- Miért kacsintgat egy szépíró olyan - ma már egyetemen is oktatott - szakma felé, mint a kultúraszervezés, hivatalos nevén művelődési menedzserség?
- A kultúra terjesztése mindig érdekelt. Van benne valami. Egyfelől önmagáért a kultúráért, mert ahol nincs kultúra, ott nincs élet, másfelől önzőnek mondható okokból: ahol nincs kultúra, ott nincs olvasó sem, márpedig az író számára létkérdés, hogy legyenek olvasói - én legalábbis ehhez a régi iskolához tartozom. És ha úgy alakul, hogy tehetek valamit ennek érdekében, akkor, már csak a legnyersebben önző okokból is, megteszem, de persze nem profi szakértőként, hanem lelkes amatőrként.
- Lelkes amatőrként vállaltál időnként ezen a pályán pozíciókat is?
- Ezek nem pozíciók, inkább kalandnak mondanám őket, semmiféle állásom vagy pozícióm nincs. Ezek a kalandok pedig az én magánemberként összegyűjtött ismeretségeimnek, barátságaimnak, ilyen-olyan dolgokban való tájékozottságaimnak köszönhetők, amelyek valahogy véletlenszerűen összeálltak különféle akciókká, pontosan kettővé: 2004-ben Angliában zajlott a Magyar Magic, és a most futó A Nagy Könyvhöz is van némi közöm.
Egyébként valaha régen - az íráson kívül - talán a társadalmi vagy politikai kérdések érdekeltek a legjobban, de erről fokról fokra leszoktam. Azt hiszem, nem vagyok egyedül, a közéletnek nevezett taszító hangzavar sokakra hat így. Ebben a pillanatban pedig a következő könyvem foglalkoztat a legjobban, egy novellafüzér valahai „fatornyos falumról", a hetedik kerület legledurrantabb szegletéről, a Csikágóról.
- Ha nem jelenik meg sokszor az írásaidban ez a „néhány utcányi kellemetlenség" - ezt a Dr. Puszin tévedése című novelládból idéztem -, akkor nem jutott volna eszembe téged gyerekként éppen ott, a Csikágóban elképzelni. Valahogy konszolidáltabbnak, „előkelőbbnek" gondoltam gyerekkorod helyszínét.
- Annyiban volt konszolidált, hogy a Csikágó főutcája, az István utca (akkor éppen Landler Jenő) és a Nefelejcs utca sarkán születtem, és egy második emeleti saroklakás azért mégiscsak valami. Nyilván ezért kapták telibe 45-ben - akkor leszállt a lakás a földszintre -, azután meg 56-ban, akkor csak egy tank lőtt be az ablakon, hogy kifüstölje az onnan kifelé lövöldöző felkelőket. Apám is a Csikágóban született, úgyhogy őshonos volt. Ott vándorolt az apjával, anyjával meg a két bátyjával albérletről albérletre, de néha csak alkóvra vagy ágyrajárásra futotta. A nagyapám utazó vigéc volt, kelengyével, csokoládéval ügynökölt országszerte, fejből tudta a menetrendet, hogy melyik bokornál áll meg melyik vicinális Szabolcsban vagy Tolnában. De a családjával nem jutott messzire, csak az egyik szuterénből a másikba. Ebből a közegből ment apám az orvosegyetemre a háború után. Anyám viszont kifejezetten jómódú világból érkezett oda, a felmenők Nógrád megyei földbirtokosok voltak, néha kifejezetten gazdagok, ám a birtok mérete - a földek az Ipoly két partján terültek el - folytonosan változott Trianon, az oda- és visszacsatolások, a zsidótörvények, később a kuláktörvények miatt. A háború végére nem maradt senki és semmi. Anyám bölcsész lett, tanár, újságíró, és amikor férjhez ment, beköltözött a Csikágóba ő is. Elég kemény vidék volt ez a Keleti pályaudvar tövében, kisemberek, munkások lakták, gangra nyíló szobakonyhák - vécé a folyosó végén. Egyszer olvastam egy felmérést: egy időben ez volt Európa legnagyobb népsűrűségű, legmagasabb átlagéletkorú területe, ahol egy emberre a legkevesebb zöldterület jut. De mi kivételezettek voltunk, mert nőtt az ablakunk alatt egy igazi, Nefelejcs utcai akác. Szó sincs róla, hogy szomorú gyerekkorom volt, vagy más efféle ordas közhely. Na ne. Gyönyörű gyerekkorom volt. Csak elég harcos. Olyan aszfaltvirág voltam, mint arrafelé mindenki. És egy csikágói kiskölyöknek sok mindenért meg kellett küzdenie, néha azért is, hogy eljusson a suliba, ugyanis én a kerülethatáron túli Radnótiba jártam, de az út átvitt a Hernád utcai iskola felségterületén, úgyhogy balszerencsésebb reggeleken az ember átverekedte magát. Innen azután Zuglóba költöztünk, a Füredi úti lakótelepre, és mi sem jellemzőbb a kor viszonyaira, mint hogy a kivételesen nagy, majdnem 100 négyzetméteres csikágói saroklakás meg a félakkora lakótelepi egy szoba két félszoba egyenértékűnek számított, és mi boldogan költöztünk, hogy hát megfogtuk az isten lábát. Mert a panelben volt központi fűtés, meleg víz és más efféle luxusok. Azután több mint tíz évig együtt szorongott az ötvenkét négyzetméteren három nemzedék: szülők, nagyszülő meg én. Onnan mentem gimnáziumba meg egyetemre, onnan mentem dolgozni, amikor megkaptam életem első fix, munkakönyves állását, még az egyetem előtt. Tizennyolc éves voltam és kétségbeesett, mert az angol felvételimen elszúrt egyetlen hétköznapi többes szám miatt úgynevezett előfelvételis lettem - más szóval egy évet várnom kellett, míg elkezdhetem az egyetemet.
- Ma is sajnálod azt az évet?
- Ellenkezőleg! Utóbb kiderült, hogy igazi főnyeremény volt. Óriási szerencsémre nem vittek el katonának, teljesen véletlenszerűen adódott ez a kérdezőbiztosi állás, és ma már tudom, hogy ez volt életem egyik leggazdagabb és legtanulságosabb korszaka. És máig, ha álmomból felvernek, el tudom hadarni azt a bonyolult, nem „szakmabeliek" számára értelmezhetetlen mondatot, amellyel startoltunk, amikor beléptünk valahova: „Jó napot kívánok, Békés Pál vagyok, a Magyar Rádió és Televízió Tömegkommunikációs Kutatóközpontjának munkatársa. Az ön nevét véletlenszerűen választottuk ki a választói névjegyzékből..." és így tovább. Ezt mindenütt ledaráltuk. Elbátortalanítóbb szöveget elképzelni sem lehet. Ráadásul a Magyar Rádió autóival jártunk vidékre, akkor még azok lestrapált, méretes fekete Volgák voltak, és volt egy pillanat, amikor jó dolgomban, mert olyan felnőttesnek vagy elegánsnak tűnt, vettem egy ballonkabátot... Most is látom magam, amint egy alföldi tanya előtt megáll a fekete Volga, kiszállok egy szigorú ballonkabátban, és eldarálom ezt a rizsát. Ettől tényleg csak megdermedni lehetett a hetvenes évek közepén.
- És miért érzed szerencsédnek, hogy ezt a munkát végezhetted?
- Megismertem az országot. Soha nem látott tájakat láttam, és soha nem ismert emberekkel találkoztam. A címeket valami matematikai véletlen módszerrel választották, hogy reprezentálják az országot. Nem volt telefonos kérdezés, nem éltünk semmiféle ma használatos technikával, oda kellett menni, és addig űzni az alanyt, amíg az ember elérte, hogy válaszoljon, persze megesett, hogy látni sem akarták, kirúgták. Volt, aki úgy hívott bennünket: „államilag támogatott magánlaksértő". A rózsadombi villáktól a paneleken át a legnyomasztóbb cigánysorig, mindenhová be kellett jutnom. Megesett, hogy késsel kergettek el egy háztól, de volt olyan is, hogy az alany addig nem volt hajlandó válaszolni, amíg végig nem ettem vele egy teljes disznótoros ebédet, plusz egy üveg rettenetes bort. És én ezt az egészet nagyon élveztem. Sokszor az az érzésem, hogy még most is többet tudok a hetvenes évek Magyarországáról, mint a mairól. Képtelen helyeken tettem fel végtelenül szimpla kérdéseket a rádiózási-televíziónézési szokásokról, például egy Ózd környéki löszfalba vájt barlanglakásban. A szoba közepén valami trónusszerű képződményen egy televízió állt, rajta kis horgolt terítő. De áram nem volt a lakásban. Szóval kultusztárgyként tartották a tévét, mert nézni nem lehetett. Nekem azonban követnem kellett a szabályzatot...
