Tulajdonképpen értelmetlen dolog mentegetőznöm amiatt, hogy nem ismertem meg K. Ferit, amikor 2000. szeptember 26-án, szerdán szembejött velem az Oktogon és az Andrássy út sarkán, ott, ahol régebben a Savoy étterem állt, most pedig a Burger King kínálja egyszerű étkeit. Budapesten mindig roppant elfoglalt vagyok, tennivalóim minden időmet kitöltik, meg aztán, szó, ami szó, az emlékezőképességem se tökéletes. Pontosabban az ügyintézéshez szükséges neveket, eseményeket és adatokat viszonylag könnyen idézem fel, pillanatnyi rövidzárlat esetén pedig kinyitom a határidőnaplómat. Az imént említett dátumot is ebből a nélkülözhetetlen forrásból merítettem.
„Vasárnap délelőtt 11.00. Farkasréti temető (Nagymama sírját rendbe hozatni). Hétfő délelőtt 10.00: minisztérium, tárgyalás a Jugendstil kiállításról. (Magyar költségvállalást tisztázni.) Szerda délután 15.00: Fehér doktor (inzulinadagolásra rákérdezni!)"
A tényeket tehát vagy fejemben tartom vagy feljegyzem. Ezzel szemben az arcmemóriám napról napra gyengül, és nincs organizer, amely ezt a hibát helyrehozná. Emiatt hallatlanul kínos helyzetekbe keveredem. Jó tíz évvel ezelőtt például az Akadémiai Könyvtárból tartottam a Semmelweis utca felé, ahol - akkori határidőnaplóm tanúsága szerint - délután három órakor kellett Fehér doktor rendelőjében lennem (ő az egyetlen orvos, akinek cukorügyekben hallgatok a tanácsára). Elpilledtem, mint kora délutáni órákban rendesen, ezért a tervezett gyaloglás helyett felszálltam a kettes villamosra.
A kocsi tele volt, a Duna-parti kanyarokban jobbra-balra dülöngélt, úgy hogy erősen kellett kapaszkodnom. Még gondoltam, jobb, ha leszállok a Petőfi téren, átvágok a Váci utcán, de aztán nem akaródzott végigfurakodni az embertömegen, úgyhogy maradt az Erzsébet hídi megálló. Éppen elindultam az ajtó felé, amikor női karok fonódtak nyakam köré, valaki maga felé fordított és két pacsuliszagú puszi cuppant az orcámra. Aki adta, festett, bodorított hajú, nagydarab asszony volt, arcán és testén olyan laza állagú súlyfölösleggel, amilyet a depressziós, túlevéses hízás okoz.
Csak a szeme nézett rám fiatalos, különös lobogással. - Robi! - rikkantotta meglepett, sőt megrökönyödött pillantásom láttán. - Lehetetlen, hogy ne ismernél meg. Ági vagyok, a Lévai Ági! Mi van veled? Jó ott, Bécsben? Bizonyisten, egyszer meglátogatlak, ha leszel oly kegyes és megadod a címedet. - Egyre forróbban szorongatott, miközben az Erzsébet hídi megálló előtt zöldre váltott a lámpa.
- Ne haragudj - hebegtem, és tűvé tettem zsebeimet egy névjegyért, hogy megnyugtatásul rásózzam. Mindhiába. - Ne haragudj, Ágikám - vettem könyörgőre a dolgot -, nekem itt le kell szállnom. - Sebaj! - suttogta szerelmetesen. - Leszállok veled, elkísérlek, legalább pár szót váltsunk. Na mi van, megkukultál? - Én meg közben a jól ismert nevet próbáltam azonosítani a teljesen ismeretlen arccal, és majd elsüllyedtem szégyenemben, amikor tudatára ébredtem, kivel van dolgom. Hiszen Lévai Ági a hetvenes években szeretőm volt, kétségkívül nem az egyetlen, de talán az utolsó, mielőtt turistaútlevéllel Bécsbe utaztam, hogy - akkor úgy hittem, örökre - búcsút mondjak élőknek és holtaknak, hazámnak, gyatra munkahelyemnek, tönkrement házasságomnak és abból következő rideg albérleti szobámnak. Megszöktem, hogy szabad és jómódú kutatóként dolgozhassam a Jugendstil fővárosában, és megírhassam a kamaszkorom óta szívemen melengetett Nagy Főművet, amelyet Nagymamának tizennyolc évesen megígértem, és amely, véltem akkor, nemzedékek kézikönyve lesz.
Megszöktem és elértem, ha nem is azt, amit akartam, de amit lehetett: egy nyugati életpálya arrafelé normális, idehaza irigyelt eredményeit: a státust, a belvárosi lakást, a rendes fizetést és a szakmai hírnevet. Megszöktem többek között a valamikori karcsú, nyúlánk, bő mellű Ági elől, akinek harminc éve ilyenkor pusztán neve hallatára felbolydultak az érzékeim, és most nem moccan bennem semmi, ha megérint. Úristen, villant át rajtam, mi lett ebből a nőből, és az igazság kedvéért hozzátettem magamban: és mi lett belőlem.
Ági elértette, vagy inkább megsejtette döbbenetemet, szép szeme könnyel telt meg, elengedett, és annyit mondott: - Hát igen, múlik az idő. És klasszak lehetnek azok a bécsi csajok. - Megszégyenülten szálltam le, a becsapódó kocsiajtó résén átnyomakodva. - Rosszalkodik a cukrod - jegyezte meg negyedóra múlva Fehér doktor. - Egyél kevesebbet, öregem. És ha nőt hívsz a Sacherba, add neki a tortát, a szeretkezés különben is egészségesebb. Mellesleg korodhoz képest irigylésre méltó állapodban vagy. Hja, Hippokratészra esküszöm, a sikernél és hírnévnél nincs jobb medicina.
Lehet, hogy így van, ám a híresség - még a helyi is - feltűnést kelt. Többen ismerik őt, mint ahány embert ő ismer. Ha teszem azt, a bécsi Jugendstil Intézet budapesti partnerével közös kiállítást rendez, a megnyitóra eljön a televízió, és akkor, ha egy vágókép erejéig is, látni lehet a magyar származású igazgatóhelyettest, interjút kérnek tőle, írnak róla. Bécsben ilyesmi évszámra nem fordul elő, a kamerák ott az igazgatóra szegeződnek, ő nyilatkozik, ő szerepel, a helyettes szerényen félreáll. Otthon azonban bármily hangsúlyozott szerénység is színlelésnek hat.
A magyarok úgy hisznek a külhoni sikerben, mint az egzotikus népek az üveggyöngyben. Ha kérdésükre elmondom, hogy lakást bérlek Bécs városában, akkor is a felső tízezerhez sorolnak, ha nekik három lakásuk van Budapesten, és nyaralójuk a Balatonon. Ha meg elkövetem azt az óvatlanságot, hogy elárulom a fizetésemet, agyuk, mint valami különlegesen gyors komputer, tüstént forintra váltja a nemes valutát, és az otthoni árakhoz méri az összeget. Aki ott él, annak jól megy, és punktum. És persze elfelejtik, hogy errefelé is van adóhivatal, állami spórolósdi, létszámcsökkentés, intrikával, kormányváltással egybekötött kényszernyugdíjazás, munkanélküliség és a kapitalizmus egyéb nyalánkságai.
Mindazonáltal eszembe se jutna, hogy honfitársaimat felvilágosítsam a bécsi fényűzés múlékonyságáról, mert idegenből jött magyarnak még hencegni sem olyan veszélyes, mint panaszkodni. Ezzel egyrészt nemzeti monopóliumot törnék meg, mert hazámfiai okkal-ok nélkül különös előszeretettel ecsetelik sanyarú sorsukat, másrészt végleg hiteltelenné válnék. És előbb-utóbb megkapnám, hogy lám, majdnem húsz évig szabadságban és jólétben dúskáltam, miközben ők az átkos kommunista rezsim igájában sínylődtek. Még örülhetek, ha hátam mögött nem célozgatnak, ki tudja, honnan előkapart származásomra, amely állítólag különös élelmességgel és kapcsolatrendszerrel párosul - mostanság ez is divatba jött. Ezért inkább hallgatok, és még a hallgatást is arra korlátozom, hogy részvétteljesen meghallgatom őket.
Egyszóval ha Pesten járok, vigyáznom kell, hogy akaratlanul meg ne sértsek valakit. Például a névjegy gyors átadása majdnem mindig bejön, az emberek belátják, hogy ismerősük, aki „odakint sokra vitte", nemigen ér rá hosszas csevegésre, de fontosnak tartja a régi kapcsolatokat. Én meg tiszteletben tartom ezt az elvárást. Egyszer még az is előfordult, hogy valakivel félórára leültem egy presszóba, és részletesen kifaggattam: mi történt azóta, hogy utoljára láttuk egymást, noha ma sem tudom, ki lehetett az illető.
Persze egy-egy ilyen fatális találkozáskor éppenséggel bevallhatnám: pillanatnyilag nem ugrik be a lelkes régi ismerős neve, mondjuk arra hivatkozva, hogy hatvan felé az ember homályosabban lát, meg a világ is szinte a felismerhetetlenségig megváltozott körülöttünk, lám, az öröknek hitt Savoyból Burger King lett, szemben a meghitt Abbázia helyén bank terpeszkedik, más az ország, új a korszak, milliók haltak meg és születtek, miért pont én tartsam fejben, ki kicsoda, amikor még a nyomtatott Who is who is hemzseg a hibáktól.
Erre az illető büszkén előrukkolna, mondjuk, olyasmivel, hogy na de hát, Singer, én vagyok a Kovács, a Szabó, a Kis, a Nagy, hogy-hogy nem ismersz meg, ennyire szenilis lettél, öregem? Együtt fociztunk az ificsapatban, évekig mellettem ültél a Széchényiben, nem, dehogy a fürdőben, te pupák, a könyvtárban, te a Jugendstilben utaztál, én meg klasszika-filológiában, de ugyanabba a lányba voltunk szerelmesek, hármat találgathatsz! Szabad a gazda? A Verába, akit Verocskának neveztünk, és ő lett a feleségem!
És akkor én minden belső meggyőződés nélkül homlokomra csapok, hát persze, a Vera, a Verocska, átöleljük, lelkesen lapogatjuk egymást, majd elbúcsúzunk azzal, hogy nyáron biztosan kimegyek hozzájuk a telekre, megnézem az unokákat. És én tovább törhetem a fejemet, ki a nyavalya lehetett ez a Vera-Verocska, kizárt dolog, hogy szerelmes lettem volna belé, vagy éppúgy kipottyant a fejemből, mint szegény Lévai Ági. De ha, mondjuk, volt is valami, ő férjhez ment, én disszidáltam, én elfelejtettem, ő meg - úristen, talán a hitvesi ágyban is! - emlékezett rám.
