Magyarország a rendszerváltás után békebeli történelmének legsúlyosabb válságát élte át. 1989-1992 között elveszett a munkahelyek egyharmada, és akármilyen mutatót nézünk, ez mélyebb gazdasági válság volt, mint az 1929-33-as nagy válság. A magyar gazdaság 1993-ban ért mélypontjára. Azután egy-két év stagnálás következett, majd egyre jelentősebb gazdasági növekedés jött 2001-ig, amely - ha lassúbb ütemben is - még ma is tart. Ebben az időszakban a népesség nagyobb részének az életszínvonala javult. Fontos azonban tudni, hogy sokan voltak olyanok is, akiknek a helyzete továbbra is stagnált, vagy romlott.
Ma tehát Magyarországon a népesség számottevő részének a helyzete annak ellenére sem javult, hogy beindult a gazdasági növekedés. Van a népességnek egy része, és vannak olyan területei az országnak, ahol a gazdasági válság tulajdonképpen még meg sem állt. Kemény István nemrég publikálta az 1971-es, az 1993-as és a 2003-as romafelvételének az adatait. Ezekből kiderül, hogy az utóbbi tíz évben a legtöbb mutató tekintetében a romák helyzete tovább romlott. Megismétlem, ez olyan időszakban történt, amikor a népesség nagyobb részének a helyzete már nem romlott, hanem javult. Akiknek a helyzete romlott, azok nem mind romák, sőt nagyobb részben nem romák. Számításaim szerint mintegy egyharmada roma ennek a tartósan leszakadó, a munkaerőpiacról tartósan kirekesztett, magas arányban szegregált lakóhelyi körülmények között élő népességnek, ami körülbelül ötszörös felülreprezentációja a romáknak a tartósan kirekesztett népesség körében, amelynek aránya a magyarországi lakosság 6-8 százalékára tehető.
Nem az történt tehát, ami más gazdasági válságok után történni szokott, hogy amikor fellendül a gazdaság, akkor a munkanélküliek száma összezsugorodik, és a munkanélküliek jelentős része visszakerül a munkaerőpiacra. A munkahelyek száma az országban gyakorlatilag ma is ugyanannyi, mint 1993-ban volt. Időről időre összevitatkoznak erről különböző kormánypárti és ellenzéki politikusok, és persze az éppen kormányon levők szokták említeni az alacsonyabb és az éppen ellenzékben levők a magasabb arányokat. Ez azonban általában nem több különböző statisztikai trükköknél, mert a lényeg az a szomorú tény, hogy Magyarországon ma körülbelül ugyanannyi munkahely van, mint amennyi a válság mélypontján, 1993-ban volt.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy nem jöttek létre új munkahelyek. Ellenkezőleg: igen nagy számú új munkahely jött létre, de közben igen sok állás meg is szűnt. Mindez persze nem azt jelenti, hogy időközben nem mentek végbe igen kedvező folyamatok a munkaerőpiacon. Ellenkezőleg: többnyire alacsonyan kvalifikált munkaerőt igénylő, korszerűtlen munkahelyek szűntek meg, és többnyire kvalifikált szakembert igénylő, korszerű munkahelyek jöttek létre. De témánk szempontjából ez mégiscsak azt jelenti, hogy ha ma egy alacsonyan képzett dolgozó elveszíti a munkahelyét, az tartósan, talán egész életére munkanélküli lesz, és azt is, hogy nagyon sok alacsonyan iskolázott fiatal tartósan, talán egész életére munkanélküli lesz. Az ország munkaerő-állománya tehát jelentős mértékben modernizálódott, de oly módon, hogy közben „leselejtezték" mintegy egyharmadát.
