaaaj, százszor jajjjjj annak, akit elátkozok. Mert a telefonszámomon nyilvánvalóan egy kapu van.

Egyes szép nők az évek során jóssá válnak, számítógépprogramokat vesznek, szemüveggel a kusza sorsvonalakra merednek, és lassan, fenyegetően bólogatva fontos tanácsokat adnak. Épp ilyen lett az aktmodell Mari, szemembe nézett - e csillogó őszinte tükrökbe -, ekkor én is megláttam gyűrött arcában régi szemeit. Alaposan végigmustrált, és azt mondta, változtassam meg a telefonszámomat. De azért búcsúzóul még egy cetlire gyorsan felírta a kaput rejtő számot, felírta, miközben a vastag üvegen át kinézett a szőke kisfiúra.

Az elutazásom előtti hónapokban a Corvin Áruház már teljesen kiürült. Tél végére a folyosók és a termek üresek lettek. Poros polcok álldogáltak a sarkokon. Csak egy-egy hangsziget élt az emeleteken, mintha összebújtak volna az árusok, zsebrádiók szóltak, csöngött a telefon, ismerős árusok beszélgettek, valaki lámpafényben kötögetett, aztán a sötét emelet, a szőnyegosztály üres, az elektromos háztartási gépek osztálya kísértetjárta homály. Még fűtöttek. Az egyik emelet végében még ott hevertek a porszagú perzsaszőnyegek. De mintha a veszély föntről közelített volna, már a földszintre költözött a harmadikról a büfé. - Jöjjenek el oda is, ugyanilyenek leszünk, csak odalent, ha lehet, még jobb lesz minden, jobb lesz a hangulat, több lesz a hely. Nem. Nem tudjuk, az áruházat ki vehette meg. De nem csinál benne semmit az égvilágon. Csak belerakja az új árut, az asszonyok kisepergetik a kirakatokat, és megy minden tovább az elfelezett osztályokon.

Az őröknek megvan még a régi adóvevő rádiójuk. - Halló, kakaóscsiga... jelentkezz... kakaóscsiga... vétel... itt búgócsiga, itt búgócsiga... két fiatal egymásba karolva, csókolózva lefelé halad a mozgólépcsőn, halló... kakaóscsiga... vétel... jelentkezz...! megérkeztek hozzád a szerelmesek? vétel... megérkeztek a csókolózó szerelmesek? Jelentkezz... Te is nézd meg őket.

Lent, a Corvin földszintjén a közért még működött. Előterében, a pénztárak előtti térben ott álldogált vékony átmeneti kabátjában a lófejű. Hosszas, türelmes megfigyelés után lehetett csak azonosítani. Hosszúkás fejű, borostás öregember volt, ide-oda táncolgatott fázósan vékony cipőtalpain. Toporgott. Egyszerre megelevenedett. Valaki, egy duci háziasszony, lazán maga után hagyott egy bevásárlókocsit, egy guruló nyúlketrecet, miután a cuccokat átpakolta a nejlonszatyorba. A szatyor képes felén tátott szájú nő sötét karikás szemekkel sonkatekercset tömött magába. Álmaink nője, a nagy húsevő. Az öregember egyszerre elfelejtett toporogni, a bevásárlókocsit kezdte fixírozni. A nő valóban nem tért vissza a kosarához, az öregember odapattant, és fürgén tolni kezdte a többi kocsi felé, mert a kocsik összeillenek, és egyik kocsi a másikból néha egy százforintost is kitol. Ekkor pár percre eltűnt látómezőmből az öregember. De nemsokára visszatért, ezúttal már gurulós kosár nélkül, és ismét lesben állt toporogva, új és új dús kosarakra lesett az áruházi kosárhiéna. De az ő feltűnése után is teltek a hónapok, a hetek, legközelebb már másodmagával leselkedett, jobbjánál egy kisgyerek álldogált. Hatévesforma kisfiú. A kosaras unokája.

