A Déli Kikötő
Milyen jó lenne bármi mediterránumban élni,
mediterráneumban, nem e terráriumban,
melynek szürke porát, zaját megítélni
nem hivatásom, nem is utálom, csak azonban.
Kaktuszaim folyton kint lehetnének ablakomban,
fás, öreg tövek köztük, lyukkal némelyik a mellén,
mint vén harcos, kipreparálva
az élet által,
és folyton figyelném,
olívaolajjal főzve paprikám, húst ábdábolva,
mi történik naponta,
a napot érzékelvén
mérném az időt, s ők visszatérnének,
e kopott barnák, e sárga-zöldek, e szépek,
nem szépek, szállanának,
és az órák csikorgása mint vadállat
szelíd fogsora, szólna,
elvihetne akármikor, de majd,
és oly ámultan billennék párkányon át,
semmit el nem sodorva,
mint ki magával folytatja csak a hullámzás végtelen sorát.
Mint nyelvemlék, megyek a két szuper-
market felé az egyik villamossal,
mindegy még melyikkel, úgy itt az oldalt
lévő borozónál szállok le,
hát ezért. Voltam már kint a piacokon,
rendben találtam mindent, beérem közelebbel.
Kérek kettővel. Bedobom, visszamegyek
a magam terébe, viruló kaktuszok közé, kicsit fáradtak,
fent egy vakablak
pucoválása folyik.
Folyik a víz, a tisztító lé. A csarnok szünetel.
Működik csak a virágsor.
Mintha a sírkövek különös áriákból
állítgatnák össze a jövő heti kereskedelmet.
Szempontjait. Sós kiflim köpködöm csak
a reálszisztémából, leírni sem tudom,
terrálisztéblábolok. A verebek lehetnének éberebbek;
lustábbak. Jönnének morzsáimra.
Egy hét eltelt újra, vasárnap van,
vagy hétfő jön, kezdődik megint.
Fehérvári út, nem hadi út, nyelvemlékeink
nem némák, de hogy Új Buda lenne? Nem hiszek abban.
Mint mondom, madarak. S visszatérek Hoffmann
meséihez, az őrnagy mit visz végbe,
hogy barátainak bebizonyítsd,
híre csakugyan hitelt érdemel.
A legszebb lombrázó lombárnyak borulnak
a kicsot lombrózó (pszichófigúra)
kőrnagy alakjára, egy kőr alakú tisztet
látok, mellette pikk, treff,
káró a három társ. Nem tudom,
mi fog történni, le kell fordítanom.
Megjártam a Hodudu Ututu, reá,
az I. borozót, kaktuszt nem vettem.
Az égre felhő halványan lebben,
a hírek újak a rettentő robbantásokról.
Vasárnap sokszor
ültem mint Eliot vagy egy lengyel prózaíró
figurái széktámlával előttem,
állam a támlán, állam mondja, eljöttem,
én vagyok ez, az állam mondja, én az állam vagyok ekképp,
távolban valami nagykövetség
menete indul, szirénasüvöltés,
emlékszem az ostromra,
minden ismétlődés oly otromba,
vagy légies vész.
Totyi meghalt, folyton ablak van nyitva,
kiérünk a meszes útbukkanóhoz,
a temetőkert jön, a szél sót hoz,
a bolt már nyitva, csukva, az ablak csukva.
Este van. Mindent hazahoztam mára,
magam Szomorúságkirálya,
a nótát, mint a szoftpornót, levették
az adóról, meg kell CD-n vennem,
ha fontos. A szél sót hoz
az adriai faluból. Sokan járnak oda.
Minden járásnak megvan az oka,
az emberek a sós levegőn üdülni szeretnének.
Mondja lángosos nénim (húsz évvel
fiatalabb nálam), a só méreg,
fiatalúr. Vagy „Dezső úr", mondja a postás, hogy
én „Jenő úrt" mondok neki.
Mondom, régi idők főurai lehettek így szólítva
bizalmas cselédik által, vagy egyáltalán.
Nem tudom e rangom, de ahogy átalány
díjú számlám átveszem, elmerengek, Bánatkirány,
a föld valahol megint remegett, tüzek ütöttek,
itt is volt ilyen, de meghalt mind, kiket Dezső úr megmentett.