mi torz lehet, az csak a gondolat,
a kéz, a láb teljességről beszél,
hangszerré szentül mind, mi hangot ad,
és egész lesz a test, ha testhez ér.
ölelni indul minden mozdulat,
látó vagy vak, könnyet csiszol a szem,
és táncolok, míg lélegezhetem.
isten vagyok szárnyra kelve.
ne védekezz, nincs értelme.
ne kérdezd, hogy mért pont téged,
volt-e vétked, nincs-e vétked,
az ölésnek nincsen elve.
érezd magad megtisztelve,
még repülhetsz velem egyet,
mielőtt ízekre szedlek.
már három napja minden este
én dúdoltam az altatót.
hát hogy ne bíznék - mondta - abban,
ki két karjában ringatott.
én méltóan a bizalomra
még vártam egy-két éjszakát,
ölemben tartva énekeltem
fajtám legszebb vadászdalát.
mert rólam álmodott, mosolygott,
védtelen hagyta szép nyakát,
én hódolattal ráborulva,
gyöngéd foggal haraptam át.
mert nekik szárnyuk van,
én mindig csak gyalog.
talán az irigység.
tán csak éhes vagyok.
szemtől szembe vívni
nincs semmi esélyem,
törékeny a testem,
és gyenge a mérgem.
hát kifeszítettem
értük ezt a hálót,
ülök a közepén,
hallgatok és várok.
az emberélet útjának felén
még nem tudom, hogy hova is jutottam.
köröttem csönd, és azt is csak nyomokban
látom, mit magzatkorom éjjelén,
hogy a létért nagy árat kell fizetni:
testet kell húzni, csontot és velőt,
mit úgy megszoksz, hogy nem marad erőd
az út végén egy sóhajjal levetni.
állok a ködben, sehol semmi támasz,
tán egy-két illat, ami ismerős,
de hogy hazajutok, már nem hiszem.
meg kéne állni, megfordulni, ám az
ösztön, a vágy az újra túl erős,
csak sodródom a sűrű semmiben.