Ez a folyamat komolyan veszélyezteti az ország fenntartható gazdasági fejlődését. Erről kevés szó esik. El szokták mondani, hogy menekül a tőke, mert nálunk drága a munkaerő. A magyar munkaerő azonban nem azért drága, mert magasak a bérek. A magyar munkaerő a járulékos költségek miatt drága. Az biztos, hogy a nagy ellátó rendszereket meg kell reformálni. Ez nehéz lesz, nem történt eddig meg, haladéktalanul hozzá kellene látni. De azért nem árt tudni, hogy olyan országban, ahol a népességnek csak alig több mint egyharmada fizet tébét - aminek korösszetételi okai vannak, meg az, hogy borzalmasan alacsony, az aktív korúakon belül ötven százalékot alig meghaladó a rendszeresen foglalkoztatottak aránya -, törvényszerű, hogy vagy finanszírozhatatlan a szociális ellátó rendszer, vagy elviselhetetlenül magasak az adók és a munkaerő járulékos költségei. Mert ahhoz, hogy a tartósan kirekesztett, segélyből vegetálni kényszerülő páriák tömegét eltartsa a magyar szociális rendszer, ahhoz olyan mértékű közterheket kell fizetni, ami versenyképtelenné teszi a magyar gazdaságot.
A megrázkódtatások jelentős része persze elkerülhetetlen volt. De valamivel óvatosabb gazdasági stratégiával, aktívabb munkaerő-politikával és mindenekelőtt korszerűbb, a megváltozott körülményekhez jobban alkalmazkodó szociálpolitikával valamelyest mérsékelni lehetett volna - és lehetne ma is - az elkerülhetetlen megrázkódtatások hatását. Az utóbbi jelentős mértékben éppen a települési önkormányzatok feladata lett volna. A helyhatóságok nagyon sokat tehettek volna a tartósan leszakadók, a lakhatásuk biztonságában megingottak problémájának kezelése érdekében. Az önkormányzatok azonban - mint alább bizonyítani igyekszem - nem egyszerűen nem voltak felkészülve erre, hanem nyugodtan állíthatjuk, hogy jelenlegi formájában ez az intézmény úgy működik, hogy a tartósan leszakadók kirekesztését felerősíti.
A tanulmány következő részében a budapesti kerületi önkormányzatok rehabilitációs projektjeinek elemzésével ezt az állítást igyekszem alátámasztani.
A történet jóval a rendszerváltozás előttre, az úgynevezett „szanálási programokra" nyúlik vissza. Az 1970-es, 1980-as években több városrészt eltöröltek a föld színéről, hogy helyükre „korszerű, új lakótelepeket" építsenek. Ez volt az úgynevezett „buldózeres városrekonstrukció", amelynek csak a fővárosban áldozatául esett például Óbuda, Józsefváros, Csepel, Újpest, Kispest, Angyalföld, Kőbánya, Pesterzsébet egy vagy több része. Főleg olyan területek, ahol a régi építésű, rossz minőségű állami tulajdonú lakások voltak többségben, a lakók között magas volt a szegények és a cigányok aránya, és ahol kevés nagy értékű, magántulajdonban lévő ingatlan akadt, és nem voltak ipari létesítmények - ugyanis azokhoz „gazdasági érdekből" nem lehetett hozzányúlni. Emléknek csak a templomok maradtak meg, amelyeket az egyházakkal kötött megállapodások miatt nem lehetett lebontani, és néhány régi, jelentősebb épület, amelyeket a meglehetősen erőtlen műemlékvédelem valahogy meg tudott menteni.
Ma már mindenki bánja, hogy ez akkor megtörténhetett. Nemcsak azért, mert értékes épületek, sőt egész városrészek semmisültek meg, nemcsak azért, mert a lebontott épületek helyére nagyon drágán meglehetősen silány minőségű házak, városrészek épültek. Legalább ilyen nagy kár, hogy az eldózerolt városrészek többé-kevésbé szervesen kialakult társadalma is a „szanálás" áldozatául esett, szétszakadtak a helyi szolidaritási viszonyrendszerbe tagozódott szegénység lokális kötelékei, és mindezt nem valami korszerű és fenntartható struktúra váltotta fel. A rossz rendszerben felépített, rossz minőségű lakásokba esetleges logika alapján a legkülönfélébb helyekről olyan családokat költöztettek be, akiknek semmi közük sem volt egymáshoz. Ráadásul ezeknek a kicsiny és rossz minőségű lakásoknak az állami szubvenciók leépülésével egyre drágább lett a fenntartása. Mindez az itt lakókat különösen védtelenné tette az államszocialista rendszer összeomlásakor kibontakozott válság kihívásaival szemben. A szanálásnak nevezett buldózeres rekonstrukciók nyomán felépült és rohamosan degradálódó lakótelepek még évtizedekig súlyos problémát fognak okozni a mindenkori városvezetésnek, és a magas fenntartási költségek miatt elköltözni kényszerülő, nemritkán a fővárosból is kiszoruló családok problémája még évtizedekig fogja terhelni az ország költségvetését.