Hanem furcsa feledékenység az enyém, rémisztő múltba látással párosul, őrült dolgok jutnak eszembe a legváratlanabb pillanatokban, szó szerinti párbeszédek visszhangoznak bennem, szem alatti ráncok, félmosolyok, hajviseletek köszönnek vissza a múlt század - mit század? évezred! - hatvanas éveiből, pályám csúcsai és mélypontjai pengeéles képekben érnek utol. Így van ez szerintem mindenkivel, aki tudja, hogy sokkal több van mögötte, mint amennyi vár rá, és kényszeresen kérődzi vissza leélt életét, mintha ezzel meg akarná hosszabbítani a jelent. A legszörnyűbb azonban, amikor az ember érzékeli, hogy fontos, a maga idejében sorsdöntő eseménnyel kapcsolatban hagyott ki az agya, viszkető fájdalomként regisztrálja a hiányt, és zavartan matat emlékei között, mintha eldugott kincset keresne lomtalanításra érett ósdi raktárban.
Hasonló érzés kerített hatalmába, amikor a Burger King előtt észrevettem K. Ferit, s még inkább, amikor pillantásunk találkozott. Egyfelől hiába találgattam magamban, ki lehet ez a rosszul öltözött, ápolatlan öregember - azon se csodálkoztam volna, ha kezében a Fedél nélkül című hajléktalanújságot lobogtatja -, másfelől ki tudja, honnan, sejtettem, hogy életem egyik kulcsszereplőjével futottam öszsze, vénasszonyok nyarán, forró délelőttön. Az iránt sem lehetett kétségem, hogy K. Feri teljesen tisztában van kilétemmel, és amikor kezet fogtunk, összetéveszthetetlenül ismerősnek éreztem tenyerét, még az időpontot is majdnem pontosan be tudtam lőni - 1961 végén vagy 1962 elején zárult le egy beszélgetés éppen ilyen csontos, száraz kézfogással, csak azt nem tudtam kibányászni a múltak tárnájából, miről, hol és főleg kivel zajlott a kézfogással zárult párbeszéd, vagyis hogy ki áll előttem irreális testi valójában. K. Feri szeméből rendkívüli kíváncsiság sugárzott, talán olthatatlan vágy, hogy elmondjon valamit - ámbár meglehet, hogy igazából én akartam megtudni róla valamit: - Ebédeltél már? - kérdeztem és biztatóan hozzátettem: - Meghívnálak egy kínaiba. - Közben ügyeltem arra, hogy ajánlatomba a legcsekélyebb leereszkedő hangsúly se vegyüljön.
K. Feri végignézett előbb rajtam, majd magán, és gunyorosan elvigyorodott: - Hát ha nem zavar, hogy ilyen topis vagyok... - Fülig vörösödtem, a pirulás amúgy is levetkezhetetlen szokásként maradt rám gyerekkoromból, és felháborodást színleltem: - Ugyan, ne hülyéskedj! Elég régen ismerjük egymást. - Ez a megjegyzés szemlátomást jólesett neki, vigyorából eltűnt a gúny, és elfogadta a meghívást: - Enni éppenséggel még szeretek - tette hozzá, és miközben elvigyorodott, foga sárgán villant elő.
A köztünk lévő szociális különbség a Nagy Fal pincérének is feltűnhetett, mert azonnal hozzám fordult az obligát kérdéssel: - Mivel szolgálhatok? - Étlapot kértünk, és K. farkaséhes szemmel meredt a gazdag kínálatra. Úgy lapozgatott a bőrkötéses, albumszerű étlapban, mint valami könyvmoly a száz évben egyszer elé kerülő ritkaságban. Hosszas tétovázás után menüt rendeltünk levessel, tavaszi tekerccsel, húsokkal, zöldségekkel.
- Mi van veled? - tettem fel az első tapogatózó kérdést. - Mi lenne? - emelte rám keserűen a tekintetét. - Állásom nincs, szociális segélyen élek, elváltam, egy ócska sufniban lakom. Hiába voltam a legjobb számtanos az osztályban. Ebben az országban nincs szükség ötven éven felüli számtantanárra, egyáltalán: öregekre. - Azzal nekifogott a csirkelevesnek, és olyan gyorsasággal kanalazta, mintha attól félne, hogy valaki eleszi előle.
Szóval osztálytárs és matematikus, gondoltam, és a feledhetetlen napi névsorolvasás nyomán mormoltam magamban: Ádám, Ambrózi, Anderle, Berczel, Biczó, Buxbaum, Cigány, Dalos, Dénes, Elek, Faragó, Fuchs, Garai, Horváth, Király, Kovács I. és Kovács II. - kívülről fújtam a neveket. Dénes. Dénes valóban a számok mestere volt, ezen kívül ifjúsági horgászvilágbajnok, de ő nem lehet az, mert orvos lett, ugyanúgy, mint Kovács I. A szintén jó matekos Tatai jazzdobosként futott be az akkori legnépszerűbb zenekarban, a színjeles Ungár pedig atomfizikus lett. Tehetséges osztály voltunk. De hogy a legjobb számtanos? És tanár? Ki lehet ez az ember, aki velem szemben habzsolja a mandulás borjúsültet és szürcsöli a jázminteát?
- Ki van meg még a régi tanárok közül? - adtam a kedélyeset. Azelőtt se jártam érettségi találkozókra, disszidálásom után pedig végleg megszakadt kapcsolatom az alma materrel. - Cserében K. felsorolta a halottakat: - Ludasi, akit anno Cedenbál kineveztek miniszterhelyettesnek, Keller, Pásztorné, Podiskiné - nagyon rendes nő volt, és értett az irodalomhoz. Gondolom, él még Paulik, az eszement Feith, tudod, a földrajzos, a fizikus Illés, aki megbízott igazgató lett, amikor Ludasit kinevezték a minisztériumba. Hú, azt az Illést, azt nagyon rühelltem.... - És hirtelen gyűlölettel folytatta: - A KISZ-vezető tanár...
Ez a megjegyzés kellemetlenül érintett. Illést senki se kedvelte, merev, szemellenzős palinak tartottuk, de az iskola ifjúsági mozgalmának egyik oszlopaként együtt kellett működnöm vele. Neki meg kizárólagos elve volt: menjen minden a legnagyobb rendben, és a felsőbbség legyen velünk megelégedve. Ha utálta, hát utálta. Nem akartam tovább feszegetni a kérdést, inkább az osztálytársakról faggatóztam: - Hát a fiúk? Kivel találkozol közülük? - Azzal, aki szóba áll velem - válaszolta egykedvűen. - De az az igazság, hogy nekem a gimiről csupa rossz emlékem maradt. És te ezt nagyon jól tudod - nézett rám szúrós, fürkésző szemmel.
Honnan a francból tudnám, töprengtem bosszúsan, hiszen arról sincs gőzöm, te ki vagy. Mégis valami azt súgta, hogy névtelen vendégemhez és az ő elfuserált életéhez több közöm van, mint szeretném. Ettől fázni kezdtem, és már nem akartam annyira elmélyedni az idegen sorsban. Ha akkor és ott netán vétkeztem volna ellene, annak több mint negyven éve, és ami azóta vele történt, szétesett házassága, számtantanári csődje, szánalmas öltözéke, arról legalább részben ő maga tehet. Vegyük úgy, hogy ezzel a közös ebéddel lezártuk a dolgot. Vagy mégsem egészen?
Amikor kiléptünk az étteremből, mindenesetre laza nagyvonalúsággal elővettem a névjegyemet, amely ezúttal kéznél volt, és odanyújtottam neki: - Ha valamiben segíthetek - tettem hozzá magyarázólag -, itt megtalálsz. Ha nem vagyok otthon, beszélj a rögzítőre, visszahívlak. - Arra vártam, hogy cserébe ő is megadja a lakcímét, de zsebre tette a vizitkártyámat, és unottan vállat vont. - Nem hiszem, hogy rajtam bárki segíthet. Különben méltánylom az irántam való jóságodat. És ha még most se tudnád, ki vagyok, azt is megköszönöm, hogy annak idején nem jelentettél fel. K. vagyok, K. Feri.
Azzal sarkon fordult, és mielőtt bármit mondhattam volna neki, eltűnt a szemem elől. Abban a pillanatban vakító fényreklámként gyúlt ki előttem a felirat: Gagarin Klub.
*
Végzősök lévén, a napi tananyag mellett teljes gőzzel készültünk az érettségire és az egyetemi felvételire. Ez utóbbinál különösen nagy volt a tét: akit nem vettek fel, vagy a jövő tanévre került be előfelvétellel, az érettségi utáni nyáron számíthatott a behívóra, ősszel pedig - ha csak egészségi okokból nem bizonyult alkalmatlannak - a Magyar Néphadsereg valamely vidéki laktanyájában gyakorolta az árokmászást vagy a Kalasnyikov szét- és összeszerelését. A katonaságtól pedig a fiúk úgy féltek, mint valami folyamatos testnevelésórától, szadista tanárokkal, bordásfallal, ugróbakkal és mászókötéllel súlyosbítva.
Jómagam csöppet sem aggódtam a tudományos szocializmussal párosított művészettörténet szak felvételijétől. Egyfelől mindkét reménybeli tárgyat szorgalmas olvasással igyekeztem elsajátítani. Másfelől és még inkább, 1959 februárja óta KISZ-tag, kultúrfelelős, majd alapszervi titkár voltam, az osztály legjobb oroszosa, Derkovitsról írott dolgozatommal pedig az országos tanulmányi verseny helyezettje - elegendő pozitívum ahhoz, hogy adott esetben ellensúlyozza a munkás-paraszt származás hiányát. Attól végképp nem kellett tartanom, hogy a bizottság esetleges világnézeti vagy politikai kérdései zavarba hoznának. Akkoriban valósággal lubickoltam a kommunizmusban. S minthogy az utolsó tanévben felmentettek a mozgalmi munka alól, elvben minden szabad időmet a nagy próbatételnek szentelhettem - a gimnázium új KISZ-vezetői, köztük Bódi Öcsi, a csúcstitkár és Balogh, az agitpropos - legföljebb alkalmanként kérték ki egyik-másik ügyben a véleményemet.
A mából visszanézve karrieristának tarthatnám akkori önmagamat, hiszen minden lépésemmel a majdani befutást, a nyomasztó gyerekkorból, a terézvárosi szegénységből kifelé vezető csillogó autósztrádát építgettem. Csakhogy a mi szótárunkban a „karrierizmus", a meggyőződés nélküli törtetés és elvtelen sikerhajhászás megbocsáthatatlan bűnnek számított, és minden ilyen vádat öntudatosan utasítottunk volna vissza. Mi ugyanis hittünk abban az eszmében, amely kiemelkedésünket garantálta. Hittünk abban, hogy a világot egyedül mi tudjuk megváltoztatni, az első tiszta nemzedék, amelyet nem fertőzött meg a régi rendszer. Szemben az átkos múlttal és a Janus-arcú jelennel mi voltunk a jövő. Hittünk ebben, mint az első szerelemben. És hát - hadd ne vágjak elébe az eseményeknek - úgy is jártunk vele.