- Vagyis ki kellett kérdezned az ott lakókat a televíziónézési szokásaikról...
- Kötelező volt kérdezni.
- Miközben láttad, hogy nem vezet a falba villanydrót...
- Igen, mert a kérdőívet nem érdekelte, hogy van-e áram vagy nincs, csak az, hogy van-e tévé. Ha erre a kérdezett azt feleli: „nincs", vége a kérdőívnek. De ha azt válaszolja, hogy „van", végig kell kérdezni. És ő nem mondta, hogy nincs áram, viszont kiforrott véleménye volt a műsorokról. A beszélgetés gyertyafény mellett zajlott, de a kérdőíven ez mit sem változtatott. Utána, lábjegyzetben hozzá lehetett fűzni, hogy a kérdezőbiztosnak az a gyanúja, hogy ebben a háztartásban nincsen áram. De attól még ő elmondta, hogy több operett kellene, és én ezt leírtam.
- Kerek húsz év telt el a kérdezőbiztosság után, mire újból munkakönyves állást vállaltál, a Magyar Televízióban, addigra egyébként a munkakönyv intézménye is megszűnt. Közben író voltál, szabadúszó...
- Szabadúszó voltam és vállalkozó, attól kezdve, hogy befejeztem az egyetemet, vagyis 1980-tól folyamatosan dolgoztam fordítóként, óraadóként, nyelvtanárként. Akkor kezdődött el a gmk-világ, 1980-ban, és magam is, mint az évfolyamtársaim - képzett angoltanárok -, rögtön éltünk ezzel a lehetőséggel. Valósággal toboroztak bennünket.
És közben persze mindig írtam. Például az első novellámat, amely később meg is jelent, egy azóta talán lebontott miskolci szállodában kezdtem írni egy spirálfüzetbe, még kérdezőbiztos koromban. Az első kötetem pedig még az egyetem alatt, negyedéves koromban jelent meg. Ebben csak az volt a szokatlan, hogy noha fiatal írónak számítottam, tényleg fiatal voltam. Akkoriban, a hetvenes évek vége felé az volt a megszokott, hogy harminc körül jártak az első kötetesek. És akkor talán valaki rájött a kultúrpolitika moguljai között, hogy ez a helyzet milyen szánalmas, és egy csapatnyi fiatal író tényleg fiatalon kezdhette a pályáját. Például Nagy András, Márton László vagy a költők közül Bari Károly, Fábri Péter. És hát köztük voltam én is. Ráadásul szokatlan volt az is, hogy a prózaírók általában novellákkal kezdenek, én meg rögtön regénnyel. Azután az akkori légkörben ennek meg is lett a böjtje, a siker mellett volt irigység, kellemetlenkedés bőviben, és az ilyesmi meg tudja ingatni az ember önbizalmát. Úgyhogy azon nyomban elkezdtem kételkedni önmagamban, és a folyamatos kételkedés velem van azóta is. Egyébként meg hökkenten vettem észre, hogy bizonyos dolgok tényleg elkísérnek mostanáig. Nemcsak a kétely. Az is, amiről akkoriban írtam. Az első regényem, a Darvak egy gimnáziumban összeszokott csapatról szól, vagyis a korosztályomról, a nemzedékemről, az „enyimeimről". És a tavaly megjelent A bűntárs című regényem, ami először a Mozgóban jött folytatásokban: szintén. Kerek huszonöt év telt el a két könyv között, és engem is meglepett, hogy mennyi a párhuzam. Mármint a témában. Nem én vettem észre, egy barátom hívta fel rá a figyelmem. Azt mondta, akkor talán olyasmiről írtam, hogy mindabban, ami velünk történik, társak vagyunk, most meg inkább arról, ami a tavalyi regény címe: hogy bűntársak.
- Kifejtenéd bővebben, milyen bűnben marasztalod el a nemzedéked, benne önmagadat?
- Nem mondanám elmarasztalásnak. Talán inkább helyzetfelmérésnek. Időközben nagyon fölnőttem, és ha ez így megy tovább, még az is megeshet, hogy jövőre ötven leszek. Ilyenkor az ember hajlamos a helyzetfelmérésre. Nincs kecmec. Nincs több hárítás, hiteltelen azt mondani, hogy ami történt, azt a nagyok csinálták, nem én voltam, és hiteltelen azt mondani, hogy nekem, kérem, mindig a fejem fölött intézték a dolgokat. Aki ötven felé azt állítja, hogy nem tehet arról, ami vele történt, az hülye. És ennek az én korosztályomnak furcsa szerep jutott: tudniillik nem jutott neki szerep. Átugrották az események. Kivételek persze vannak, de mégis: a rendszerváltás előtt nem kerültünk helyzetbe, mert az akkori gerontokrata légkörben még fiatalnak számítottunk ahhoz, hogy igazán labdába rúghassunk. A rendszerváltás viszont a nálunk jóval fiatalabbaknak adott igazi lehetőséget, abban a félforradalmi légkörben - túl a harmincon - hirtelenjében már öregnek számítottunk. Sok velemkorúval beszéltem, aki úgy érzi: egyszerűen elszálltak fölötte a történések, kimaradt mindenből, és ez most már így is marad. Én pedig úgy gondolom, hogy ez a panaszkodás, bár van némi alapja, mégis fals. Az egyéni sorsokat mégiscsak az egyén irányítja. Talán valami ilyesmiről is szól A bűntárs - amellett, hogy krimiszerű kalandregény. Ami engem illet, mindenesetre befejezem ezt a „nemzedékesdit", amit tudtam róla, azt hiszem, elmondtam.
- Maradjunk kicsit még annál a fiatalembernél: az angolszász irodalom iránti vonzalmad is szerepet játszott abban, hogy a magyar és az összehasonlító irodalomtörténet mellett angolból szereztél diplomát? Vagy a nyelvek általában érdekeltek?
- Apám soha semmilyen nyomást nem gyakorolt rám, nem terelt a maga szakmája, az orvosi pálya felé, de két dolgot kimondottan forszírozott: a sportot és a nyelvtanulást. „És ezen túl, amit akarsz. Ha hülye maradsz, az magánügy. Sport és nyelv. Hogy legyen fizikumod, ami többé-kevésbé kiszolgál életed során, és hogy akármit tudsz vagy nem tudsz, azt több nyelven tudd vagy ne tudd." Ez volt az alapállás. Elkezdtem angolra járni. Anglia egyébként akkor az én szememben elérhetetlen világ volt, a nyelve pedig unikum. A tanár néni, akit valami ismeretség révén talált nekem a család, nyelvtanári értelemben talán nem volt fényes, de volt egy gyerekeknek szóló tankönyvsorozata, amely a Peter Panról szóló mesét kombinálta különféle nyelvtani feladatokkal... És akkor összetalálkoztam valamivel, ami akkoriban ismeretlen volt Magyarországon. Összetalálkoztam egy mesével, egy kultúradarabkával, ami olyan magától értetődő az angol közegben, mint itthon mondjuk a Hüvelyk Matyi. Egy képtelen mesefigura, akinek valami fül áll ki a sapkájából, és röpköd. Egy másik univerzum. És én az ő segítségével gyakoroltam az igeidőket, hogy „elrepült" vagy „el fog röpülni", vagy „elrepülőfélben" van. Erre vonatkoztak a nyelvtani gyakorlatok. Észre sem vettem, és belecsöppentem egy kulturális közegbe. Ráadásul egy klasszikus mese révén - csak most, amikor ezt mondom, jut eszembe: lehet, hogy ez belejátszott abba, hogy meséket is írtam. Nem tudom.