A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek legelején aztán rövid intermezzóként a „tömbrehabilitáció" következett, amelynek keretében néhány háztömböt felújítottak az Erzsébet- és a Józsefvárosban. Hamar kiderült, hogy ez a rehabilitációs stratégia még az államszocializmus körülményei között is finanszírozhatatlan. Ráadásul a rengeteg elköltött pénznek minimális multiplikatív hatása volt; a kiválasztott helyen megújult minden, de ez a megújulás elszigetelt maradt, jótékony hatása még a szomszédos lakótömbökre sem terjedt tovább. A gazdasági visszaesés és a privatizáció időszakában aztán a tömbrehabilitáció gyorsan lekerült a napirendről.
A rendszerváltás után az ingatlangazdálkodásban is új korszak következett. A hirtelen tulajdonossá vált önkormányzatok eleinte nem nagyon tudták, mit is kezdjenek a rájuk bízott hatalmas lakásvagyonnal. Leginkább az önkormányzati lakások privatizációjával voltak elfoglalva, és nem sok figyelmet fordítottak arra, hogy a befolyt pénzt - noha a törvény előírta - a területükön levő épületek felújítására fordítsák. Az önkormányzatok ráadásul zűrzavaros ingatlanügyletekbe is belebonyolódtak, amelyek újabb bontássorozathoz vezettek. A történet többször, több helyen ismétlődött: megjelent egy befektető, aki telket akart venni, de kizárólag üres telek megvásárlására mutatott hajlandóságot. Az önkormányzat pedig előzékenyen kiürítette a telken álló házak lakásait, valahogy kártalanította a lakókat, és lebontotta az épületet. Csakhogy gyakran előfordult, hogy mire előállt az üres telek, a befektető eltűnt - különösen akkor, ha semmiféle szerződés nem kötelezte őt a vételi ajánlat fenntartására. Több hasonló kudarcélmény után az önkormányzatok úgy próbálták magukat bebiztosítani, hogy a leghalványabb befektetői szándék nélkül is lebontatták az eladásra szánt telken álló házakat, nehogy odébbálljon a vevő, mire sikerül megszabadulni a lakóktól. Így aztán sokkal több területet tisztítottak meg a lakóépületektől, mint amennyit végül sikerült értékesíteni.
Ráadásul a rendszerváltás utáni években igen sok volt az üresen álló, önkormányzati tulajdonú ingatlan - ezek többsége persze komfort nélküli szükséglakás, mosókonyha, pince vagy egyéb odú volt -, amelyekbe vidékről városba menekülő nincstelenek, munkanélkülivé vált szegények, kilakoltatottak költöztek. Az önkormányzatok - amelyek gondos tulajdonoshoz nem illően karban sem tartották, de le sem bontották ezeket az ingatlanokat, sőt gyakran még létezésükről sem tudtak - igen hamar a magántulajdon szigorú védelmezőjeként léptek fel az „önkényes lakásfoglalókkal" szemben. Mivel semmiféle törvény nem kényszerítette őket arra, hogy a betelepülőkről gondoskodjanak, a tipikusan sokgyerekes „önkényes" családokat amint lehetett, kitették az utcára. Akik - más választásuk nem lévén - még aznap éjjel feltörtek egy másik lakást. A hatóságok hol az egyik, hol a másik kerületben voltak rámenősebbek: a kerületek tehát időről időre „körbehajtották" a fővárosban a hajléktalanokat.