Lám, azt mondom: mi. Pedig a merész többes szám mögött megannyi félénk én kapaszkodott össze; külön-külön csak a legerősebbek álltak volna meg a történelmi szélben. Ezért is tiltakoztunk a felsőbb döntés ellen, amely szélesre tárta az ifjúsági szervezet kapuit a jelentkezők előtt. Ezeknek zöme, persze nem holmi eksztatikus közösségvágyból csatlakozott, mint mi, hanem józan megfontolásból, lévén hogy az egyetemi felvételhez szükséges pontszámok egyike éppen a KISZ-tagságot honorálta. Ez a pont, ha megszerezték a belépéssel, alig számított, de ha hiányzott, perdöntő lehetett. Nem csoda, hogy az okosabbak legkésőbb a harmadik tanév végén éltek a lehetőséggel. A mi negyvenkét fős osztályunkban negyedikre mindössze öten rekedtek kívül az élcsapatból tömegszervezetté - mi így mondtuk megvető hangsúllyal - felhígult Szövetségen. Ebből ketten notóriusan bukásra álltak, és legjobb esetben kegyelemből engedték át őket az érettségin. A harmadik fiú gyógyíthatatlan vérzékenységben szenvedett, a negyedik hitvalló keresztényként nem kívánt ateista szervezet tagja lenni. Az ötödik K. Feri volt, aki 1961 szeptember végén, nagyszünetben, a gimnázium udvarán tőlem kért felvételi kérdőívet.
- Én már nem foglalkozom ilyesmivel - hárítottam el a jelentkezését elég hűvös hangnemben, mert átláttam a szitán: ez a fiú, aki elsőrendű számtanosként az öreg Lovas tanár úr kedvencének számított, rendszeresen publikált feladatmegoldásokat a Középiskolai Matematikai Lapokban, és feladatmegoldásával elnyerte az Arany Dániel díjat, négy év alatt legcsekélyebb tanújelét sem adta a közösség iránti vonzalmának, sőt az osztályon belül sem barátkozott senkivel, alig lehetett tudni róla valamit. - Fordulj bizalommal Bódi Öcsihez - ajánlottam neki -, ott kosárlabdázik. - Azzal a „Leányok" feliratot viselő épületszárny felé mutattam. - Nem beszélnél vele előbb te? - nézett rám szemében félreérthetetlen reménykedéssel. Ettől kicsit zavarba jöttem, elpirultam, és kevéssé meggyőzően biztattam: - Nyugodtan menj oda hozzá, harap.
Nehéz, majdnem lehetetlen korszakok múltán egykori érzésvilágot, magatartást közvetíteni. Lehet, hogy a nemzedékek között különlegesen szakképzett szinkrontolmácsokra lenne szükség ehhez. De talán mégsem. Elvégre minden új korosztályban akadnak olyanok, akik azt hiszik, éppen ők hivatottak a társadalom boldoggá tételére, és ehhez el kell söpörniük a közvetlenül előttük járókat, valamint az erre a nemes feladatra alkalmatlannak vélt kortársakat. S ha még egészségükkel sincs gondjuk, nem kínozza őket köszvény, szívbaj vagy öreges vakság, akkor a többi, mint Majakovszkij írja az óceánról, elképzelés kérdése.
Az ifjonti elragadtatás szempontjából pedig majdnem közömbös, hogy túl- vagy e világi ígéretekkel házalunk, nemzetközi egyenlőséget vagy Szent István örökségébe kapaszkodó polgári társadalmat hirdetünk, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az utóbbi kimenetelét egyelőre nem ismerjük. Mindenképpen el vagyunk telve azonban hitünkkel és benne önmagunkkal. Aki nem tart velünk, megvetjük, lekezeljük, érdekeit semmibe vesszük. Húsz-harminc év múlva meg alig értjük, mely eszme miféle olvasatának akartunk emberfeletti erőfeszítéssel élharcosai lenni.
Persze, hogy odamehettem volna Öcsihez, drabális, épp kosarazó csúcstitkárunkhoz, hogy közöljem vele az örömhírt: a IV. a-ban újabb potenciális ifjúkommunista jelentkezett, úgyhogy hamarosan kitehetjük a tanterem ajtajára a „KISZ-osztály" táblát, ahogyan a túlnyomóan téeszesített falvak szélén büszke felirat hirdeti: „szövetkezeti község". Végtére, az egyszerű közlés nem ajánlás, ajánlót K. Ferinek kell találnia, nekem innentől tényleg vajmi kevés közöm van dologhoz.
Csakhogy tartózkodásomnak a kérelmezőtől független oka volt. Éppen Bódi Öcsivel folytattam jó egy éve késhegyig menő vitákat a szervezet felduzzasztásáról. Mármint hogy immár boldog-boldogtalant bevesznek, és mintha figyelmen kívül hagynák, hogy a KISZ a párt tartaléka, és elkerülendő, hogy a DISZ sorsára jusson. Mert mi történt a DISZ-szel? Amíg a rendszer szilárdnak látszott, egymilliós tagsággal büszkélkedhetett. De hányan álltak ki ezek közül a rendszer mellett 1956 októberében? Néhány százan. És hányan léptek be a KISZ-be a nevezetes zászlóbontáskor, 1957 márciusában? Néhány tízezren. Mi lesz, ha neadjisten újra kitör az ellenforradalom? Ámde e vélt vagy valós veszélytől függetlenül, ki végez tényleges munkát ebből a rengeteg emberből, és azok közül kit fűt karriervágy és kit lelkesedés?
A lelkesedést, pontosabban „a régi fajta lelkesedést" mások is visszasírták az iskolában - Röder Gyuri, Csikó, Koba, Csecsemő, Tisler, Kolozs Gabi, végeredményben mindazok, akiket még a szigorú próbarendszer alapján vettek fel. Felülről folyton azt hallották, hogy ők az élcsapat, az ifjúság krémje, a párt bizonyítéka arra, hogy Október vetése nem érett be, a történtek ellenére vannak szocializmushoz hű fiatalok, bár egyelőre kevesen. De nem is kell hogy mindenáron sokan legyenek, kivált, ha ebben a sokban méltatlanok akadnának. Ezt verték a fejünkbe 1960 tavaszáig.
Hát persze, hogy ki-ki ragaszkodni próbált kivételességéhez, nem pedig osztozkodni rajta holmi gyanús figurákkal, akik fondorlatos módon ledarálják az esküszöveget („fogadom, hogy minden erőmmel, ha kell fegyverrel is..."), bezsebelik a piros tagkönyvet, de közben kizárólag a diplomájuk, a majdani fényes állásuk lebeg előttük, és ki tudja, miféle reakciós, kispolgári mikrobákat hoznak magukkal otthonról és visznek be a szervezetbe. Megismerni pedig arról lehet őket, hogy nem lelkesednek a kommunizmus hivatalosan meghirdetett programjáért - talán hírét se hallották -, de még Gagarin szenzációs űrrepüléséért sem, pedig azt még a Nyugat is elismeri.
Öcsi ezeket az érveket mindannyiszor higgadt felsőbbrendűséggel söpörte le az asztalról. - Kispolgári, értelmiségi nyavalygás az egész. Mit idegeskedsz? - kérdezte szinte csodálkozva. - Biztos, hogy kicsit túl gyorsan és hirtelen lettünk sokan, meg akadnak törtető szarháziak, de még mindig jobb, ha belül vannak, mert akkor rajtuk tartjuk a szemünket. A felépítmény olyan, amilyen, de az alap rendben van. Az ipar fejlődik, a mezőgazdaság majdnem teljesen kollektív, a béketábor növekszik, itt van Kuba, a Szovjetunió olyan erős, mint még soha, a proletárdiktatúra működik, akkor meg mi baj van? Vagy azt hiszed, az elvtársak odafönn nem tudják, mit csinálnak? Aztán egyszer csak többes szám második személyre váltott:
- Ti egyszerűen beijedtetek ettől a tömegtől, mert tudjátok, hogy többet kell majd dolgoznotok, nevelnetek kell meggyőző érvekkel, nem pedig elvont eszmékről diskurálni meg a melleteket döngetni, hogy ti mekkora kommunisták vagytok! Meg mi mindent olvastatok! Kívülről fújjátok Vlagyimir Iljics anyagmeghatározását az Empiriokriticizmusból. Nyugi, én is. Ha nem hinnéd: „Az anyag filozófiai kategória, amely a nézeteinkben létező..." Folytassam? Vagy a lenini osztálydefiníciót a Nagy kezdeményezésből: „Osztályoknak nevezzük az embereknek azokat a csoportjait, amelyek a társadalmi termelés történetileg meghatározott rendszerében..." Csakhogy én, bármennyire tisztelem a klasszikusokat, nem lettem meghatározásbuzi, mint ti. Az én elemem az elhatározás.
És még hogy ellenforradalom! Mit tudtok ti arról? Az apám sokat mesélhetne, ő már oszlatott tömeget gumibottal. Novemberben. Igaz, a szovjet elvtársak besegítettek. De a meccs kétesélyes volt, és ma is az. És tudod, mi a legnagyobb baj? Ne gondold ám, hogy a félrevezetett proli. Azt majd meggyőzzük. Ti vagytok az igazi veszély. Mert tudálékosok vagytok, és folyton moralizáltok. Persze készséggel elhiszem, hogy a fehérterrortól betojtok, de én a magam részéről senkitől és semmitől se félek.
Öcsi szájából ez a mondat fölöttébb hitelesen hangzott. Elég volt ránézni, hogy minden kétségem eloszoljék, akár a tömeg Öcsi apjának gumibotjától. Mert Öcsi száznyolcvanöt centi magas volt, nyolcvan kilós zsírtalan izomkolosszus, munkában, tanulásban fáradhatatlan. Halkan beszélt, indulatait fékezte, de ha valami nem tetszett neki, összeszűkült szemében egy bokszbajnok ütni kész ereje villant meg. Ez a tömör energia még a felsőbbségre is hatott. Kerületi, fővárosi szintű apparatcsikok tisztelettel néztek fel erre a vérbeli munkásgyerekre, aki egy gyatra kispolgári összetételéről hírhedt gimnáziumban gatyába rázta az ifjúsági mozgalmat, és eközben minden tárgyból jeles tudott maradni.
Csodáltam, néha szerettem, máskor utáltam, de főleg tartottam tőle. Nem a fizikai erejétől, noha azt sem becsülhettem le: a váci Rózsa Ferenc Építőtáborban toronymagasan első lett az emlékezetes seggrepacsi versenyben. Ha ő ütött, Chico vagy Csecsemő a tizedik csapásnál kegyelemért könyörgött, míg ha őt ütötték, a tenyér fáradt bele. Mégis másban volt tökéletes: hűségben, kitartásban és önbizalomban - olyan tulajdonságokban, amelyekről tudni lehetett, hogy végtelen a szavatossági idejük.
