Apáca, lenyel a cápa

Új nyár, új katasztrófafilm. Most éppen megint Spielberg van soron. Aki az aktuális világhangulatban mi mást is tehetett volna: minden maradék bizalmát megvonta az idegenektől. A H. G. Wells-i cím, Világok harca, szívből szól: vesszenek a marslakók! Az ellenük való küzdelem Tom Cruise-t végre derék apává, az ingatag nézőt pedig Isten-, haza- és családpártivá érleli száztizenhét perc alatt. Vagy mi, vagy ők. De ha elkotródnak, ha végük, akkor minden rendben. Akkor (akkor tehát!) Tom Cruise is öszszeszedi magát, kevesebbet fog sörözni, jobb vasárnapi szülő lesz, és kitakarított lakással, tele hűtőszekrénnyel várja majd gyermekeit a hétvégeken. Még helyesebb, ha a válást is visszacsinálja, és egészen helyreáll a világ rendje: papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet.

És mi marad akkor a katasztrófából? Semmi.

A világhangulat persze nem a marslakók (vagy az al-Kaida) miatt olyan, amilyen. Tudja ezt Spielberg is, hogyne tudná. Pályakezdő remekművében, a Párbajban legalábbis még nem a világűrből érkezett a titokzatos Idegen, hogy óriáskamionjával űzőbe vegye a kis piros autónkat, Amerika útjai pedig a lélek tájain át vezettek. Az igazi katasztrófák, az amerikaiak is, belül zajlanak. A kertvárosokban például, a kertvárosi házak sövényei mögött, a családi ebédlőasztal körül, a hálószobákban, és még beljebb. Megvan ennek is a filmográfiája, Cassavetestől Altmanon keresztül a tegnapi és mai függetlenekig. Ők azok, akik low budget filmjeikben a „suburbia poklát" leplezik le, úgymond. De az a pokol is esetleges képe csak az igazinak. Az abyssusnak, ahonnan a katasztrófák kénköves bűze árad.

A fura nevű Todd Solondz „a Föld legrondább helyén", a New Jersey-beli Newarkban középosztálybeli zsidó családba született. New York-i filmfőiskolás korában készített egypár „vicces" rövidfilmet, huszonhat évesen, 1986-ban pedig Fear, Anxiety and Depression (Félelem, szorongás és depresszió) címmel egy hosszabbat is. Csetlő-botló, vastag keretes szódásüveg-szemüvegű, nyiszlett lúzerként tukmálná benne a forgatókönyvét a tapintatoskodó barátaira. Egyesek szerint jó kis film volt, mások szerint nem igazán. Solondz mindenesetre nem eredt Woody Allen nyomába, sőt a filmcsinálásnak is búcsút intett. Nyelvtanárnak állt, orosz bevándorlókat tanított angolra, és majdnem egy évtizedbe telt, amíg mégiscsak meggondolta magát.

Az Isten hozott a babaházban (Welcome to the Dollhouse) 1996-os Sundance-nagydíja arra lett bizonyság, hogy érdemes volt várnia. Rájönnie, hogy neki elsősorban nem Woody Allen vonzóan ideges Manhattanjében van keresnivalója, hanem a Hudson túloldalán kezdődő és véget sehol sem érő, sokkal kellemetlenebb gyerekkori világban. A Babaház szeretetlenségtől frusztrált kislány-főhőse maga is kellemetlen gyerek. Csúnya, ügyetlen, szemüveges kislány, aki a mások - a gonosz osztálytársak, a csúnyaságában karriergátló tényezőt látó, még gonoszabb szülők, a bálványozott nagyfiú - okozta sérelmeket a nála még gyengébbeken verné le. A leköcsögözött szomszéd srácon, a rózsaszín tütüben piruettező mamakedvence-kishúgán. Barbiebaba-fejet nyiszál konyhakéssel. Világgá megy, de senki sem keresi. Az utolsó jelenetben a Disneyland felé robogó iskolabuszon ülve, fals hangon kornyikál együtt a többiekkel.

A három évvel későbbi, kimérten tematikusnak álcázott című Happinessben (Nálunk, Dobos Attila után szabadon, A boldogságtól ordítani címmel játszották, miért is ne) bővül a perspektíva. Idős pár válófélben (az öregembert az egykor Cassavetesnél debütáló, nagyszerű Ben Gazzarra játssza) és három felnőtt lányuk: a még reménykedő szingli, a frigid írónő meg a harmadik, az egyetlen, aki szerető pszichiáter férje és két gyermeke oldalán révbe ért. Ami annál is megbecsülendőbb, mivel az oldalvizeken se látni mást, mint a vágy hajótöröttjeit: bunkó orosz taxist, zokogva maszturbáló telefonbetyárt, darabolós gyilkosnak bizonyuló bulimiás szomszédasszonyt. Aztán a bűzbomba mégiscsak a mintacsaládban robban. A pedáns pszichiáter apáról kiderül, hogy közveszélyes pedofil, aki meghatóan kamaszodó kisfia osztálytársait elkábítja és megerőszakolja álmukban. „Papa, engem is megdugtál volna?" - kérdi tőle a fia inkább kíváncsian, mintsem ijedten, amikor a papa lelepleződik. „Nem, téged nem" - mondja szinte rezzenéstelen, szomorú arccal a rém. „Inkább levágtam volna" - mondja, és muszáj elhinni neki.