E spontán és esetleges technikákat fejlesztették tovább, majd intézményesítették az elsősorban a belső pesti kerületek által kidolgozott „rehabilitációs projektek". Ezeknek az elnevezésen túl alig van valami közük a kijelölt városrész fizikai és társadalmi értelemben vett megújításához. Leginkább önkormányzati kommunikációs stratégiákként értelmezhetők, amelyek a kvázitulajdonos önkormányzatok amatőr dzsentrifikációs törekvéseit igyekeznek leplezni. Az egymástól olykor igen különböző rehabilitációs projektek közös jellegzetessége, hogy válogatás nélkül minden épületet bontásra ítélhettek, amelyet a fennálló jogszabályok és a hagyományos műemléki szemlélet által gúzsba kötött Kulturális Örökségvédelmi Hivatal nem tudott védettnek nyilvánítani. Különösen gyakran „takarítottak el az útból" kisebb, földszintes vagy egyemeletes lakóházakat, függetlenül az épület korától, építészeti értékétől, sőt állapotától. Kisebb házban ugyanis kevesebb lakás van, ezért a lakók kártalanítására sem kell sok pénzt költeni, a felszabadult telket viszont - a korábbinál sokkal intenzívebb beépítést engedélyezve - igen nagy haszonnal lehet értékesíteni.
Véleményem szerint mindebből mégis az a tendencia a leginkább figyelemre méltó, hogy az önkormányzatok mindenekelőtt azoktól az épületektől igyekeztek megszabadulni, amelyekben főleg szegény és cigány családok laktak. Ezek többnyire persze valóban leromlott állapotú, komfort nélküli ingatlanok voltak. Egyik-másik „nagy modernizátor" polgármester vagy főépítész pedig sokkal fogékonyabb a problémák ilyen gyors és radikális megoldására - amit ebben az esetben az épület földig rombolása és helyére valami korszerűnek tételezett ház építése jelent -, mint a társadalmi problémák fokozatos és finom kezelésére. Ilyen megoldás lehetett volna a valóban silány épületek bontása után a meglévők fokozatos felújítása és komfortosítása - vagy legalább az ilyen irányú spontán módon beindult folyamatok eltűrése és némi ösztönzése, ám erre alig akadt példa.
A főleg szegények által lakott házak, városrészek elsősorban azért lettek a budapesti rehabilitációs projektek első számú áldozatai, mert a jelenlegi szabályozási viszonyok mellett egyenesen törvényszerű, hogy a helyi önkormányzatok igyekeznek megszabadulni a területükön élő legszegényebbektől. Azok ugyanis többnyire munkanélküliek, ezért adót sem fizetnek, viszont „sok gyerekük van", „állandóan segélyekért kuncsorognak", és különben is, „rengeteg baj van velük". Ráadásul az egykori állami lakásállomány kimazsolázása után önkormányzati tulajdonban maradt, erősen leromlott állapotú lakások bére még a fenntartási költségeket sem fedezi. Mivel pedig az önkormányzatokat mindmáig semmilyen jogszabály nem kötelezi arra, hogy a területükön élők számára bármiféle lakhatási és szociális minimumot biztosítsanak, semmi sem állta és ma sem állja útját annak, hogy a főváros slumosodó, belső pesti kerületeinek „rehabilitációja" - a meghirdetett célokkal szöges ellentétben - éppenhogy nem a helyi népesség megtartásával, hanem igen nagy arányú népességcserével menjen végbe. Legelőször a Ferencváros, majd a Teréz-, később az Erzsébet-, legújabban a Józsefváros legértékesebb, belső és középső részeinek legszegényebb lakóit kényszerítették arra, hogy lakásaikból - és persze gyakran még a kerületből, sőt a fővárosból is - elköltözzenek. Az „önkormányzati rehabilitáció" helyenként alapos etnikai tisztogatással ért fel, melynek során egész városrészeket „cigánytalanítottak".
