2005 márciusában a havas, fagyos idő miatt késlekedtek a tavaszi munkák. Ennek köszönhetem, hogy sokéves hiábavaló próbálkozás után végre sikerült rávennem nagyrákosi polgármester-asszony barátunkat, élőszóbeli falutörténész-krónikást: mondja magnóra élményeinek, ismereteinek legalább egy töredékét. A reggeli fejés után húsz percre, fél órára, délután egy kazettaoldalnyi időre, harmadnap este majdnem másfél óra hosszára jött Eszti a szomszédból, azonnal betelepedett a „mesélőpad" sarkába a konyhánkban, és alkalomról alkalomra felszabadultabban, színesebben, ízesebben elevenítette föl, elevenítette meg gyerekkora meg a régi idők faluját, szűkebben annak egy jellegzetes őrségi utcáját (helyesebben tágas házbokrát), a Nemesszert.
Kilenc ülésben összesen hatórányi felvétel készült. Március 15-én nem véget ért, hanem megszakadt a monológ. Merthogy „fövette magát" [fölmelegedett] az idő, „fókodott" [fölszáradt] a föld, lehetett menni dolgozni.
Bognár Róbert
Az Emma néni házától indulok. A sárga parti temető felől az első ház. Agyagos út vezetett onnan Ispánk felé, és nyáron a por aranyló sárga volt. Ispánk Nagyrákoshoz tartozott közigazgatásilag, egyházilag, és onnan, azon a sárga parti temetői úton jártak át Ispánkról a rákosi református templomba. Mint polgármester nagyon szeretném elérni, hogy ne gyöpösödjön be végképp a két falu közötti út. Mert, ugye, ha valakinek a szülői ház felé begyöpösödött a gyalogútja, az nagyon rosszat jelentett.
Az első ház az Emma néni háza. Láttam a teljes leromlását, az épületek összedőlését, azt, hogy kis híja volt, hogy el nem tűnt az egész. Amikor az Emma néninek már csak egy tehene volt, de annyi ganaj volt az istállóban, hogy a tehen alig tudott kijönni az istállóajtón, mert soha nem szedte ki alóla. Emma néni azt magyarázta: azért, mert télen melegíti az egy szem tehenet, de igazából lusta volt kiszedni a ganajt a tehen alól. Emlékszem, mikor még mellettem gazdálkodtak a Paptagon... illetve hát a gazdálkodás, az túlzás, már nem sok mindent termeltek, de ott volt a földjük. Oda járt az Emma néni az anyukájával, Irma nénivel, meg a 17-es születésű bátyjával, Zoltánnal, aki a háborúban légnyomást kapott, és ahogy mondták: „egy kicsit bolondos". A gyerekek féltek tőle, mert furcsán viselkedett, nem fogadta el a köszönést, és nemigen beszélt. Egyszer, még kisgyerek koromban, krumplit ástunk, anyu hozta a krumpliásóknak az ebédet, és a Mariska keresztanyám, őt a Zoltán nagyon szerette, ővele meg édesapámmal úgy beszélt, mintha semmi baja nem lett volna, szóval a Mariska keresztanyám odakiabált neki, hogy „Zoltán, gyere ide! Egyél velünk!" Mire a Zoltán: „Én nem menek! Én már ettem. Megettem három almát meg két körtét." Ez volt az ebédje. Nem jött oda, de érdeklődve figyelt minket.
Az Emma néni anyukája, az Irma néni a tízes évek közepén került Nagyrákosra Egyházasrádócról. Összekommendálták a nemes Fölnagy család ivadékával, Fölnagy Gáborral, aki módos családból származott, de sok föld nem került neki, mert többen voltak testvérek. Tehát a ráduci leán meg a ráksi legin házasságot kötöttek, de megadták a módját, úgyhogy nem tegezték egymást, hanem magázták. Talán mert nem gyerekeskedtek együtt, vagy utánozni akarták a polgári szokásokat, nem tudom... Az ember csak az irodalomból ismeri ezt a módit. Aztán mentek, kaszálás volt, és menni kellett a száraz szénáért. Kezdtek rakodni. Ahogy az már szokás volt, a férfi rakta a szekeret, az asszony meg föladogatta a szénát. Csakhogy az Irma néni ilyet még sosem csinált, és nem úgy adogatta, ahogy köllött volna. Egyébként erre sokan kényesek voltak, például ha az apósomnak valaki nem jól adogatta, ő visszaszórta. Ha nem mondta is, a szándékosságot lehetett benne érezni. Véletlenül lepottyant, és előbb-utóbb rájött az anyósom vagy aki rakta neki, hogy hogyan köll elétenni. Tehát soha ne a háta mögé, és tunni kellett, hogy először az elejét rakja a szekérnek, aztán a hátulját rakja, aztán a közepét rakja, és a végén meg végig hosszában „beköti". Nahát a Fölnagy Gáborné nem tudta föladni. Akkor cseréltek, az Irma néni ment föl a szekérre, de azt sem tudta csinálni, egyáltalán nem tudta. Gábor bácsi nagyon türelmes ember volt, illetve kifelé nagyon nagy türelmet mutatott, lesegítette a feleségét a félig megrakott szekérről, a rét szélén volt egy fűzfa, oda leültette, és azt mondta neki: maga ide üljön le, nézze, hogyan köll csinálni.
Sajnos az Irma néni meg az Emma lányuk soha nem tanultak bele igazán a paraszti mesterségbe, és szomorú lett a vég, mert Gábor bácsi végső tehetetlenségében, egy betegség is gyötörte, öngyilkos lett, fölakasztotta magát.
Irma néni meg Emma néni ketten maradtak, próbáltak gazdálkodni. Volt nekik egy pár tehenük, elébb benne voltak a kettes típusú termelő csoportban, onnan kapták vissza őket. Az egyik tehénnek, a tcs-ről, az volt a neve, hogy Töcsö, a másikat, ha jól emlékszem, egyszerűen Szegfűnek hívták. Irma néni szántott, Emma néni vezette a teheneket, mert olyan két buta tehen volt, hogy nem tudtak egyedül menni. De persze nem volt jó az eke sem, semmi sem volt jó. Soha nem akkor szántottak, mikor köllött volna. Learattak, aztán megszáradott a föld, megszáradott a toru [tarló], és akkor szántották fel, mikor már nem vette be az ekét. Hogyha Irma néni fogta az eke szarvát, úgy sem volt jó, ha az Emma fogta, úgy sem volt jó. Később aztán Emma magához ragadta az eke szarvát, rettentő rondán beszélgetett azt anyjával amiatt, hogy nem jól vezeti a teheneket, de vele is csak mentek azok összevissza. Nagyon fájdalmas emlékem, hogy ütötték-verték azt a két tehenet. Nagyon-nagyon keveset termett a földjük. Valahogyan learattak, valahogyan hazaviszik a gabonát, el is csépli náluk a gép, de hát nem sok haszna volt a dolognak.
Volt a házuk végében, a patakon túl volt nekik egy ötven-nyolcvan négyszögöles kis konyhakertjük. Irma néni mindig abban kotorászott. Egyszer... ez szintén az ötvenes években vagy a hatvanas évek elején történt, az akkori tanácsrendszerben. A kisbírónak az volt a dolga a közérdekű közlemények kidobolása mellett, hogy mindenféle hivatalos papírt széthordozott. Többek között így március elején vitte az adóívet. Minden házhoz. Akkor tudta meg a paraszt, mennyi adót köll neki fizetni, hogy mit köll eladni. Egy bikát vagy elég lesz az erdőből egy-két szál fa. Mert ha nem fizetett, akkor aztán jött a végrehajtó, és vitt, amit ért. Persze nem az értékén. Ment a Nagyödi vagy hát tisztességes nevén a Nagy Ödön, ő volt a kisbíró, és látja, hogy Irma néni ott kapál a kertben. Kiabált neki, hogy „Irma néni, hoztam az adóívet. Hun van az Emma?" Irma néni meg: „Megyek, megyek!" „Hát nem köll, hun van az Emma? Odaadom neki, mert alá is köll írni." „Az Emma ott benn van." Az Irma néni nagyon nehezen ment, két bottal, nagy erővel araszolt előre, próbált minél előbb beérni a házba. Az Ödi meg csak mondogatta neki, hogy „nem kell, Irma néni, hát hiszen Emmával aláíratom." „Jól van, bíró úr, de hát az ördög nem alszik." Nagyon féltette, hogy a lányában hátha a kisbíró kárt tesz. Amiről szerintem szó sem lett volna, de hát ő így gondolta.
Maga a ház eredetileg nagyon szép, takaros ház volt, nagyon gondosan építve. Állított boronaház volt. Amikor ki-kidűlt egy-egy oldala, láttam, milyen szépen, kézzel kifaragott tüőfa [tölgyfa] sínbe állították bele a boronákat alul-fölül, és az volt betapasztva sárral. A nyers fára szalmás sárt kentek föl, és mikor az megszáradott, finomabb polvás [pelyvás] sárral tapasztották be, simára elsimították, mikor az is megszáradott, gyönyörűen fehérre meszelték. Nagyon szép volt az a ház, gyönyörű ablakai voltak, arányos, szép ház volt. De hát régi-régi megfigyelés, hogy ha a gazda nem megy föl a ház tetejére, akkor legyön a ház teteje a gazdához. A ház bizony összedűlőfélben volt, mikor Irma néni 1969-ben vagy 70-ben meghalt, és azután csak tovább romlott a helyzet.
Emma néni valamennyi időt dolgozott az őriszentpéteri cipőgyárban, ott takarított. Nem ment férjhez, megvolt az egyéni véleménye a házasságról meg a férfiakról, bár azért, mikor már öreg volt, akkor volt neki egy Farkas Jóska nevű kisrákosi hódolója. A téeszben volt állatgondozó, meghalt azóta. Úgy költözött ide, nem őrségi volt, hanem valahonnan úgy keveredett ide. Úgy tervezte, hogy az Emmával szépen együtt eléldegélnek, de bár ő maga is nagyon koszos volt, mégse volt maradása, mert - úgymond - „Nem bírom szeretni az Emmát, mert nagyon piszkos asszony". Igaz, ami igaz, a fehérneműgyár nem élt volna meg Emma néniből. Talán soha életében nem volt rajta bugyi. Nem vesződött vele. Szoknyát kicsit fel, lábat szét, és kész, kisebb-nagyobb dolgokat úton-útfélen el tudott végezni.
Az unokahúga, a Sebők Irma gondoskodása mellett végezte be az életét szegény. A ház pedig, hát az nagyon szép lett. Kicsit kicsicsázták ugyan, mert nyitottak egy ajtót az utca felé, de nekem a piros-zöld ablakkeretek tetszenek. Egy osztrák házaspár vette meg, régiségkereskedők vagy valami ilyesmik, faragott dolgokat hordanak át, talán Afrika északi partjairól, azokat árulják. Erre mondaná szegény édesanyám, hogy biztos kémek... Van nekik egy aranyos kis gyerekük, Tatyánának hívják.
A következő ház már nem az a ház, ami volt régen. A Mihály Gyuláné háza, hosszú, zsúptetős házikó volt az én gyerekkoromban. Nagyon finom, hideg, friss vizet ihattam ott, amikor meguntam a gyomlálást vagy tényleg megszomjaztam. Befutottam a „Lujcsa" nénihez, azt még nem tudtam kimondani, hogy Julcsa. Nagyon kedves néni volt a Mihály Gyuláné született Sipos Julianna. Volt négy Sipos lány. Ő, azt hiszem, 1905-ben született, aztán az Eszter 6-ban, az Emma néni 8-ban, az Irma néni meg 15-ben. Nagyon-nagyon kedves, jó asszony volt Julcsa néni, adott mindenkinek, ha volt miből. Abban a nagyon szegény világban, amikor a kenyér nagyon ritkán került az asztalunkra, a faluban még megvolt a szeginház. Abban a házban lakott a falu szegénye, vagy ha éppen nem volt falu szegénye, akkor beleköltözött egy szegény család. Ilyen volt a Szattáról ide származott Bokányi Jóska, aki elvette a Pongrácz Antal első házasságából született lányát, a Pongrácz Málvint. És a Málvin néninek született öt gyereke. Egyébként a Málvin néni most halt meg, pár hónapja, 83 éves korában. És annak az elsőszülött gyereke volt a Bokányi Jóska, 49-ben született, 48-ban vagy 49-ben. Hát nem volt kenyerük. Keresztanyja volt a Mihály Gyuláné, a Julcsa néni. Na most tudni kell, hogy részben rokoni alapon választottak keresztszülőket, részben pedig jobb módú házaspárokat kértek fel, mert akkor még komolyan illett venni, amit a keresztségi fogadalomban vállaltak, vagyis hogy segíti a keresztgyereket, őt magát, és nemcsak a nevelését. Tehát ruhát vagy hát ajándékot vesz neki húsvétra. És az életben egyszer egy teljes öltözet ruhát kellett venni, „szabályosan" a konfirmálkozás idejére, de akik számítók voltak, azok már a gyerek kisebb korában megvették a fő ajándékot, a korozsmát, mert a kisebb ruha kevesebbe kerül. Na de térjünk vissza a Bokányi Jóskához! Beállított Jóska a Mihály Gyulánéhoz, hogy „Julcsa keresztmama, idesanyám azért küldött, hogy adjon egy darab kenyeret". „Hát adnék én, keresztfiam, de hát nekünk sincsen kenyerünk." „Én nem bánom, keresztanyám, de adjon, mert valamit ennünk köll." Ezt mondta a Bokányi Jóska, és ez fönnmaradt: adjon, ha van, ha nincs, mert valamit ennünk köll.