A botrányos és sikeres Happinesst újabb három év múlva, 2001-ben a megint csak pedáns című Storytelling (a magyar forgalmazásban: Helyzetek és gyakorlatok) követi. Ez a film is epizodikus szerkesztésű, mint az előzők, de a benne foglalt két epizódot ezúttal nem közös szereplők kötik össze, hanem az általuk sugallt tézis: hogy ugyanis fikció és valóság közé csak önkényesen húzható választóvonal. Persze ez a tézisszerűség is csak játék, amely mintha a figyelmet akarná (holott dehogy is akarja) elterelni a durva lényegről. Az első résznek Fiction a címe, egy íróiskolában tanuló és „irodalmi" élményre éhes szőke lányt aláz és gyaláz meg benne a jó nevű afroamerikai tanár. Igazi tabusértő történet, mely a nyilván saját frusztrációival küzdő tanárt brutális „niggernek" (egy szörnyű szexjelenetben ő nevezteti magát így a lánynyal), a lány mozgássérült barátját pedig szánalmas és nevetséges kriplinek mutatja. A második, Non-fiction című részben egy középiskolás fiú pályaválasztásáról készít dokumentumfilmet egy tehetségtelen alak, és észre sem veszi, mibe botlott, pedig a korábbi két Solondz-film ismerője már akkor gyanút fog, amikor a véletlenszerűen kiszemelt elővárosi család (papa, mama, három fiú) körülüli a szokásos ebédlőasztalt. A történet gázhalállal végződik - az öreg salvadori házvezetőnő nyitja rá a gázcsapot volt kenyéradóira bosszúból, amiért elbocsátották -, ami ugyancsak botrányos megoldás, ha meggondoljuk, hogy az egyik jelenetből kiderül: szegről-végről holocaust-túlélő család ez; az egyik nagymama annak idején Hitler elől menekült Amerikába. („Akkor én Hitlernek köszönhetem, hogy megszülettem?" - kérdi a legkisebb fiú. „Mars lefeküdni" - förmed rá az apja.)

Todd Solondz szereti a botrányt. Őt szeretik is, utálják is; megesett már (a Happiness bemutatása előtt), hogy a saját forgalmazója lázadt fel ellene. Csúnya ember, rá is játszik, többnyire a szereplői is csúnyák. Vicces és kegyetlen. Van, aki „erkölcsi relativizmusát" emlegeti, de aligha ilyesmiben utazik ő. A közkedvelt színes tévé-szörnyszemlékkel, a freak show-kkal ellentétben ő nem „ítéli el" szörnyülködve, de nem is mentegeti, csak megmutatja kedvenc rémségeit. Sajátos szerelmesfilmjeiben romlott felnőttek és romlékony gyerekek gabalyodnak a kultúra hálójába, kapaszkodnának valamibe vagy valakibe. Hátha jobb lesz, hátha van változás.

Nem lesz jobb, nincs változás, mondja Solondz szócsöveként legújabb, Palindromák című filmjében az egyik mellékszereplő. Perverz hírében álló, gyanús alak, ismerjük már, az ő húga volt Dawn, a Babaház problémás kiskamasz-lánya. Az új film, amely ennek a Dawnnak a temetésével kezdődik, és amelyet a rendező az ő emlékének ajánl, már a címével is azt mondja, hogy nincs változás. Ezért visel visszafelé is olvasható nevet a főhőse, Aviva, aki szintén tizenhárom éves, és Dawn unokatestvére; és ugyanezért, ennek a tételnek a minél erőteljesebb hangsúlyozása végett játssza a szerepét nyolc különböző személy: két felnőtt nő, köztük egy elefántszerűen dagadt, fekete bőrű óriás, öt tizenéves kamasz (négy lány, egy fiú) és egy óvodás korú kislány. A szájbarágós tézisszerűség ugyanakkor ezúttal is felfogható (ál)figyelemelterelésnek: Solondz Aviva rendhagyó szeretetreméltóságát takargatja ezzel a trükkel.

Mert szerelmesfilm persze ez is. Avivának jó szülei vannak, de rosszul szeretik; úgy dönt hát Aviva, hogy maga szül szeretnivalót, igazi gyereket magának. Teherbe esik, de hiába: liberálisan abortusz-„választáspárti" (pro choice) szülei könyörtelenül elvetetik a magzatát. Aviva világgá megy, de a többszörösen megidéződő Alice Csodaországa vagy Oz Smaragdvárosa helyett másfajta kalandok várják. Egy teherautósofőr szeretője lesz, majd befogadják halmozottan hátrányos lényeket gyűjtő családjukba a karizmatikusan hallelujázó „Sunshine Mamáék". Róluk viszont kiderül, hogy mint szélsőjobbos „életpárti" (pro life) abortuszellenzők, éppen az ellen az orvos ellen terveznek halálos merényletet, aki Aviva terhességét is megszakította. A bérgyilkos pedig ki más lehetne, mint Aviva szerelme, a teherautósofőr. Az akcióban Aviva is részt vesz, de miután a rendőrség golyói a sofőrrel is végeznek, ugyanott találja magát, ahonnan elindult. Babaház, kerti parti, vendégsereg. A perverz rokon rezüméje.

Nincs változás. Apáca, lenyel a cápa.

Isten hozott, köszön vissza a szódásüveg-szemüveges, vézna alak.

És így tovább. Amíg egyszer meg nem jönnek mégiscsak a marslakók.

Palindromák (Palindromes) - 100 perces, színes, feliratos amerikai filmdráma, 2004. Írta és rendezte Todd Solondz. Producer Mike S. Ryan, Derrick Tseng. Kép Tom Richmond. Zene Joby Talbot. Vágó Mollie Goldstein, Kevin Messman. Szereplők Ellen Barkin, Stephen Adly-Guirgis, Jennifer Jason Leigh, Richard Masur, Hannah Freiman, Shayna Levine, Alexander Brickel, Matthew Faber, Angela Pietropinto, Bill Buell. Forgalmazó: Budapest Film.