Nagy könyv, nagy élvezet

„Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni. / A rossz, mit ember tesz, tuléli őt; / A jó gyakorta sírba száll vele" - kezdi beszédét a nép előtt Antonius Shakespeare Julius Caesar című tragédiájában, de aztán minden megfordul. Az eleinte még egekbe dicsért zsarnokgyilkos Brutus a beszéd végére közellenséggé válik, Caesar nagyra törő tyrannosból makulátlan demokratává magasztosul, és a nép lincselni indul. Valahogy így vagyunk A Nagy Könyv című „olvasásnépszerűsítő", valójában a televízió primátusát megerősítő játékkal is. Akkor fedeznénk fel erényeit, amikor már hét láb mélyen a tudatalattiba temettük. Addigra viszont már késő lesz, és Lagzi Lajcsin meg sztárvendégein hiába vernénk el a port.

Dacára annak, hogy a BBC-licencet kiforgatták eredetijéből, és a népszerű olvasmányok helyett az emlékezetes regényeket keresik (kizárva minden nem bő lére eresztett és nem epikus alkotást), annak ellenére, hogy szellemtelen klipekkel és unalmas stúdióbeszélgetésekkel, rendszeresen működésképtelen honlappal igyekeztek eladni a gigantikus műsorfolyamot, zárójelbe téve, hogy az irodalom ésszerűbb támogatása helyett 1 milliárdot szórtak a szélbe, a következő hónapokban pedig több mint 300 millióért neves rendezők forgathatnak 26 perces kampányfilmeket a legjobbnak titulált 12 regényről a decemberi végjátékig - szóval mindezt elfeledve mégis el kell ismernünk: A Nagy Könyvnek A regények csatája címmel futó alprogramja igen jó választás volt. A Magyar Televízió nevű félkarú rablóba ezúttal úgy dobták be az adófizetők magas címletű befizetéseit, hogy nem nyeli el nyomtalanul, időnként azért megütjük a főnyereményt. Na jó, ne essünk túlzásba: látunk belőle egy-két gyümölcsöt, mint szerencsés esetben a nyerőautomatákon.

A koncepció persze gyalázatos, ezen nincs mit szépíteni. Bírósági tárgyalásnak álcázott szkanderbajnokságot rendezni két halott klasszikus vagy élő szerző művének, hogy ügyvédek és tanúk közreműködésével az esküdtek mondjanak felettük ítéletet, melyik az aznapi győztes - egyszerűen butaság. Az Este című közéleti háttérműsorból jól ismert és kérlelhetetlen kérdező stílusáért magasan jegyzett Krizsó Szilviát kezében fakalapáccsal a bírói pulpitusra ültetni szintén kockázatos játszma. Nem rossz, ha más, kultúraszerető oldaláról is megismerünk egy újságírót, de a bohócsipkával vigyázni kell, nehogy eredeti szerepében hatástalanítsuk. Az egészet csak az menti, hogy az égvilágon semmi tétje nincs. Lényegtelen, ki mit vall, hogyan sorakoztatja a tényeket, miként próbálja nemes vagy furfangos eszközökkel befolyásolni az esküdtszéket, elfogult-e a bíró, és az is elhanyagolható, hogy a konkrét adásban végül melyik regény diadalmaskodik. A játék középpontjában ugyanis a néző áll. A néző, aki kedvet kap két regény elolvasásához vagy újrafelfedezéséhez, akit leköt a képernyőn ugráló néhány ember sziporkázó játéka, és ennek örömére még a vaskos számlát is zsebre teszi.