Hát igen, abban az ötvenes években sokszor egyáltalán nem lehetett kenyeret kapni. Valamelyik nap beszélgettem az Annus nénivel, aki boltos volt Rákoson, és mondta, hogy azokban a szegény időkben nagy néha a Gömbös Sándor el tudta intézni, hogy ők is kapjanak egy-egy láda kenyeret Körmendről. De jobbára itt, a nagyrákosi boltban nem lehetett kenyeret venni, és csak Senyeházára, Bajánsenyére ment a kenyér, ami ide hét-nyolc kilométer. Az asszonyok már hajnalok hajnalán elmentek kenyeret venni, úgyhogy emlékszem: arra ébredtem föl, olyan négy-öt éves voltam, hogy anyu fölvesz az ölibe, és mondja, hogy „aludjál csak, átviszlek a Sáskákhoz". A Sáskáknál a konyhában beletettek az ágyba, az öreg Sáskáné keresztanyám, fogadott keresztanyám, betakargatott, aztán mikor felébredtem, akkor játszottam a mérleggel. Kétkarú, gyönyörűen kiszidolozott, réztányéros mérlegük volt, beletettem egy súlyt, és kibillegettem, mit kell belerakni a másik felébe. Nagyon tetszett az a mérleg, nekünk otthon nem volt olyanunk. Mert a Sáska Gizi meg anyám elmentek az erdőn keresztül Senyeházára kenyérért. Aztán vagy kaptak a nagyrákosi Gömbös Sanyitól, vagy pedig elkergették őket, hogy köll a senyeháziaknak. Aztán mikorra hazaértek, azt is elkövették néha, hogy törtek le a sarkából, és megettek egy picit belőle, pedig hát itthon sok száj várta azt a kenyeret, be köllött osztani. Ha kenyeret nem vehettünk, de volt lisztünk, akkor anyu sütött, de azt akkor is meg köllött enni, ha peneszes volt a külseje, épp csak levágta azt a részt. Volt, hogy már olyan édeskés volt, mert kezdett a kamarában fönn a kenyértartó polcon erjedni vagy megromlani, de egy darabját nem volt szabad eldobni, azt meg köllött enni. Nem lehetett újat sütni. Szegény apám sokszor megemlegette azt a kenyértelen világot, amikor később látta a sok eldobott kenyeret: „Nektek kellene újból a Rákosi-idü, majd megtanunátok böcsünyi a kenyeret." Mindig megkérdezte, hogy elfogyott-e a tegnapi kenyér, csak úgy vágta meg az újat.
A Mihály Gyulákról anyu mindig mesélte, hogy volt nekik egy Linda lovuk, amit az én nagyapámtól vettek, s az, hogy ott vett lovat az anyám szüleinél a Mihály Gyula bácsi, az egy kapocs volt a két család között. Csúfolódva szokták mondani, hogy rokonok, mert egy vásárban vettek malacot. De ez komoly volt. Hogy egyszer köttetett a két család között egy üzlet. Biztos a ló nagyon eladó volt, ő meg nagyon meg volt elégedve a Linda lóval, de anyám mindig emlegette, hogy volt nekik egyszer egy Linda lovuk, aztán...
A Mihály Gyula bácsi a helyi tűzoltó-egyesület oszlopos tagja volt. Parancsnoka meg szertárosa, mindenféle tisztséget betöltött. Minden év január első szombatján volt Rákoson tűzoltóbál, és a sors nagyon fájó fintora, hogy mikor halt meg a Mihály Gyula bácsi? Akkor, az 1969-es tűzoltóbál estéjére halt meg. És a tűzoltóknak meg köllött tartani a bált, és hát mindenki nagyon siratta ott, a bálon: egy lelkes tűzoltó, akit mindenki szeretett.
A Pakó-ház. Sok Tóth nevezetű család volt Zalalövő környékén, a Tóth Imre, csúfnevén a Pakó onnan került Nagyrákosra. Fuvaros ember volt, ő szállította körbe az üveges szódát a faluban, de szegény lovaknak elég sokat kellett időzni a kocsma körül, mert hát bevitte az öreg Pakó a szódát, aztán nagyon sokszor elfelejtett kigyünni. Gizi néni, a Pakóné ki is osztotta néha, törlesztett az Imre bácsinak, merthogy máskor meg őneki csórt föl az öreg. Nekünk ott volt szembe a telkünk, a templom meg a Mihály Gyulák között, odaláttunk. Imre bácsi hazaérkezett részegen valamilyen fuvarból, a Gizi néni levetkőztette, de úgy, hogy először röpült a csizma, utána meg röpült utána az öreg Pakó is, mert azt is ki szokta rakni a házból.
Gizi néni sorba szedte a munkák nehézségi fokát: mi van olyan, amit csak az ember tud, és mi van olyan, amit az asszony is meg tud csinálni? És, ugye, a férfimunka legyen férfimunka, ne üldögéljen a férfiember a kalapálószék mellett! Úgyhogy a Pakóknál mindig a Gizi néni kalapálta a kaszát, mert az könnyű munka volt őszerinte. De eljárt Gizi néni rendesen kaszálni az urával, keményen végezte a paraszti munkát. A lányuk, a Joli elköltözött Bajánsenyére, Imre fiuk 35-ben született, ő Pankaszra került. Nincs már meg a Pakó-ház, vagyis hát csak az eredeti, tömésfalú ház lett a szó szoros értelmében a földdel egyenlővé, mert a mögötte lévő hajlék [szoba], az megmaradott, meg az istálló is, mert az persze téglából épült. Nyaraló lett belőle, a legújabb gazdái, pestiek, még a gázt is bevezették, cirkofűtés van, összkomfort.
A Gréczi-háznak már csak a hűlt helye van meg. Illetve az se, mert a telek tulajdonosa annyi földet hordatott rá, amikor öt éve a vasútépítés idején ingyen lehetett, hogy a hűlt helyet is elfödte.
A Gréczik háza eredetileg Menyhárt-ház volt, a Menyhárt Zsigák lakták a református iskolával szemben, a mostani ELTE-üdülővel merőlegesen. Emlékeim szerint tömésház volt, olyan beosztásban, hogy elöl volt egy folyosó, jobbra kamara nyílott, szembe konyha, balra pedig az utcára néző ablakok. Emlékszek még az öreg Menyhártnéra, nem szerettem, nem volt egy kedves néni. Nagyon öreg volt, amire én emlékszem, két lánya volt, a Margit meg a Matild. A Menyhárt Margit keresztanyám, az maradott otthon, és az Ispánkról származott Gréczi Kálmán volt neki az ura. Igazán nem volt keresztelő anyám, csak öregkeresztanyám, de a keresztszüleink apját, anyját is így tituláltuk.
A Menyhárt Margit keresztanyám 74 körül halt meg. A keresztapám a nyolcvanas évek elején. Jó gazdák voltak, szerették az állatokat. Sok mindenben elsők voltak, példás rendet tartottak. Szép melléképületeik voltak, gyönyörű ólak, bolthajtásos ólközlettel, az istálló is nagyon szép volt, az is ilyen boltíves, nem kellett kilépni s úgy hátramenni a pajtába, mert volt egy ilyen pitvarrész. Jellemző volt rájuk az állatok meg a föld becsülete és szeretete, az alázat, hogy a föld meg az állatok hasznából élnek. A maguk lakáskörülményei meg sem közelítették az állatoknak a helyét. Az öregkeresztapám hordta szekéren ki a ganajt a mezőre, és úgy köllött a ganajkupacokat elhúzni kapaccsal, hogy körülbelül mindenhova egyenletesen kerüljön a földre a ganaj. Mikor a szekérrel előbbre járt, mindig odaesett a következő ganajkupac, ahol a tehénnek az első lába volt. Tehát a kupacok közötti távolság mindig ugyanolyan volt. Általában egy szekérből hét-nyolc kupac jött ki. Ha fél kupac maradt, a következő szekérnél kipótolta.
Nagyon sok komájuk volt, nagyon szerteágazóan tartottak mindenféle távoli rokonságot, sógorságot, de odáig menőn, hogy „a testvérem urának a testvérének a feleségének az unokatestvérének" a rokonságát is tudták, azt is atyafiságnak tartották. Édesanyámnak az az első emléke a Margit néniről, hogy ment az utcában, mikor anyu idekerült 39-ben, Rákosra, és nyitva volt nyáron a konyhaablak, és beszólt anyunak: „Na, Baksáné, hát mit főz? Mit süt?" Mondja édesanyám, hogy mit főz, meg hogy almás lepényt süt. Mire Margit néném: „Az is jó, ha zsír is van bent." És hát édesanyám nem tudta elképzelni, milyen az az almáslepény, aminek a tésztájában nincsen zsír. Hát nyilván, ugye, laskatésztához hasonló valamilyen tésztát csináltak ők, mert hát a zsírnak is szeme volt, azt sem lehetett mindenbe elpazalni [elpazarolni].
A Grécziék aztán azt a házat eladták a téesznek, mert ide építettek a tanácsházával, a régi jegyzőség házával szemben, ott volt egy telkük, oda építettek egy házat, ezt a házat pedig a hetvenes évek végén eladták a téesznek. Szolgálati lakás lett, a Horváth Feriék laktak benne. Ami mozgatható volt, a téesz elbontotta, a gyönyörű melléképületeket, a ház meg összedűlt...
A templom melletti üres ház az Iván Gyuláék háza. Az árok felőli gyönyörű pajtát éppen most bontatják le. Valószínűleg megindult a hátsó fala. Az Iván Gyula az egyik legjobb gazda volt, akkor is az övüké volt az elsőség, ha esetleg valakinek szebb termett. Statisztikailag nem teremhetett szebb, mert ők az elsőbbségre szokásjog alapján igényt tartottak. Van egy történetem erről. A Zsidu-dombon meg a hegybe, ott volt nekik földjük, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején. Nekünk meg itt a nagy tüőfánál, ami a nagyárokra szállt oda le, ott volt egy hosszú fődenk. Igazából nem a mienk volt, hanem a Szabó Szidié, aki anyámnak első unokatestvére volt, annak volt a mért földje, mert a miénk a Paptagon volt. A Völgyiné Szabó Szidi bent volt a téeszben, annak közelebb mérték, akik viszont nem álltak be a téeszbe az ötvenes években, amikor voltak ezek a különböző csoportú téeszek, azoknak a földjét eltagosították a lehető legmesszebbre. Ezért mi az ispánki szélen gazdálkodtunk, azon az öt-hat hold szántón, ugyanígy a Fölnagy Emma, akiről beszéltem, Sebők Tóni, Gaálok, Baksák, akik nem voltak benne a töcsökben, azok messze kerültek, akik bent voltak, a Kozicsok meg a Szidi néném meg mások, azok meg itt a házakhoz közel, ahol még meghallották a kakaskukorékolást. Ezek jobb földek is voltak természetesen, mert könnyebb volt kihordani a ganajt, mint a távolabbi földekre. Volt köztünk körülbelül száz hektár, 160 hold, ami a lövői állami gazdaságé volt, az gazdálkodott rajta, a nagy táblán, a heggyel szemben meg a Paptagon innen. A nagyárok, a nagybörű meg a szálos, az mind a lövői állami gazdaság használatában volt. Egy szó, mint száz, a Szabó Szidinek a közeli földjét mi használtuk, nyolc méter széles volt csak az egész, de lehetett olyan kétszáz-kétszázötven méter hosszú. Azon az éven burgundit vetettünk bele, takarmányrépát. Amikor éppen hogy csak kikelt, apám utasítására én rettenetesen megritkítottam, kiegyeltem picinyen, aztán nagyon jó volt az időjárás, sok eső volt, meg meleg volt, akkora burgundik termettek, hogy alig fértek meg a földben, nagyon gyönyörű volt. És az Iván Gyula bácsik meg mákot vetettek közé köztesként, és elhúzta a mák. Apám azt nagyon nem akarta, hogy a mienkbe mák legyen, egyszer, ott a templomnál anyám mákot vetett a burgundi közé, aztán apám egyszer megnézte, hazament, és kezdett a kamarában, a faragójában a gyalupadon dolgozni. Megy ki anyám, kérdezi, hogy mit csinál. „Abrakosládát csinálok. Abba teheted a mákot, azt etesd föl a tehenekkel." Így csúfolta ki anyámat, amiért nem a burgundi a legfontosabb neki. De mondom, az Ivánoknál az volt a szokás, hogy mindig vetettek közibe mákot. És nem nagyon nőtt meg a burgundijuk. Aztán megállt Gyula bácsi a mi burgundink végiben, azt mondja: „A te burgundid is szép, de a mienk, az csodálatos." Úgy volt vele, mint szülő a gyerekével, ha nem is olyan szép, neki mégis a legszebb.
Abban az időben, a hatvanas években, még otthon volt a három felnőtt gyerek, Gyuszi 39-ben született, az Irma 40-ben, Sanyi meg 43-ban, életerős, fiatalok. Nem volt annyi munka, amennyit ennyi erős, szorgalmas ember meg nem tudott volna dolgozni. Úgyhogy nagyon példás gazdaságuk volt. A Gyula bácsi agydaganatban halt meg a nyolcvanas évek elején, a Gyuszi is meghalt több mint tíz éve. Ők Körmendre építettek, elköltöztek, Sanyi átköltözött a családjával a Zsoldos Józsi házba. Az Irma meg férjhez ment 68-ban. Elza néni egyedül maradt, négy éve halt meg.
Emlékszem az Iván Gyula bácsi édesapjára, az öreg Iván Sándorra meg az öreg Gorza Sándorra. Szomszédok voltak, két jómódú gazda. A két öreg bácsi, mikor én ott Gorza-árokban öt-hat évesen őröztem a teheneket, azok mindig hívogattak, ők is ott őrözték láncon a teheneket, és mindig azon versengtek, hogy melyik unokájának leszek a feleségének. „Majd elvetetlek az unokámmal!" „Nem te veteted el, én vetetem el." A Fölnagy Gyula bácsi, a harmadik szomszéd az meg úgy dicsért meg, hogy „te olyan ügyes leángyerek vagy, hogy kilenc üres vármegyében nincs illen!" És én csak másnapra jöttem rá, hogy engem a Gyula bácsi igazából nem dicsért meg. De Gyula bácsi is nagyon szeretett. Állandóan jártattam a számat, minden egyinél [mindegyiküknél] otthon voltam. A Fölnagy Gyula bácsi nagyon kedves ember volt, ők voltak a harangozók a Harangozó Rozi néni után, akinek egy eltűnt háza van, majd ha odaérek, mesélek róla. De hogy mikor érek oda?! Ezeregy éjszaka meséje lehetne ez az én falumesém.
A Gorza-ház sorban a következő, az most, nemrégiben maradt üresen: a Gaál Etus elköltözött Pestre a rokonokhoz. Mellette a Moldováknak a háza, az a Szabó Gyuláé volt, anyai nagyapám testvéréé. A felesége Tímár Zsoldos Mária. Egyik gyerekük a Bita Kálmánné Szabó Szidónia (született 1911-ben), a fiuk pedig Nagyrákos első hősi halottja volt a második világháborúban.
Nagyon ügyes kezű asztalos volt a Gyula bátyám, és jól is gazdálkodott. Mi csak Szabó papának meg Szabó mamának hívtuk őket. Hogy a fiuk meghalt a háborúban, anyámat valóságosan lányuknak tekintették, minket meg Ilus nővéremmel unokájuknak. Ilus különben a keresztlányuk is volt, és mindig azt meséli, hogy ő annyira szerette Szabó mamát, hogyha ő beteg volt, akármilyen lázas, ha anyám elhítta a Szabó mamát, ő valamit csinált vele, és attól Ilus mindig meggyógyult. Az volt az orvosság, a Szabó mama.