Engem kifejezetten kedvelt, afféle szellemi tanácsadójának szemelt ki; például tőlem kérdezte, mit kell okvetlenül elolvasnia a mai magyar irodalomból vagy színházban megnéznie ahhoz, hogy „jobb körökben" (máskor: „a ti köreitekben") ne érezze magát taplófejű prolinak. Meg mi ez a dolog a Lukáccsal, aki hol marxistának számít, hol meg nem. - Nem mintha olyan fontos lenne, de mégis, hányadán állunk vele? - tudakolta több alkalommal. Persze értésemre adta, hogy rólam sem tart sokkal többet, mint általában a lúdtalpas, sportfóbiás, ingadozó kispolgári entellektüelekről, de tiszteli, hogy nehéz gyerekkorom dacára „fejlődőképes" vagyok. És az őszinteségemet, meg „viszonylagos" következetességemet is erényeim között emlegette.
Épp ez lehetett az oka, hogy K. Feri kérését - formailag, persze, korrekt módon - elhárítottam. Ha ugyanis én, aki eddig minden késve jelentkező tagjelöltben dörgölődző, haszonleső, álságos karrieristát orrontottam, most egy ilyet tálcán szállítok neki, azzal a magam hitelét rontom. Helyesebben járok el, ha megvárom, míg K. Feri kitölti a kérdőívet, mellékeli hozzá az életrajzot, megnevezi az ajánlót, és ha a vezetőségi ülésen napirendre tűzik a kérelmét, akkor majd szemtől szembe tehetem fel neki a kényes kérdést: mitől szottyant kedve ahhoz, hogy éppen a matura évében lépjen dicső elődünk, a Horthy-korszak illegális ifjúmunkás-mozgalmának útjára.
Tartózkodásomba azonban még valami belejátszott. Miután a felső vezetés az ifjú veteránok akadékoskodásának fittyet hányva keresztülvitte a mozgalom kiszélesítését, és a diadaljelentés szerint a magyar ifjúság „megtanult szocialista módon élni és dolgozni", lassanként alábbhagyott korábbi engesztelhetetlenségem. Logikailag ezt azzal indokoltam magam előtt, hogy ha úgysem lehetünk avantgárd, akkor milyen alapon rekesztenénk ki bárkit egy ilyen össznépi kitudjamiből, hacsak nem leplezzük le az illetőt mint népellenséget. Jóllehet egyik-másik jelentkezőről pontosan tudtam, hogy számításból jött közénk, de végül is nem marasztalhattam el őket más bűnben, mint amiben magam leledzettem: tovább akartak tanulni. Ráadásul kellő fantáziám volt hozzá, hogy elképzeljem: akit még most, a kommunista nagyvonalúság jelen állása mellett sem engednek be a szövetségbe, az némi joggal nem a KISZ-t fogja gyűlölni, hanem az adott alapszervezetet, a vezetőséget, egyszóval bennünket. És ekkorra megérintett az a tapasztalat, hogy ez a kollektív tárgy esetű személynévmás mást is jelölhet, mint a kart karba öltő, zakatoló, mozgalmidaloló többes számot, a lelkesedés által egybeforrasztott mit.
Ti melleteket döngetitek, hogy mekkora kommunisták vagytok, ti elvont eszmékről diskuráltok, meg hogy mi mindent olvastatok, de nem vállaljátok a nagyobb tömeggel járó bonyolultabb feladatokat - vetette szememre Öcsi, és ezt patyolattiszta osztályálláspontról tette, engem és elvtársaimat a kispolgári értelmiséghez sorolva, s egyben önmagával, az ő rettenthetetlen proletár karakterével szembeállítva. Pedig hát ő meg én akkor még kétség és kétely nélkül mi voltunk. Ám amit az ellenforradalom kapcsán hozzátett: „azt persze készséggel elismerem, hogy ti betojtok", az több volt a vita hevében bedobott érzelmi érvnél, az maga volt a tudattalan, reflektálatlan kimondása egy különben szemérmesen elhallgatott ténynek, nevezetesen annak, hogy mi, az élcsapat héroszai, akik egy nyavalyás kis ellenforradalomtól is berezelnek, mi - hogy is fejezhetném ki finomabban? - zsidók vagyunk, noha ez oly ritkán került szóba közöttünk, hogy minden egyes felbukkanása külön eseményként rögződött emlékezetemben.
Tréfamesterünk, Tisler kifogyhatatlanul ontotta magából a vicceket, és Röder, 1960 nyaráig csúcstitkár, bizalmas körben roppantul élvezte rendszerellenes anekdotáit. Akkoriban Hruscsov volt a legfőbb viccfigura, és Tisler meglehetősen zaftos történeteket adott elő a szovjet pártvezető rovására. Az egyik szerint Nyikita amerikai útján ellátogat egy kuplerájba. Az aktus után letesz egy százdollárost a kurva asztalára. Az meg visszaadja: - Tíz cent a tarifa - mondja. - Hogy-hogy ilyen olcsó? - lepődik meg Hruscsov. Mire az örömlány: - Úgy, hogy a többit a tévé fizeti. Egyenes adásba megy.
Mondom, Röder térdét csapkodva röhögött egy-egy ilyen sztori hallatán. Magánemberként kedélyes volt, míg hivatalos minőségében komoly és megfontolt. Magatartásának és mimikájának hirtelen megváltozását többnyire ezzel a mondottal vezette be: - No de félre a tréfával. - Magasabb, mint akkoriban mondtuk volna, elvi szinten ekként fogalmazta meg a két állapot közötti különbséget: - A kommunista pontosan tudja, meddig tart a humor, és honnan megy vérre a játék.
Egyetlen alkalommal fordult elő, hogy egy ártatlan poén kihozta a sodrából. A Rakétában ültünk, az új, merész vonalú, műanyag borítású asztal körül, rósejbnit rendeltünk bambival, és Tisler a sokadik viccnél tartott: „Kezdetben volt az ősközösség, a rabszolgatartó társadalom és a zsidók. Az ősközösség és a rabszolgatartó társadalom felbomlott. Aztán jött a feudalizmus, a kapitalizmus meg a zsidók. A feudalizmus összeomlott. Most pedig van a kapitalizmus, a szocializmus és a zsidók." Itt hatásszünetet tartott. - Na és? - szólt közbe Röder, mintegy alájátszva a poénnak. - Mi az, hogy na és? - kérdezte vissza Tisler, és két karját diadalmasan széttárva harsogta: - Benne vagyunk a döntőben, ez neked nem elég?
A többség udvarias göcögéssel reagált, csak Röder maradt néma. Elsápadt, majd pulykavörös lett, és fojtott dühvel mondta: - Kérlek, ez egy rossz vicc, Tisler! Kommunista ilyen tréfát nem engedhet meg magának. Még ifjúkommunista sem! - Azután felénk fordult, és halálkomolyan, már-már funkcionáriusi hangsúllyal folytatta: - Vegyétek tudomásul, hogy ebben az országban bizonyos témák bizonyos beállításban kerülendők. - Aznap este több vicc nem hangzott el.
1960 nyarán aktívaképző tanfolyamon vettünk részt a nógrádverőcei KISZ-táborban. - KKK - mondta Tisler a vonaton sejtelmes mosollyal, és abból, ahogyan körülnézett, tudni lehetett: megint valami tréfát eszelt ki. Alig várta a vicceihez tartozó poénsürgető kérdést: - Az mit jelent? - szólaltunk meg egyszerre többen. - A kerületi középiskolák krémje - adta meg a magabiztos felvilágosítást Röder Gyuri gyanakvó pillantása közepette.
Előadásokat, szemináriumokat hallgattunk, volt akadályverseny, tábortűz, közös éneklés, társasjátékok, éjjeli őrség és a lányok jelenléte révén korántsem csupán mozgalmi romantika. Ott találkoztam először Fenyvesi Icával, későbbi első szerelmemmel. Nagyszerű hangulatban töltöttünk ott két hetet, és a központból jött előadók is megnyerték tetszésünket, kivált ha papír nélkül beszéltek, noha a tömegszervezet eszméjét sulykolták belénk, vagyis épp azt, ami ellen berzenkedtünk. Az utolsó előtti napon azután az egyes iskolák ifivezetői külön kisaktíván beszélték meg, hogy kit milyen posztra jelöljenek a következő tanévben.
Erre az eseményre alaposan felkészültünk, és komoly tervvel álltunk elő: végeredményben elosztottuk magunk között a vezetői funkciókat. Csikó csúcstitkár lett volna, én folytattam volna a kultúrmunkát, Kobát agitproposnak szántuk és így tovább. Bódi Öcsinek kegyelemteljesen felajánlottuk a sportfelelősi tisztséget, amely, úgy véltük, egyszerre felel meg testi és szellemi képességeinek. Javaslatunkat előző este közöltük Stark Terivel, a kerületi bizottság instruktorával.
Teri negyvenöt év körüli, kedves, kék szemű, szelíden őszülő asszony volt, és mindenki szerette. Híre járt, hogy részt vett az antifasiszta ellenállásban, s ezzel valóságos élő legendának számított. A tanfolyam alatt szerényen háttérbe húzódott, hagyta, hogy a fiatalok önállóan gyakorolják azt, amit ő „a mi demokratizmusunknak" nevezett, vagyis az egymás közötti nyílt vitát, a finoman kimunkált szavazási procedúrákat és az új, megkönnyített tagfelvételi rendszert. Habitusára nézve látszólag alig különbözött tőlünk, de miközben mi nyáriasan, trikóban és rövidnadrágban futkároztunk, ő elegáns városi öltözetben járt, és selyemingének hosszú ujja kézfejéig nyúlt.
Azon a reggelen, zászlófelvonás és reggeli között, gondterhelten közölte velünk, hogy a kerületi bizottság, amellyel telefonon beszélt, nem hagyta jóvá a funkciók általunk tervezett elosztását. Értetlenül hallgattuk, mert nehezen hittük el, hogy nálunk különb kádereket lehetne találni. - Nem ellenetek van kifogás - magyarázta Teri. - Mindenki tudja, hogyan dolgoztatok az előző évben. De az elvtársak azt mondják: az új feladatokat másként kell megoldani, részben új emberekkel. Most, hogy tömegszervezet lettünk, nagyobb mértékben kell támaszkodnunk olyanokra, akikkel eljutunk a sajnos még passzív többséghez. És hogy ne mindig ugyanazok, ugyanabból a szűk körből kerüljenek be, főleg a csúcsszervekbe. Mert az ilyesmi - tette hozzá kesernyés mosollyal - bizony rossz vért szül. Legalábbis mifelénk. Azt is mondhatnám nektek, gyerekek, hogy ez felső döntés és a demokratikus centralizmus értelmében tudomásul kell vennetek. De mást ajánlok. Az volna a legszebb, ha ti magatok tennétek le az eddigi jelölésről, és elfogadnátok azt a funkciót, amelyet ma délelőtt mi ajánlunk fel nektek. Higgyétek el, ez a legjobb megoldás. - Azzal, mintha a karórájára akarna pillantani, feltűrte az inge ujját, és egy hosszú percig láthatóvá vált bal csuklóján a buchenwaldi lágerben rátetovált szám.