Mindez aztán a gimnáziumban kezdett komolyra fordulni, amikor fölmerült egy igazi angliai utazás lehetősége. Ugyanis egyszer csak megjelent itt nálunk Pesten, a hatvanas évek végén egy angol srác. Barátok gyereke, azt mondták neki a szülei, hogy itt van Európa térképe, hozzá ennyi meg ennyi pénz, menj Budapestre, és jelentkezz Békéséknél, akik neked enni-inni adnak. A csehszlovák-magyar határon, Parassapusztánál lenyírták a haját, mert hosszabb volt, mint az útlevélfényképen, végül félkopaszon beverekedte magát Magyarországra, és megérkezett. Csengetett, és elkezdett angolul beszélni az ajtóban, a Landler Jenő utcában, a Csikágóban. Ez a dolog hihetetlenül megrendített engem. Ez a szabadság, ez a természetesség. Hogy az ember felül a buszra, a vonatra, és elmegy, és megnézi. Utána én ezzel a sráccal egy hónapig együtt laktam, hálózsákban aludt a szobám padlóján. És eljött az az idő, amikor én látogattam meg őt Angliában. Tizenhét éves voltam akkor, és ez az angliai út megint valami olyan szabadságélményt jelentett, amit sosem lehet elfelejteni. Megérkezel egy idegen repülőtérre, alig tudod a nyelvet, rögtön azt mondják, hogy „kelet-európai, nagy a haja", és azonnal kábítószert kezdenek keresni nálad, megmotoznak, feltúrják a csomagodat, kinyomják a fogrémet, hogy hátha oda dugtad a narkót, leáztatják az ajándékba vitt tokaji bor címkéjét és megnyalják, hátha a ragasztóban csempészed be az LSD-t. Miközben fogalmad sincs, mit keresnek, hiszen egyébként gimnazista vagy a hetvenes évek közepén Magyarországon. De háromórás kutatás után végül mégiscsak beléphetsz Nagy-Britanniába. Ahol azzal fogadnak a barátok - hat hétre mentem, és a pénzem nem volt elég -, hogy vállaljak munkát. Ami tilos. De kifutófiúként lehetséges. Mondtam: kíváncsi vagyok, utazni szeretnék. Mondták: tűz! Tiéd a pálya! Az autópálya. Így azután végig autóstoppoztam Angliát és Skóciát.
- Hogy mennyire mély benyomást gyakorolhatott az az út rád, az is bizonyítja, hogy autóstoppos utazásokról - talán ezekről az angliaiakról is - írtad már egyik korai regényedet, a Szerelmem útközbent is...
- A Szerelmem útközben nem Angliáról szól, hanem későbbi autóstoppos útjaimról, és a másik utazás témájú könyvem, az Érzékeny útazások Közép-Európán át - ami máig nagyon fontos számomra, szintén nem Angliában játszódik. De ez mellékes. Az első úttal olyan muníciót kaptam, ami nagyon soká eltartott. Záporoztak rám a benyomások, talán évekig tartott, amíg megemésztettem mindazt, amit akkor láttam. És ez oltotta belém azt a meggyőződést is, hogy az ember olyan lény, aki utazik. Ez a természetes létformája. Mondjuk úgy: az ember lényegében szünet nélkül úton van. (Ezt különben már kérdezőbiztosként is megtapasztaltam.) Közben ismerkedik, tájékozódik, találkozik - úton, útfélen. És most, visszagondolva tematikailag, formailag is vonzani kezdett az irodalomtörténészek által egyébként igen egyszerűnek minősített regényforma, a pikareszk. Ebbe a regénytípusba tartoznak olyan alapművek, mint a Don Quijote vagy a Gulliver. Az ilyen regény szerkezetét maga az út adja, a főhős jön-megy, és miközben a csavargó baktat, megesnek vele a dolgok. Beléjük ütközik, mert az „úton állnak". De a pikareszk nemcsak regényszerkezet, hanem sokkal több annál: életmodell. Még az is lehet, hogy így élek. Egyébként az előbb említett Érzékeny útazások Közép-Európán át című könyvemben is ezt a szerkezetet használtam. Sőt ez a könyv sok szinten kapcsolódik az első úthoz, hiszen Lawrence Sterne-nek, ennek a 18. századi angol zseninek az egyik regényét parafrazálja - még a címet is félig-meddig tőle loptam. De írtam olyan regényt is, aminek a szerkezete más ugyan, de az utazás igen fontos szerepet játszik benne. A bűntárs egyik hőse Afrikától a Krímig, Üzbegisztántól a Hortobágyig repül, vonatozik, gyalogol.
Abból a könyvből egyébként, amit az irodalomtörténet a legelső európai - természetesen pikareszk - regényként tart számon (a szerző ismeretlen, a mű töredékes, a cím: Lazarillo de Tormes), valamikor színdarabot is írtam Szegény Lázár címen. Akár próza, akár színdarab, ezek az írások valahol ott gyökereznek a kamaszkori csavargások környékén. Ezt persze csak bizonyos távlatból látja az ember.
- Az angolszász irodalom iránti érdeklődésed, vonzalmad csak később ébredt fel?
- Ezek a dolgok összefüggenek. Az angol nyelvvel együtt beépül az emberbe egyfajta gondolkodásmód, kultúra, ami különbözik a magyartól. Engem azonnal megragadott és máig fogva tart.
- Ezt meg kellene magyaráznod.
- A rációnak, a szellem játékosságának egészen más jellegéről, szerkezetéről, hagyományáról van szó. Ez eltér a magyar hagyománytól, amelyet sokkal inkább a német és a francia minták formáltak. Noha olykor voltak nálunk olyan nagyágyúk - például a 20. század közepének csillogó esszéistái, Szerb Antal és Halász Gábor -, akik valamelyest „angolosan" gondolkodtak és írtak, emészthető, élvezhető stílusban, amely nem marad hozzáférhetetlen a többség számára, és mindmáig közizgalmas. Szóval ez az angol esszéhagyomány hatása. Ami pedig a szépirodalmat, a regényt illeti, és engem leginkább ez érdekel, ott beleszerettem a „fény századába", a tizennyolcadikba, Swift, Fielding és elsősorban Sterne világába. Azután meg - sokkal később - valahogy „beletanultam" James Joyce-ba. Nem adta magát könnyen, nagy erőfeszítés volt és nagy diadal - azután meg végtelen öröm. És Joyce később következményekkel is járt.
- Milyen következményekre gondolsz?
- Ez elég sokrétű. Először is, az ember, persze, csak aki elolvassa az Ulyssest, nemcsak hallomásból ismeri, szembesül azzal, hogy ami nálunk posztmodern címen a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején berobbant, majd uralkodóvá vált a magyar irodalomban és esztétikában - sőt félig-meddig még kényszerré is, mert igazán csak akkor rúghatott labdába az ember, ha errefelé tájolt -, azt már az 1920-as években „föltalálták". Alighanem ez volt az oka, hogy én soha nem tudtam különösebben felizzani a posztmodern „újszerűsége" iránt. Mert hát a tanulmányaim során ezt a nyelvi csúcsot és végpontot James Joyce-nál már megismertem. Olvastam, megtanultam, kreáltam is valamit belőle. Sosem éreztem úgy, hogy egy hatvan-nyolcvan évvel korábban is létezett írásmód igazi nóvum volna. Azt hiszem, ez volt a honi posztmoderntől való tartózkodásom egyik alapja. A másik is angol példa - nem komoly, csak úgy eszembe jut. Egy időben a haza kritikai életben az volt a kulcsszó, hogy „vendégszöveg". Vagyis mások műveiből átemelt részletek föllelése, lajstromozása egy-egy írásban - aki ilyennel nem élt, szóra sem érdemesíttetett, ez volt a legkorszerűbb eszköz. Csakhogy én Lawrence Sterne iránti rajongásomban alaposan elolvastam a Tristram Shandy című remekművet is, melynek az elején az író szelíd fityiszt mutat olvasóinak, körülbelül azt mondja: regényem tele van klasszikus szerzőktől vett idézőjel nélküli idézetekkel, remélem a művelt olvasó megleli őket. Zseniális, kétszázötven éves ötlet. Nincs ebben semmi különös, az irodalomban sincs új a nap alatt, mindanynyian elődeinkből élünk, lopunk, ahol tudunk és ezt néha „merítésnek" nevezzük, mert úgy szebb. Csak néha mulatságos az újszerűség iránti eksztázis.