Ötéves voltam, mikor meghalt 52-ben Szabó papa. Halványan emlékszem a temetésére, illetve nem a temetésére, hanem a nagy halotti torra, ami a háznál volt, meg arra, hogy a Szabó mama be sem ment oda a torba, hanem hátul a konyhában ült a sarokban, és nagyon sírt. Én az ölében voltam, és volt a falon a sporheld fölött két sárgaréz falvédő, teljesen egyformák voltak, és egy rúdon sajtárokat vitt rajtuk egy hosszú szoknyás nő. Furcsa kép volt nekem, mert mifelénk sose láttam, hogy így vittek volna vizet, de gyönyörűnek is láttam, és ugyanúgy rácsodálkoztam, mint az Emília néném disznótorában a gyöngyös lámpára meg a rózsás tányérra. Tátott szájjal néztem, odakerülök-e az asztalhoz, ahol a szép piros rózsás tányér van. Szabó mama egyedül maradt, és nem nagyon tudott már gazdálkodni, de azért kellett neki, mert valamiből meg köllött élni. Ezért aztán munkásokat fogadott, többek között az öreg Lampert Mihály volt nála ilyen segítség, vagy szóga, vagy nem is tudom, hogy igaziból mi volt a titulusa. Egyszer nagyon sok uborkája volt a Szabó mamának, aztán kikűdte Lampert Miskát, szedje le az uborkát. Mindennap uborkát köllött szedni, annyi uborka volt, és hát, ugye, olyan pösztörkülő munka volt, Lampert Miska nem szerette csinálni. Egyszer méregbe gurult, kivitte az ostort, aztán jól megcsépüte ostorral az uborkát. Az uborkára meg eső jött, jól megbokrosodott. Ahol eltörött, ott mindenhol újat hajtott, még többet termett. Így állt bosszút a Miskán az uborkák istene.
A melléképületek végében volt egy kis szoba, és a Szabó mama oda befogadta a szegény Pivonka Imrét. Ez az Imre egy szerencsétlen, írástudatlan ember volt, valamilyen szerzett vagy veleszületett betegsége folytán teljesen belefúródott a nyakába a feje, hatalmas nagy, púpos háta volt. Mindenki szerette. Mindent megfuserált. Abban az időben, ha egy fazék kilyukadott, az nagy baj volt, és az Imre tudott cinezni, alumíniumból meg tudta foltozni. Kívül-belül tett rá egy foltot, közötte meg bekente rozsliszttel, aztán nittszeggel összeütötte, és lehetett tovább főzni benne. Ha másnak nem volt jó, elhasználták moslékos fazéknak. A maga módján meg tudta a cipőt talpalni, meg tudta varrni, esernyőt meg tudott javítani, mindenfélét és mindenhol mindent. Babát faragott a gyerekeknek, játékokat faragott, sípot tudott csinálni, fűzfa sípot. Annus néni sokszor meséli, hogy a kis Anni, a lánya a vásáron vett babát eldobta, de amit Pivonka Imre a diófa alatt a padon csinált neki, azzal együtt aludt. A vásáron vett babát nem tekintette, annyira szerette az Imrét. Anyuhoz is mindennap bejött, és mindennap kapott valamit, volt neki egy külön tejeskannája. Mikor bejött a lottó, 56 után, és kitört a lottóláz, Imre is vett lottót a kis pénzecskéjéből, mert rettenetesen izgatta. Valakivel kitöltette, és az egyik állandó száma az ötös volt. És hát egyszer aztán kihúzták az ötöst, és ő ezt úgy értelmezte, hogy ötös találata van. Rettenetesen nehezen lehetett neki megmagyarázni, hogy ez az ötös találat nem az az ötös találat. 60-ban, amikor Nagyrákoson bevezették a villanyt, azt mondta anyámnak, ha őneki ötös találata lesz, akkor „Eszti néni, magának ide a folosóra veszek egy csillárt." De hogy miért a folyosóra, vagyis hát a picike tornácfélére gondolt csillárt, azt nem tudom. Végig a falubeliek gondoskodását, szeretetét élvezte, úgy halt meg hatvanas évek vége felé. Katolikus volt, és katolikusoknál délelőtt nem lehetett palástos temetést tartani, csak délután. A délelőttire azt mondták, hogy köpesz temetés. Köpesz, tehát kopasz, csupasz, a plebános nem viseli a fényes palástot. De megszegte a Falusi Jóska ezt az előírást, mert valami miatt csak délelőtt tudták eltemetni, április volt, nagyon hideg, nagyon-nagyon fújt a szél. Nem volt még ravatalozó, még a háztól hozták a halottat, de annyi nép volt, hogy csak úgy feketéllett a temető. Pivonka Imre: ővele megint kevesebb lett a falu.
Pecsári bácsi meg Pecsári néni. Ez volt a csúfneve vagy ragadványneve a Gréczy Sándoroknak, akiknek a háza ott volt a Szabó mama házával szemben. Nem tudom, hogy mit jelenthetett a Pecsári név, mindenesetre nem voltak kedves emberek. Vagy lehet, hogy kedves emberek voltak, csak hát a kinézetük! Félelmetes külsőt öltöttek. Én már csak a nénire emlékszem, pici gyerek voltam, elküldtek hozzá valamiért, keletnek nézett a bejárat, téglával kirakott grádics volt, és olyan kormos keze volt a Pecsári néninek, hogy tiszta fekete. Nem nagyon adott a tisztaságra. Fekete kendő a szemibe húzva, szikár magas asszony. Mondta, hogy várjak egy kicsit, bement, és hozott egy marok száraz szilvát, az volt a jutalmam, a gyereknek az ajándék. Aszalt szilva. Minden háznál volt, de nemcsak aszalt szilva. Általában mindenhol volt kemence, abban szárítottak szilvát meg gerezdekre vágott édesalmát. Csak a podvás édesalmát lehetett megszárogatni, mert abban kevés volt a nedvesség. A savanyú alma, az nagyon összeszáradott, és ha beletette a vízbe az ember, hogy megfőzi, akkor meg szétmállott. A kalákában végzett munkák, esti tollfosztás, tökmagköpesztés, kukoricaköpesztés után adtak főtt gyümölcsöt az utolsó este. Hőkkön [meleg kövön, értsd kemencében] sült perec [kalács] meg főtt gyümölcs, az volt utolsó este az áldomás. Az édes alma megmaradott egyben, gyönyörűen lebegett, és nem ment szét. A főtt körte felülmúlt mindent, az annyira finom volt. De legjobb volt mindez vegyesen. Ha volt bent körte meg szilva, akkor a színe is nagyon szép volt, az íze is nagyon csodálatos volt. Aztán ez volt a gyerek jutalma, vagy esetleg egy-két szem dió. Semmi egyéb. Egyszer az Iván Gyuláknál kaptam búzamálét, és azt hittem, olyan finom lesz, mint amit édesanyám süt. Csakhogy az Ivánoknál kispórolták belőle a cukrot, és olyan... olyan kicsit sós volt. Hömbörgettem a számban, hömbörgettem, aztán valahol kiköptem, nem tudtam megenni, mert nem olyan volt, amilyet anyu szokott sütni.
A Pecsári bácsit is kínálták egyszer valami étellel, betévedett valahova, ahol éppen családi ebéd volt, és őrségi szokás szerint rögtön kínálták, hogy „Pecsári bácsi, üljön le, egyen velünk". Mire ő: „Pecsári bácsi nem esz, mer a Pecsári bácsi már eszett otthon." Lehet, hogy vend származású volt, nem tudom. De az biztos, hogy nem sajátította el az igeragozást, nemigen lehetett érzéke hozzá.
Voltak olyan munkák, amiket a család, bármennyien is voltak, képtelen volt egyedül elvégezni, legelősorban is a gépcséplést. Illetve valamikor a kézzel való cséplés sem ment egyedül. Én még emlékszem, hogyan ment, mert volt már cséplőgép, de a zsúpos házaknál egypár kereszt kenyérgabonát (egy szekérre fölfért, mondjuk, hat-hét kereszt gabona) betettek a pajtába, körbejárható helyre, aztán mikor jött a téli idő, hogy ráértek, a pajta földjén cséphadaróval kiverték a szemet, úgy csinálták belőle a zsúpot. Azt se tudta egy csinálni, mert ez párban végzett munka volt, hogy minden oldalát érje, de hát a szomszédok összeálltak, vagy akik éppen tudtak cséphadaróval csépelni. Mert az egy olyan mesterség volt, hogy azt meg kellett tanulni. Nagy kézügyességet, nagy erőt is igényelt, de főképp hogy tudjon ütemesen, párban dolgozni. Mert amíg az egyiknek a csépje lent volt, a másiknak akkor fönt kellett lenni, és olyan szögben kellett leesni. Két bőrdarabbal egymáshoz erősített, három-négy centi átmérőjű mogyorófa bot volt a cséphadaró. Amit a kezükben fogtak, az egy kicsit vastagabb volt meg hosszabb, de a cséplő rész, a hadaró, ami kiütötte a szemet, az körülbelül méter hosszú volt. Úgy köllött csépelni, hogy össze ne akadjon a két hadaró. Mindig egymás mellé ütni, és amíg egyik fönt van, a másiknak lent kellett lenni, úgy kerülték egymást.
A gépcsépléshez legkevesebb tizenhét ember kellett. Ha messze köllött hordani a gabonát, akkor további egy-két zsákolóra volt szükség, de a tizenhetes szám általában meghatározó volt. A következőképpen nézett ki a helyzet: a gabonát a cséplőgép asztalára föl köllött kévébe rakni, oda kellett két kévedobáló meg két kéveoldozó. A kévedobálónak férfinak kellett lenni, a kéveoldozó lehetett férfi is, nő is, de általában nő volt. A kéveoldónak gyorsan kellett dolgozni, őtőle vette el a kévét az etető. Az etető a cséplőgép-tulajdonos állandó alkalmazottja volt, csakúgy, mint a gépész. Ő a géppel együtt ment, nem lehetett változó ember, részben mert borzasztó nehéz volt, részben mert veszélyes. De mondok egy érdekeset: a Pivonka Imre, aki nyomorék embernek látszott, ő volt az egyik legjobb etető, csak attul kellett félni, hogy le tud-e majd mászni, az nehezen ment neki. Az etető helyzete olyan volt, mintha egy súgólyukból egyenesedne kifelé: a teste derékig lent volt, a keze pedig kint, állandóan a dob fölött, a nem tudom hány százas fordulatú dob fölött. Nagyon sok olyan baleset volt, hogy elkapta a cséplőgép, és berántotta. Két férfi kévedobáló, két nő kéveoldozó meg az etető, és akkor, ugye, bent volt a gabona a gépben. Egyik végén kijött a szalma, a másik végén kijött a szem, oldalán meg kijött a törek meg a pelyva. Ahol kijött a szalma, ott állt két nő, egyik jobbkezes volt, másik balkezes, és egymás mellett állva vásott favillával „vágták" a szalmát, vagyis szépen renden sorba rakták, összerendezték a szalmát. A nyársemelő vasvillája tartotta az elejét a szalmának, a szalmavágók pedig egyforma szélességű, egy-húsz, egy-negyven széles sorba rendezték, rendbe vágták. Az embernek sokszor a nyelve lógott, de vágni kellett, mert megfulladott volna a gép, és voltak olyan kévedobálók meg kéveoldozók, akik meg akarták fingatni a szalmavágó lányokat (és mellesleg utána az összes munkafolyamatot), és sokszor könyörögni kellett, hogy egy picit lassabban etessék a gépet. A szalmát aztán a nyársoló juttatta el a kazalra. A nyárs lucból vagy erdei fenyőből kifaragott, simára csiszolt, hegyes végű, vékonyodó, öt-hat méter hosszú rúd volt. Arra kellett fölügyeskedni, fölnyársalni legalább három-négy méter hosszan a szómát. A nyársoló kiegyensúlyozta a nehéz terhet, és könnyed mozdulattal vitte a kazalra.
Két pár szalmavágó volt. Felváltva vágták a szalmát, és voltak a polvások [pelyvások], mázsáláskor váltottak. A gépész mért. A zsákok egyforma nagyok voltak, otthon szőtt, cikkölős zsákok. A cikköl azt jelenti, hogy dísz volt benne, a takács beleszőtt egy színes csíkot, kéket vagy pirosat. Az egyik oldala nagyon sűrű, apró öltésekkel össze volt varrva, úgyhogy nem esett ki belőle egy szem sem, a madzagnak pedig, hogy ne foszlon, mint egy gomblyuk, ki volt varrva a likja, és minden valamirevaló családnál bele volt hímezve a monogram. Cséplés előtt a gazdasszony összekészítette a zsákokat, ha valamelyikről le volt szakadva a spárga, azt kipótuta, meg hát köllött két váltás, tehát olyan tizennégy-tizenhat zsák. Amikor beszolgáltatás, leadás volt az ötvenes években, akkor meg több is. Tehát négy asszony volt, aki szalmát vágott meg hordta a polvát, és volt egy, arra bármilyen ember jó volt, aki a töreket szedte el. A töreket favillával kellett elvinni, attól függően, milyen messze volt a szalmakazal. Ameddig a szalmakazalra így kézből rá lehetett dobni, addig oda köllött vinni a töreket, de volt olyan hely, ahol félrerakatta a gazda, aztán azt tette legelőször az állatok alá, nem köllött azt elhordani a kazalra. Más dolog a polva. Például nálunk a szalmakazal alá volt csinálva egy fakeret, amire rárakták a szalmát, ott volt a polváslyuk, oda beraktuk a polvát, és télen az abrakra rákevertük, azt is föletettük. Azért volt polvarosta, törekrosta minden háznál, hogy a port, szemetet kirostálják. A törekrosta mogyorófa szijácsból volt öszszefogva, jól megrázogatták benne a polvát, töreket, kipotyogott a por, fölül megmaradott a tiszta anyag. Különböző nagyságú lyukúk voltak ezek a rosták.
Tehát akkor a hét nő megvan: két kéveoldozó, négy szalmavágó meg a törekes. A többi munkát női munkaerővel nem lehetett csinálni. Volt, ugye, két kazalrakó, két kévedobáló, egy nyársemelő, három nyársoló, az mindig kellett három, sokszor a létrán kerülték egymást, de az ügyesebbje letette, mint a tűzoltók, a nyárs végét, és azon lecsúszott. És akkor még voltak a zsákolók, legalább ketten. Az összesen tizenhét.