Szegényen, de kacagva eltelt velünk egy hét megint. A Mátyás téren át hazafelé szálltam, velem szemben ismerős, lóarcú bácsika ügetett - honnan ismerem, ó, honnan, csak megfiatalodnék egy percre, mennyi mindenki eszembe jutna -, hoszszúkás arc, puhakalap, kopottas cipő, mint egyes régi újságírók, lovisok vagy még régebbi kávéházi emberek. Kihalt generáció. Lassacskán megismerem, magamban összeadom, az áruházi kosárhiéna lett hazafelé az utolsó emberem. A hideg utcáról utoljára az ő emlékét viszem magammal haza a szürke arcok között. Mennyivel elegánsabbak voltak a régi idők lakói. De ne legyen kisebbségi érzésünk. Nem tudhatjuk, az ő jeleneteiket hányszor vették fel. Hányszor küldte őket vissza a fáradt rendező az utca elejére, hogy aztán újból induljanak, laza járással, nemtörődöm mozdulatokkal. - Az élet egy színes álmodás... - énekelte a Matrózcsárda vak harmonikása. Az élet egy színes másolás...

A Matróz a Duna-parti országút mentén működött, kár volt időközönként fehérre festeni, csak jobban látszott meszelt falán a gázkorom, a kosz. A Matróz a Nagyvásárcsarnok egyik Duna-parti kijáratára épült, a kaput befalazták, helyén kerthelyiség üzemelt majdnem egész eddigi életem idején. Édesapám például e szegénylegényes helyre vitte sörözni anyámat - örököltem a fényképezőgépet és a nyári ruhás, Duna-parti, fésülködős fotót, aztán a fésűt és a nyári ruhát. A Matróz cégére maga a matróz volt, Popeye.

Szegényemberek táncoltak ott esténként, a pástra néha Lejla, az arab démon penderült, szkanderversenyt is tartottak ott, a teraszon magyar, szerb és bolgár matrózok, igazi dunai hajósok, édesvízi hústornyok markolták egymás tenyerét izzadva és hörögve egy-egy régi délután. És mindehhez egy vak zongorista szolgáltatta a kísérőzenét - pedig a szegényemberek élete nem okvetlenül kupleráj. Fekete szemüvegben ült a fehérre meszelt falnál a zongorista, a hazánkban akkortájt kedvelt giccseket játszotta untig, a könnyekig, a pofonokig, hajnalig - nem részletezem.

Mikor a Matróz bezárt, lebontották a fehérre meszelt falakat, és széttörték az üveg neoncsövekből csavart Popeye-t. Üvegpipáját meg is találtam. Nem nagyon örültem, hogy finom és úri legyek. Úriember csak mosolyog - nem röhög, nem zokog, csak vicsorítva mosolyog. A vak zongorista levette szemüvegét, géppisztolytokba rejtette hangszerét, és titokzatos mosollyal eltűnt a ködben.

Évek múlva láttam megint a vakot. Az Örs vezér téri aluljáróban ült a huzatban a gumiszőnyegen. Fejbiccentéssel köszöntöttük egymást. Ekkorra már elüldözték az aluljáróból a Maigret-árusokat, és az álvak zenész egyedül maradt az állátó tömegben. Nem tudom, meddig várhatott valami társra, ez nem könnyű dolog, régen jártam arra. Legutóbb azonban új ember ült a huzatban a falnál. Mosolygott az új alak, a zongora szólt, lábainál az üres kalap. A Matróz egykori zongoristája valahová elmehetett, talán az Árkádba, barátja vette át a zongorát, mosolygott, klimpírozott, le-fel siklottak kérges ujjai a billentyűsoron. - Az Árkádban éltem én is, kacaghatna szomorúan a koldus.