Délelőtt egyhangú szavazással Bódi Öcsit jelöltük a Virág Benedek Gimnázium leendő csúcstitkárának.
*
Nagymama akkor már nagyon beteg volt.
Az orvosok, mint mondani szokás, mindent megpróbáltak, ám végső bölcsességük arra szorítkozott, hogy a páciensnek mindenképpen kerülnie kell az izgalmakat, vagyis kímélni kell őt. Anyám, a legfőbb lehetséges izgalomforrás 1961 őszén a maga módján eleget tett ennek a feltételnek. Élete leghosszabb altatókúráját töltötte a tatai ideggyógyintézetben, az utolsót a végzetes elektrosokk előtt, amellyel kényszerképzeteit és fóbiáit akarták radikálisan megszüntetni. Vagyis: nem tartózkodott otthon, és így elmaradt az örökös civódás, a közös vergődés, özvegyi magány, amely évtizedek óta összezárta őket. Nagymamával tehát ketten laktuk a Lenin körúti kétszobás lakást, kopott kis mikrokozmoszunkat, amelyben az ő élete végképp az enyém körül forgott.
Jóllehet a politikától ódzkodott, mozgalmárkodásomat a karrier velejárójaként jóváhagyólag tudomásul vette, azzal a kikötéssel, hogy „ne menjen a tanulás rovására". Maga ez a karrier feltétlen bizakodással töltötte el, és miközben egyszerre bifláztam az érettségi tételeket, böngésztem a Jugendstil gyéren hozzáférhető magyar nyelvű irodalmát, pályámat egyenletesnek, késznek látta. - Nyugodtan halhatok meg - mondogatta ismerőseinek vagy régi kollégáinak a Kendőfestő Ktsz.-ből, ha olykor meglátogatták -, művészettörténész lesz az unokám. Mint szegény édesapja, Isten nyugosztalja. És egyenesen a Jugendstil a tárgya. - Gondolom, sejtelme sem lehetett e művészeti irányzat mibenlétéről, talán a szónak fiatalságot és stílust egybeötvöző hangulata fogta meg.
Szegényen éltünk, ő nyugdíjas volt, anyám leszázalékolt, de nem mondhatnám, hogy nyomorogtunk. Mihelyt kissé összeszedte magát, újra meg újra a konyhánkba nemrég beszerelt állami gázrezsó körül forgolódva mívelte a gyerekkori csodákat: a semmiből varázsolt lucullusi lakomát: hamishalat, csontlevest, rántott párizsit, csirkeaprólékból készült pörköltöt, tejben áztatott, vékonyra klopfolt sertéshúst „borjú módra", desszertnek pedig rizskochot, aranygaluskát borsodóval és a megunhatatlan almát slafrokban. Közben, mintha mindez kevés volna egy leendő művészettörténésznek, vagy méltatlan hozzá, mentegetőzve biztatott: - Fogsz te még a Gundelben ebédelni, édesapám, és lesz echte lakásod fürdőszobával, jégszekrénnyel, sőt telefonnal. Lesz karórád, nyakkendőd, fehér inged, öltönyöd. És kapsz majd feleséget minden ujjadra, csak vigyázz vele, mert az ilyen nagy embereket bizony körülduruzsolják a nők. No de addig még sok év van hátra - mondta, mintegy önmagát nyugtatva.
Ruhára persze abból a pénzből semmiképp se tellett volna, ruhát Liza nagynéném küldözgetett csomagban Észak-Rajna-Vesztfáliából, ahová 1958-ban kivándorolt. Vejének használt holmijából válogatott, igazi, osztályon felüli darabokat, remek fehérneműt, mandzsettás ingeket, komoly nadrágokat, később egy majdnem vadonatújnak látszó teveszőr bélésű, Made in England télikabátot, s beígérte előre az érettségi öltönyt, amelyet Nagymama házilag készült átalakítani, hiszen valamikor, az első világháború előtt szabás-varrást tanult. - Legföljebb majd kölcsönkérünk a hitközségtől egy varrógépet - bizonykodott. - Milyen áldott jó ember ez a Liza - ismételgette egy-egy csomagot kibontva -, pedig szegénykémnek megvan a maga baja: cukorbeteg, és majdnem mindenkijét megölték azok a csirkefogók. Egészen kistafírozza az öccsét! - Végül pedig, amikor megjött a Jugendstilről szóló pompás nyugatnémet album, abban különösen jó óment látott. - Ha ezt szegény apád megérte volna! Jugendstil - suttogta bepárásodott szemmel.
Hát így éltünk együtt, és én - Isten bocsássa meg bűnömet - kikívánkoztam ebből a szűk térből, mihamarabb szabadulni szerettem volna tőlük, örökös szenvedésüktől. Elvégre mi jöhet még? Anyám hazatér az altatókúráról, tériszonya miatt továbbra is kísérni kell a lépcsőn, falja a nyugtatókat, és üldözési mániájával folytonosan izgatja Nagymamát. És előbb-utóbb bekövetkezik az, amit Engels Frigyes a tudós lelki nyugalmával ekként vésett terminológiára edzett elménkbe: „Az élet szükségszerű velejárója a halál." Egy délután majd hiába csöngetek, bent lesz a kulcs a zárban, és Nagymama nem nyit többé ajtót, leesett állal fekszik a nagyrekamén. Egyedül maradok anyámmal és kényszerképzeteivel, amelyeket attól kezdve nekem kell elviselnem. Miként röpdössek majd akkor a csillogó világűrben, szárnyaszegett terézvárosi Gagarin?
Türelmetlenül vártam, hogy fogyjanak a napok, a hónapok, az évek, mielőbb felnőtté váljak, érjem el, amit elérni érdemesnek vélek, legyen saját otthonom, megismerjem a szerelmet, a világ nagy kiállítótermeit, Moszkvát, Bécset, Párizst, és sikeres résztvevője lehessek annak a történelmi folyamatnak, amely előbb-utóbb - van-e más menekvés? - az egész földgolyót boldoggá teszi. A jövő emberi számítás szerint karnyújtásnyira van tőlem, s rajtam múlik, milyen felkészültséggel lépem át a kapuját.
Csak addig ne legyen izgalom.
*
Szeptember végén Kobától tudtam meg, hogy K. Feri beadta felvételi kérelmét és önéletrajzát, és őt kérte fel ajánlónak. Koba vállalta a szerepet, mert K. Ferit igencsak tisztelte tudásáért, lévén maga is a Középiskolai Matematikai Lapok külső munkatársa és az Arany Dánielről elnevezett feladatmegoldási díj várományosa. - Jó, jó - helyeseltem -, de mi van, ha karrierizmusból akar belépni? - Mire ő vállat vont: - Matematikusokra a kommunizmusban is szükség lesz. Tudod, mit mondott Lenin a burzsoá szakemberekről. Használni kell őket. - S hogy minden fenntartásomat kiküszöbölje, hozzátette: - Átneveljük.
Neveljétek át, gondoltam, bár kötve hiszem, hogy a hátra lévő időben Ságvári Endrét faragtok belőle. Nem ismertem ezt a hallgatag fiút, pedig a tanteremben közvetlenül mögöttem ült, és negyedik éve együtt koptattuk az iskolapadot, szünetben együtt álltunk sorban a büfé előtt, csak én poharas kakaót szürcsöltem, míg ő a poharas tejet részesítette előnyben. És persze neki mindene volt az integrál meg a differenciál, míg engem főleg az ifjúsági mozgalom és a művészettörténet nyűgözött le. K. Feri a két Bólyai, Gauss és Lobacsevszkij nyomába akart lépni, én meg életcélként tűztem ki magam elé, hogy legalább hatszáz oldalas monográfiát írok a Jugendstilről.
Október elején egy reggel, az első óra előtt Öcsi várt a gimnázium kapujában. - Gyere be ma délután a csúcsvezetőségire. Egy osztálytársad felvételi ügyét tárgyaljuk. K. Feriét. Tudsz róla valamit? - És fürkésző pillantást vetett rám. - Alig - feleltem. - Jellemző - vágott vissza Öcsi villámsebesen, mintha előre tudta volna a válaszomat. Szemrése összeszűkült, úgy folytatta: - Meghamisította az önéletrajzát. Letagadta, hogy az apja ellenforradalmár, és idén tavasszal engedték ki a börtönből. Amnesztiával. Na, erről fogunk vele beszélgetni. - Majd enyhült arckifejezéssel, megengedő hangsúllyal tette hozzá: - Lehet, hogy egyben-másban mégis igazatok volt.
Jóllehet akkortájt kevés dologra vágytam annyira, mint Öcsi egyetlen, odavetett elismerő szavára, parányit sem voltam elragadtatva a délutáni meghívástól. Elvben lemondhattam volna, az úszóedzésre vagy Pálmai tanár úr művészettörténeti szakkörére hivatkozva, de ezt a kifogást inkább mellőztem - ha valaki, Öcsi pontosan tudta, hány tanórát spóroltunk meg magunknak bokros mozgalmi tevékenység örvén. Nyíltan, már-már szemérmetlenül tettük ezt, olyannyira, hogy egyszer, amikor valami slágert fütyülve bandukoltam a hosszú folyosón, az egyik osztályteremből váratlanul kilépett Madame Mózes, a francia szakos tanárnő, eo ipso polgári csökevény, és döbbenten meredt rám: - Te fütyülsz, miközben én a Cid nagymonológját tanítom? Fütyülsz Corneille-re? - Azzal szótlanul visszament a tanítványaihoz, görnyedt tartásán láttam, hogy egy világ omlott össze benne.
Igen, a világ összeomolhatott, órákat szabad volt mulasztani, de ebből a délutánból nem lehetett kimaradni. Mert itt ma súlyos erkölcsi és politikai kérdések kerülnek terítékre, valaki hazudott, becsapta a mozgalmat, amelyhez látszólag tartozni akart. És a hazugságot nem ő maga ismerte be töredelmesen, hanem fény derült rá, hogy mely forrásból, azt negyven év múltán is csak sejtem, akkor még tippelni sem mertem volna rá. Tény, hogy K. Ferit utolérték, mint a sánta kutyát. Következőleg nekem aznap délután egy leleplezéshez kellett asszisztálnom, mondhatni, egy ítélőtanács ülnökeként számítottak rám a biológiai szertárban, amely a KISZ-klub október végére tervezett renoválásáig otthont adott a vezetőségi üléseknek.
