Amikor Ernszt András megszakít egy hagyományt, egy másikat követ. Amikor tagadja a táblaképnek az Alberti-féle ablakmetaforából levezetett fogalmát, a nympheákat festő Monet útjára lép, talán öntudatlanul. Monet addig nézte givernyi kertjének tavirózsás víztükrét, addig merült az optikai szenzáció tanulmányozásába, amíg a látvány minden irányba kiterjedő folyamatos mozgása elmosta a kép kitűzött határait, és feloldotta a kompozíció szilárd vázát. A határtalan áramlás, a szüntelen rezgés, a színek és fények zúdulása lebontotta a rendet. Ernszt András is a rend felől indul, de ez a rend már nem az előre elgondolt kompozíció tektonikus rendje. Ismétlődő síkmustra, végtelenített terülő minta ez, amit textilis anyagok segítségével, a természetes képnek a kontakt lenyomatban testet öltő eszközével állít elő. Nem rács, hanem háló. A különbség fontos, mert miközben az előbbi szerkezet, ami magához igazítja a festmény minden elemét, az utóbbi pusztán ornamens. Ez a készen kapott mintázat, ez a talált ritmus azonban lehetőségek végtelen tárháza. A felhasznált nyomhagyó anyag transzparens módon viselkedik, mert pozitív és negatív szakaszok tagolják: többlet és hiány monoton lüktetése. A nyomtatás ismételhető, a háló elcsúsztatható. Ez az elmozdulás a hullámmozgás fizikájából ismert interferencia jelenségét generálja, aminek következtében úgy rezeg, vibrál a felület, mint az impresszionisták leitmotívja, a nyughatatlan víztükör. A transzparencia és áttűnés keltette virtuális mozgás teret jelöl ki. Párhuzamos síkok közé rendeződő szűk térrétegeket, melyeknek sorrendje éppoly kétértelmű, mint az axonometriával űzött képi játékok téri helyzete. Elöl és hátul, közel és távol dilemmájának eldönthetetlenségét a festő a színek térbeli értékének tudatos és manipulatív felhasználásával tovább fokozza. A játék elvileg végtelen, és mindig finomítható. Ernszt András jó érzékkel kerüli ki az ebben rejlő csapdát. A „kifutó" mintát egyszerűsíti, vonalassá desztillálja, s a rendszerbe új léptéket, új formát iktat be. Ez az ismétlődő elliptikus forma ikonográfiai értelemben jelentés nélküli, jóllehet a természetben és az abból merítő ornamentikában gyakorta megtalálható, s ami talán még fontosabb: a palettán történő festékkeverés gesztusrendszeréből is levezethető. Mintha Kállait vagy Hamvast hallanánk a múlt század közepe tájáról: „mértani vagy szervi formák", „ornamentális ősértelmek". A színt és fényerőt hordozó foltok úgy úsznak, lebegnek a képsíkon, mint színes trópusi halraj az akváriumban. A háló monotóniáját lassan felülírja a szabadság. A nyomtatott mustrát felváltja a festett, a kiegyenlített méret- és arányviszonyokat szélsőséges értékek bontják meg. A ritmus finom morzejeleibe üstdobütések keverednek. A bársonyos felületet kalligrafikus jelek szántják föl - valójában a kép felületén szétszórt s ott elégetett fűszálak negatív lenyomatai. A valőrérték szerint modulációs sorokba rendeződő foltokat már nem az ornamentika szabályossága, nem a látvány megfigyelése, hanem a festői autonómia szervezi. Kaland és rend apollinaire-i perpatvara.