Soha addig nem láttam zongora mögött ennyire Popeye-szerű, ledurrant alakot. De ő csak játszott, mit sem törődött a látszatokkal, játszott, mosolygott, és nem kéregetett, arra ott volt a pincskalap. Ekkor felrezzentem e tűnő álomból, a vak zongorista visszatért, valamit mondott a másiknak, az felállt, odébb lépett, és a vak a helyére visszaült. Közben a zongora zavartalanul játszott, mintha mi sem történt volna, ha már elkezdte, végigjátszotta a Gyöngyhalászt. Ez ám a csodálatos helycsere! meghalunk, megszületünk, és közben magától játszik az élet - a katicabogár továbbcsoszog, míg csak ki nem fáradnak vékony, ízelt lábai. Akkor megáll, s kicsit pihen az eljövendő hétfő délelőtti fényben, mielőtt tovább ballag a végtelen szalagon.

Most fényképsorozatokra gondolok, különféle használt ruhákat húznának magukra ismerőseim, a külvárosi pályaudvaron a ruhabódéban játszanának - tél lenne, ha már választhatok, Kormi egy dekát se fogyna, rövid, nevetséges zakót választana, káromkodna és lesné a hatást, magára rángatná a törpezakót, a kis szalmasapit dinnyefejére illesztené. Különös módon szép lenne a szeme, s e szép szem örök titok maradna, tán egy szép anya utolsó, elkószált emléke ebben a szavakkal teli bucifejben. Egy fővel gyarapodna a panoptikum.

Hatalmas árkot vájtak ismeretlenek a Skála Áruház melletti házak köré. Mélyen a nyirkos földben állhattak a svájcisapkás férfiak. Hidakon lehet most a magas, ijesztő bérházakba hazajárni, egy homokfolyó fölött. Tenger lehetett errefelé, vagy valami nagy folyam ágya ez. Éppen itt volt régen a labirintus, a mélyben, ezek a háromszorosan is átjárható varázslatos házak a föld mélyén útvesztőt rejtegettek, egymásba nyíló pincék sorát, nyirkos, vízcsöpögéses folyosóútvonalakat, sötét termeket, penészillatot, rozsdás foglalatokat. Odafönt pedig összeértek, öszszekapcsolódtak a homályban a lépcsőházak, keskenyen siettek a falakhoz tapadva, át-átbukdácsoltak egy másik térszeletbe, végül egy egészen másik világba értünk, mint álmunkban, gyermekkorunkban.

Nem fényképezzük pofán a lakókat, mert emberformájúak vagyunk. Nem készítünk szociofotót a műhelyajtóba támasztott lakatosról, borotvaéles rajzú fotót, objektívet sem csavarunk fel, szubjektívek vagyunk. Ott vannak a lakónyilvántartások, abból okosodjanak a nagyokosok, akik még tovább akarnak okosodni, mint a visszhangviccben a kos, az okos földbirtokos.

Keskeny füzet fekszik előttem az asztalon. Ismerős a színe, a negyvenes-ötvenes években ilyen színű parfőmöket árultak gumipumpás üvegben, méregzöld vízfestményen láttam a spirálos párizsi divatlapokban - láttam a ciprusillatot. Szép színesek voltak ezek a nyugati képeslapok, a képek autói áramvonalas csodák, ha lázasan feküdtem, néha magam köré raktam az ágyra e távoli színeket. A férfiak kalapot hordtak, odakint Pest utcái szürkék voltak és üresek.

A méregzöld füzet címlapján vignetta, kék meanderszalaggal szegélyzett címke Házbérkönyv felirattal. A cetli alja leszakadt - letépte egy egér, hazavitte a ház falába, de annyit meghagyott belőle, hogy látszik, nem volt felírva a ház címe. A Hausmeister pontosan tudta, hogy hol lakik ő és az a sok megbízhatatlan lakó. A borító belső oldalán kék gumibélyegző-nyomat: ALTER MÓR papírkereskedő, üzleti könyvek, nyomtatványok Budapest, VI. Jókai-tér 8. Telefon: Lipót 984-44. A Házbérkönyv a ceruzával írt bejegyzés szerint 1930 szeptemberétől 1942 februárjáig ível. A békés harmincas éveken át a végső, szaltó mortáléig, a becsődölésig - Lakótársak, eljött önökért a halál. Önök most eljönnek egymásért -, és fogalmam sincs, hányadik emeleti lakó hányadik emeleti lakóért jön el. Azért van fogalmam.