Ezek az akciók azonban nemcsak morális szempontból kérdőjelezhetők meg. Bár keveset beszélnek róla, érdemes végiggondolni, mi történt az elköltözni kényszerült családokkal. A rehabilitációs területekről kiszorított népesség egy része budapesti szegény- és cigánytelepeken talált lakhelyet (többnyire a korábbinál is nyomorúságosabb körülmények között), ami tovább fokozta a szociális és etnikai alapú szegregációt és a gettósodást a fővárosban. Még kilátástalanabb helyzetbe kerültek azok, akik a fővárosból is kiszorultak. Mivel a lakásukért kárpótlásként kapott összeg igen csekély volt, sokan csak minden munkalehetőségtől távol eső, fogyó népességű, gettósodó faluban tudtak maguknak lakást vásárolni. Végül sok család vagy azért vált hajléktalanná, mert rövid idő alatt felélte a kárpótlásként kapott öszszeget, vagy azért, mert rokonai, alkalmi ismerősei kifosztották. Az önkormányzatok által a rehabilitációk során elkövetett „hibák" között a legsúlyosabb talán az volt, hogy egy igen súlyos szociális megrázkódtatásokkal járó időszakban nemcsak hogy nem mérsékelték, hanem felerősítették a gazdasági válság amúgy is traumatikus hatását. Az exportált szociális problémák árát pedig még sok évtizedig más önkormányzatok, az állami költségvetés, végső soron pedig minden adófizető polgár fogja megfizetni.
A „hibák" között nem elhanyagolható az sem, hogy a „rehabilitációk" során az önkormányzatok felélték ingatlanvagyonuk tekintélyes részét. Nem viselkedtek jó gazdaként, igazi tulajdonosként. Minden előrelátó tulajdonos tudja, hogy válság idején túlélésre érdemes játszani, és tartózkodni kell az átláthatatlan, kockázatos akciók sorozatától. Az pedig nem igaz, hogy minderre bevételeik növelésének kényszere vitte rá az önkormányzatokat. Az 1990-es évek közepétől-végétől az önkormányzatok többnyire már csak minimális áron vagy teljesen ingyen „értékesítették" a tulajdonukat képező ingatlanokat.
A meggondolatlan és gyakran legalábbis korrupció- és pártfinanszírozás-gyanús ügyleteknek értékes épületek és városrészek estek áldozatul. Ami felépült, többnyire legnagyobb jóindulattal sem nevezhető korszerűnek és színvonalasnak. Ráadásul mindez a fővárosi népesség jelentős mértékű és tartós csökkenése közepette, és a budapesti lakóterületeknek a zöldövezetek, valamint funkciójukat vesztett egykori ipari területek felé való állandó terjeszkedésének időszakában ment végbe. Ésszerű várostervezői szempontokkal tehát aligha támasztható alá az amúgy is túlzsúfolt belső pesti városrészek beépítési intenzitásának radikális megemelésére irányuló „városrehabilitációs" hevület.
Látnunk kell azonban, hogy mindezek nem ritka és esetleges anomáliák, hanem a kvázitulajdonossá vált önkormányzatok érdekeiből szükségszerűen következtek. Értelmetlen dolog nem valódi piaci szereplőtől piaci magatartást elvárni, az önkormányzatokat pedig nem utolsósorban éppen azért hozták létre, hogy megteremtődjön a piac működéséből adódó hibák korrigálásának egyik fontos intézménye. Ha a tipikusan nem piaci intézményt piaci magatartásra kényszerítik, abból szükségszerűen korrupt és gazdaságtalan működés következik.
Szomorú történetünk legújabb fejleménye, hogy tizenöt évvel a rendszerváltás és az önkormányzatok létrejötte után - amely időszakban Budapesten egyetlen olyan rehabilitációs projekt sem valósult meg, amely az adott városrész valódi szociális és fizikai megújulásával járt volna -, az illetékes kerületek, a főváros és a szociális tárca 2005. szeptember 27-én szándéknyilatkozatot írtak alá három fővárosi terület „szociális rehabilitációjáról". Ezeknek a projekteknek a híradások szerint az lenne a lényegük, hogy - a korábbiaktól eltérően - „az érintett városrészben nemcsak az épületeket és a közterületeket hozzák rendbe, hanem arra is törekednek, hogy az ott élők a rekonstrukció után ne költözzenek máshová, helyben javuljanak az életkörülmények". A megállapodásnak „csak" az a baja, hogy a három kijelölt „akcióterület" Budapest három talán leglepusztultabb, szegényeket és cigány népességet legmagasabb arányban koncentráló városrésze. Miután tehát gazdaságossági okokra és az alacsony komfortfokozatra hivatkozva a korábbi rehabilitációnak nevezett akciók során lebontották a főváros számos értékes, műemlék jellegű épületét, kizsuppolták a szegények és a cigányok tekintélyes részét, most kijelölték a városnak három olyan területét, amelyből kettőt teljes mértékben, a harmadikat pedig jelentős részben már kialakulásuk idején is bűn volt felépíteni. Ahol azután a mostani tervek szerint - a nagyszabású „szociális rehabilitációs" programot aláíró egyik kerület alpolgármesterének igen szemléletes megfogalmazása szerint - „szociális lakóparkokat" fognak kialakítani, természetesen magas fallal körülvéve, állandó rendőri jelenléttel, ahogyan az egy jobb lakóparkhoz illik. Itt azután majd a lehető legnagyobb mértékben megtartják a lakosságot, hadd javuljanak helyben az életkörülmények.