Volt olyan év, hogy tizenöt helyen voltam cséplőgépnél, s mindenhol szalmát vágtam. Hogy megszolgáljam, hogy visszagyüjjenek kölcsönbe hozzánk. Hogy el tudjunk csépüni [csépelni]. Én, mondjuk, olyan szerencsés voltam, hogy tudtam jobbról is meg balról is szalmát vágni, az még egy külön dolog volt, hogy amikor meghívták a szalmavágókat, akkor arra is gondoltak, ki tud csáról meg hajszáról szalmát vágni, ki kivel tud párban. Én legtöbbet a Németh Idus későbbi sógornőmmel meg az Orbán Marival voltam. Nagyon nehéz munka volt, mégis jó, mert csapatmunka volt, és voltak fiúk, a nyársolók meg a nyársemelők között, akik tetszettek nekünk. Többek között az Idusnak is ott kezdett udvarolni a Laczó Feri. A Kucsár [Kulcsár] Tóni bácsiéknál csépüt a gép, én meg az Idus szalmát vágtunk, a Laczó Feri meg nyársoló volt. A diófa alá volt terítve a reggeli, aztán az ebédnél már mindenki tudta, ki hol, mert minden jóravaló marha is megtalálja a helyét. Idus nekilátott ebédezni, de abban a pillanatban elkezdett jujgatni, hogy be van erőspaprikázva a kanala. Egykettőre kiderítettük, hogy a Laczó Feri fejezte ki ilyenformán az érdeklődését, és aztán szegény Iván Jóska egyszer csak megszólalt az asztalnál, odafordult az Idus édesapjához, aki, ugye, később apósom lett. Azt mondta az Iván Jóska: „Estván bátyám - kis szünet - szóval, izé, ebből szerelem lesz." Megjósuta. Apósom meg, szegény, nagyon konzervatív, lányát féltő ember volt, és még Idus kapott miatta, hogy Laczó Feri bekente neki a kanalát erőspaprikával, pedig hát más semmi nem volt... A polváslyukban amúgy jól meg szoktak bennünket bögyözni a legények, meg hát voltak kevésbé ártatlan esetek is az aratáskor. Mesélik például az esetet, amikor a hírhedett Áron bácsi egy bizonyos lányt tanított éppen a szerelmi életre, aztán hát, ugye, a lánynak szokatlan volt a dolog, annál is inkább, mert Áron bácsit valami irtózatos nagy szerszámmal áldotta meg a jóisten, aztán valahogy így volt a párbeszédjük:
- Jaj, Áron bácsi, meghalok!
- Az nem lehet, édes lelkem...
- Áron bácsi, beszarok...
- Az meglehet, édes lelkem.
Más alkalommal:
- Áron bácsi, nem bírom ki.
- Száz forintért ki köll bírni...
A gépcséplésen kívül kalákában végzett kölcsönyös munka volt a krumpliásás. Volt olyan ház is, ahol tíz asszony szedte egész nap a krumplit. Kettesével álltak egymás mellé, két-két sort ásott mindenki, és két kosaruk volt, egyikbe az öregjét dobálták, másikba az apraját, a disznónak valót. Aztán fölöntözték a szekérre. Volt egy aprónak való szekér meg egy másik. Akkor még nem volt krumplibogár, abban az időben nagyon-nagyon jó krumplitermések voltak, sok termett ezen a vidéken. Meg kellett is, mert hát a disznóhizlalásnak az volt az egyik alapja, meg a családra is sok elfogyott.
A Baksáknál mindig tízen szoktunk krumplit ásni menni. A Paptagon túl, ott volt nekik a krumplijuk. Emília nénémmel már reggel elvittük a tányérokat, meg vittünk demizsonban vizet, vittünk kenyeret, evőeszközt, úgyhogy délben, mikor jön Emília néném, már csak a fején kosárban, meg a kezében szintén kosárban hozza az ebédet. Ilyen ebédek voltak, hogy paradicsomos káposzta vagy tejfölös bab meg valamilyen kőtt rétes, kőtt kifli. Általában kelt tészta volt a második, az első meg valami főzelék. Feltét meg hús nélkül. Cséplésben általában majorságot (tyúkot vagy csirkét vágtak, abból ragulevest főztek, mi úgy mondtuk: becsinált leves), vagy volt olyan, aki lesütött húsból, tehát a zsírban eltett száraz húsból gulyást főzött. Aztán a legeslegutolsó időben elképzelhető volt esetleg, ha valaki hentesnél vagy mészárszékben vett húsból főzött, de az is csak gulyás volt. Tehát nem volt az, hogy leves meg valami húsétel meg tészta. Cséplésbe a tartalmas leves után rendes parasztrétes vagy fánk vagy kigyurétes vagy valami más finom kelt dolog. Kalács. Az is elképzelhető volt. Előző nap megsütötték kemencében a kalácsot, az is nagyon finom volt, már ha olyan helyen dolgozott az ember, ahol szívesen elfogadta az ételt, ahol tiszta volt a konyha. Na szóval, krumpliásáskor nem volt hús. Este meg szeletes krumplit sütöttek, amit lehordás után ettünk meg, vagy dödöllét vagy krumpligánicát paradicsommártással. Meg voltak a tejes levesnek a különböző fokozatai. Tejes rizsleves. Vagy hosszútésztával. Vagy mutymuruttyal: lisztbe öntöttek forró tejet, azt meg beleöntötték a levesbe, és olyan összevissza alakzatban megfőtt benn. Én nagyon szerettem a tejes mutymurutyot. Nagyon emlékezetes krumpliásás volt, hogy egyszer az Öreghegyen ástunk krumplit a Laczó Sándoroknak, és még élt a Laczó mama, a Laczó Sanyi bácsi édesanyja, és az is ott volt velünk. Megfőzte az ebédet, és ott maradt délutánra velünk krumplit ásni, merthogy „nem fogy ki". Mi mondtuk, hogy kifogy, Laczó mama, maga csak menjen haza, aztán főzzön nekünk szilvás gombócot. És főzött nekünk nagyon-nagyon jó szilvás gombócot meg tejes levest. Hogy mi mennyit emlegettük! Micsoda öröm volt, hogy finom szilvás gombócot kaptunk a krumplilehordás után!
Egy másik közös munka volt, hogy ősszel letördelték a kukoricát a mezőn, hazahordták szekérbe, körbeöntözték a pajtában, ott egy-két nap még magában tovább érett, hogy könnyebb legyen fosztani, mert nagyon sokszor nem érett meg a kukorica, mert vagy kezdték bántani a vadak, vagy későn indult. De magában egy kicsit megengedte magát, aztán akkor mentünk kukoricafosztóba, pokrócot is vittünk, abba betakartuk magunkat, aztán volt, aki kifosztotta, volt, aki eligazította, mert nem volt még góré, amit lehetett, azt mind föl köllött kötözni. Tehát hagyni kellett két-három vagy négy sásot a kukoricán, és voltak, akik kötözték és szép rendben egymásra rakták. Volt, hogy két-három este is mentünk egy házhoz, mert nem fogyott el egy este. Aztán nappal az otthoniak rakták a felkötözött kukoricát a rudakra, az eresz alá a csöpögő mellé, oda, az östyök alá [üstök = a zsúptető oromfal fölé nyúló része], megsütötte a nap, szellőzött, megszáradott ott a kukorica, meg nem bántották ott az egerek, nem tudták megrágni. Aztán természetesen voltak csövek, amiket nem lehetett megmenteni, mert nem maradott sás rajtuk, azt fölöntözték a padlásra, meg a kemence hátára fölhordták, hogy minél előbb megszáradjon, hogy a disznó még abban az őszben meghízzon tőle.
A kukoricafosztást férfiak és nők is csinálták, a tökmagköpesztést meg a tollfosztást csak asszonyok. Általában a konyhában, de ha kicsi volt a konyha, a hátsó szobába mentünk tökmagot köpeszteni vagy tollat fosztani, mert volt bent egy vaskályha, amivel lehetett melegíteni. Közben a férfinép esetleg gráblafogat [grábla=gereblye] farigcsált vagy lefeküdt. Három-négy este is beletelt, mire elfogyott a tökmag vagy a toll egy-egy háznál. Lányok is jártak tökmagköpesztőbe meg tollfosztóba, és az érdekelt fiúk, amikor a kocsma bezárt, jöttek lesőbe, és addig-addig rendetlenkedtek az ablak alatt, amíg a ház asszonya vagy a gazda be nem hívta őket. Akkor a fiúk leültek, megvárták, amíg vége lett a munkának tizenegy óra környékén, és hazakísérték a lányt, akinek udvaroltak. Voltak „csokis legények", ilyen volt többek között a Kozics Elek. Ha jött, az mindig Sport vagy Mitugrász csokit hozott nekünk, lányoknak. Jómódúak voltak, aztán mindig hozott csokit. Nem is Sport, hanem Gól szeletet. Gól meg Mitugrász. Meg Aranydesszert. Az is volt. Picike kis kocka.
Akihez nem kellett menni, azt nem illett hívni. Már jó előre egymás tudtára adták, mi a helyzet. Például: „Hát nekem az idén nem sok tökmagom van." Szóval ez is kölcsönyös munka volt, amennyit én segítek neked, annyit te is nekem, de azért ezt nem vették szigorúan. És ami ebben nagyon fontos: az akkori lányok, az azoknál a házaknál felnövő gyerekek legalább hallottak magyar nótát, hallottak műdalt. Ment az egymás ugratása, meg mentek mesélések, de az est nagy része énekszóval telt el. Népdalt keveset énekeltek, legfeljebb csak amiket a gyerekek hoztak haza az iskolából, hogy Gábor Áron rézágyúja meg A csitári hegyek alatt. Énekeltek viszont balladákat, amiket itt, a környéken költöttek egy-egy megtörtént esetről, tragédiáról. Hogy azt mondja:
Zalabaksa, Kósa Ferenc házánál,
Kinek nem volt több gyermeke lányánál,
Féltették őt még a széltől is szegényt,
Munkaképpen befogadtak egy legényt,
Hogy a dologgal ők könnyen bírjanak.
Igaz hogy ők azt mondták az ifjúnak,
Hogyha beáll őhozzájuk cselédnek,
Nekiadják Annuskát feleségnek.
De ők arra rá bizony nem gondoltak,
Hogy siralmas vége lesz a dolognak,
Két évig a legény csendesen elvárt,
Harmadikon megkérte az Annuskát.
De a szülők azt mondták a legénynek,
Nem adják ők lányuk ilyen szegénynek...
A vége az, hogy vasárnap elmentek a csesztregi templomba együtt, és mikor mentek a templomból haza, a fiú először agyonlőtte a lányt, aztán önmagát. Lehet, hogy abban az időben nem úgy volt, mint most, hogy Salgótarjánban az utcasarkon pofon vágnak egy rendőrt, és fél óra múlva már ezzel cukkolják a Rendőr Zolit a Benke Évi boltjában. Akkor meg a harmadik faluban, Csödében vagy a negyedikben, Zalabaksán csak a legközelebbi vásárkor vagy búcsúban tudták meg a szomorú históriát, vagy ha éppen valahol valaki valakivel találkozott és elmondta. És ezek a történetek számot tarthattak arra, hogy valaki így örökítse meg őket. Ott van az, hogy „Vén Orbánné piros bugyogóját Egerszegen jól kiporuták". Ez a Gaál Etus távoli rokona volt. Arzént sütött a pogácsába, és meghalt az ura. Elvitték a csendőrök, és legelőször is összevágták, megverték. És ennyi maradott meg nekem mint gyereknek, hogy „Vén Orbánné piros bugyogóját..." Ugyanez a történet szalafői változatban:
Farkas Kati pogácsája
Fincot rúgott a kályhába,
Ej, krinoli, kranoli,
Csiricsári Farkas Kati, gyere ki.
Nem szeretem az uramat,
Kovács Sándor sógoromat,
hely krinoli, kranoli,
Csiricsári Farkas Kati, gyere ki.
Ez az volt, hogy Farkas Kati, aki szerette a szép ruhákat, meg nagyon feltűnően öltözködött, nem az urát szerette, hanem Kovács Sándor sógorát. És az urának arzént sütött a pogácsájába, az ura meghalt, és a maradék pogácsát meg beletette a kályhába. És már akkor ki tudták mutatni a hamuból, hogy mi volt elégetve, hát ezért van, hogy „Farkas Kati pogácsája fincot rúgott a kályhába". Vagyis benn maradt a kályhában az arzénmaradék. Ilyen kedves történeteim vannak.
Volt aztán még egy nagyon fontos munka, ami a falubeliek segítsége nélkül nem ment, a házépítés. Valamikor ez úgy kezdődött, hogy a gazda megásta a meszesgödröt, és azt mondta: Na, a legnehezebbén túl vagyok. Nem mintha szegény ember ne tudta volna, hogy még mennyi minden vár rá. Maga a mészoltás is olyan munka volt, ami egy kisebb családnak meghaladta a képességét. Oda is segítség köllött, mert vizet kellett húzni a kútból... én tudom, mennyi vizet bír elnyelni egy házra való oltott mésznek az elkészítése. Aztán a kőműves vagy valami mesterember kimérte a ház alapját, és kézi erővel ásták ki az alapot. A földig való beöntéshez nem kellett még kőműves, mindig volt egy-két olyan ember, aki tudta ezt a munkát irányítani. A betonhoz való kavicsért nem köllött nagyon messzire menni, a falu határában több kavicslelőhely is volt... a Muszlában, a Köncevölgyben... Kubikosszekéren hordták haza, és a gazda arra is hívott bizony segítségeket, pláne ha neki csak tehenfogatja volt.
A kőművesmunkához mindig a család adta a segítséget, a culágereket. A fölszabásnál, vagyis a fedélszék méretre vágásánál olyan embereket hívtak az ácsmesterhez, akik tudták, értették a tetőszerkesztés csínját-bínját, tudtak bánni a szekercével, vésővel, minden szükséges szerszámmal. Sok hozzáértő, szorgalmas ember volt, és sok ház nem épült volna meg ebben a faluban, hogyha nem lett volna összefogás. Ez nemcsak a magánházakra igaz, hanem például arra a házra is, amit most polgármesteri hivatalnak és orvosi rendelőnek használunk. Édesapám nemcsak a fölszabásnál, hanem a tetőszerkezet fájának a kifaragásában is nagyon ügyes volt, és az jut mindig eszembe ennek az egykori pártháznak a tetőszerkezetéről, hogy többen faragták a ház tetőfáját, amiért az volt a fizetség, hogy a forgácsot a családok elvihették haza. Az volt a legjobb tojássütő fa, meg tűzgyújtáshoz is jó volt, mert nagyon vékony volt, megszáradott, meg gyantás is volt, gyorsan, könnyen égett.
A ház bepucolását, a cserépfölrakást, azt is sokan csinálták. Ha megtudták, hogy egy ház annyira elkészült, hogy cserepet lehet rakni, hívottan-hívatlanul a fél falu összement, hogy minél előbb rákerüljön a házra a sindü [zsindely=cserép], hogy ne ázzon már, ha egyszer kész a teteje.