A könyvben szereplő első év szeptemberben kezdődik, mint a tanítás, és egyes régi rabbik szerint ama hónap elsején maga a világ. 1930. Szept. Siba, Kellert, Bedő Ané, Pocsa Pné, Kohn VIII. hóra, Csizik, Szerafin bér, Hegedűs bér törleszt, Nagy Pál májusi négy. És a nevek az évtized hullámain gyönyörűn ringnak tovább - 1930. Okt. Novák, Pócza Pilisi, Kellert, Kohn, Siba, Bedő, Szerafin, Csizik, Gábor Bedő, Szerafin, Kohn. 1930. November Székely, Horváth, Erbeszkern, Siba, Dr. Rostás, Kovács, Novák Vilma, Olé Gábor, Kellert, Pocza, Poczáné, Pilisi, Szerafin, Csizik, Gábor.

Karácsony jön - 1930. Decz., Pilisi, Bedő, Özv Pocsa Pné, Siba, Kellert -, ám hirtelen egyszerre visszafelé gurul az idő kereke, megdöccen az év, 1930 Szeptemberében vagyunk megint, Kohn élelmiszerrel, vendégségekhez jegy, Kohn készpénz fiz., Szerafin bér, Nagy Pál, Gábor - és ez a rövid könyvév véget ért.

És máris a lakók nyakán a következő év, 1931. (Mondatot és évet nem kezdünk Éssel!) A lakók továbbra is viszonylag nyugodtan, szép sorba jönnek: Novák Bedő, Siba, Pócza, Kohn Pné, Kohn készpénzzel, élelmiszerrel, Szerafin, Csizi II. hóra Városi, Gábor, Kellert, Szerafin. 1931. Február, Kohn készpénzzel, élelmivel, Székely, Horváth, Erbeszkern, Siba, Dr. Rostás, Kernács, Novák, Pócza Pné, Pilisi, Özv. Ráczné, Becő Ané, Nagy Pál, Csizik, Nagy Pál, Városi, Szerafin, Gábor. Kitavaszodik a könyvben, innen a messzi jövőből úgy látszik, 1931-ben is eljött a Márczius - Siba, Kohn készpénzzel, élelmiszerrel, Özv. Ráczné, Pocza Pné, Bedő Ané, Csizik lakbér segéllyel, Szerafin bér, Gábor. 1931 Április, Özv. Rácz Gyuláné, Novák Vilma, Pocza Pné, Bedő Ané, Siba, Özv. Rácz Gy.né, Csizik János lakbér segély, Kohn élelmivel, készpénzzel, Gábor bér. 1931. Május, Székely, Horváth, Erbeszkern, Siba, Rostás, Kernács, Novák, Pocza Pné, Pilisi, Kohn, Városi, Szerafin bér, Kohn bér, Bedő, Csizik János, Nagy Pál, Szerafin, Ráczné V. hóra, Kohn k. pével, seprű kőporral, Gábor bér. - ez már maga a régi nyár. 1931. Június, Bedő Ané, Pocza Pné, Siba, Városi, Kohn bér, Csizik, Özv. Ráczné, Gábor. 1931. Július, Siba, Pocza Pné, Bedő Ané, Novák Vilma, Szerafin (1 drb Fodor váltóval, IX. 1. lejárattal, Csizik bér, Gábor, Szerafin. 1931. Augusztus hó, Székely, Nagy Pál, Horváth, Erbeszkern, Siba, Rostás, Kernács, Novák, Pocza Pné, Pilisi, Özv. Ráczné, Bedő Ané, Csizik János, Szerafin, Kohnné törleszti az átadott, ügyvédnél lévő adósságát, Gábor. 1931. Szept, Kohn, élelmi, kőpor, stb., Kohn kp. („kp." készpénz vagy kőpor?) Siba J., Bedő Áné, Pocza Pné. 1931. Szeptember Szerafin J., Városi készpénzzel, Kalkó lakbérével, Gábor J. Lakbér. 1931. Október hó, Kohn készpénzzel 2 mm szénnel, Siba J., Novák, Pocza Pné, Bedő Ané, Ráczné, Szerafin, Csizik, Ráczné, Gábor. 1931. November, Szerafin, Székely, Nagy Pál, Horváth, Erbeszlern, Siba. 1931., November, Dr. Rostás, Kovács, Novák, Pozca Pné, Pilisi, Kelemenné, Kohn k. pénzzel, élelmiszerrel stb., Özv. Ráczné, Városi D. mosókonyha meszeléssel, Városi, 4 bútordarabbal leányotthonnak, Városi Kalkó, lakbérével, Városi D. k. pénzzel, Novák Vilma, Bedő Áné, Gábor, Szerafin J. 1931. December hó, (Eljött a karácsony a bérházban) Siba J., Pilisi törlesztés, Özv. Ráczné, Szerafin József (fény derül a nagy J titkára), Kohn Jakabné (ez is egy egészen új, az eltelt évek során fantasztikus természetbeni szolgáltatásokkal fizető Kohnék családfője tehát Jakab), Pócza Pné, Bedő Ané, Kohn élelmivel, Özv. Ráczné, Gábor János.