A Dzsumbuj lakói számára a „szociális lakópark" kialakítása azzal vette kezdetét, hogy az önkormányzat, miközben a telepen mintegy 100 lakás áll üresen, kísérletet tett 15 önkényes lakásfoglalónak minősített család kilakoltatására. A feladatot az önkormányzattal szerződéses viszonyban álló őrző-védő cég által megbízott roma gengnek kellett volna végrehajtania. Mint ez várható volt, rövid idő alatt igen veszélyes etnikai konfliktushelyzet alakult ki. A Roma Polgárjogi Alapítvány kérésére Ambrus Péterrel, a Dzsumbuj című kiváló könyv szerzőjével (Ambrus Péter: Dzsumbuj. Egy telep élete. Budapest, 1988, Magvető) megfogalmaztuk javaslatainkat a kialakult robbanásveszélyes helyzet kezelésére. Az alábbi javaslatainkat 2005. október 10-én adtuk át a kerület polgármesterének (megjelent a Népszabadság 2005. október 18-i számában):
1. Haladéktalanul véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy a telep és lakói jövőjével kapcsolatban megfontolatlan és egymással is teljesen ellentétes lépések történnek. Véget kell vetni annak is, hogy az érintettek a jövőjüket befolyásoló legfontosabb elképzelésekről rendszeresen nem kapnak megfelelő tájékoztatást.
2. Véleményünk szerint a Dzsumbujt már annak idején, 1937-ben is bűn volt megépíteni. A telep szélsőségesen szegregált helyzete azóta tovább fokozódott. Környezetében sorra szűntek meg a lakóknak egykor munkahelyet adó ipari üzemek, lakások azóta sem épültek a környéken, és az utóbbi években a Dzsumbuj számottevő részét is lebontották. A munkanélküliség, a szegénység, a kirekesztettség elmélyülése és tartóssá válása miatt és a kerületi önkormányzat által folytatott lakáspolitikai gyakorlat következményeként visszafordíthatatlanul megbomlott a telepi társadalom egykor is csak igen viszonylagos stabilitása. Az 1970-es évek végén még többé-kevésbé integrált szegénységgel jellemezhető Dzsumbuj előbb átmeneti szállásokból álló szükséglakóteleppé, később egyre inkább gettósodó szegényteleppé, mára igazi nagyvárosi etnikai gettóvá, „városi dzsungellé" vált. A telep rettenetes zsúfoltsága és rossz fizikai állapota csak tovább súlyosbítja a szélsőséges térbeni kirekesztettségből eredő alapproblémát. Álláspontunk szerint ezt a telepet nemhogy nem lehet gazdaságosan felújítani, de esetében csak igen nagy adag cinizmussal lehet bármiféle rehabilitációról, mi több, „szociális rehabilitációról" beszélni. Itt ugyanis nincs lehetőség a fizikai és társadalmi környezet gyökeres és fenntartható megújításán alapuló rehabilitációra, hanem a legsúlyosabb lakóhelyi, szociális és etnikai hátrányok szélsőségesen erős koncentrációjának megszüntetése érdekében az összes épület lebontására, valamint alapos és gondos antiszegregációs programra lenne szükség. Ennek fedezete a most „szociális rehabilitációra" elkölteni tervezett összeg és az ipari övezetben zárványként elhelyezkedő, igen értékes telek eladásából befolyó pénz lehet.