A kulisszák mögé húzódó néző mellett van még két főszereplő, akik nélkül a külcsín sárba rántaná a belbecset. A Bestseller című íróportrék és kulturális kedvcsinálók műsorvezetője, Lévai Balázs az egyik, a másik pedig a sokoldalúságáról ismert, most vonzóbb arcát mutató Réz András esztéta. Ők azok, akik feldolgozzák a kezükbe adott regényt, ismertetőt tartanak róluk, tanúkat faggatnak erényeikről, védőbeszédet fabrikálnak az esküdtek meggyőzésére, mindezt olyan felszabadult örömmel és játékossággal, hogy az ember hajlamos lesz belehelyezkedni a tárgyalt regény világába. Kettejük pillanatnyi hangulata, retorikai képessége, védencük érdekében bevetett fogásaik hatékonysága szabja meg, hogy az ország legkülönbözőbb könyvtáraiból érkezett esküdtek többsége végül melyik könyv címlapját emeli győztesként a magasba. Így volt ez, amikor a kiszivárogtatott hírek szerint a 100-as könyvlistát magasan vezető Egri csillagok meglepetésre alulmaradt a Háború és békével szemben, és így volt, amikor a Svejk csapott össze A 22-es csapdájával, vagy A Mester és Margarita A Zahirral. Jóllehet, normális esetben a divatos Coelho-tákolmányt sajnálatos lenne egy napon említeni Bulgakov remekművével, itt ez a kisiklás is csak jót tett a műsor érzékletes hangulatának.

A hétfő éjjel vetített „regénycsaták" közül ezúttal Kosztolányi Dezső Édes Anna, valamint Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regénye mozgatta meg a képzeletet. Krizsó Szilvia felvezetője után az általa következetesen keresztnevükön szólított, ám mégis magázott „ügyvédek" tartottak előbb szóban, majd rövid vizuális információs blokkban könyvismertetőt a tisztelettudóan „bírónőnek" nevezett műsorvezető szigorú stopperfelügyelete mellett. Ezután mindkét védő két-két tanút mozgósíthatott műve támogatására, akiktől az ellenfél is kérdezhetett valami zavarba ejtőt. Az amerikai jogszolgáltatás fecskendőjével beoltott magyar árnyék-igazságszolgáltatás példaként állhatna a hétköznapi bíróság működése előtt: bár a bíró és az esküdtek jellegtelen statiszták voltak, az egymást barátként és nem ellenségként kezelő ügyvédek, az igaz ügyért kiálló, mégis tárgyilagos és pontos tanúk, a többrendbeli és kölcsönös rágalmazásoktól, becsületsértésektől mentes légkör bizony máshol is elkelnének. Lévai Balázs és Réz András mindvégig elkerülték, hogy a másik által védett könyvre elmarasztaló megjegyzést tegyenek, legfeljebb kétségeket fogalmaztak meg, de azokat is félve és visszafogottan, hiszen céljuk nem egy erősorrend kialakítása, hanem mindkét regény elolvastatása lehetett csak. A jól megválasztott tanúk és a művel vagy annak szereplőjével való érzelmi azonosulás foka persze döntő módon befolyásolta az esküdtek ítéletét (7:1 az Édes Anna javára). De a nemek megoszlása sem lehetett lényegtelen (ugyanez az arány a nők javára), hiszen az egyik, igen jól megválasztott tanú jóvoltából a női érzékletekre helyeződött a hangsúly, és a krisztinavárosi cselédlány bőrébe is könnyebb volt belebújni, mint a pétervári diákéba.