Beköszönt az újév, melyben megint sok a szegénység és az abból fakadó gonosz bonyodalom, eljön 1932. Január, melyben Kohn k. pénzzel, élelmivel, kőpor, apró fa, stb., Siba J., Pocza Pné, Kelemenné, Bedő Áné, Szerafin bér, Özv Ráczné, Csizik János, Gábor, Szerafin. 1932. Február, Horváth, Erbeszlern, Dr. Rostás, Kernács, Özv. Poczáné, Pilisi E., Bedő Ané, Novák, Kelemenné, Székely, Siba J., Kohn kőpor, szén, stb., készpénzzel, Özv. Ráczné, Gábor, Novák Vilma, Siba J., Kohn készpénzzel 10 mm szén, fa kőpor. 1932. Márczius, Özv. Ráczné, Bedő Áné, Pocza Pné, Szerafin J., Kelemenné, Gábor J.. Kitavaszodik, 1932. Április, Siba J, Özv. Ráczné, Pocza Pné, Novák, Kohn Faszén, kőporral, készpénzzel, Szerafin J., Bedő Áné, Kelemen Vné, Szerafin, Gábor J. 1932. Május, Kohn Székely, Horváth J., Erbeszlern F., Kernács Ilonka, Pilisi E., Novák V., Siba J., Pocza Pné, Csizik János, Özv. Ráczné, Dr. Rostás K., Szerafin, Bedő Áné, Gábor. 1932. Június, Szerafin, Pocza Pné, Novák Vilma, Özv. Ráczné, Suba J., Kohn Oszkárné, (a kőporral és készpénzzel fizető lakó neve most Oszkárné), Gábor, Bedő Ané. 1932. Július, Csizik J., Szerafin József, Siba István, Özv. Ráczné, Pocza Pné, Novák Vilma, Kohn Oszkárné, Dr. Bedő Ané, Gábor. Ennyi volt három év a pesti bérház lakókönyvében.