Na most én arról az időről beszéltem, amit megéltem, amilyen építkezéseknek tanúja vagy részese voltam. De abban az időben, amikor kisgyerek voltam, a házak többsége boronaház volt vagy tömésház. Az, amelyikben én születtem a Nemesszeren, boronaház, fektetett boronaház. Tüőfa tuapakra [tölgyfa talpakra] volt ráfektetve, csak sajnos, ahogy apám megállapította, „sok volt a fehérgye", nem volt elég érett, és megrohadott alatta. Ezért a ház nagyon megroskadt, és az ötvenes évek vége felé édesapám irányításával az egész házat fölemelték a levegőbe csigákkal, és alábetonoztak, hogy ne kelljen lebontani. ...Apám különben tanulatlan ember volt, vagyis inkább iskolázatlan, mert sok mindent kitanult az életbe, sok mindenhez értett mesterfokon. Bognár, kádár, kosárfonó, ács, épületasztalos, faszerszámkészítő, hentes, hirtelenjében ennyi jut eszembe, és persze példás földműves... Szóval a házat leszigetelték, leeresztették. Szerintem még ma is állna az a ház, hogyha a hetvenes években a nővéremék el nem bontják, és egy téglaházat nem építenek a helyére. Nagyon sok ember jött segíteni, és Szabó Gyuláné, a Szabó mama segített édesanyámnak sütni-főzni. De már reggelinél megcsúsztak, mert az emberek rögtön nekiestek a munkának, és nagyon későn reggeliztek, kevés maradt az idő ebédig. Márpedig a rétestésztának pihenni kellett. Szabó mama nagyon csavaros eszű volt, azt mondta: semmi baj. Akkor még nem volt mindenkinek a kezén óra, meg a zsebében sem, meg mobiltelefon sem volt, egyetlen óra volt a háznál, a konyhában egy vekker, azt fogta Szabó mama, és hátrahajtotta egy órával, hogy elkészüljenek déli tizenkét órára az ebéddel. Apám többször befutott, hogy na, mi lesz már. „Hát sógor... Hát hiszen még csak fél tizenkettő! Délre lesz ebéd." Egyszer csak befutott apám, és mondta, hogy „hát tudjátok ám, mikor lesz délre ebéd, hiszen már megy a háromnegyed egyes vonat!" A vonat elárulta őket.
Fölemelték, utána benádazták az egész házat, aztán besározták. Még akkor is csak sározták, nem vakolták, arra még nem volt mód, de jobban megtapadott, hogy nádszőnyeg volt rátéve. És nagyon szép lett. Télen meleg volt, nyáron hűvös, de azért nem annyira hűvös nyáron, mint az igazi tömésház. A Laczó Manyi azt mondja: soha többet nem evett olyan jó sonkát, mióta elbontották a zsúpos házukat, mert annak a padlásán még a sonka is jobban állott. A zsúp is nagyon jól szigetelt, nem melegedett át annyira. Most a cserép alatt át is melegszik, meg meg is fagy minden. Az meg egyenletesen tartotta a hőt, mert le volt sározva a padlás is, meg a zsúpnak a gerince is, a fönt tartott élelmiszerek nem fagytak meg olyan könnyen, meg nem melegedtek föl egyszerre, ha kisütött a nap.
Tömésházaknak csak a bontását láttam, építését nem. De azt tudom, hogy nagyon sok pattogut [pattogó = boróka] beleraktak. Az erdőn még sok borókabokor volt, annak ezer ilyen tüskés ága van, és olyan erős, hogy eltörni se lehet, azt használták ostornyélnek is, egy jó kocsisnak eltartott vagy két éven keresztül is, hacsak végig nem ment rajta a szekér. Most már nem sok pattogu van, mert a vadak nagyon szeretik, és lenyúzzák a kérgét, és a madarak mind lecsipkedik a borókabogyót, de főleg mert az állami erdőkben, ha tisztogattak, kivagdalták.
Szóval úgy ment az építés, hogy hatvan-hatvanöt centi széles zsalut csináltak a házfalnak, megáztatott agyagot szalmával kevertek, és pattoguval megerősítve azt rakták a zsaluzatba. Megszáradott, megszilárdult, akkor följebb emelték a zsalut, újra megtömték. A Nemesszeren több tömésfalú ház volt, például a Forjányoké [Forján] vagy a Páti ház, ahol a férjem, a Pisti és négy testvére közül kettő, a Marika és Idus gyerekeskedtek. Én nagyon sokat játszottam náluk, hosszú pitvaros ház volt, külön bejárata volt a konyhának, külön a kamarának, külön a szobának. Sárral tapasztott, de mindig nagyon gondosan meg szépen tapasztott volt neki az alja. Állandóan sikálták, mert ha picit föltörött, akkor már meg köllött sározni.
Egy másik ilyen ház, ami zsúpos volt meg tömés volt, a Baksa Kálmán bátyám háza, az büszke is volt nagyon rá, mert amikor a háborúban potyogtak a bombák, fölszólt az amerikai pilótának, hogy aszongya: „Ezt baszhatod, koma, ez hatvan centis tömésfal, ezt nem baszod át." És bement az istállóba etetni, közben meg bumm, bumm, és amikor kijött, látja, hogy egy kicsit le van dőlve a házának az egyik sarka. Föltolta az öreg a kalapját a feje búbjára, és azt mondta: „Híjnye, ezt nem gondutam vóna." El volt intézve.
A Kálmán bácsi az apai dédnagyapám fia volt, öreglegény, és rengeteg történet maradt fönn róla. Nem a lányokhoz járt, hanem általában a menyecskéket szerette, legkivált az özvegyasszonyokat, egyszerre kettőhöz is járt a szomszédjában. Mindkettő jogát tartotta a Kálmán bátyámhoz, de tudomást szereztek egymásról, és O.-né szerelemféltésből fölgyújtotta F.-né melléképületeit. Az egész falu oltotta a tüzet, de nem tudták eloltani, leégett a pajta teteje. Nyilvánvaló volt, hogy gyújtogatás, mert a villám se vágott, meg semmi. Egyszerre megfejtették a falubeliek, hogy ki volt a tettes, és mentek a csöndérek hozzá, kérdezték, miért nem megy tüzet oltani. Hát mert a fiait várja vacsorára, azért. Nem tudom, hogy mire büntették, börtönbe biztos nem zárták, nem tudom, mi lett a büntetése. Erről nem írt a történet. Csak arról, hogy elmentek a csendőrök a Kálmán bátyámhoz, és mondták: „Maga miatt van az egész, hát miért szeretett két menyecskét?" Mire ő azt felelte, hogy „egyiket a szépségéért, a másikat a réteséért."
Lehetett akkor olyan harminc-negyven éves. A hatvanas évek végén halt meg, jóval hetvenen fölül. Víg kedélyű, jó humorú ember volt, egyedül élt, de csöndben sosem volt, valakivel állandóan beszélgetett. Ha mással nem, a tyúkjaival. Úgy hívta a tyúkjait: „Ne badám... ne, ne, hun vagytok, ne, ne, nebadám, ne, ne..." Volt neki pár tehene, azok szent tehenek voltak, azt mondta nekik, hogy életük fogytáig kapnak kegyelemkenyeret, csak vele együtt halnak meg. Hát nem vele együtt haltak meg, szegények, mert odavolt szerelmeskedni... akkor már hatvan év körül járhatott... jól fölivott a Horváth erdüs [erdész] özvegyével, aztán bement az istállóba cigarettázva, aztán fölgyulladott az istálló, és bennégett a Duda is meg a Szegfű is. A Duda fénykorában erőszakos egy tehen volt, a Szegfűt mindig kilökte a fogatásból, ezért aztán nagyon nehéz volt az ekét megtartani, és az öreg mondta végig a földön:
- Duda, hopp, Duda, hopp! Duda, Duda! Nem azér, ho' nem tudod, nem is akarod.
Egy másik híres története a Kálmán bácsinak. Fát lopott a szomszédoktól, azok meg észrevették, és megfurkáltak egypár hasábot, puskaport tettek bele. Aztán mikor az öreg rátette a sporheldre, a platni tojásostul fölrepült a mennyezetre. Ment át panaszkodni, és pont a meglopott szomszédokhoz, hogy képzeljék, micsuda csudák vannak.
Fiatal korában, ugye, menyecskézett rendesen a Kálmán bácsi, egyes fehérnépek, cigányasszonyok jóval később is odajárogattak hozzá. Az öregnek mindig volt tyúkja, meg volt tojás, tej, csibe, egyebek, és egy kis tojásért vagy egy rántani való csirkéért megengedték az öregnek a testi örömöket. Egyszer egy fiatal cigány menyecske ment, és mondta Kálmán bátyámnak, hogy ha ad tojást, lesz pina. Az öreg nagyon megörült, na de hát nem akart a szerszám ügyeskennyi, billegette, billegette, azt azt mondta:
- Te büdös, te büdös, tedd meg a kedvemet, valamikor én is sokszor megtettem a te kedvedet.
Nagy kujon volt. Az anyja rengeteg mindent, szebbnél szebb edényeket összevásárolt, meg rengeteg vég vásznat, és fönt a palláson össze volt neki rakva a sok takácsnemű meg porcelán, és mire az élete lepergett az öregnek, azt mind elajándékozgatta ilyeneknek-olyanoknak. Amit a szülei összekotortak, azt két kézzel szétszórta. A háznak pedig hűlt helye, csak egy szőlőlugas emlékeztet rá.
Kálmán bátyám házával szemben van a Poór Pisták takaros háza, ott lakott az Orbán Ödön, csúfnevén Bali cég. A sok Orbán család közül ők voltak a Bali Orbánok. Süket volt az Ödön, már úgy született, habár egyesek szerint csak azt nem hallotta meg, amit nem akart. Volt egy pár gebéje, egy koratavaszon már nem volt mit enniük, éhen döglöttek szegények. Innen a szólás: „Nem bírta tovább, mind a Bali cég lovai a koplalást." Az öreget elhagyta a felesége, magával vitte az egy szem lányukat, akit az apa nem nagyon szeretett, amiért nem fiú lett. „A liángyerek, az csak arra való - mondogatta -, másra nem."
Már nincs meg az a ház, amelyikről Nagyrákos műemlékei között minden útikalauzban lehet olvasni. Nemesszer 13. vagy 14. a Sebők Tónik régi háza. A mostani istállóra merőlegesen a mélyút nyugati oldalán volt az a zsúpos, kontyolt tetős tömésház. Amikor odáig értek a Sebők Tónik a hetvenes években, hogy már tarthatatlan volt, összedőlt volna a ház, akkor építettek helyette egy másikat, egy téglaházat, de 74 júniusában egy végzetes pillanat elvitte a Fáni nénit, a ház aszszonyát. Egy vasárnap reggel összeesett, és meghalt. A ház már tető alatt volt, de nem fejezték be, nem folytatták az építést. Tóni bácsi a nyolcvanas évek végére nagyon beteg lett, a zsúpos ház meg az enyészeté lett, összedűlt, a zsúpját behordták a tehenek alá, aztán később szétkapálták a falait, talán még kert sem lett abból a pihent földből, már a helye sincs meg.
Vele szemben volt a Harangozó Sándoroknak a háza. Harangozó Sándor bácsi meg Harangozó Rozi néni. Nem tudom, mi volt az anyakönyvi nevük, de ők voltak a harangozók a református templomban, és akkoriban a napi három harang megjárt, mert szólt reggel a harang, délben, meg szólt vecsernyére, estére. És persze kellett harangozni halottat, meg vasárnapi istentiszteletkor. Nem volt villamosítva, kézzel kellett húzni a harangot, nem kis erőfeszítés, fontos hivatás, úgyhogy ők voltak a harangozók. Picike házuk volt, külön volt a pitvarról minden helyiségbe a bejárat, és gyerekkoromban, amikor édesanyám elengedett az Orbán Ilihez, ott játszadoztunk a pitvarban az Ilivel. Nagyon szép, mesebeli házikó volt, beépített kemence meg falba rakott sporhelt volt benn. Előtte meg szőlőlugas, a maradványai föl vannak egy szilvafára futva. Hát ugye, a szőlő élni akart.
A Fölnagy Géza ház még megvan most is, az is tömésház, valamikor azon is zsúp volt, de aztán a gazda rendes sindüt tétetett, most is az a cseréptető van. Annál a háznál is lehetett látni, hogy mennyivel nagyobb böcsülete volt az állatoknak, hogy az állatokat milyen körülmények között tartották: pitvaros, bolthajtásos, gyönyörű téglaistállóban. Eredetileg biztos boronából volt, de rájöttek, hogy az állatnak is jó, hogyha a ridegtartásból beviszik nyugodtabb körülmények közé, meg hát azért is építettek utóbb ilyen zártabb istállókat, hogy védve legyenek a dongóktól [dongó = bögöly]. De én emlékszem még, hogy az Iván Gyuláknak még a Zsidu-dombon is volt istálló csinálva állított boronából, és délben nem gyüttek haza a mezőről, hanem ott nem messze volt a patak, ott szoktak megitatni. És a teheneket be lehetett kötni abba az istállóba, volt rendes jászol, meg a tehén le is tudott egy kicsit fekünni, előtte meg egy nyitott szín, ahová betolták a szekeret. Ha jött az eső, az egész mezőből oda szoktunk elfutni, hogy meg ne ázzunk.
A Géza bácsi furcsa ember volt, nem túlzottan szerettük mi, gyerekek, nem sok jó szava volt a gyerekekhez. De ez a keserűség érthető is, érthető, hogy miért nem volt kedves, hiszen egyetlen lányuk, Piroska, aki 30-ban született vagy 31-ben, torokgyíkban meghalt. Az egyetlen lányuk. Nem tudták megmenteni az orvosok. A katolikus temetőben van eltemetve, a síremlékén egy galamb van, és az nekem nagyon érdekes volt gyerekkoromban: kőgalamb a sírkövön. A Mariska néni nagyon vallásos asszony volt egész addig, míg a lánya meg nem halt, minden vasárnap ment a misére, és utána soha többet nem ment a templomba. Gyönge fizikumú asszony volt, meg hát jobban is szerette az otthoni munkát. Nagy rendet tartott, sokat hímzett, mindenfélét kötögetett, szépen szőtt, font, de a mezei munkát nem nagyon bírta, nem nagyon művelte. Körmendi polgári családból származott, azok a földdel nem dolgoztak. Úgyhogy nem sokat termeltek, de azért volt a Géza bácsinak egy pár befogós tehene. Egyik évben nem termett annyi gabona, hogy a következő termésig elég lett volna a szalma, és a kazal helyén fölnőtt a fű. Nem igazi, nem valamire is való fű, mert a szalma alatt az ősgyep kipállik, hanem kamilla, meg hosszú száras, kórós füvek nőttek. Mielőtt kepét kellett volna hordani, a Géza bácsi megkaszálta a kazal helyét, aztán ment arra az Iván Sándor. Mindkettő szerette a másikat böködni a szavakkal, keresték a módját, hol lehet a másikat kicsit buzerálni, bosszantani.