Visszatérve Joyce-ra: az, hogy ő dublini ír, hogy egy különös, véres múltú kis ország fia, megint csak rengeteg gondolkodnivalóval szolgál. Merthogy ez az ír ember az angol nyelv géniusza. Vagyis - mint oly sok ír értelmiségi a nemzedékéből - a leghatásosabb világnyelven, angolul szidalmazza az angolokat, akik elorozták ír anyanyelvét. Erről nekem mindig a magyar nyelv jut eszembe, amely, ugye, diadalmaskodott, hiszen - a herderi jóslatra fittyet hányva - a nép és a nyelv fennmaradt, egyebek között Kazinczy Ferencnek és nyelvújító csapatának köszönhetően. Tehát mi győztünk a „nyelvcsatában", amelyet az írek elveszítettek. A kérdés már most egy másik szempontból nézve az, hogy ki győzött, ki vesztett hosszabb távon.
- Szerinted?
- Az ír nyelvet angolul sirató ír irodalom mindenesetre világhírű és világdivatos. A magyar irodalom még nem tart itt.
- A műfordításban - még ha elsősorban pénzkeresés céljából vállalkoztál is rá - valami intellektuális élvezetet is kerestél? Volt-e valamilyen ambíciód vele kapcsolatban?
- Volt és van. Nem csak a pénzkereset számított. És néha igazi, nagyszerű feladatok adódtak. Életem egyik legemlékezetesebb vállalkozása Nabokov Lolitájának a fordítása volt. Nyolc hónap, napi 8-10 órán át. Ma már ilyesmibe nem mernék belevágni.
- Pedig nem kimondottan vastag könyv...
- Viszont varázslatos. A nyelvi varázs volt a fontos, nem a terjedelem. Nem győztem gyönyörködni benne. És rágtam a körmöm, hogy képes leszek-e megközelíteni az eredetit. Nem a gépbe írtam, hanem magnóra mondtam, hogy halljam is a szöveget, érzékeljem a prózadallamot. Azután a szalagról gépeltem le, hogy tovább javíthassam. Ez talán az ifjúkor heve volt.
- A Lolita megjelenése akkoriban többet jelentett önmagánál, áttörésnek is számított, ilyen tekintetben nyilván a fordítása is többet jelentett egyszerű műfordításnál...
- Többet. Hát még amikor arra is felkértek, hogy írjak egy esszét a könyv utószavaként a nálunk akkor még alig ismert Nabokovról...! De már az első lépés, a fordítói megbízatás is igazi megtiszteltetés volt. Ennek egyébként hoszszú története van, ugyanis egy fordításba csempészett, erősen politikai zamatú szójáték miatt az Európa Könyvkiadóból egy időre kitiltottak. Ám Borbás Mária és Osztovits Levente, akik az Európa „újszerű" vezetői voltak akkoriban, egy trükk révén elérték, hogy az igazgató, aki korábban úgy döntött, hogy én oda többé nem dolgozhatom, mégis aláírta a szerződésemet. Azzal érveltek, hogy mást nem tudnak ezzel megbízni, mert a szöveg nyelvtörő, és itt van ez az ember... az első munkám révén ilyen hírbe kerültem, és...
- Az mi volt?
- James Thurbernek A Fehér szarvas című nagyszerű meseregénye. Beleszerettem. Egyetemistaként fordítottam le, akkor is egy jó megoldhatatlan feladatot választottam magamnak. Csináltam, mert izgatott, hogy meg tudom-e oldani. És amikor sikerült, arra biztattak, hogy vigyem be az Európába. Hihetetlen - mondta Borbás Mária, aki a fiatal fordítók „anyukája" volt akkoriban az Európánál. A szöveget korábban nagynevű fordítók adták vissza azzal, hogy lefordíthatatlan, és hogy nem éri meg a sovány honoráriumért a rettenetesen sok munka. De ez egy egyetemistának nem számított. Hát én megdicsőültem.
Mindeközben mellesleg zajlott a rendszerváltás, az én privát rendszerváltásom is, megnősültem, két gyerekem született, a feleségem gyesen volt, írtam a novellásköteteim darabjait, amelyek lapokban jelentek meg, és jelképes összegeket hoztak. És közben fordítottam szünet nélkül. Tehát olyan dolgozó ember voltam, akinek az egyik tevékenysége művészetszámba megy, a másik meg művészet közeli szakmunka. Illetve... ki tudja azt megmondani, hogy az igazán színvonalas műfordítás szakma-e vagy művészet? Nyilván mindkettő. Erről a témáról kötetek szólnak. Egy biztos, soha annyit az írói mesterségről nem tanul az ember, mint amikor fordítóként, szóról szóra, mondatról mondatra, szinte nagyító alatt látja egy nagy író remeklését vagy éppen botlását.
- Gyerekirodalmat a gyerekeid születésekor kezdtél írni?
- Hamarabb. Olvasó gyerek voltam. Nagyon sokat olvastam, szinte szüntelenül. Mesét, kalandregényt, nekem valót és nem nekem valót. Olyan mesét akartam írni, amilyet olvasni szerettem. Az első meseregényemet, A kétbalkezes varázslót Janikovszky Éva - a Móra főszerkesztője volt akkor - „felbujtására" írtam. Máig örülök a könyv sikerének - éppen mostanában, majd húsz évvel a születése után történt, hogy több nyelvre is lefordították. Nem egészen értem, hogy miért éppen most, de örülök felhőtlenül. Különben a gyerekirodalmat azóta sem hagytam abba, sőt egyre fontosabbnak tartom - olvasó gyerekek nélkül nincs olvasó felnőtt, és semmi esély arra, hogy az úgynevezett magas irodalom bárkihez eljusson.
A gyerekirodalom önmagában is vonzott, de egy csomó mindent csupán azért próbáltam ki, mert adódott. Mert felkértek. Azt kérdezte tőlem valaki, lenne-e kedvem hangjátékot írni, azt válaszoltam, jó, megpróbálom... de hogy kell azt? Azelőtt soha nem jutott eszembe, hogy ilyesmivel foglalkozzam, hiszen azt gondoltam, rendes író prózát ír, minden egyéb marhaság. De a hangjáték sikerült, és a rendezője, Kővári Kati azt mondta, hogy „telitalálat", és Gobbi Hilda, aki az egyik főszereplő volt, külön megdicsért. És nekem több se kellett. Megkérdezték, megpróbálkoznék-e a hangjáték színpadra alkalmazásával? Megpróbálkoztam. Azután lassanként drámaíró lett belőlem. Vagy az is. Mindenesetre volt egy korszak, amikor semmire sem mondtam nemet.
A legőrültebb ötlet talán az volt, amikor a Budapest Bábszínház fölkérésére egy Debussy-zeneműre bábbalett-szüzsét írtam, A játékkatona volt a címe. Csakhogy a kottát sem ismertem igazán, a tagolást - ugye, akik értenek hozzá, hangjegyre írják - úgy tudtam érzékeltetni, hogy a magnókazettának a számlálóját használtam: egy métertől nyolc méterig a főszereplő kivonul, kis táncot lejt stb... Mindenfélét kipróbáltam.
- Nagyon könnyen írsz?
- Nem. Pontosabban, nagyon nehezen... De visszatérve a „géemkázásra" és a szabadúszásra vonatkozó kérdésedre: amikor 89-ben végre eljött a rendszerváltás, hirtelen sokak szívébe belesajdult, hogy ez a szabadúszó értelmiség bizony megfulladhat, vagyis hogy a szabadság friss szelei jegesek, és hogy az annyira vágyott társadalmi fordulat nemcsak demokráciát és szabad választásokat hoz, de merőben új helyzetbe, kegyetlen versenyfeltételek közé kényszerülnek negyven éve egészen más feltételek közt élő embercsoportok.
- Lebontják a fejük felől télvíz idején az üvegházat...