A továbbiakban csak egy-két említésre méltó adatot örökítek meg. 1932 novemberében Csizik János segéllyel fizetett, készpénzzel és Kalkó lakbérével. Ugyanezen hónapban Kohnék már megint szénnel, fával stb. fizettek. 1933 januárjában Kohnék élelmiszerrel fizették a lakbért, az évben új lakók költöztek a házba, Pataky Mór és Tóth Béla. 1933 márciusában feltűnik egy Zsigmondy nevű lakó és Tóth czipész. 1933 májusában feltűnik a házban Weisz Miksáné, és még abban a hónapban előkerül egy bizonyos Juhász Elemér. És aztán havonként új és új lakók, Leitersdorfer, Bogdán, Kreitl, Grünwald Józsefné és lakótársaik. Pilisiről lassan kiderül, hogy szakmája asztalos. Bedő Ánéról meg az, hogy ő Ádámné. 1934 decemberében már a házban lakik Aczél Béla és Horváth Imre is.

A lakónyilvántartó könyv számomra legdrámaibb adata, hogy 1933 februárja után a házbérkönyv legérdekesebb családja, Kohnék, akikről a legtöbbet tudtunk meg az évek során, nyomtalanul eltűntek a könyvből, ezzel együtt nyilván a pesti lakóházból is. De a végtelen tölcsérből jött egy csomó új lakó. Már nem is győzöm őket felsorolni, a dolgok vad káoszban sorakoznak - Vilma, Pataki, Október, Pné, Béla, Augusztus, Ernő, Jenő, előleg, Január, Gyuláné - lassan az egész összemosódik, megszületik Január Gyuláné. A vékony méregzöld füzet utolsó lakója Bedő Ádám, aki 62 pengő ötven fillér lakbért fizetett 1942 februárjában azért, hogy egy budapesti házban éljen. Mennyi mindennel is fizettek ilyesmiért régen - kőporral, készpénzzel.

Aztán a tavaszi nagytakarítás során kidobom a régi lakónyilvántartó könyveket is, mint ismeretlen családi képeket. Idegen Gábor bácsi 1931-ben. És erre a nyárra a régi ház lakói után már csak a kőpor és a készpénz emléke marad.

Sok lett ebben az írásban az ember, pillanatokra közel kerülnek idegenek. Hatalmas nagy, titokzatos itt ez a sarokház is. Emeletes a pincéje, az alsó folyosón egy kút vize hullámzik a sötétben. Van, aki gyűlöli az udvarra beköltözött kóbor macskát. A vándor lassan végigpróbálja a függőfolyosó szóba jöhető sarkait, ide-oda letelepedik, majd puha léptekkel továbbáll a sötétben, egyszer ezt teszem én is. Nem is tudjuk, hogy milyen szép helyen lakunk. Hirtelen felindulásból néha vendéget hívok. Most egyszerre jót hívhattam, el is jön a drága, egy emlékeinket kutató matematikus, hát lemegyek sörért - hogy legyen valami. Hirtelen felindulások nem járnak egyedül, benyitok a Napházba, pár emelettel a levendulafüstös, virágokkal benőtt káoszom alatt. Ekkor a sors is jókedvű fordulatot vesz hirtelen, pördül egyet, már fent állunk nálam, tökéletesen ismeretlenek olvasgatnak a szobámban, később zenét hallgatunk, és a feketére festett egykori Nap moziban régholt cigányokról beszélünk. Erről ők már nem tudnak, jobb, ha rövidre fogjuk mi is. Cseppekben zuhan le a zene, csilingelnek a pillanatok is, a zenész büszkén hallgat, néha az órájára néz. (Legközelebb megnézem, milyen órája van, a költő Szepesi öszszes utóbbi óráit is jól ismertem.) A Napház már nemcsak a felkelő nap háza, hanem egy titkos zenedoboz itt az Öcsi kifőzde mellett, a rég megszűnt Nap téren. Csak mostanában tudtam meg, hogy a Nap teret jogutód nélkül megszüntették, mi meg épp ott laktunk mindannyian, van, aki zenét is szerez.