Nyolcan ültünk a szertárban egy hosszúkás asztal körül. Mondhatni, magunk között voltunk, külső tanúkként legfeljebb a törzsfejlődés képviselői lehettek jelen a falnak támaszkodó üvegszekrényekben, kezdve rovarokon, halakon, hüllőkön, át a madárvilágon, a páros ujjú patásokon egészen a főemlősökig, s külön szekrényben őrzött, hajlott hátú ősünkig, aki kőbaltát szorongatott kezében annak jeleként, hogy a munka révén elindult az emberré válás rögös, de ígéretes útján.
- Mért oly későn? - Öcsi ezzel a gunyoros élű kérdéssel fogadta a folyosóról a terembe szólított K. Feri rövid nyilatkozatát, amellyel szóban megerősítette szándékát, hogy az élenjáró fiatalok szövetségének tagja legyen. - Mivel magyarázod, hogy erre a lépésre épp most szántad el magad, amikor féllábbal úgyszólván kint vagy az iskolaközösségből? Nem lett volna helyesebb, ha mondjuk az egyetemen vagy az első munkahelyeden kezded el a mozgalmi életet? Ülj le, kérlek - és egy szabad székre mutatott.
K. Feri vékony csontú kamasz volt, pattanásos arcú, túl hamar kiütköző bajuszú, szakállú, amelyet alighanem életlen pengével borotvált, mert állán és orcáján sok kis vágás ékeskedett, olyannyira, hogy Tisler egyszer csipkelődően megjegyezte: - Biztosan így jelölöd meg, hogy hol hagytad abba a borotválkozást. - Valójában azért mondhatott le a korai férfiasság díszítőeleméről, mert általában is igyekezett minél kevesebb feltűnést kelteni. Halkan, óvatosan járt az osztályban, feleletkor egy szóval sem mondott többet a kelleténél, és akár jött, akár ment, alig vette észre valaki. Hangja tompán csengett, mintha eleve vissza akarta volna fogni a mondandóját. Öcsi kérdését azonban elég intelligensen védte ki:
- Nézd, én matematikus vagyok, erre a pályára készülök, otthon éjfélig és egész hétvégén feladatokat oldok meg. Eddig attól tartottam, hogy nem tudnék igazán hasznos lenni köztetek. Mit kezdenétek olyasvalakivel, akinek folyton képleteken meg példákon jár az esze? Sokáig úgy gondoltam, hogy ha bekerülök az egyetemre, ott komoly teljesítményt nyújtok, és akkor értékesebb emberként léphetek be a KISZ-be. De most már belátom - egy pillanatra elcsuklott a hangja -, hogy túl passzívan viselkedtem... - Némi kínos csend után kinyögte azt a mondatot, amit az adott helyzetben minimálisan elkerülhetetlennek vélt: - Mert rájöttem, hogy nekem is közöm van a szocializmushoz. - Ez utóbbi szót egészen halkan mondta, szinte elnyelte, s olyan idegenül hangzott a szájából, mint valami véletlen elszólás.
Mondom, nyolcan ültünk ott. Öten csúcsvezetőségi tagokként, vagyis választott testületként az iskola nyolcszáz KISZ-tagjának képviseletében. Hárman meghívottak: Illés mint megbízott igazgató és ifivezető tanár, én mint „veterán", és Koba mint ajánló. Koba idegesen gyűrögette azt a jegyzetlapot, amelyre a K. Feri befogadása mellett szóló érveket összeírta, mert tisztában volt vele, hogy a gondosan kimunkált ajánlással az ördögnek tartozott. Valamennyien tudtunk valamit, beleértve K. Ferit, bár neki akkor még halvány sejtelme sem lehetett arról, hogy mi is tudjuk, amit ő. A helyzet a közös foglalkozásokon űzött kitalálós játékok némelyikére emlékeztetett volna, ha nincs a tét: ennek a balfácánnak a sorsa.
Öcsi nem rukkolt elő azonnal a fő kifogással. Különféle álkérdéseket tett fel a jelöltnek, olyasmit, hogy mit ért szocializmuson, milyen munkára tartja alkalmasnak magát az alapszervezetben, és tudja-e például, mi az a demokratikus centralizmus. K. Feri kelletlenül, rövid mondatokban válaszolgatott, tagoltan, értelmesen, de érezhetően belső meggyőződés nélkül, pontosan ugyanúgy, mint tíz diák közül kilenc a gyorsított procedúrák bevezetése óta.
Vagy húsz percig tartott ez a macska-egér játék, egyre nyomasztóbb hangulatban. Hirtelen azon kaptam magam, hogy utálom Öcsit. Igaz, K. Feri még le sem leplezett hazugságát menthetetlennek tartottam, de valami zavart ebben az eljárásban, olyannyira, hogy már-már magamat képzeltem osztálytársam helyébe. Pedig esküdni mertem volna rá, hogy velem ilyesmi soha, semmilyen körülmények között nem fordulhatna elő. Én tiszta lappal léptem be, ötvenfős taggyűlés előtt számoltam be vallásos gyerekkoromról, 1956-ban Nyugatra távozott rokonaimról. Mégis, mi lenne, ha én ülnék azon a széken? - birizgálta agyamat a lehetetlen iránti kíváncsiság.
- Van-e még valami mondanivalód számunkra? - kérdezte most Öcsi. K. Feri némán rázta a fejét, szerintem akkor már tudta, mi következik. Pillantásában tehetetlen vergődést láttam, csapdába csalt állat védtelenségét, és akkor egyenesen vágytam arra, hogy a csúcstitkár lecsapjon, és legyünk túl ezen az egész hercehurcán, amelyben érthetetlen módon magamat is megalázottnak éreztem. Úgy látszik, Illés megelégelte a hosszadalmas bevezetőt, mert alig észrevehető fejbólintással üzent Öcsinek.
Ő meg, szemében azzal a bizonyos ütni kész, bokszbajnoki erővel, szenvtelen hangon, sőt majdnem barátságosan így szólt: - Hát akkor talán pillantsunk bele ebbe az önéletrajzba. - Azzal elővett aktatáskájából egy papírlapot, és monoton hangon olvasni kezdte: „Édesapám eredeti foglalkozására nézve jogász, 1957 januárjáig a 9. számú ügyvédi munkaközösség elnöke, jelenleg gyári munkás..." Felnézett az iratból, és K. Ferihez fordulva megjegyezte: - Szóval tőrőlmetszett munkáskáder volnál, Feri. Ennyi az egész?
K. Feri megsemmisülten, bénán bámult az üveg mögött álldogáló kőbaltás ősemberre, mintha ebben a társaságban egyedül tőle számíthatna megértésre. Koba, arcán látható haraggal közvetlenül a delikvens felé fordult: - Miért hallgattad el ezt előttem, amikor ajánlónak kértél fel? - K. Feri tehetetlenül vállat vont. - Velem is beszélhettél volna - motyogtam, de nyomban eszembe jutott, hogy elsőként engem keresett meg, ezért bűnbánóan hozzátettem: - Le kellett volna ülnünk, hogy tisztázzuk a dolgot. - Illés széttárta karját, és annyit jegyzett meg: - Hja, kérem, ha hiányzik a bizalom...
Öcsi szeméből lassan eltűnt az addig benne izzó, bár féken tartott indulat. Végtére is erkölcsi győzelmet aratott, méghozzá anélkül, hogy szóba kellett volna hoznia K. Feri hazugságának súlyos tartalmát. Gondolom, még ő se szívesen használta volna ki az alkalmat arra, hogy kemény szavakkal bélyegezze meg az ellenforradalmat olyan ember jelenlétében, akinek apja pár hónappal azelőtt szabadult ki a börtönből. Erre vallott az, amit az ügy lezárásaként mondott:
- Nézd, Feri: mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy megbélyegezzek valakit azért, amit az apja cselekedett. Különben is megváltozott a helyzet: békét és nyugalmat akarunk, a múltat lassan lezárjuk, persze nem úgy, hogy elhallgatjuk. Én még azt is elhiszem neked, hogy jó szándékkal töltötted ki a felvételi kérelmet. Meg úgy beszélik, tehetséges, szorgalmas ember vagy, és az ilyeneknek köztünk a helye. Aki tényleg elindul felénk, elér bennünket. De most nem tűzhetjük napirendre a kérelmedet. Akkor ugyanis taggyűlés előtt kellene felelned kínos kérdésekre, és ettől jobb volna megkímélni téged is, bennünket is. Arra kérlek, gondolkodj el ezeken a dolgokon, és jelentkezz nálam, hogy megbeszéljük. Addig viszont vond vissza a jelentkezésedet. És garantálom, hogy ami ma délután elhangzott - itt jelentőségteljesen körbepillantott -, az nem jut ki ebből a helyiségből.
K. Feri megkönnyebbülten, szinte hálásan nézett Öcsire. - Visszavonom - szólalt meg alig hallhatóan, és óvatos léptekkel elhagyta a biológiaszertárat.
A csúcstitkár közben határidőnaplójában lapozgatott, és mintha nem történt volna meg, ami megtörtént, rutinszerűen folytatta az ülést: - Második napirendi pont: november első szombatján táncos rendezvénnyel nyitjuk meg a felújított kultúrtermet. Javaslom, hogy ezentúl hívjuk Gagarin Klubnak.
Koba felállt, fogta az aktatáskáját, és elindult az ajtó felé. Íratlan szabály volt, hogy a meghívottak a vezető tanár kivételével csak az őket érintő napirendi pontnál vannak jelen. Én is követtem volna a példáját abban a reményben, hogy legalább a művészettörténeti szakkör foglalkozására eljuthatok, ha már az úszóedzést elblicceltem. Épp a kilincsen tartottam a kezem, amikor Öcsi megállított: - Te még maradj. Szükségünk lesz rád.
*
Fenyvesi Ica 1960 őszén került gimnáziumunkba, de mint említettem, azon a nyáron ismerkedtem meg vele a nógrádverőcei táborban. Minthogy a Virág Benedek abban a tanévben lett koedukált tanintézmény, a csúcsvezetőség tavasszal kiküldte embereit a kerületi lányiskolákba, hogy rendkívüli megtiszteltetésként felvegyen néhány nyolcadikos úttörőt a KISZ-be. E gesztus mögött gyakorlati megfontolás rejlett: hogy mire megkezdődik a tanév, a szép nem is képviseltethesse magát az ifjúsági szervezetben.
Ica jó lapokkal indult. Apja belgyógyász, osztályvezető főorvosként dolgozott a Honvédkórházban. Lánya úgyszólván percek alatt vezetőségi tag lett a kétneművé bővült gimnáziumi szervezetben - a vegyes első osztályok tartoztak hozzá -, és mi, „öregek" azonnal befogadtuk a magunk szűkebb körébe, meghívtuk törzshelyünkre, a Rakétába, moziba, színházba invitáltuk, kirándulásokon mellettünk ült a HÉV-en, akkori szóhasználat szerint „fiúsítottuk". Ez szemlátomást éppúgy hízelgett neki, mint az a kimondatlan rajongás, amellyel körülvettük, és amely, úgymond, szépségének szólt. Ica mind a korai mozgalmi előrelépést, mind pedig a felé sugárzó vonzalmat természetesnek vette, olyasvalaminek, amit családi hátterével, illetőleg külső megjelenésével kiérdemelt.