- Így van. És ez kegyetlen csapdahelyzet is volt egyúttal, mert a magyar értelmiség jelentős része önként és dalolva vett részt abban a folyamatban, amely épp alóla, pontosabban alóla is kihúzta a talajt. És amikor ennek érezni kezdte a következményeit, akkor fölhördült, és egyetlen jajszó volt az ország, legalábbis az a közeg, amelyben én mozogtam. És akkor elcsodálkoztam. Mert nem mondom, hogy engem egzisztenciálisan nem érintett, de belülről és lelkileg semmiképpen sem, mert én addigra már - öreg szabadúszó lévén - „szokva voltam". Megjártam az „edzőtábort", az én viszonyaimban lényegi változás nem történt. A megkeresett forintok számában igen, de abban nem, hogy megállok a magam lábán, eltartom magam - fordítás, tanítás -, gyakran aránytalanul sok munkával, de az bennem soha fel sem merült, hogy tisztán a szépirodalomból meg lehet élni.
- Néhány kivételtől eltekintve máshol sem lehet megélni belőle.
- Hagyjuk a másholt. Közép-Európában akkoriban elég sokan megéltek az írásból. De a mi értelmiségünknek van egy sajátossága, amely - úgy látszik - örök. A sírás. Lehet, hogy „máshol" is így van, de én ezt ismerem közelebbről. Most már jó régen figyelem magunkat, a második rendszert koptatjuk együtt, ebben semmi változás. A sírásban erősek vagyunk és szilárdak, mint a kőszikla. Az okok néha eltérnek, az intonáció nem. A szocialista periódusban sírás a nyugati viszonyok után, nyugatias viszonyok közé kerülve a szocializmus volt előnyeiért.
És hogy ne csak az írókról beszéljek, például a színészbüfékben 81-82-83-ban mindenütt azt lehetett hallani, hogy „Bezzeg Amerikában, ott nincs ez az ócska repertoár színházi rendszer, ott keveseket választanak ki, de akiket kiválasztanak! Hát azoknak aztán nagyon megy!"
És mit hallottam ugyanezekben a büfékben ugyanazoktól tíz évvel később? Ugyanezt, ellenkező előjellel. Persze nem méltányos épp a színészekkel példálódzni, hiszen a jelenség általános. És általános, ősi a közmegegyezés abban, hogy ami van, az szar. Ami tegnap volt, azért, ami ma van, azért. És mindig vannak EZEK, akik mindenről tehetnek, voltak 87-ben, vannak most is, mert valakire mindig muszáj rámutatni. És mert persze EZEK tényleg mindig vannak.
- Milyen meggondolásból fogadtad el 94-ben Görgey Gábor - akkor művészeti igazgató - hívását az MTV-hez? Lehet, hogy ebben elsősorban a fix fizetés játszott szerepet?
- Sok minden játszott benne szerepet. Ez is. De leginkább az a hit, hogy itt lehet csinálni valamit, újszerű dolgokkal próbálkozni - irodalom a képernyőn, ez fontos. Bebizonyítani, hogy az irodalom a képernyőn is élhet. Meg ilyesmik. A szerkesztőséget, ahol dolgoztam, úgy hívták, hogy X stúdió, irodalmi, képzőművészeti és színházi műsorokat készített, vagyis IKSZ. Kétszer mondtam nemet, harmadszorra igent. Görgey utolsó mondata egyébként meggyőzött. Azt kérdezte: úgy akarod leélni az egész életedet, hogy ha írsz egy betűt, kapsz egy forintot, és ha nem, nem? Ezen el kellett gondolkodnom.
- Mert nem így akartad leélni az életedet?
- De, tulajdonképpen igen, csak rájöttem, hogy nem bírom. Idővel elfogynak a betűk. Vagy az alkotásból örömtelen, kényszeres termelés lesz. Ahogyan akkoriban az egyik kollégám mondta, aki már eljutott ebbe a fázisba: apám, legszívesebben belehánynék a laptopba, és utána megnyomnám a gombot: „print".
- És akkor először miért utasítottad mégis vissza az ajánlatot?
- Először is azért, mert voltak - mindig voltak, most is vannak - terveim: kötet, novella, színdarab. Amikhez egészen más életforma kell. Idő és csend. És megint csak idő. És úgy éreztem, ha elmegyek tévésnek, ezek elmaradnak. És mert - ebben sznobizmus is volt - fölmerült bennem, hogy a saját közegemben, amellyel nem éltem felhőtlen békében, de az értékrendjét azért átvettem, elég rosszul hangzik az a szó, hogy „tévés". És hogy ez megéri-e. És azért azt is fölfogtam - szemben másokkal az irodalmi közegben -, hogy ez egy szakma, amihez nem értek, tehát meg kell tanulnom, és azért nem voltam már óvodás, harmincnyolc évesen. Meg szerepet játszott a habozásomban a szorongás is, hogy hirtelenjében harminchat ember főnöke leszek. Abszolút kezdőként, hiszen nem mentem végig a szamárlétrán, ellentétben a saját irodalmi közegemmel, ahol végigjártam keményen. Végül vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam: igen. Mert ha az ember felé labda gurul, hiszen eszerint éltem korábban, akkor bolondság félreállni. És akkor belecsöppentem ebbe a televíziós hirigvilágba, amiről csak anynyit tudtam, amit az újságban lehetett olvasni, hogy ma éppen fejek hullanak, más fejeket visszaragasztanak, holnap meg éppen fordítva. Az is belejátszott, hogy igent mondtam, hogy akkoriban jelent meg egy novelláskötetem, aminek a sorsa lehangolt... Ez a rendszerváltás első etapjában történt, amikor egyebek közt a könyvterjesztés is összeomlott. Nem volt valami fölemelő. Mindenesetre abban a három évben, amíg érdemben hozzá tudtam szólni a dolgokhoz a televízióban, azt gondolom, sikerült összehoznunk egy kisebb aranykort. És ez nem öntömjénezés. Görgey volt a főnök. Volt pénz, volt lehetőség - és az MTV még egyeduralkodó volt. Mindezt viszonylag jól használtuk ki. Nagyon ésszerűen, okos és gyakorlott tévés kollégák segítségével, akiket közben megszerettem. És megtanultam egy szakmát.
- Meg céltáblája lettél különböző politikai támadásoknak.
- Persze. Ebben az országban ha valamit csinál az ember, természetszerűleg és automatikusan támadják. Az aranykor rövid volt. Amikor Peták István átvette a vezényletet, stúdióvezetőből azonnal lefokoztak, és nem sokkal később a következő elnök ki is rúgott. Így ért véget kalandom a Magyar Televízióval, amely szörnyű hely volt és az is maradt, miközben most is dolgoznak ott kiváló emberek is, néhányukkal ma is örömteli jó viszonyban vagyok, sőt együtt is dolgozunk. Mindenesetre az MTV-s korszak olyan volt, mint egy kemény terepgyakorlat. Rengeteget tanultam szituációkról, viselkedésekről, a munkahelyek hierarchiájáról, a hierarchia szabályairól, csupa olyasmit, amiről addig csak sejtelmem volt, de tapasztalatom nem.
- Jó főnöknek tartod akkori önmagadat?
- Az ember akkor jó főnök, és annak a szemében jó főnök, akinek engedélyez ezt, azt, amazt. Én a saját szememben puha voltam.
- Katonásabban kellett volna? Vagy terrorisztikusabban?
- Ez alkatilag kizárt dolog. De határozottabb lehettem volna. Annak viszont örülök, hogy sok fontos dolog történt, amíg ott voltam. Rengeteg színházi előadást vettünk fel. Irodalmi műsorok indultak, és értelmes dolgokon vitatkoztunk a kiváló színházi szerkesztővel, kritikussal, Koltai Tamással, hogy például hány és milyen - zenés, prózai, vidéki, pesti, nagyszínpadi, kamarai és így tovább - előadás kerüljön az 1-es vagy a 2-es csatornára és hánykor. Ezek voltak az értelmes és fontos kérdések. És gyakran egyet is értettünk. De persze amikor valaki a korábbinál hátrányosabb helyzetbe került, diszkriminációt kiáltott, sok volt a morgás, nekem meg az volt a benyomásom, hogy sosem találkozom a szellemi-művészeti világ örömével, csak az elégedetlenségével, amiért csak annyi történt, amennyire lehetőség volt.
