„Az emberek búvóhelyeket keresnek maguknak: falun, tengerparton, hegyeken.
Te magad is szoktál effélére vágyva vágyni. Micsoda korlátoltság!"
(Marcus Aurelius)
6
Nem láttam igazán jól, gyenge a távcsövem, szabad szemmel
pedig egyáltalán nem volt kivehető az a rom a hegyoldalban,
az se, hogy vár vagy templom volt-e, esetleg villa, csak egy
tenger felé néző fal gótikusnak tűnő ablakkerettel, és mögötte,
vagy benne, a hajdani udvarban egy magányos ciprus,
emlékeztetett valamire, ismertem valahonnan azt a helyet ott
fent, elhatároztam, hogy felmegyek majd valamelyik reggel,
de persze nem mentem fel, csak néztem a rossz távcsővel és
emlékeztem, mint egy álom után, amikor már elfelejtettem,
hogy mit álmodtam, de egész nap ennek az elfelejtett álomnak
az emléke foglalkoztat, tudom, és nem tudom mégsem.
7
A tengerésztemetőben suhancok cigiznek a sírokon, kutyáik
vicsorognak ránk, arcképek a nevek mellett, az arcokat nézzük,
az arcokért jöttünk, arcokért és nevekért, gyönyörű nevek és
gyönyörű arcok, fregattkapitányok, hajószakácsok, első gépészek,
sorhajóhadnagyok, matrózok, néhány magyar név is rossz
helyesírással, Varga Janosz például, akinek a sírját legalább
ötven éve nem látogatta senki, alig betűzhető ki a név, és egy
fiatal osztrák tiszt, aki „a Hudson jeges hullámaiba veszett"
1878-ban, egy expedíción, a testek legtöbbje nincs a temetőben,
a testek a Hudsonban, az Adriában, a Földközi-tengerben,
az Atlanti-óceánban vannak, vannak vagy voltak, hol
lehetnek most igazából ezek a testek, Isten fogadta magába,
olvasom az egyik német nyelvű sírfeliraton, Isten tehát a
tenger, ami végül is nem meglepő gondolat egy osztrák
tengerészfeleségtől.
8
Egy óriási halfarok kiszögezve a falra, a kocsmaajtó mellett,
legalább másfél méter hosszú, keményre száradt a napon,
ennyi maradt a hírnökből, gondolom, de miféle hírnök,
és miért pont hírnök, honnan jutott eszembe egy halfarokról
éppen ez a szó.
9
Olajbogyó, vörösbor, kenyér, fűszeres, rizses kagyló,
épp a félsziget közepén vagyunk, mondja Ivo,
a régiségkereskedő, itt mindig a tenger felől fúj
a szél, és az jó, nagyon jó a tengeri szél, gyertek,
igyatok, egyetek, van még bor, nem kell félni,
útközben vett egy zacskó halat a töméntelen
macskának, most őket eteti, a tietek is ez a hely,
mondja, kicsit magyar, kicsit olasz, na jó,
kicsit osztrák is, meg római, lehet, hogy leginkább
római, ez a vörös föld tele van szobrokkal, mondja,
isteneket mos ki az eső, mint legutóbb a szomszéd
szőlőjében, melyik isten, nem jut eszembe a neve,
valamelyik tengeri isten, meg is vettem, de azóta
eladtam, olaszoknak főleg, az istenek és a régi autók
főleg az olaszoknál megy, ismeritek James Joyce-ot,
itt a közelben lakott, ismeritek, oké, nyugi, ráérünk,
mindjárt hozok még bort.
10
Reggelenként egy dobozos tejjel és két sós kiflivel kiültem
a móló végére, a szigetek még tisztán látszottak olyankor,
Krk és Cres partvonalai még tisztán, a magas kémény is
Fiume mellett, a strandon csak néhány elszánt könnyűbúvár,
a sziklák között úszkáltak hajnal óta, néztem a vizet, ez volt
az első számú elfoglaltság, a vizet nézni, a reggeli tengert,
magamban énekelgetni, motyogni mindenfélét, ami éppen az
eszembe jut, amit a víz látványa hív elő, és a fenék kövein
ragyogó fény, a halrajok árnyéka a köveken, inni közben
a hideg tejet, a kora reggelben volt valami személyes,
valami csak nekem címzett, ami, ahogy egyre melegebb lett,
úgy személytelenedett el, és amikor elhalt bennem az ének,
és elhalt a motyogás, tudtam, akkor kezdődött igazán a nap, akkor
kell felállni és visszamenni a sátorhoz, onnantól lehet emlékezni
a reggelre, lehet várni, hogy milyen szavakat küld majd
másnap reggel a víz.