Hogy utóbbi elbűvölt bennünket, arra pontosan emlékszem, de utólag nem tudnám megmondani, mennyire illette meg őt a Miss Virág jelző, amellyel Koba emelte ki több mint száz gimnazista lány közül, és amely becenevévé lett. Karcsú volt, hosszú barna hajú, világoskék szemű, vastag ajkú, kreolos bőrszínű, és még a térd alatt kötelezően öt centivel végződő kék iskolaköpenyen is átsejlettek dús idomai. Azonkívül kellemes, bársonyos alt hangon, kristálytisztán énekelt. Mégis azt hiszem, inkább ürügye, mint oka lehetett annak a hirtelen rám törő érzészuhatagnak, amit akkor a „szerelem" nehezen körülírható fogalmával próbáltam kifejezni.
Úgy kezdődött, hogy a fiúkkal egy márciusi délutánon négyre beszéltük meg a találkozót. Törzshelyünkön, a Rakétában valami fontos ügyet kellett volna megvitatnunk, fogalmam sincs róla, milyet, hiszen akkoriban minden ügy fontos volt. Tény, hogy a „fiúsított" Icának tévedésből vagy ösztönösen a három órát adtam meg időpontként, és öt perccel korábban a bakelitborítású asztalnál ültem. Zsebpénzemből épp egy Bambira tellett, azt kortyolgattam, amikor Miss Virág az asztalhoz lépett. Foglalkozásról jöhetett, mert kezében iskolatáskát lóbált, de a köpennyel együtt lányoknak is kötelezővé tett jelvényes, csákószerű Virág Benedek-sapkát nyilván táskájába gyűrte, mert haja szabadon terült szét feje búbjától a válláig, elöl pedig annyira megnőtt, hogy frufruja a szemébe lógott. Ilyenkor nem kezével, hanem jól irányzott fúvással tette szabaddá a homlokát.
Amikor zavartan tudtára adtam, hogy tévedésből túl korán rendeltem a Rakétába, vállat vont, és táskájából előhalászta a Füles legújabb számát. Mint aki eleve erre készült, sebesen átlapozta a képregényeket, karikatúrákat és anekdotákat, és megállapodott a lap közepén található duplaoldalas keresztrejtvénynél. A népszerű hetilap nekem is ott lapult az iskolatáskámban, de úgy gondoltam, élvezetesebb lesz közösen rejtvényt fejteni, ezért közelebb toltam a székemet Icáéhoz, és ő nem ellenkezett.
A vastag betűs főkérdés az élenjáró világnézet jegyében tétetett fel: „A kommunizmus meghatározása", vízsz. 1., függ. 1., folyt. vízsz. 5., függ. 16." Ehhez az eredményhez mintegy ötven-ötven, tartalmában politikamentes kérdéssel lehetett eljutni. Ezek közül a legegyszerűbbek szimpla parancsok voltak.: „11. NN.", máskor könnyen feloldható rejtélyek: „23. Épület ékezet nélkül." Három betű, a megoldás csakis „ház" lehetett. Több tudást feltételezett a függőleges 46.: „a Volga mellékfolyója", de szintén hárombetűs lévén maga kínálta a megoldást: „Oka".
Elég gyorsan haladtunk, negyedóra múlva épülni kezdett a főmeghatározás: vízszintesen „bad", „öntu...", „ozó", „gas", „zett", függőlegesen „alma", „lybe", a folytatásban függőlegesen „olgozok" (szóval dolgozók), „nyagi" (tehát anyagi), „ava", „losztás", legalul pedig „glet", „szerint", valamint „sül". A két teljes szót - „alma" és „sül" - persze idegennek találtuk a vastag betűs kérdés fennkölt tartalmától, úgyhogy tovább kellett bolyonganunk a fehér-fekete labirintusban. Ica szédületes tempóban fejtett, szinte gondolkodás nélkül töltötte ki a beugrató kérdéseket (függ. 31.: „oktalan indok" - ind), egy meghatározáson azonban keményen összevitatkoztunk. A vízszintes 40. alatt arra kellett válaszolnunk, ki volt „Romeo unokatestvére". Én Mercutióra tippeltem, ő Benvolio mellett kardoskodott. Az utolsó betű mindkét esetben „o" volt, azonos a „dolgozók" második „o"-jával, valamint a két „e" és az „io" is stimmelt.
A vita vagy talán nem is a vita hevében olyan szorosan közel hajoltam Icához, hogy hirtelen megéreztem valamit testmelegéből, mire ő óvatosan odébb tolta a székét. Már a darabról vitatkoztunk, arról, hogyan tör ki a párbajhoz vezető viszály a két legény között, ki tartozik közülük a Montague és ki a Capulet famíliához. A rejtvény Icának adott igazat - függőleges 37.: „persze más szóval" - naná -, függőleges 39.: ...Péter, mai magyar író - Veres -, s innentől minden ment, mint a karikacsapás. Néhány kitölthetetlennek bizonyult, fehéren hagyott kockával együtt négy órára meglett a definíció: eszerint a kommunizmus „a szabad és öntudatos dolgozók magas szervezettségű társadalma, amelyben az emberek az anyagi és szellemi javak elosztásából szükségletük szerint részesülnek". Izgatottan, kipirult arccal számoltunk be a sikerről az egybegyűlő társaságnak, és nem tudnám megmondani, mikor csapott át nálam ez a lelkiállapot - mint nagyobb ügyekben Hegelt idézve mondtuk volna - mennyiségből minőségbe. Vagyis, noha ezt később vettem tudomásul: beleszerettem Icába.
A Rakéta ugrásnyira volt a lakásunktól. Fél hatkor hazaszaladtam, a konyhakredenc számomra fenntartott fiókjából kivettem a „Gigant" feliratú, nevének megfelelően nagyalakú szovjet gyufásdobozt, amelyben titkos tőkémet rejtegettem: egy húszforintost. Vagyis hozzányúltam az aranytartalékhoz, és örültem, hogy Nagymama éppen a körzeti orvosnál járt. Mindenképpen egyedül akartam maradni, a fejemben forgatott akciót tanúk nélkül végrehajtandó. Ezután elloholtam a Liszt Ferenc téri könyvesboltba, és tizennyolc forintért megvettem a „Vallomás" című szerelmes versantológiát.
Este az ágyban, elemlámpa fényénél gondosan arra az oldalra helyeztem a selyem könyvjelzőszálat, amelyen a közkedvelt Shakespeare-szonett üzente helyettem a szóban kimondhatatlannak tűnő vallomást:
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,
Tavaszi zápor, füszere a földnek.
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg.
Holnap ilyenkor, gondoltam nem sokkal az elalvás előtt, Fenyvesi Ica fog töprengeni ezeken a sorokon, mint valami megfejtett, de mégis magyarázatra szoruló rejtvényen.
Ha, teszem azt, meg akartam volna nézni Icával a Kossuth Mozgóban Az éjszaka lányait vagy a Vörös Csillagban a Rocco és fivéreit, engem személyi igazolványom felmutatása után beengedtek volna, ő azonban, legalábbis 1961. november 14-ig, naptáromba gondosan bejegyzett tizenhatodik születésnapjáig, amelyről megbeszéltük, hogy együtt fogjuk ünnepelni, mindenképp beleütközött volna a „Tizenhat éven felülieknek!" szövegű tilalomfába. Igaz, a legtöbb filmnél nem szabtak meg korhatárt, de a tabu önmagában is vonzott, aki, mondjuk, a jegykezelő éberségét kijátszva, átlépett rajta, felnőttebbnek hihette a kívül rekedteknél, arról nem is szólva, hogy az óvatosan kezelt filmek nyugatiak voltak, és legföljebb elővétellel vagy - jócskán emelt áron - a bejárat körül ácsorgó jegyüzérek révén lehetett eljutni hozzájuk.
Különben sem a nagy, reprezentatív premierfilmszínházakba vágytam, amilyen a nyári estéken szétnyitható tetőzetű Szikra vagy a palotaszerű Uránia volt színes, szélesvásznú filmjeivel, hanem inkább a szakadt kis utánjátszó mozikba: az enyhén dohszagú Mátrába és a rossznyelvek szerint egerek által is kedvelt Zrínyibe. A mozi többet jelentett a benne játszott filmeknél. Elválaszthatatlanul hozzátartozott a vetítőgép surrogása, a székek csikorgása, a perecropogás és a sötét nézőtér, amelyen híradó közben még fel-felvillant a jegyszedőnők elemlámpája, amint a késve jötteket helyükre vezették. A mozik többnyire zsúfolásig tele voltak, ám abban a tömegben mégis egyedül lehetett maradni. Egyedül, azaz kettesben.
Szeptember végén öt óra tájban hosszan álldogáltunk a November 7-e téren a Hova menjünk moziba? plakát előtt, amelynek kérdő mondata ezúttal elbizonytalanított bennünket. A korhatár nélküli nyugati filmek, az amerikai Esőcsináló vagy a nyugatnémet Szerelem, ahogy az asszony akarja reménytelennek látszottak. Biztosak lehettünk benne, hogy mire odaérünk a Toldiba vagy a Puskinba, a pénztár előtt hatalmas sor fog állni, a kassza felett pedig vészjósló felirat hirdeti, hogy a hatórásra minden jegy elkelt. A balti égboltért (színes, szinkronizált szovjet játékfilm) nem volt kedvünk elmenni a Honvédba, a Találkozó a tigrissziklánál (fekete-fehér koreai filmalkotás) becslésünk szerint nem érte meg az utat a Tanács moziig.
Így döntöttünk a Bethlen téri Marx filmszínház mellett, ahol hat órakor legnagyobb örömünkre a rég nem játszott Vörös és feketét adták Gérard Philipe-pel és Danielle Darieux-vel a főszerepben. Foghíjas nézőtéren ültünk. Én már harmadszor láttam a vászonra vitt Stendhal-regényt, és annál a jelenetnél, amikor Julien Sorel fél nyolckor merész elhatározással megfogja a nő kezét, hirtelen támadt ötlettel leutánoztam a sztár mozdulatát. Ica pedig boldog meglepetésemre nem húzódott el, és kéz a kézben néztük a történetet egészen a tragikus végkifejletig, amely őt könnyekre fakasztotta. Ezzel eljutottunk féléves szerelmünk első tetőpontjára.