- Tudniillik nehezen örül az ember felhőtlenül annak, ami kicsit kevésbé rossz, de még messze van a jótól...
- Természetesen, csakhogy utána minden megszűnt. Zéró. És a semmihez képest rögtön aranykorként ragyogott a tegnapi rossz. Így megy ez. Most egyébként, hál' istennek, megint vannak színházi közvetítések és irodalmi műsorok. És ez nagyszerű.
- Említetted, hogy 2002-ben visszahívtak a Magyar Televízióba, de már nem volt kedved visszamenni. Viszont régi kipróbált főnököd, Görgey Gábor akkor épp miniszter volt, te pedig az angliai magyar évad, a Magyar Magic művészeti vezetője lettél.
- A magyar évadot már az előző miniszter, Rockenbauer Zoltán is támogatta... Az igazi tervező-szervező pedig Bogyay Kati volt a Londoni Magyar Kulturális Központban. Tehát a nagy-britanniai magyar évad több párt és több miniszter szívügye volt, és így is kezelték. Végre egyszer valamit igazán normálisan. Rockenbauer, Görgey és Hiller egyaránt támogatta. És mindent meg is tettek azért, hogy működjön. Ami azért fontos, mert Magyarország határokon túli kulturális képviselete ebben a kivételes, egyedi és ezért emlékezetesen szép esetben nem merült el a belpolitikai iszapban.
Tehát - szerintem - a Magyar Magic kifejezetten szerencsés csillagzat alatt született. Az elvei egyébként hasonlóan működtek a vele párhuzamosan futó kisebb léptékű holland évadéhoz. Ez azért figyelemreméltó, mert Anglia és Hollandia feltehetően a két legpolgárabb ország Európában, sokkal kevésbé centralizáltak, mint, mondjuk, Franciaország. Az ottani évad szervezésekor a felek kölcsönösen betoltak egy adag zsozsót az asztalra, valamilyen arányban elosztották, és utána megszervezték központilag az egészet. Angliában azzal kezdődött a dolog, hogy kiderült: a kulturális tárca a szigetországban mindössze öt-hat éve létezik, mert valahogy az előző ezer évben nem miniszteriális úton „bonyolították" a kultúrát, az EU azonban megkívánta, hogy legyen egységes európai szerkezet. Erre a britek azt mondták, na jó - és létrehoztak egy kulturális minisztériumot. A következő meglepetés az volt, hogy amikor - kicsit karikírozva - megkérdezték a brit kulturális minisztertől, mit szólna egy ilyen évadhoz, azt válaszolta: remek ötlet, csinálják! Vagyis: magánügy. Ő nem ellenzi. De bátorító szavakon túl többet nem is tesz. Ez egy ilyen decentralizált országban azt jelentette, hogy minden egyes mozitulajdonosnak, színházi producernek, galériatulajdonosnak egyenként kellett feltenni a kérdést: „Önnek, az ön közönségének mi tetszene, mire lenne igénye a magyar kínálatból? Méghozzá úgy, hogy Magyarország anyagilag támogatja az eseményt, de csak egy részét - vagyis a rizikó az öné." Ekkor azután a glasgow-i galériatulajdonos, a bradfordi múzeumigazgató vagy a londoni színidirektor döntött: ez meg ez kell a közönségének, amazt viszont kösz, nem kérjük. Vagyis volt, akit érdekelt, volt, akit nem.
- Nem így természetes? Hiszen másképp nincs is értelme...
- Te erre azt mondod, hogy természetes. Én is. Csakhogy például Angliában egész sor magyar műfajra egyáltalán nem volt vevő.
- Például a népzenére gondolsz?
- Az autentikus népzene iránt érdeklődtek, sőt kifejezett siker volt. De, mondjuk, a profi néptánc nem kellett. Amint azonban kiderült, hogy ilyesmi nincs a Magyar Magic műsorán, lett is nyomban feljelentés zamatú sajtótámadás. Erre a brit sajtóban megjelent egy cikk: az ilyen népiegyüttesesdi sztálinista csökevény. Hát így. A másik vitatéma a képzőművészettel volt kapcsolatos. Miért nem Csontváry-kiállítást csinálunk, kérték tőlünk számon itthon. Miért László Fülöp-kiállítást?
- Hát ez tényleg elég különös volt, egy mesterembert, akár azt is mondhatnám, művészeti iparost - aki ráadásul az angol királyi családnak és az angol arisztokráciának volt a portréfestője - prezentálni mint magyar képzőművészetet.
- Nagyon örülök, hogy sikerült téged is ezzel a problémával provokálni, mert ez az igazi vitatéma, nem az általános rizsa. Nézzük a tényeket: a Christie's árverési ház, amely a világ egyik élvonalbeli cége, azt mondja: „Ebben van biznisz, rengeteg képe van itt László Fülöpnek, ráadásul akár el is adhatók. Megszervezek egy kiállítást a Christie's árverési csarnok melletti kiállítóteremben. Ez magyar. Ha önök mást gondolnak, semmi akadálya, de akkor fizetik. Napi tízezer fontért, amit akarnak. A László Fülöp-kiállítás viszont ingyen van önöknek, és általa Magyarország kap elképesztő reklámot egy olyan közegben, amely ugyan nem a legprogresszívebb modern művészet fogyasztója, de meghatározó réteg. Ez az ajánlat. Lehet mondani rá nemet is." Lehet, hogy ha a Magyar Magic nemet mond, ők akkor is megcsinálják a László Fülöp-kiállítást, csak a Magyar Magicnek nem lett volna hozzá köze. Mert biznisz. Egyébként - éppen a Christie's hatóereje miatt - ennek az eseménynek hihetetlen sajtója volt, és minden szalagcímben szerepelt Budapest és Magyarország, egyértelműen pozitív szövegkörnyezetben.
- Nem voltak ennek az évadnak olyan eseményei, ráadásul szép számmal, amelyek amúgy is megtörténtek volna?
- Hát hogyne. Csak tudomásul kell venni, hogy ezek világtechnikák, még ha mi lassan alkalmazkodunk is hozzájuk. Nem úgy kell felfogni a dolgot, hogy „nélkülem is megtörténne", bár ez persze sokszor így van. Hanem úgy, hogy „nélkülem elsikkadna". Mert így a különálló események piros-fehér-zöld keretbe kerülnek, és minden akció bekerül egy jól reklámozott logó alá. Az egyes elemek pedig erősítik egymást, emelik egymás presztízsét - természetesen csakis minőségi eseményekről beszélek. És például pusztán a Magyar Magic léte, a hír, hogy zajlik, többeket arra indított, hogy ők is szervezzenek valami magyar eseményt, mert ez most „trendi". És ez is volt a cél. „Trendivé" válni, ennek révén beindítani bizonyos folyamatokat, létrehozni személyi-művészi kapcsolatokat, amelyek aztán mennek tovább.
- Ez meg is történt?
- Persze. Színházak között, zeneművészek között. Aztán például kiadatott - nem magyar pénzből, de intenzív magyar támogatással - több drámakötet, a magyar darabok ott maradnak Angliában, és előbb-utóbb színre kerülnek. Vagy született egy negyven kortárs szerző műveit tartalmazó kötet. Korábban hiába próbálkoztunk volna ilyesmivel.
- Több fogyott el belőle, mint amennyi hasonló kötetekből el szokott fogyni Angliában?
- Hogy egy-egy műből mennyi fogy el, más kérdés. Elsősorban a terjesztőtől függ. De nekem azt mondták, jól fogy. Egyebek közt azért, mert az angoloknál az antológia nem olyan mellékes műfaj, mint nálunk. Más a kulturális helyi értéke. Közkedvelt, olvasott kötetfajta, ami tájékoztatja az olvasót egy addig ismeretlen terepről. És az én legnagyobb hökkenetemre a kötet bemutatóján nem fértünk be a könyvesboltba. Tényleg. Az utcán is álltak.