Bekiabál a Sándor bácsi:
- Ej, Géza, de ügyes ember vagy, látom, te még a kazalod helén is szénát termelsz.
Mire a Géza bácsi azt mondja:
- Na, te is mondtál valamit azzal a hüle fejeddel!
Az Iván Sándor amúgy ács volt. A ragadványneve a mesterségére utalt, mindenki csak úgy tudta, hogy az Ács Iván, így különböztette meg a Hada Ivánoktól, akik meg onnan kapták a nevüket, hogy az öreg Iván Jóskának Hada Gizella volt a felesége. De szinte mindenkinek volt ragadványneve. Nemesszeren ha elindulunk: Orbán Jóskát Savanyú Jóskának titulálták. Gondolom, a betyárhoz hasonló kemény természete miatt. A rátarti Laczó Jóskát soha nem mondták másnak, csak Gigedlinek. A Baksa Gyula, az meg csak a Viktor volt, mert valamilyen színdarabban Viktornak nevezték, és ez meg is maradott. Volt, aki azt hitte, ez az igazi neve. A Tóth Imre bácsi, ugye, az Paku Imre volt, hogy a Pakó a Palkóból rövidült-e, nem tudom. A feleségét, Tóth Imréné Spilák Gizellát, azt pedig Ratának mondták arról a világháborús repülőgéptípusról. A Sebők Tóni bácsit, aki nagyon szeretett okoskodni, Okos Toncának mondták. A Sebők Feri bácsinak hatalmas nagy heresérve volt, így lett Tökös Ferkó. A Baksa Gyula sógorom, az csak Dani Gyula volt, mert egyik őse Baksa Dániel volt. A fia, az Ernő az Aranycicám lett. Mind a mai napig öregségére is így „becézik", mert az Emília néni a második gyerekének rettenetesen kislányt szeretett volna, az Ernő egy aranysárga fürtös hajú, nagyon aranyos kis férfigyerek volt, és Emi néni mindig úgy: arany cicám, hát Aranycicám maradott. A Németh Kálmán az Dollár papa volt, előtte meg Füllér sógor. Kicsit dadogott az öreg, és úgy mondta, hogy iksz forint, iksz ffffüllér. Utána a film miatt Dollár papa lett. A fia, a Németh Zoli bácsi az Latabár volt, mert jókedvű, nagyon szépen tud énekelni, meg vicces ember. Apám a Kopasz volt, mert hát kopasz volt. A Németh papa Csali Pista volt. Kocsis ember volt, és azt szokta énekelni pityókosan a szekéren, hogy „Csali Pista mindig ivott." Azért volt Csali Pista. A Hiba Antal, a Hiba kovács, az Zsíros volt: alacsony, nagyon kövér ember. A Duda család: a Horváth Feriéket mondták Dudáknak, Duda Böske, Duda Ferkó, és így tovább. Egy ideig azt hittem, hogy a Bözsi néni anyját csakugyan Duda Verának hívták, aztán egyszer megnéztem az anyakönyvben, és nem az volt, Gál Veronika volt, s akkor jöttem rá, hogy azért volt Duda Vera, mert olyan puffadt, nagy hasú néni volt, olyan, mint egy duda. A mostani Dudákra ez nem jellemző. A Kovács Károly bácsit a zöld kabátjáról Ződbőr Kárinak mondták, de mondták Útkotru Kárinak is, két ragadványneve is volt. A gyerekeiket már Útkotru Mariskának meg Útkotru Szidinek mondták. Kári bácsi rettenetesen be tudott rúgni. Történt, hogy beletették a kubikostalicskájába, hazatolták, mert nem tudott volna hazamenni a saját lábán, s mikor beértek a pitvarba vele, kiment a felesége, és azt hordta le, aki tóta haza, hogy: „Jaj te szegín ember, hát ezek a dögök már megint mit csináltak veled!" Az Orbán Gyurkót Cingárnak hívták, a Kucsár Tóni bácsit meg Potyinak. A Németh Józsi bácsit Demeghát Józsinak, mert minden mondatát úgy kezdte: De meg hát...
Folytathatnám napestig a neveket, de térjünk vissza az Ács Ivánhoz meg a feleségéhez, Ágnes nénihez. Nagyon sok adoma, sok megtörtént eset fennmaradt, lehet, hogy némelyik színezve is volt, de alapjában minden egyik [mindegyik] jellemrajz, főképpen az Ágnes néni fukarságára. Göcseji asszony volt egyébként, Pajzsszegből származott. Volt néhány göcseji menyecske a faluban, általában jobb módú legények hozták őket, ha nem találtak itt megfelelő leánt. Ez onnan adódik, hogy mikor még nem volt a reformátusoknak temploma, a tizennyolcadik század végéig, Göcsejbe jártak el templomba, Kustánszegre. Ez egyesítette a két falut, vagyis hát az őrségieket és a göcsejieket. Atyafiságot tartottak, és jobban elviselték, ha Göcsejből nősült valaki, mint ha, teszem azt, Kisrákosról vagy ne adj isten, Kondorfáról hozott volna feleséget. Göcsejből nősült Orbán Géza bácsi is, Bán Ilonának hívták a feleségét, és rettenetesen féltette az urát a szomszédasszonytól, az Emília nénémtől, de főleg az volt, hogy mindkettő többre tartotta magát. Mindkettő szorgalmas volt, meg szeretett szép ruhákban járni, de amiben legjobban különböztek, az a nyelvjárásuk. Az Emília néni az itteni tájszólást beszélte, az Ilus néni meg hozta a maga göcséji tájszólását, és amikor a két asszony összeszólalkodott, hát mivel csúfollák egymást? Az Ilus néni kiabálta Emília néninek, hogy „csiku, turu, Ferku!" [csikó, túró, Ferkó], az Emi néni meg kiabálta vissza, hogy „piénzi, seggi, feleségi!" [pénz, segg, feleség]. Hát az Ács Ivánné Ágnes néni is göcseji aszszony volt, nagyon furcsán beszélt, de ő vitte otthon a gazdaságot, mert Sándor bácsi általában valahol éppen munkában volt, valahol éppen fölt szabott a házakra. Aztán, ugye, nem volt a háznál, aki kaszáljon, de mindig volt azért egy pár befogós tehenük, meg volt egy Juci nevű lovuk. „Jucci, te! A rosseb egyen meg! Hát nem tudsz egy kicsit gyorsabban menni?" - szokta neki mondani Sándor bácsi. A Juci nevű lónak. Szóval nem volt a háznál, aki kaszáljon, kaszásokat úgy szoktak fogadni, hogy a Lihert meg tudják kaszáltatni, a Berken túl, az volt a Liher, ott volt nekik rétjük, ahol gyerekként az Orbán Sanyi őrözte a tehenjeit, aztán a kaszásoknak, ugye, enni kellett adni, reggelit. Egy alkalommal ott reggelizett a Horváth János náluk, az Ágnes néni gyorsan túl akart rajt lenni, hogy minél előbb kotródjon el, ne tudjon olyan nagyon sokat enni, és kapóra jött neki, hogy éppen jött egy Bokor nevű fakupec, és azt mondta a napszámosának: „Egyék, igyék, aztán menjék, mert nekem még a Bokor úrral tárgyónyi valóm van."
Egy más alkalommal meg az Ágnes nénihez valaki vendégségbe érkezett, valakit meg köllött kínálnyi, bement a kamarába, aztán a vendég meg hallotta kint, hogy „egy tojás kevés. Kettő sok. Á, csak nem lóbélű a komámuram, hogy együltében két tojást megegyék!" A káposztáját, a húsos káposztáját meg úgy kínálta a vendégeknek, hogy „ez ollan finom, hogy ebből egy merítés ölég!" Mindig rettentően fázott neki a lába, lehet, hogy szegénynek érszűkülete volt, és a tökmagköpesztőkben, tollfosztókban jól be szoktak dörrenteni a sporheldbe vagy a kályhába, meg, ugye, tele is volt az a kis szoba vagy konyha, és nyilván akkor is voltak hőhullámos középkorú asszonyok, aztán „jaj de meleg van, nyissák ki az ajtót!", kinyitották kicsit, de mire kinyílott, az Ágnes néni, ha odaért a hideg a lábához, már mondta, hogy „tegyék be azt az ajtót, fázék a lábom". Az Ágnes néni már húsz éve halott, de még mindig mondják, hogy „tegyék be az ajtót, fázék a lábom, mint Ágnes néninek". Magától azért nem sajnálta a dolgokat, mert Annus néném, ő volt a boltos azokban az időkben, ő szokta mesélni, hogy mikor elment bevásárolni, azt szokta mondani, mikor indult hazafelé, hogy „Annus, vágjál nekem öt dekára való sajtot, én azt hazáig megeszegetem". Vagy öt deka kóbászt, aztán azt zsebből hazafelé Ágnes néni megeszegette. Aztán a fiatalok szerették az Ács Ivánokat boszszantani, mert olyan kevély ember volt, meg mindenkit leszólt, mindenkivel magas lóról beszélt, meg Ágnes nénit sem nagyon szerették, és az akkori siheder legények, a Kulcsár Anti meg a Pakó gyerek, Baksa Gyula, Sinka Jóska éjszaka, mikor a kocsma bezárt, elindultak, hol a lányos házakhoz szerenádozni, ott énekütek az ablak alatt, hol pedig a nem kedvelt házakhoz, az ajtóba odahordták a pitlit, összeforgattak az udvaron mindenfélét, meg az ablak alatt hallgatóztak, hátha valami hálószobatitkot ki tudnak hallgatni. És abban az időben azt beszélték, hogy éppen ment a móka Sándor bácsi meg Ágnes néni között, egyszer csak Ágnes néni megszólalt: „Húzd ki, Sándor, nem finghatom." Egy másik helyen meg az történt abban az időben, amikor a faliórák helyett az ébresztőórák divatba jöttek, vettek az egyik háznál egy ilyen órát, és nagyon erős volt a rugója, és nem tudták, menynyire köll fölhúzni. Egy kicsit megmozgatták azt a rugót, és akkor elindult az óra, valameddig ment, aztán megállt. Este, mielőtt lefeküdtek, megint húztak valamit rajta, jó nagy kattogással elindult, nagy tiktak volt, egyszer csak az ember arra ébred, hogy csönd van a szobában, nem megy az óra. Meglöki a feleségét: „Te, már megint áll ez a vacak." Az asszony visszaszól: „Odafordullak?"
Na, a legények nemcsak az Ács Ivánokat szerették bosszantani, hanem például a Fölnagy Gézákat is, Frici bácsinak csúfolták. Volt egy nagyon gyönyörű körtefa a házuk előtt, az ember gyerekének folyt a nyála, ha elment az úton, csak hát nemigen kapott abból a finom körtéből. Hébérkörte volt, olyan alakja volt, mint a hébérnek, más néven hévérnek vagy lopónak, nagy körte volt, nyári körte, nem volt eltartható, a legények, mikor tudták, hogy érik a hébérkörte, oda is el szoktak menni estelente, jól megszedték magukat körtével, aztán megverték az ablakot. Az öreg futott ki, de persze már hűlt helyük volt.
Nem sok más szórakozási lehetőségük volt a legényeknek. Amíg nyitva volt a kocsma, addig esetleg ott a Sinka Jóska vagy a Baksa Gyula eltangóharmonikázott, elnótázgattak. Tessék! elfelejtettem a kalákában való munkánál mondani, hogy az utolsó estére el szokták hozni a tangóharmonikát, az Ernő bátyám szépen játszott citerán is, meg gyöttek a többi legények velek, és ha olyan ház volt, ha olyan volt a gazdasszony vagy a család, aki ezt szívesen vette vagy nem bánta, akkor, ha vége volt a tökmagköpesztésnek vagy tollfosztásnak, félrehúztuk az asztalt a szoba sarkába, fölraktuk rá a padot, és volt, hogy éjfélig ott táncoltunk harmonikaszóra meg énekeltünk. De olyan is volt, hogy egy lányra megharagudtak valamiért a legények. Na most tudni kell, hogy a tollfosztáson tüsszenteni nem szabadott, meg nagyot sóhajtani sem, annak is megvolt a módja, hogyan lehet levegőt venni, meg nem lehetett nagyot nevetni meg nagyot fújni, mert a levegő elvitte az összes tollat, összekeverte a tollat a csutával. Aztán késő este, mikor már ott volt az asztalon végig a megfosztott toll, a legények beengedtek egy galambot, és szétvitte az összes tollat. A csuta közül ki kelletett válogatni, még egyszer annyi munka volt, mint megfosztani.
Az Iván Sándorokkal szemben állt a Kozicsok öreg háza, az útra merőlegesen. Elek fölöttem járt néhány évvel az iskolába, az apja téeszelnök volt, és abban az időben az álom lett volna, hogy valaki, még a legjobb módú családból való gyerek is, novemberben már füstölt húst vigyen tízóraira, mert egyik nap volt egy szelet szilvalekváros kenyér, másik nap egy szelet zsíros kenyér, harmadik nap esetleg egy kis tejfölös túró, ha még volt paprika, beletöltötték a tejfölös túrót a paprikába, azt vittük, aztán ugyanez kezdődött fordítva, ahol esetleg méz volt, ott mézzel kenték meg otthon a kenyeret, na, attól rettenetesen össze tudtunk ragadni, de hát mit ad isten, egyszer úgy november táján a Kozics Elek az iskolába piros húst hozott. Mindenki tátott szájjal, csorgó nyállal nézte, hogy az Elek nagy komótosan bicskával eszi a darab kenyérről a piros húst. Aztán megkérdezte tőle az Iván Sanyi: „Te, Elek, mit hoztál? Mi ez? Sonka?" „Nem sonka ez, ordaras!" Őnáluk olyan jómód volt, hogy már novemberben füstölt oldalasvéget, piros húst hozott az iskolába, ami nagy irigységet váltott ki belőlünk, éhes gyerekekből. És ma is itt cseng a fülemben, hogy „nem sonka ez, ordaras", mint ahogy a Karsai Imre, a Bimbi orrhangját is mintha tegnap hallottam volna... A Gaál Jóskával ült egy padban, és Jóska mindig csipkedte a Bimbit. Aztán egyszer csak jelentkezik Bimbi, majd kiesik a padból: „Tanító bácsi, a káljóska bindig csipked... most is megcsípett, juj-juj-juj!" Lengyel tanító bácsi egyiket az egyik sarokba állította, a másikat a másik sarokba. Meg azt is mondta a Bimbi: „Tanító bácsi, őröztem, gyütt a vonat, a pornyú átugrotta a pozdonyt..." Ez volt a Bimbi. Most Szombathelyen van valahol, nem olyan régen beszéltem vele telefonon, már nem beszél orrhangon.