A műsor nagy erénye, hogy gyors ritmusa, változatos szócsatái, jól elkülöníthető blokkjai, kifinomult üzenete, átlátható, puritán szerkesztése, díszlete miatt érthetővé és élvezhetővé tudja magát tenni fiataloknak és időseknek egyaránt. Akinek fontos a könyv, még fontosabb lesz (ismét leemeli a polcról, vagy legalább rámosolyog), akit nem érdekel, a műsor elhúzza előtte a mézesmadzagot, a többi pedig már nem az ő dolga. Sok olyan információval is gazdagodunk, amely nem evidens ismerete a könyvolvasóknak. A keletkezéstörténettől az írói motívumokon és életrajzi adalékokon, a mű rejtettebb értékein át annak utóéletéig gyakorló irodalmárok, pedagógusok, könyvtárosok is sokat tanulhatnak A regények csatájából. Még az is belefér, ha véletlenül valami nem sikerül - például Krizsó Szilvia viccelni próbál Réz András alvási szokásaival, vagy Réz András elővesz egy lefóliázott kisbaltát, hogy közszemlére tegye a Bűn és bűnhődés célszerszámát, majd egyszerűen elfeledkezik róla. A zárszóként elmondott „ügyvédi" védőbeszédek kárpótolnak mindenért, hiszen ebbe meggyőző erejük velejét igyekeznek belezsúfolni a címszereplők. Az esetlen eredményhirdetés után, a stáblista lepergetésével egyidejűleg előcitált értékelések is igen tanulságosak. Megtudjuk, melyik zsűritag milyen megfontolásból tette le voksát egyik vagy másik könyv mellett, az „ügyvédek" miként vélekednek a végeredményekről és saját teljesítményükről, és közben történelmi pillanatokat élhetünk át: az egyik moderátor elismeri, hol „hibázott", és miközben megdicséri a másikat, mosolyogva ígéretet tesz, legközelebb majd jobban összeszedi magát.

Ebben a rövid jelenetben sűrítetten ott található A regények csatája vonzerejének titka. Ez pedig nem más, mint az érdekmentes meggyőzés, és a belőle fakadó abszolút hitelesség. Hiába keressük ezt a politikai magazinokban, parlamenti közvetítésekben, híradó-tudósításokban, közéleti szócsatákban. A „beszélő fejek" ott is lelkiismeretünkre apellálnak, emlékezetünkben turkálnak, logikai készségünket és tájékozottságunkat teszik próbára, legtöbbször az érzelmi zsarolástól és a pénztárca-nyitogatástól sem visszariadva. Mivel pontosan tudjuk, mire megy ki a játék, a felét sem hisszük el. De ha nem is sejtjük, akkor is óvatosabbak vagyunk, és egészségünk védelmében inkább a hátunkat mutatjuk - nem véletlenül toboroz újabb és újabb híveket a politikai közömbösség tábora a magyar társadalomban. A Regények csatája pályát tévesztett „ügyvédeinek" viszont nem nehéz fenntartások nélkül hinni. Teljesen mindegy nekik, melyik regény lesz az első. Érződik rajtuk, hogy szeretnek olvasni, szeretnek jó társaságban könyvekről beszélni, és szeretnék, ha a nézőket is bevonhatnák. De tulajdonképpen egyre megy, mert így is nagyon jól elvannak. A köztévé nem tőlük várja a profitot, nekik sincsenek egetverő ambícióik - megszabadulnak egy irdatlan tehertől, és ezzel a közönség csak jól járhat.

A Nagy Könyv - Regények csatája, MTV 2005. július 4., hétfő 23.00. Műsorvezető Krizsó Szilvia (bíró); moderátor Lévai Balázs, Réz András (ügyvédek); szerkesztő Farkas Eszter; a szerkesztő munkatársa Kovács Bodor Máté, Lénárt Gábor; díszlettervező Végvári Zsófia; díszletépítész Varga Péter; kellékes Papp Ildikó; berendező Orosz Júlia; stylist Dunai Anita; smink Dobos Katalin, Tyukász Tünde, Csomós Mónika; technikus Labáth Gábor; mikrofonos Mercz Péter, Nagy Péter, Törő Balogh Imre; hangmérnök Varga Zoltán; képmérnök Rékai László; rögzítésvezető Fogarasi Péter; utómunka Turbéki Péter; képvágó Gáspár István; műszaki vezető Málik Jenő; kameraman Boda László, Czigány Gergő, Kalina Judit, Michna Sándor, Tarján Zsolt, Tréfás Sándor; ügyelő Sárady Nicol; felvételvezető Czák Szilvia, Gazdag Kinga Orsolya; technikai rendező Dömök Dóri; vezető operatőr B. Marton Frigyes; gyártásvezető Tóth Ferenc; rendező Fazekas Bence; művészeti vezető ifj. Vitray Tamás; készítette MTV Művelődési Főszerkesztőség - főszerkesztő Sipos Pál.