3. Javasoljuk beszüntetni azt az egyébként máshol is meglehetősen általánosan követett gyakorlatot, hogy az önkormányzat a lakások 10-15 százalékát „önkényesek" által lakottnak tekinti, majd ezt a jogilag igen bajosan értelmezhető és meglehetősen különböző élethelyzeteket összemosó megbélyegző kategóriát a telep összes lakójára kivetítve a telep kezelésének egész problematikáját az önkényes lakásfoglalókkal szembeni „kemény, de igazságos" eljárás rendészeti logikájának rendeli alá. Kiindulásképpen javasoljuk a Dzsumbuj Help munkatársainak a telep összes lakójára kiterjedő, teljes körű összeírását és helyzetfelmérését felhasználni, újabb lakók beköltözésének elejét venni, ugyanakkor a jelenleg ott lakó összes család számára szerény, de valamiféle „szociális minimumnak" megfelelő megoldást keresni.
4. Javasoljuk, hogy ezek a megoldások családokra szabottak legyenek, és az érintettek bevonásával szülessenek meg. Javasoljuk, hogy a lebontandó lakásért történő kártalanítás csak kivételes esetben történjen készpénz formájában. Ez a gyakorlat vezetett számos helyen ahhoz, hogy a kártalanított családok közül sokan csak minden munkalehetőségtől távol eső, fogyó népességű, gettósodott falvakban tudtak lakást vásárolni, illetve ahhoz is, hogy - vagy azért, mert rövid idő alatt felélték a kapott összeget, vagy azért, mert rokonaik, alkalmi ismerőseik gyakran kifosztották őket - lakhatásukat a „rehabilitációs területen" elvesztve előbb-utóbb önkényes lakásfoglalóvá vagy hajléktalanná váltak.
5. Az egyes családokra szabott megoldások kimunkálása lehetővé tenné azt, hogy a Dzsumbuj ne reprodukálódjon máshol. Mindenképpen el kellene kerülni azt, hogy a „dzsumbujisták" számára új telep épüljön, de azt is, hogy nagy számban a városnak ugyanazon a pontján jussanak lakáshoz, ami egyébként ellentétes a családok többségének a szegénységből és kirekesztettségből való kitörésre irányuló elképzeléseivel.
6. Megkönnyítheti a kibontakozást, hogy a Dzsumbuj Help munkatársai alkalmasak egy ilyen program lebonyolítására. Mivel azonban viszonylag rövid idő alatt elvégzendő, nagyon intenzív munkára lenne szükség, a vezetés változatlanul hagyása mellett javasoljuk a Dzsumbuj Help újabb munkatársakkal való megerősítését.
7. A kialakult robbanásveszélyes helyzet megszüntetése érdekében javasoljuk az igen tisztelt kerületi, fővárosi és országos szinten tevékenykedő politikus hölgyeknek és uraknak, hogy a jövő évi választásokkal kapcsolatos előkampányuktól szíveskedjenek a Dzsumbujt és annak sokat szenvedett lakosságát megkímélni. Mivel pedig egy alternatíva megfogalmazása már önmagában is megnöveli annak bekövetkezési esélyét, javasoljuk a „gettólázadás" és hasonló pánikkeltésre alkalmas megfogalmazások kerülését, a kibontakozás irányába mutató gyors és hatékony intézkedések egyértelmű kommunikálását és a Dzsumbujban élő családok korrekt tájékoztatását. (Budapest, 2005. október 8.)