A Kozics mellett a másik téeszelnök azokban az ötvenes években a Kovács Pista volt. Dönci Pistának mondták, gondolom, a mozgása miatt, ilyen komótosan, lassan beszélt, meg komótosan járt. Az is volt téeszelnök, és ami most a Tihanyiknak a csirkenevelője, az fiaztató volt. Anyadisznók voltak meg födöztető kan volt ott. Aztán majd az újkori téeszidőben borjúistálló. Majd később pulykáztak is benne, úgyhogy abban már mindenféle állat megfordult. Na és a Pista betelefonált a járási tanácsra vagy a járási pártbizottságba, amelyik felügyelte a téeszek működését, és valami fiatal nő vette fel a telefont, amikor Pista bekurblizott, és a Pista azt mondta:
- Nagy baj van az istállóban, a kannak nem áll föl a csékínnye.
A Dönci Pistáról egy másik adoma, illetve megtörtént eset, hogy kijött a téeszelnökség idején valahonnan egy bizottság ellenőrizni, hogy hogy megy a téesz gazdálkodása, és bementek a kocsmába valami tízen. Leültek. A szokásjog szerint az első, aki behívta őket, és aki a szélin ült, kikérte az első kört a társaságnak. Megitták. A következő, aki mellette ült, az is megkért egy kört, azt is megitták. A harmadik is kért egy kört, azt is megitták. És negyediknek vagy ötödiknek a Dönci Pistára került a sor mint házigazdára, Pista meg azt mondta, hogy „köszönöm, nékem már ölég". Ő nem hívta meg a többieket.
És ha már bementünk a kocsmaajtón, akkor a meghívásról, hogy ki kinek rendel, arról most az jut eszembe, hogy a Demján doktor, aki katonaorvos volt, és negyvennyolc körül jött ide Pankaszba, aztán a hatvanas évek elejéig volt Pankaszban orvos, fogat is húzott, meg fogat csinált, mit tudom én, és egyszer gyütt Rákosra, és a kocsmaudvaron többen voltak, aztán hát „gyertek be, menjünk be a kocsmába", mondta a Demján az ottlévőknek. És mindenki bement utána a kocsmába, a pult elé, és a Demján elkezdte, hogy „te mit iszol, te mit iszol?" Mindenkitől megkérdezte, és kért. A Kulcsár Géza bácsi volt a kocsmáros, ő mesélte. Voltak hatan-heten, akiket odahívott, és mikor mindenkinek kikérte, a magáét megitta, és utána azt mondta: „Ki mit ivott, fizesse." És ő a magáét kifizette, és elment. Ugye, a többiek nem így gondolták, azt hitték, hogy a Demján meghívta őket egy körre, de ez korántsem így történt.
A Demján doktornak volt az első autója, és ment az autóval nagy gyorsan, Warsawa vagy valami ilyesmi volt, és jött a kanyar, és nem tudta bevenni a kanyart, belenyargalt az árokba, és mondták neki: „De hát doktor úr, miért nem fékezett?" „Hát látjátok, arra rá se gondoltam!" Ezért mondják, hogy „nem gondolt rá, mint Demján a fékezésre". A másik szólás úgy született, hogy a Bába Endre lábának volt valami baja. (Igazából Horváth volt a vezetékneve, a „Bábát" az anyja foglalkozása után kapta.) Demján doktor nagyon szófukar ember volt, nem sok mindent szeretett beszélgetni, és ránézett az Endre lábára, és azt mondta, hogy borogatni kell. „Jó, de mivel köll?" „Hát mivel köllene, hát vízzel!" „Hideggel vagy meleggel?" „Az teljesen mindegy!" Erre mondták az édesapám idejében, de meg nekem is nagyon sokszor eszembe jut, hogy „mindegy, mint az Endre lábának a borogatás".
Maradva a kocsmánál, illetve hát visszatérve hozzá, említettem, hogy a Kulcsár Géza bácsi volt a kocsmáros. Előzőleg pedig kisbíró volt. De egyébként mindig szolgált valahol, mert nagyon szegények voltak. Az anyukájuk, a Károlyi Vilma a katolikus papnál volt szakácsnő, és valaki meglopta a plebánost, és a Kulcsár gyerekekre fogták, és nagyon megverték őket a csendőrök, és a katolikus Kulcsár Géza és Kulcsár Tóni áttértek református vallásra, amiért a katolikus papnál ilyen megaláztatás érte őket. Géza bácsi Ispánkból nősült, és a Margit néni takarított a bíróknál, a Géza bácsi meg faluügyeket dobolt ki, meg hivatalos iratokat kézbesített, és mikor megalakult a Hangya Szövetkezet, ő lett a falu kocsmárosa. Nagyon becsületes, nagyon ügyes ember volt, hentesnek is a legkiválóbb, a fél falut ő tanította meg a disznóbontásra. Annyira megtartott minden szabályt, hogy lehet, hogy még a borravalót is visszaadta, és akármilyen nótázós társaság volt is a kocsmahivatalban, amikor be kellett zárni, ő bizony bezárt.
Vasárnap délutánonként nagy kártyacsaták voltak, több asztalnál is ment az ultizás. A Lengyel tanító bácsi, a Tiber Karcsi bácsi meg a Déri Dezső volt nagy kártyázó, aztán az öreg Sinka bácsi. Szentpéterrül átjárt a Horváth Ernő, úgy is mondták, hogy az Ernő cigány, az is nagyon szeretett kártyázni, meg még más falukból is jöttek. Nagy kártyacsaták voltak egy-egy üveg bor mellett. Fiatalasszony-koromban néha szombat este csak úgy elmentünk a kocsmába Pistivel, elnézegettem, ahogy kártyáznak, aztán ha ott volt a Horváth János vagy a Vörös Zoli bácsi, olyan nótázást szoktunk csapni, hogy ihaj. Nem volt részegeskedés, mert a kocsma közösségi hely is volt, jó hely.
Vörös Zoli bácsi! hát ez egy másik hatalmas nagy veszteség, mert a Vörös Zoli élhetne még köztünk, meg mesélhetne, jó lett volna, ha az ő hangját is megörökíti hangszalag, mert olyan ízesen beszélt, meg százötvenedszer is ugyanolyan jót tudott kacagni a saját viccén, a maga által megélt dolgokon, amiket elmesélt. Jó humorú, szép hangú, vidám ember volt, és mellette rettentő szorgalmas. Négy éve lesz Katalin-napkor, hogy hetvenkét éves korában meghalt. 2001. július 5-én még együtt voltunk egy vöröskeresztes kiránduláson Szegeden, és novemberben meg halott volt. Nagyon gyorsan elvitte a betegség. „Nem tudom, meséltem-e" - mindig így kezdte, mire én mondtam, hogy eddig százhuszonkilencszer mesélted, Zoli bácsi, ő pedig azt felelte: „Akkor most százharmincadszorra is elmondom neked."
Ispánkról származott, Ispánkban ma százan laknak, akkor kétszázötvenen voltak körülbelül. Zoli bácsi fiatalkorában nagyon jó tanítók voltak, sok színdarabot tanultak meg, néptáncokkal jártak versenyekre, és Zoli bácsi mindenkiről tudott minden adomát, de mellette, mivel kulákok voltak, rengeteg sok szenvedésen ment keresztül. Kulákoknak minősítették őket, pedig nem volt semmijük, csak a nevük. Őket nem telepítették ki, de sokat kergették. Őtőlük nem volt mit elvegyenek, és a kitelepítés, ugye, arra is ment, hogy a vagyoni javakat orvul megszerezzék. Persze a szájuk miatt is sokat elvittek, például ennek a háznak, a ti házatoknak az akkori gazdáját, a Cseke Gyulákat sem azért telepítették ki, mert olyan nagyon sok mindenük lett volna, hanem azért, mert akkor alakult, ugye, a kommunista párt, és Eszti néni azt találta mondani valahol nem jó helyen és nem jó időben, hogy ő a kommunistáknak nem ad több tejet. Nem is kellett, mert egy hét múlva, 1950. május 29-én be voltak vagonírozva. Elvitték őket ezért az egy mondatért. A Vörös Zoli bácsiékat nem vitték el, de aztán, később elég sokszor meggyűlött a baja a hatósággal. Volt, hogy ittasan olyat énekelt a kocsmában, ami tiltott listán volt, meg is verték érte. „Szabad lesz a magyar újra, és a szolga más, / leszünk mi még újra urak, kenyerespajtás" - ez volt a refrén. Ispánkon is alakult kommunista párt, és akit megválasztottak párttitkárnak, befejezésként fölszólalt, hogy „akkor elvtársak, éneköllök el együtt az internációt".
Ispánk különben is híres volt, hogy általában sikerült nekik olyan vezetőt választani, aki nem volt a legalkalmasabb. Zoli bácsi legkedvesebb története például egy falubíróról szólt, annak volt a kötelessége, hogy elmenjen a községnek bikát venni, község bikáját venni. És Ispánkról el köllött neki menni Szentpéterre, ott vonatra ültek, és úgy mentek az egerszegi vásárra. Mikor hazaértek, bement este a kocsmába, kérdezték tőle, hogy „hát aztán hogyan történt a bikavétel?" Mire ő így válaszolt: „Azonba reggel lett, csörgött az óra, igaz, hogy én nem hallottam, de a feleségem, a Gizella szólt, hogy fö kö kenyi. Felültem az ágyon, benyúltam az ágy alá, föhúztam bocskorimat, kümentem, hát, elnézek Gotthárd felé, látom ám, hogy dogad a ragalla [jön föl a felhő az ég alján], na, mondom, esernyőt is kö vünnyi, máma még eső lesz." Egy kicsit szószátyár volt a bíró uram.
Vörös Zoli bácsi szalafői történeteket is tudott. Mindenki ismerte a Leposa Ádám bácsit, vend ember volt, és meglehetősen hadilábon állt a magyar nyelvvel. Nagy divat volt egy időben, amikor még nem nagyon vágtak disznót, disznótoros vacsorákat tartani kocsmában meg rendezvényeken, és a Leposa Ádám bácsi egyszer borjút vágott, és így büszkélkedett: „Vágom az a borjú, főzöm az a jó disznótoros vacsora." Ádám bácsi méhészkedett is, nem volt elég kaptára, a kasból pedig könnyen ki lehetett szedni a lépesmézet, és Ádám bácsi észrevette, hogy a szomszédja kotorász a méhkasban. Ráförmed: „Maga iten micsinál?" „Mondja a szomszédja, hogy az anyaméhet keresi." „Anyaméhe?! Anyapicsa! Méze lopik!"
Az a történet meg Kercaszomor környékéről van, hogy az előbbenyi [hajdani] asszony, mikor meghalt neki az élete párja, így siratta: „Jaj nekem, jaj nekem, mi lesz most már velem? Ki vet be most már nekem? Pemetem áztatója, likam bedugója ki lesz most már nekem?" A régi falusi dolgokban kevéssé járatos ember azt hinné, hogy itt valami olyanról van szó, pedig a „ki vet be most már nekem" azt jelenti, hogy a kenyeret már nem tudta maga betenni a sütőlapáttal a kemencébe, a pemet kukoricasásból való söprűféle volt, amivel kipemetüték a kemencét, hogy ne maradjon benne hamu meg szeny [szén], a „likam bedugója" meg az, hogy a huzatot szabályozandó egy fára tekert ronggyal lezárták a kéménylyukat, és ehhöz föl köllött állni valamire, mondjuk, egy sámlira.
Ugyancsak Zoli bácsitól való temetői történet, hogy temettek valami nem nagy köztiszteletben álló nénit a faluban, aztán annak örömére, hogy szegény asszony meghót, a család a sírásókat meg vivőket már a temetés előtt berúgatta, és rettenetesen részegek voltak a halottvivők, meg akik hantutak. Aztán mikor le akarták ereszteni a sírba a mamát, az egyik részegségében megcsúszott, és előbb leesett a sírba, mint a koporsó. És a koporsó beleült neki az ölébe, nem ment le a koporsó, mert a sír szélén ott üldögélt a Benkő, a részeg ember. Aztán a társa, aki a másik végén állt a koporsónak, rángatta a kötelet, és egyre csak azt mondogatta, hogy „Benkő, a' nem jól van, neked onnan fö kö kelned". És csakugyan ki köllött venni a koporsót, a Benkőt ki kellett húzni a sír széléről, úgy tudták leereszteni a halottat.
A másik ilyen kedves morbid történet, hogy régen, ugye, úgy volt, hogy ha valaki meghalt, akkor nem orvost hívtak, hanem volt a faluban egy úgynevezett halottkém, akinek jogosultsága volt kiállítani a halotti bizonyítványt. Nagyrákoson ez a Szakál Elek bácsi volt. Elhívták az öreg Szakált, aki vitt egy lúdtollat, azzal megcsiklandozta a halott orrát, illetve odatette az orra lyukja elé, és ha nem lebegett a lúdtoll, nem mozogtak a pihék, akkor nyilván halott volt, mert nem vett az illető levegőt, el lehet temetni. Történt egyszer Ispánkon, hogy egy öreg mamának igencsak várták az elmenetelét a túlvilágra, megállapították, hogy meghalt, illendőképpen fölravatalozták, aztán vitték, hogy eltemessék. (Hogy hiteles-e a történet, afelől nem kezeskedek.) Vitték a temetőbe a koporsót, és a temetőhöz vezető út kétfelől be volt nőve nagy ágakkal, bokrokkal, szinte úgy kellett a fák között elbujkálni a koporsóval. Aztán hogyan, hogyan sem, talán a koporsó teteje nem volt rendesen leszögezve, egy ág lekapta a koporsó tetejét, és kiderült, hogy nincs is meghalva a mama. Vissza kellett vinni a házhoz, aztán még jó néhány évig élt, aztán mikor tényleg úgy nézett ki, hogy meghalt, a vőnek az volt az első teendője, hogy kiküldte az embereket, hogy vágják le a temető felé út mellett a bokrokat. Nehogy még egyszer baleset történjen.
Kedves kis történet, és Zoli bácsi váltig állította, hogy szórul szóra úgy esett meg a párbeszéd, ahogy ő azt számtalanszor előadta, hogy ment át a sündisznó az úton, a szalafői ember pedig még életében nem látott sündisznót, és gyorsan átfutott tanultabb meg okosabb szomszédjához, hogy mondaná meg, mi lehet ez. Az okos szomszédnak fogalma sem volt, de nem akarta, hogy csorbuljon a tekintély, úgyhogy így felelt: „Ez egy valuságos valami a maga valuságában. Valahunnan gyün, valahová megy." Ez volt a sündisznó.