Az én föladatom egyrészt az volt, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek azért, hogy minél több magyar mű jelenjen meg Angliában, másrészt az, hogy az egészet itthon valamilyen módon képviseljem, menedzseljem, vállaljam érte a felelősséget, magyarázzam. Újra és újra el kellett mondanom, hogy ha modern, korszerű, részben piaci szemléletű megközelítésben gondolkodunk, akkor mi csak kínálunk, de ők választanak. Mondok egy példát. Egy színház utaztatása kifejezetten drága dolog. Ha arról van szó, hogy a nemzetközi terepen ki képviseli a magyar színházat, akkor mostanában a Krétakör Színház jön szóba, hiszen a hírneve bejárta Európát, és mára olyan pozícióba került, mint tíz évvel ezelőtt a Katona József Színház volt. A lehetséges megrendelők, a színházi fesztiválok, színházak és a többiek - nagyon kevesen vannak egyébként, akik egyáltalán hajlandók az ilyen kalandokra - azt kérdezik: mi a kínálat? Én pedig sorolom: a kínálat ez meg az... és amikor a felsorolás közepén tartok, ő közbevág: Krétakör van? Ami azt jelenti, ne is folytassam. Hiszen ő már hallotta, hogy Németországban, Franciaországban a Krétakör „bejött". És minek kockáztatni? Azt választja, aminek van referenciája. Ez persze örömteli győzelem, mert egy magyar színház Angliában is megméretik, de nem akarom eltitkolni, vereség is - hiszen a többi, akinek az érdekében mindent megpróbáltam, nem.
Egy másik esetben egy nagyszínház megrendelése a következőképpen hangzott: ajánljak nagyméretű, látványos, klasszikus nem zenés produkciót, ne jelentsen akadályt a nyelv, tehát legyen a sztori közismert. És ajánljak ötöt, hogy választani tudjanak. Azonnal fölhívtam az általam legtöbbre tartott kritikusokat, hogy gyorsan, gyorsan, hol az az öt? Mindegyik azt válaszolta, hogy öt nincs, de van három. Mégis összeraktam ötöt. Két hónap alatt kihajtottam a színházakból a videofelvételt. „Miért, ti nem csináljátok meg?" - kérdezték sértődötten mindenhol. Elvittem az anyagot Londonba, ahol egy hónap múlva azt a választ kaptam: „Sajnálom, uram, egyik sem üti meg a mércét." És én lassú égések közepette eloldalogtam.
- Tehát ügynökölnöd is kellett?
- Persze. Nagyon fontos, megtanulandó feladat. És sok mindent meg is tanultam. De a saját személyes ügyeimben sajnos sosem voltam képes rá, és még most sem megy. Valószínűleg neveltetésemből és belső görcsökből adódóan.
- Ez magától értetődik, nem?
- Nem értetődik magától, látom, mi zajlik körülöttem, és tudom, helyre, névre, befutóra, ki mit csinál. Vannak szép és nemes húzások, és hihetetlen alantas pedálozások. De ez mindig így volt. Az én „ügynökölésem" tehát mindig közügyekben zajlott. Mégis, amikor valamilyen általam fontosnak tekintett közügyben, éppenséggel A Nagy Könyv érdekében nyomultam, az egyik kolléga azt kérdezte: „Mennyi zsetont kapsz te ezért?" Ez a „kollegialitás" egyik szívhez szóló hangja volt. De ettől én még azt gondolom, hogy az embernek igenis érdemes ügynökölnie - főleg ha olyan „világterepről" van szó, mint, London.
- Akkor most beszéljünk A Nagy Könyvről, amely a te „piackutatásod" eredményeként került el hozzánk Angliából, bizonyos szempontból te voltál az importőr is. Nem akarom eltitkolni, hogy nem vagyok az ilyen típusú műsorok fogyasztója, híve sem igazán, tehát talán elfogult vagyok, bár elfogulatlan akarok lenni.
- A szándék nemes. Egyszóval a dolog, A Nagy Könyv eredetileg The Big Read címen futott a BBC képernyőjén, amikor én a Magyar Magic kapcsán sokszor fordultam meg Angliában. Ott láttam, megkedveltem, egészen izgalmas és újszerű dolognak tartottam.
- A műsort? Vagy amit remélni lehetett tőle, a hozadékát?
- Tudod, ez nem egy „műsor". Jelentős része persze pillanatnyilag a képernyőn látható. Így azután a hozzászóló kritikusok többsége a televíziós produkciót ítéli meg. Szívük joga. Mégis, A Nagy Könyv inkább mozgalom, amelynek csak egy töredéke fut a képernyőn. Igaz, a leglátványosabb töredéke, így is kell hogy legyen, hiszen a televízió hívja fel a figyelmet szinte mindenre. A Nagy Könyv a valóságshow-k technológiáját és szavazásra mozgósító erejét használja. Tehát szavazójáték az olvasás érdekében. A helyzet igen egyszerű: bármit beszélünk is az irodalomról, a művek értékéről és más effélékről, mindez érvényét és értelmét veszti, ha az emberek nem olvasnak. Márpedig nem olvasnak. Az MTA Szociológiai Intézetének egy tavalyelőtti felmérése szerint a 2003-as évben a megkérdezetteknek - reprezentatív minta volt - a 32 százaléka olvasott el összesen egy-egy könyvet. És ennek csak egy töredéke a szépirodalom. A tankönyv is beleszámított. Ugyanakkor a PISA-felmérés azt bizonyítja, hogy a szövegértésben nagyon rossz helyzetben vagyunk, mélyen a világátlag alatt. Ezek együttesen olyan tények, amikről persze tapasztalati formában mindannyian tudunk egyet s mást, legfeljebb a számszerűségüket nem ismerjük.
A következményeket az egész társadalom megérzi. De a legérzékenyebben természetesen az írók. Akiknek A Nagy Könyvben kitüntetett szerepük van, de csak amennyiben író és olvasó föltételezi egymást. Ez a játék nem az írókról szól, hanem a fogyatkozó olvasókról. Az ő kedvüket igyekszik egy játék, hangsúlyozottan játék keretében fölgerjeszteni. Hogy ismét könyvet vegyenek a kezükbe.
- És A Nagy Könyv hogyan késztet olvasásra? Hiszen csak szavazni kell, nem számot adni a műről, amit talán csak a moziban láttak. Vagy még ott sem, talán csak hallottak róla.
- Ki igen, ki nem. A Top 100-ba került művek nagyon érdekes képet mutatnak. Azt mondhatnánk, hogy ez a 100 könyv igencsak tarka - régi, modern, kortárs, bestseller, veretes klaszszikus és így tovább - irodalmi ízlésről tanúskodik, és igen jelentős részben nem készült film belőlük. Tehát a kritika talán jogos, de nem általános érvényű. Csak egy példát: A Zabhegyező az élvonalban van, nincs belőle film. A játék nem áltat azzal, hogy reprezentatív fölmérést csinálunk. Nem ígéri, hogy szociológiai fölmérést készít a magyar olvasóközönség ízléséről. Azt sem, hogy noha szeretnénk, hiszen ez a végső cél, mindenki olvasni fog majd. De azt sem mondja, hogy mindazok, akik szavaznak, olvasnak. Azt sem ígéri, hogy nem lesznek analfabéták, akik láttak egy mozit, és annak alapján elküldik a szavazatukat. A játék csupán megpróbálja fölkelteni azt a fajta érdeklődést, ami az olvasás előfeltétele. Az irodalom értésének előfeltétele az olvasás, az olvasásnak pedig az olvasás iránti érdeklődés. Itt tartunk. Az alapok alapjának alapjánál. És ez a játék erre szolgál. A könyvhéten azt hallottam, hogy megugrott az érdeklődés a Top 100-ba került könyvek iránt.
- A Top 12-be azonban már csak olyan könyvek kerültek, amelyeket megfilmesítettek. Egyébként miről beszél neked ez a lista?