Október 10-én megszületett a megállapodás Ferencváros önkormányzata és a Roma Polgárjogi Alapítvány között. A közös sajtótájékoztatóról beszámoló híradás szerint „Gegesy Ferenc polgármester egyetért [a fent idézett] tanulmány lényegével, és a gettó felszámolását tűzték ki célul. Ugyanakkor a megüresedett lakásokat kénytelenek őriztetni, mert a rendre megjelenő önkényes lakásfoglalók miatt a bontás csak elodázódik. A telepen jelenleg kétszáz család él és a kerület is szeretné, ha ezeket húsz négyzetméteres lakásokból legalább negyven négyzetméteresekbe költöztethetnék. Ez azonban az önkormányzat saját keretéből nem megy, ezért keresik a lehetőségeket. Azt is hozzátette, hogy nem merült fel az önkormányzatnál egy nagyobb kilakoltatás szándéka. Az önkormányzat 2-3 millió forintot fizet az önként elköltözőknek... Ezzel szemben újságírói kérdésre válaszolva a polgármester azt is elmondta, hogy a lakbérhátralékosok helyzetének rendezésére - például részletfizetés - találnak megoldást, de akik ellen jogerős bírósági végzés vagy jegyzői határozat született, azokat kilakoltatják. Információink szerint ez jelen pillanatban két családot érint, de legalább egy tucat család ellen már folyamatban van az eljárás, és csak idő kérdése, hogy mikor jelenhetnek meg náluk a »kipakolók«. Az egyik szakember szerint ez az eljárás lehet, hogy jogszerű, de a megállapodáshoz aligha hű." (S. I.: Megszűnik a Dzsumbuj? Népszabadság. 2005. október 11., 7. o.)
Máshol a polgármester úr azt is kifejtette, hogy csak hosszabb idő, mintegy tíz év alatt tervezik a Dzsumbuj felszámolását. Ez azért ad nyugtalanságra okot, mert a tapasztalatok szerint a Dzsumbujnál sokkal konszolidáltabb telepek felszámolása is a megürült lakásokba való illegális beköltözésekkel, a lakások vandalizálásával, az erőszak és az önkényeskedések eszkalációjával járt. Ezt az időszakot ilyen hosszú időre elhúzni nemcsak értelmetlen, de veszélyes is. Nem is beszélve arról, hogy milyen sok felesleges szenvedést okoz a bent rekedteknek. Ez a megoldás ráadásul igen sok pénzébe kerülne az önkormányzatnak, hiszen a végül is lebontásra kerülő épületeket addig is legalább minimális szinten fenntartani, az ott lakókat szociálisan gondozni, a lakásokat őriztetni kell. A gazdaságos és emberséges megoldás a Dzsumbuj lehető leggyorsabb felszámolása lenne, amihez - mint már említettük - a „szociális rehabilitációra" megpályázott fővárosi pénz, a Dzsumbujban uralkodó rettenetes állapotok fenntartására az önkormányzat által minden évben elköltött, igen tetemes összeg és a megüresedő telek eladásából befolyó vételár elégséges forrás lehet.
Nem tudjuk, mi késztette vagy kényszerítette a polgármester urat arra, hogy az alig megszületett megállapodással ellentétes lépéseket tegyen, de attól tartunk, hogy ezzel igen veszélyes útra lépett. Rendkívül veszélyesnek tartjuk azt is, hogy a főváros és a szociális tárca illetékesei, akik néhány héttel ezelőtt szándéknyilatkozatot írtak alá a Dzsumbuj rehabilitációjára irányuló „szociális modellkísérletről", most olyan mértékig nem vesznek tudomást a kiéleződött helyzetről, mintha az egy távoli, egészen egzotikus országban alakult volna ki. Attól tartunk, hogy ha végképp ellehetetlenül a józan, erőszakmentes polgárjogi megoldás lehetősége, az események könnyen kiszámíthatatlan, erőszakos fordulatot vehetnek.
Mint tanulmányunk elején kimutattuk, a magyarországi munkaerő-állomány azon az áron modernizálódott, hogy mintegy egyharmadát „leselejtezték". A rendszerváltás utáni budapesti rehabilitációs projektek ehhez a leselejtezési folyamathoz kapcsolódnak. Mivel azonban az azokat levezénylő kerületi önkormányzatok se a piac fogyatékosságait korrigáló szociális intézményeknek, sem pedig valódi piaci szereplőknek nem tekinthetők, nincs mit csodálkozni azon, hogy az általuk levezényelt kvázirehabilitációk nyomán kvázimodern városrészek jönnek létre, és az országban kvázimodern térszerkezet alakul ki. Mindennek terhét már ma is nyögjük, de az igazi árat a következő generációk fogják megfizetni.