Pedig akkor már túljutottunk durcás sértődéseken, féltékenységi drámákon, egyszer még szakítottunk is, majd felújítottuk a kapcsolatot, és a szűkebb-tágabb ismeretségi kör párnak könyvelt el bennünket. Az ajándékba vett Vallomás, benne a Shakespeare-szonettel megtette a magáét, és amikor két héttel később el mertem dadogni a „szeretlek" varázsigét, Ica meghatottan közölte, hogy ő is kedvel engem, noha nincs egészen tisztában ennek az érzésnek a természetével. Nem döntötte el még, hogy adott esetben szerelemről vagy igen meleg barátságról van-e szó.
A koedukált gimnáziumban és az ifjúsági szervezetben a kezek és arcok ritkán találkoztak egymással. Igaz, voltak kézfogásos és puszis társasjátékok, nagy ritkán tánc is, az összesimulás egyetlen hivatalosan megtűrt formája. A szocialista nemi erkölcs ugyanúgy kardot helyezett Trisztán és Izolda közé, éppoly szigorúan védte a szüzességet, mint a vallási. E belsővé tett tilalmakkal szemben a beszélgetés és a levelezés korlátlannak számított. Icával véget nem érő vitákat folytattunk a jövőről, arról, hogy én művészettörténész leszek, ő meg agysebész, arról, hány gyerekünk lesz majd, milyen nevet adjunk a fiúnak és a lánynak, hogyan egyeztetjük össze a családi életet a hivatással, és mely tulajdonságunk vezethet netán házastársi súrlódáshoz. Amikor pedig a nyári szünetben két hétre elváltak útjaink - én a Dunai Cement és Mészműveket építettem, ő pedig a Kunfehértói Állami Gazdaságban szedte az őszibarackot - naponkénti levélírással próbáltuk enyhíteni a távollét kínjait.
Közben mindkettőnket gyötört A test ördöge - az azonos című filmet egyelőre szintén nem nézhettük meg együtt. A hozzáférhető irodalom révén majdnem mindent megtudhattam általában a szexualitásról, csakhogy ezek a kézikönyvek: a Nemi életünk kérdései, a Kamaszország vagy a Fiúk-lányok, miközben műszaki pontossággal ismertették a peteérés, a menstruáció vagy a szülés részleteit, kivétel nélkül az önmegtartóztatást propagálták. „Ne szeretkezzetek!", hirdette hetente a rádióban egy kiugrott evangélikus lelkész, és meg is magyarázta a tilalmat: „Nem méltó a mi nagyszerű, a haladásban élenjáró társadalmunk ifjúságához, hogy mámorban és önfeledésben éljen." Más nyelven csak a koraérett diáktársak disznó viccei és nagyzoló történetei beszéltek.
És mégis: hatvanadik életévemen túl, különféle megszerezhető jó és rossz érzéki tapasztalatokkal a hátam mögött be kell vallanom: egyetlen kapcsolatomban sem történt velem annyi minden, mint ebben a zavaros és elfojtott vágyakból öszszeszőtt szerelemben. És a képzeletbeli, buja növényzetű tájnak a csók volt a Mount Everestje. Pontosabban a csók ígérete. Az első csóké.
Világosan emlékszem a napra, mert legendás eseményt hordozott. Április 12-e, szerda. A kölyökarcú Jurij Gagarin felöltötte a mesés szkafandert, és Bajkonurban beszállt az űrhajóba. Délben világgá röppent a hír, a körúton rikkancsok árulták az Esti Hírlap különkiadását: „Az emberiség történetének nagy pillanata: szovjetember a világűrben!", harsogta a címlap. Barátaim a Rakétában ünnepelték az eseményt. Mi Icával srévizavi a Tavasz eszpesszóban, amelynek helyén ma - úristen, hová süllyedtünk! - peep show hivalkodik.
Ica málnaszörpöt kért, én felnőttesen kávét rendeltem, igaz, szimplát. Koccintottunk az űrhajósra, majd szerelmünk furcsa természetét elemeztük, nevezetesen, hogy véletlenül vagy szükségszerűen hozott-e bennünket össze a sors. Én alig palástolt izgalommal, bár merőben elvi szinten azt a kérdést kezdtem feszegetni, mikor, a megismerkedéstől számított hányadik napon vagy hónapban időszerű az első csók, amely ellentétben a puszival nem cuppan, hanem afféle pozitív pofonként elcsattan. Megengedtem, hogy ehhez kivételes, kozmikus pillanat kell, például olyan, mint amit Gagarin ma reggel élt át. Igen, a szerelemben két száj találkozik csillagbéli tájon, hosszú percekig, mintegy az érzés örökkévalóságát jelképezendő. Tekintettel a nagy napra el tudtam volna képzelni, hogy ez a beszélgetés valami hasonló, akár pillanatnyi gesztussal ér véget.
Ica elértette a hirtelen témaváltást és szomorú szemmel nézett rám. - Én is akarom, Robi, hidd el - búgta bársonyos alt hangján -, de nekünk, lányoknak ez nehezebb. Figyuzz! - emelte fel mutatóujját. - Még személyim sincs. - Felrémlett előttem a „Tizenhat éven felülieknek!" felírású tilalomfa, és elfogott az indulat: - Ez nem mozi, Ica! Ez az élet. És én nem vagyok jegyszedő. - Lehetett valami gonoszság a tekintetemben, mert Ica szeme kerekre nyílt a rémülettől, és hangjából könyörgést hallottam ki: - Légy türelmes, kedves. Mindennek eljön az ideje. Engedd meg, hogy akkor történjen a dolog, amikor én mondom, hogy „most". - Bármikor! - biztattam csalódottságomat leplezve. Erre ő kerekedett felül. - Éjjel és nappal? Minden körülménytől függetlenül? - kérdezte örömittas, kihívó mosollyal. - Bármikor! Éjjel és nappal, minden körülménytől függetlenül! - vágtam rá, mintha esküt mondanék. És attól kezdve a boldogító „most"-ra vártam.
Egyelőre maradt a közös séta, moziban a kézfogás - ezt szerzett jogomnak tekintettem - és a búcsúzó puszi, amikor hazakísértem. Nyári estéken a házuk kapujában néha örömteli meglepetéssel szolgált: - Várj, felszaladok, és lehozom Pajtit. - És akkor a bozontos, fekete pulikutya sétáltatása örvén kaptunk még egy szabad fél órát a parkban vagy a Duna-parton.
Ica olyannyira komolyan vette szerelmünket, hogy a nyári szünidő után családjának is be akart mutatni. Sokat mesélt nekik rólam mint az iskolai élet egyik legaktívabb szereplőjéről és majdani művészettörténészről, úgyhogy a Fenyvesi famíliának alig lehetett kétsége afelől: személyemben lányuk első udvarlóját tisztelhetik. Különösen a bálványozott apa érdeklődött irántam, de az október első vasárnapjára időzített vendéglátáson még öt vagy hat további kíváncsi személlyel számolhattam: Ica mamájával, két húgával, a tizenkét éves Marcsival, a nyolcéves Katicával, az anyai nagymamával és végül, bár Ica ezt valószínűtlennek tartotta, esetleg Fenyvesi doktor első házasságából származó, huszonnyolc éves lányával, Évával is - valóságos tömeggyűlés.
Hallatlan izgalomban készültem erre az ebédmeghívásra, amely mint olyan, első volt az életemben. Szépirodalmi olvasmányaimból kínos, zavarba ejtő fogalmak szüremlettek át riadt tudatomba: „háztűznéző", „leánykérés", sőt „kézfogó", ám mindenképpen kiélezett vizsgahelyzet előtt véltem magam, mintha a Színművészeti felvételijére indultam volna, és betanulatlan szerepet kellett volna eljátszanom. Izgatottságom Nagymamára is átterjedt. Amikor meghallotta a lakcímet - Szent István park 10. -, azonnal rájött, hogy ama roppant előkelő - ő behóvednek nevezte - lipótvárosi lakások egyikébe invitáltak, amelyeknek tágas ablakai a Margitszigetre néztek, és fürdőszobáikban a meleg víz az ottani hőforrások gyógyító nedűjével keveredett. - Umberufen! - kiáltott fel. - Ezeknek mindenük van!
Szerelmem tárgyáról annyit árultam el neki, hogy Ica KISZ-titkár, Shakespeare-rajongó, továbbá szenvedélyes keresztrejtvényfejtő, ő azonban megsejtette, hogy ez a kislány fontosabb lehet mindazoknál, akiknek nevét az iskoláról szóló beszámolóimban futólag hallotta és legott el is felejtette. Csodálatra méltó tapintatával nem kérdezett rá, de mégis Ica járhatott a fejében, amikor tavasz táján kampányszerűen kezdett ösztökélni, hogy több gondot fordítsak a külsőmre, mint eddig.
Némely figyelmeztetése szinte maximának hatott. - A jó megjelenés, édesapám, fél siker - hallom ma is a hangját, vagy „Nem lehet nyakkendő nélkül járni." - visszhangzik bennem. Az elvet részletes gyakorlati utasítások követték. Szépérzékét főleg a hajviseletem bántotta: - Ilyen frizurával senki sem jár, nézz körül. Engem borzasztóan zavar az a homlokba hulló, ragadós hajtincs. A legbüszkébb kiskorodban is a tiszta, szép, világos homlokodra voltam, minek azt eltakarni? - Máskor meg: - No azután a fogad, arra nagyon vigyázz, mondhatom neked, hogy nem kellemes protézissal rágni, azt arra a korra kell hagyni, mint az enyém, most van elég időd, tessék rendbe hozni őket. - És elrettentésképpen az éjjeliszekrényén tartott vizespohárra mutatott, amelyben éjszaka alsó és felső műfogsorát áztatta.
Én ezeket a követelményeket - a tükörfényes cipő, a vasalt élű nadrág és a gondosan lekefélt zakó is közéjük tartozott - lenézően a kispolgári formaságok közé soroltam. Fenntartásaimat Nagymamával szemben is igyekeztem érvényesíteni. - Ez ízlés dolga - vetettem oda néha foghegyről vagy olykor nyersebben: - Bízd rám. - A vasárnapi alkalom azonban jobb belátásra bírt. Tudtam, hogy ott nekem most a lehető legkedvezőbb színben kell mutatkoznom.
Nagymama pénteken külön fehérítős oldatban kimosta, majd a fregolira akasztotta aranymandzsettás nyugatnémet ingemet, és kikészítette a hozzá való fehér pettyes, kék nyakkendőt. Az átmeneti kabátnak használt lemberdzseket nemrég hozatta haza a Patyolatból, és személyesen felügyelte, hogy jól pucolom-e szezon végi, engedményes áron beszerzett cipőmet. Negyed tizenkettőkor, miközben én a szintén Vesztfáliából származó Rotbart pengével simára borotváltam az arcomat, kis bukszájából előhalászott öt forintot. - Vegyél a Virágértnél néhány szál virágot zölddel és celonfánban a kislány mamájának - mondta, és az ajtóban nyomatékosan hozzátette: - Aztán szépen egyél.
Részlet a készülő regényből.