- Egészében jó listának látom. Mindegyik regény igazi irodalom, és van köztük remekmű is. És persze vannak olyanok is, amelyek engem kevésbé vonzanak, de hát a listáknak már csak ez a természetük. Egészében véve nagyon feldob, hogy a huhogások többsége nem jött be. Nem vette át az irányítást a játékban az ócskaság, a filléres lektűr és a politikai görcs. Mivel a játék nem irodalmi értékekről szól, hanem kedvencekről, engem kifejezett elégedettséggel tölt el, hogy Magyarországon ez a tizenkettő a kedvenc. Amire persze lehet azt mondani: azon kisebbség körében, amely szavazott, és egyébként sokkal rosszabb a kép. Nyilván. De hát a parlament is csak azok szavazatai alapján áll össze, akik elmennek szavazni. Azt is lehet mondani, hogy sokan sznobizmusból szavaztak így vagy úgy. Nyilván ez is igaz. De én ma, a bunkóság diadalmenetének idején, a sznobizmust is sokra tartom. Bizonyos értelemben kultúrahordozó.
Ami mármost az adaptációkat illeti: olyan korszakban élünk, amikor a legtöbb sikeres könyv filmek alapanyagául is szolgál. Minden művet utolér a megfilmesítés, kivéve azokat, amelyek esetében a szerzők tételesen tiltják az ilyesmit, de hát ez elenyésző kisebbség. Egyszerűen fogalmunk sincs arról, hogy akik szavaztak a játékban, a könyvet olvasták-e, vagy valamelyik adaptációt látták. És az olvasók lekezelésének, megalapozatlan fölényeskedésnek tartom, ha valaki úgy közelít ehhez az egészhez: áh, úgysem olvasták... mellesleg azt is szeretném megjegyezni, hogy A Mester és Margaritából ugyan készült film, több is, de nem aratott sikert, és a Száz év magányt sem vitték vászonra. Mindezzel együtt a mozgóképnek nagy hatása van az ilyenféle szavazásokra, de ugyanez érvényes lehet fordítva is: ha egy könyvből készült film megjelenik a mozikban, azonmód megjelenik a boltokban a regény, és el is fogy. Vagyis a hatás kölcsönös, és a filmváltozatokat akár értékelni is lehetne: nemcsak elszívják az olvasókat, hanem sokakat olvasásra serkentenek.
- Az sem kedvetlenít el, hogy nagyon sokan szavaztak iskolai kötelező olvasmányokra és az úgynevezett ifjúsági irodalom népszerű darabjaira?
- Én ezt elég természetesnek látom. Mondjuk az, hogy Angliában a The Big Readben a Büszkeség és balítélet lett a második igazán remek - ott meg éppen ez a regény az iskolai kötelező. A harmadik egy éppen futó gyerekkönyvsiker lett, az első meg A gyűrűk ura. Vagyis ott is hasonló a kép. Igen, az ilyen játékokban a gyerekek, a fiatalok könnyebben mozgósíthatók. Így azután az ő ízlésük nagyobb súlyt kap az összképben. Végül is az az egyik legfontosabb cél, hogy a fiatalok ne hagyják abba az olvasást az iskoláskor befejeztével úgy, ahogyan azt ma minden statisztika nyomasztó tisztasággal bizonyítja.
És még valami: az első 12-ben rengeteg az alapolvasmány. Mondjuk, A Pál utcai fiúk. Lehet, hogy valaki százéves, és száz könyvet olvasott életében, de ha arról van szó, melyik a kedvence, akkor arra a délutánra fog visszaemlékezni, amikor nem tudott kimászni a fotelből, úgy lenyűgözte ez az egy könyv. Melyik a kedvenc? Ez a szavazófülke magánya.
Most, a Top 12 idején valamivel jobb volt a sajtója a játéknak, mint a kezdet kezdetén, de azért most is sokan jajongtak, és már a könyökömön jön ki a fanyalgás. Valaki meg azon háborodott fel az Egri csillagok kapcsán: „hogyhogy a játékszervezők nem veszik észre, hogy az egriek tömegesen az Egri csillagokra szavaztak?! Ez nem tisztességes!" Én meg csak ámulok: hát miért ne volna tisztességes? Az egriek nyilván városimázst sejtenek a dologban. És van is. A játék kiírásai között nem szerepel az, hogy az egriek nem szavazhatnak Gárdonyira, de az sem szerepelt, hogy a szabolcsiak vagy az óbudaiak nem foghatnak össze Krúdy érdekében. Csak nem tették.
- Vagy Nógrád megyében ne szavazhatnának valamelyik Mikszáth-regényre...
- Így van. És vannak irodalomsirató hangok is: egy írókolléga fájó szívvel panaszolta, hogy mi minden nem került be, ami megérdemelte volna. Persze hogy sok minden megérdemelte volna, hisz a magyar és a világirodalom végtelen. De mit tegyünk, nem így folyik a világ. Abban viszont hiszek, hogy hoszszabb távon ebből a dologból az irodalom egésze profitál, ha egy kicsivel tovább marad - kicsivel! - egy kicsivel nagyobb - kicsivel! - olvasóközönsége, mint e nélkül. A Nagy Könyv ennyit tud kínálni az irodalomnak.
- Vagyis nem több olvasót, csak az olvasók számának kicsit lassúbb csökkenését?
- Én ennyit remélek. A csökkenés ütemének lassulását.
- Azt sem, hogy új olvasókat toboroz?
- De, nyilvánvalóan azt is - a gyerekek közül. Akik fogyatkoznak. Mégis, éppen a gyerekek miatt nem tartom rossznak az ifjúsági művek nagy súlyát. Ellenkezőleg. És végül is az, hogy enynyien szavaztak, ennyien voltak hajlandók részt venni a játékban - mert hát a második fordulóban kábé kétszázötvenezren játszottak -, nagyon is örömteli. Pedig mindez csak előjáték, az igazi verseny csak ősszel lesz. Az iskolák, a könyvtárak környékén hallom is az örömöt. A véleményformálók véleménye, a főállású fanyalgás pedig egyre kevésbé foglalkoztat.
- Nem hiszem, hogy A Nagy Könyvvel kapcsolatos fanyalgás valami rendkívüli, kivételes dolog lenne. Szerintem csak része egy nagy, általános, össznépi fanyalgásnak. Jó ideje nincs már olyan ügy, amit ne kezdenénk ki. De talán sosem volt másképp.
- Igen, a rossz magyar tradíciók közé tartozik a rosszkedv. Legyőzhetetlen. Valahogy eleve kevesebb nálunk a jóindulat, mint másutt. Nekem leginkább az utcai mosolyok hiányoznak. Minden európai országhoz képest kevés a mosoly. Márpedig ez nem a szegénységtől vagy gazdagságtól függ. És az biztos, hogy a véleményformáló értelmiség sokat tesz az országos savanyúság tartósításáért. Igaz, ha a világállapotot nézzük, nyilván nincs sok okunk a derűre. Rossz, fenyegető irányba haladunk. De az itthoni rosszkedvnek nem ez az oka, hanem beidegződések és provinciális torzsalkodások. És ha lehet, akkor az ember az ilyesmiből vonja ki magát. Nem mindig lehet, de azért próba szerencse.
- Mennyire sikeresek ezek a próbálkozásaid?
- Azon vagyok, hogy sikerüljenek. Nézd, eddig alig beszéltem a családomról, és most is csak úgy, jelzésszerűen. Minden egyes ember élete véletleneken múlik, de azért vannak extrém esetek. Az én anyámat 1944-ben elvitték Auschwitzba az egész családjával együtt. Egyedül jött vissza. Elenyésző esélye volt, hogy életben marad. Az apámat 1945 januárjában kivégezték a nyilasok Pesten, három méterről lőttek rá, de elkapta a fejét, és a golyó gellert kapott a szem és a halánték közötti csonton. Miféle esélye volt, hogy életben marad? Hát annak miféle esélye volt, hogy épp e két ember házasságából megszületek én, miféle esélye volt annak, hogy létezem, és éppen az vagyok, aki vagyok? Nekem különösen meg kell becsülnöm mindazt, amit az élet adhat. Csak adalékként teszem hozzá, hogy néhány évvel ezelőtt elkapott egy betegség, és hirtelen szembe kellett néznem azzal, hogy mi számít és mi nem, mi fontos és mi nem. Azóta dolgozom azon, hogy az ilyen savanyú hangulatok, rosszfajta fanyalgások ne érintsenek, leperegjenek rólam. Nem mindig sikerül, de azért vannak eredményeim. Én azt gondolom, ha van esély a derűre, akkor lehetőség szerint élni kell vele. Miért ne?