Most jut eszembe még egy Zoli bácsi-történet. Abban az időben nagyon sokszor perre mentek egy rossz üzlet miatt, például ha az egyik fakereskedő becsapta a másikát, aztán divat volt olyan tanúkat vinni, akik szemrebbenés nélkül hazudtak. Történt egyszer, hogy az Orbán nevű kupec megbeszélte egy kisrákosi emberrel, hogy menjen el a szentpéteri vásárba, és dicsérje az ő tehenét, hogy az milyen nagyon jó tehen. És aztán a farkapénzből áldomást fizetett annak, aki segített becsapni a vásárlót. Aztán perre ment a dolog, és a bíró megkérdezte a cinkostól, hogy tudja-e, mi lesz, ha hamisan tanúzik. „Tudom, bíró úr, megnyerjük a pört."
Na erről meg az jut eszembe, ahogy Idus sógornőm tanúskodott. Amikor az újkori téesz, az őriszentpéteri megalakult, 74-ben, az rettenetesen megosztotta a falut, főképp Nemesszert. A nemesszeri nemes családok, az Ivánok, a Baksák, Süpölök, a Gaál Gyulák, akik jómódú gazdálkodók voltak, nagyon ellenálltak, az Orbán Jóska viszont, a Savanyú Jóska, ő a szervezésbe is élen járt. A Pakóné Spilák Gizi, a Rata rettentő téeszellenes volt, majdnem belezavarodott, hogy beszervezték Nagyrákost a técsébe, aztán állandóan kiabáltak egymásnak, szidták egymást úton-útfélen, ha találkoztak, akkor nagyon keményen össze szoktak szólakodni. Búcsúkor, Nagyrákoson július első vasárnapja, Sarlós Boldogasszony napja a búcsú ideje, én 74-be tejkezelő voltam, tejcsarnokos, hát búcsú ide, búcsú oda, a tejet akkor is vitték a csarnokba, aztán voltak némelyek, akik ha megfejtek, hiába tudták, hogy fél nyolctól van tejgyűjtés, már fél órával előbb odaálltak, hogy letudják a dolgot. Így volt Idus sógornőm, a Németh Ida, meg Belsőszeren a Vörös Jóska felesége, a szattai származású Boncz Ilus, azóta már átköltöztek Körmendre, ott vettek házat, Jóska már nem is él, de Ilus még igen. Azoknak is volt két tehenük, hozott egy kis kanna tejet, meg a Pakóné is hozta a maga ötliteres kannájában a tejet, és vártak, hogy kinyissam a csarnokot. Én pont arra értem oda, amikor ment a veszekedés, mert Orbán Jóska, néhány üveg sör után, magát könnyítendő kiment az udvari vécébe, odajártak hátra pisálni a vécébe vagy a vécé mögé, és meglátta egymást a két haragos fél, összeszólakodtak. Nemcsak összeszólakodtak, ott álltak a csarnokajtóban, már fogták egymás grabancát, a Pakóné nem ijedett meg túlságosan az öreg Orbán Jóskától, de hát az mégiscsak férfi volt, erős volt, meg az ital is segítette a bátorságát, úgyhogy aztán én vetettem véget a csetepaténak. Bementünk a csarnokba, az Orbán Jóska meg nagy dünnyögve visszament a kocsmába. Elhangzott, hogy bepörülik egymást, bíróságra adják az ügyet, úgy is lett. Augusztus elsejére kitűzték a tárgyalást, aztán megidéztek engem, az Idust meg a Vörös Jóska feleségét a bíróságra. A Németh Zoliéknak volt autójuk, egy Moszkvicsuk volt, azzal vitt be bennünket Anni lányuk Körmendre, délután kettőre kellett menni a bíróságra. Szegény Idus már majdnem meghalt idegességében, csak úgy remegett az egész nő, hogy velünk mi lesz most, mit csinálnak. Mondtam nekik, hogy „gyerekek, ott szólt a zene, nem láttunk semmit, nem hallottunk semmit". Na, megkezdődött a tárgyalás, először engem hívtak be, és kérdezte a Török bíró, hogy hallottam-e, hogy az Orbán bácsi azt mondta Tóth néninek, hogy rohadt reakciós kurva. Én nem hallottam. Hát hallotta-e, hogy a Tóth néni azt mondta Orbán bácsinak, hogy piszkos kommunista? Nem. Nem hallottam. Jó. Üljön le. Leültetett szélrül a padra, beszólították a Vörösnét. Tőle is megkérdezték ugyanezt, hallotta-e, hogy a Tóth néni mondta az Orbán bácsinak, hogy piszkos kommunista? „Nem hallottam, én ugyan nem hallottam." Hallotta-e, hogy az Orbán bácsi azt mondta Tóth néninek, hogy reakciós kurva? Nem hallotta. Behívták az Idust, a sógornőmet. Hallotta-e, hogy a Tóth néni azt mondta Orbán bácsinak, hogy piszkos kommunista? „Nem hallottam." Hallotta-e, hogy az Orbán bácsi azt mondta Tóth néninek, hogy rohadt reakciós kurva? „Nem hallottam, meg én azt sem láttam, hogy belökte a csarnokajtóba." A bíró kinézett az ablakon, elmosolyogta magát, megtekerte a fejét, és azt mondta, hogy „menjenek haza!" Nem lett a perből semmi sem. De az Idus még hazafelé is csak úgy kapkodta a levegőt, úgy megijesztette a dolog.
Úgy megijesztette, mint a Kucsár Jóskák kokasa. Az előzmény az, hogy kokasokkal volt már itt a faluban baj, mert a Sebők Marinak az anyukáját is megijesztette a kokas, ment seggre tőle, hátrafelé, elesett és megrepedett a csigolyája, úgyhogy nagyon sokáig betegeskedett a Mariska néni, mire meggyógyult, és élete végéig fájt neki. Aztán hát az Idust is egyszer, mikor jött a Belsőszerről, a Kucsároknak a kokasa megtámadta. Az Idus meg nagyon-nagyon megijedt, elkezdett rettenetesen rikácsolni, aztán fölkapott egy söprűnyelet vagy botot, nem tudom, mi volt, de úgy fejbevágta a kokast, hogy a kokas menten kimúlott. Mi valami családi ünnepségre készültünk az udvarban, de a Kucsárok pajtájától vagy kétszáz méternyire is hallottuk, hogy az Idus hogyan sékodozik, [sivalkodik] hogyan kiabálodik, aztán fölfutott nagy dühvel a Kucsárokhoz, bekiabált az ajtón: „Megtámadott a kokas, agyonütöttem, vágják el a torkát!"
Engem meg egyszer az Iván Jóska bikája teremtett oda az istálló sarkába. De ehhöz először is azt kell elmondanom, hogy a Jóska bácsi, a szomszédunk az egy tünemény volt, tündér ember, nehéz lett volna összeveszni vele. 26-ban született, volt neki egy nagy szerelme, egy kisrákosi lány, a Gréczi-Zsoldos lány, a Vörös Zoli unokahúga, nagyon szerette volna elvenni, de hát valami miatt nem ütötték nyélbe a házasságot. Jóska bácsi szegény a szópótló szót, az izét, azt mindenbe belefűzte, nehezen fejezte ki magát. Édesanyámnak mondta: „Eszti néni, szóval izé, maga már ganajt hord, én még nem is izéltem." Még le sem boronálta a földet, azt akarta mondani. Máskor meg azt mondta anyunak: „Édesanyámnak mondtam, hogy mi majd később izélünk, előbb még megizélem a Pivonka Máriét, mi csak azután izélünk." Ez meg a zabvetés volt. Hogy még mi is vetünk zabot, de hát elébb a Pivonka Márinak kellett vetni. Az Orbán Sanyiéknál mesélte, hogy éjjel a tehen rázta a láncát, nem hagyta aludni. „Tudja, sógorom, én fökeltem az ágybul, én kümentem, én úgy megizéltem a teheneket, de úgy!" A Mari meg a Sanyi majdnem megszakadtak, akkorán nevettek, jól ki is kaptak az apjuktól miatta.
Nagyon-nagyon szerettünk beszélgetni, annak vége-hossza nem volt. Nagy meccsimádó volt, és egyszer mondja, hogy máma aztán ő is korábban megetet, mert meg akarja nézni a focimeccset a tévében. Én meg nagy galád módon anyunak odasúgtam, hogy menjen egyedül etetni. A kertben beszélgettünk, és a meccsnek már vége volt, a Jóska még nem is etetett, nemhogy meccset nézett volna.
Általában este kezdett kaszálni, aztán tíz órára, tizenegyre csak hordott valami ennivalót a teheneknek... Egyszer nyáron a nagyréten elfutottak neki a tehenei, mert megcsípték őket a dongók, a nagyrétről futottak haza a tehenek, kiszabadultak, az igaszeg nem volt az igának az alsó részébe beletéve, szóval a tehenek futásnak eredtek, Jóska meg futott utánuk. Így mesélte el, mi lett a vége: „A csepelesi parton [emelkedőn], izé, föcsapták a farkukat, na, én ezt a stílust, izé, nem bírtam fövennyi, nem bírtam tovább izélni utánuk."
Soha nem volt neki rendes kötele, és volt neki egy olyan öt-hat mázsás bikája. Egy este rettenetesen kiabált az istállóban, és bementem, a bika el volt szabadulva, akartam segíteni megkötni a bikát, és a bika engem beletett a jászolba, az istállósarokba, szerencse, hogy nem tudott agyonmaszítani. De rendesen jött nekem, csak olyan széles volt a feje, meg olyan szögben volt, hogy nem ért el. Abban az istállóban nem volt hídlás, nem volt húgyelvezető csatorna, semmi sem volt szegénynél. És minden úgy van, ahogyan kivezették belőle, még az itatóvödör is ott van az istállóban, amiből utoljára itatott. Meg az abrakosláda, meg a kötéldarab.
Sok minden hiányzik ebből a faluból, sok minden eltűnt. Ugye, az iskolák, a hivatal, a posta, lassan teljesen elveszti a jellegzetességét, hogy miért falu.
Eltűnnek az olyan jellegzetes emberek, mint Iván Jóska vagy az öreg Sinka Jóska Belsőszerről. Nagyon-nagyon jó parasztember volt, az öreg Sinka. Weisz Vilma volt a felesége, és született nekik négy gyerekük, Sinka Kati, Sinka Ida, Sinka Blanka, Jóska. Blanka Nádasdon él, Idáról nem tudok, Jóska fölakasztotta magát, Katiról meg megint nem tudunk, talán az apja temetésén sem volt itthon. Sinka bácsi nem volt valami jóban a feleségével, aki nagyon kövér néni volt, és nem nagyon volt alkalmas a mezei munkára. Aztán történt egyszer, hogy megállapodtak, hogy elválnak. Vilma néni fogta, és elpakolt. A Rácz Mariskák melléképülete végében volt egy kis szoba, ott halt meg a Baksa Kálmán bátyám is, és Rácz Mariska, a Farkas Géza bácsi anyukája odavette, özvegyasszony volt, és odavette Vilma nénit. Na, Sinka bácsi, mikor este végezett, lehozta a tejet a csarnokba, és bement a kocsmába, a végigdolgozott nap után fölhajtott néhány fröccsöt, és ha olyan társaság volt, akkor nekiállt kártyázni. Rettenetesen szeretett kártyázni, és ez egy hét végén történt, mert azért általában csak olyankor álltak össze a kártyapartik, az öreg Lengyel meg a Tiber bácsi volt a kártyaparti másik két tagja, Sinka bácsi lett volna a harmadik. Várták-várták, hogy Sinka bácsi érkezzen a kocsmába, de nem érkezett. Tiber kiment pisálni, aztán valaki megmondta neki a hírt, hogy azért nem jön a Sinka, mert otthagyta az asszony, most pakul. Bemegy, és azt mondja:
- Te Gyula, tudom már, miért nem gyütt a Sinka kártyázni!
- Na miért?
- Azért, mert otthagyta az asszony.
Az öreg Lengyel egy kicsit gondolkozott, és azt mondta:
- Minket ilyen szerencse nem ér!
Elváltak törvényesen, és Vilma néni rövidesen meghalt. De Sinka bácsi nagyon szerette az asszonynépséget, nagyon hevesen udvarolt sok menyecskének. Jóvágású, független ember volt, azért hát volt is neki több helyen szerencséje. Aztán ezt azért úgy bonyolította az öreg, hogy jóban volt nemcsak a menyecskével, hanem jó barátságot tartott a családfővel, mármint a megcsalt férjjel is. Többek között történt, hogy elment az egyik belsőszeri házhoz, és hogy közben gyönyörködhessen a ház asszonyában, szépen elbeszélgetett a ház urával. Az asszony lakodalomba készült... na most abban az időben a tojásnak is szeme volt, mert amit csak lehetett, eladták, hogy pénzt hozzon, márpedig egy lakodalmi torta megsütéséhez kellett legalább tíz tojás, legalább kellett tizenöt deka dió, és az sem volt azért olyan bőven. Elég az hozzá, hogy a gazdasszony megsütötte illendőképpen a tortát a lakodalomba, és a konyhában volt egy ágy, az asztal mellett volt, és a ház asszonya föltette a tortát a fölhajtott dunna tetejére, a ház ura meg vitt fel a pincéből egy üveg bort, aztán elbeszélgettek, eliszogattak. Sinka bácsi hátranézett, látta, hogy le van valami takarva, fogta, tört belőle egy darabot, aztán még egyet, még egyet. Aztán mikor már majdnem az egészet megette, odaszólt, hogy „te Szidi, te Szidi, de jó kuglihuppot [kuglóf] sütöttél!"
Sinka bácsi nekem nagyon hiányzik. Nagyon bölcseket mondott, és rettenetesen sokat tudott dolgozni. Akármilyen meleg volt, délben abba nem hagyta, csak az volt a baj, hogy két nap meg három nap nagyon keményen dolgozott, és ha akkor véletlenül elgyütt a csarnokba este, és utána bement a kocsmába, akkor nem tudta abbahagyni. Aztán következő nap, amikor rájött, hogy mennyi pénzt elivott és mennyi időt elfecsérelt, pedig mennyi munka lett volna, akkor erőst nekibúsult, én meg szoktam vigasztalni, hogy „ne búsulj, Sinka bácsi, te annyit dolgozul, majd máma helyrepótulod". Azt mondta énnekem: „Ezt nekem többet ne mondd, mert az ember azt nem tudja helyrepótolni, amit meg tudott volna csinálni. Az ember nem olyan, mint a természet. Mert a természet, amit az elrontott, az helyre tudja hozni. Az embernek nincs ennyi ereje." Aztán szegény nagy beteg lett, érszűkületes, amputálták a lábait, és meghalt. De egyszer nagy szerencse érte, mert otthagyta az asszony.
Szegény dédöregapámat nem hagyta el a dédöreganyám, pedig egyszer még nagyon meg is akarta fegyelmezni.
Az Albert Fáni dédöreganyámról, azt kell tudni... a génjeiből biztos nekem is került, mert sose volt nyugta... szóval a dédöreganyám, Baksa Józsefné született Albert Franciska nagyon-nagyon szeretett beszélgetni, nagyon nem szeretett este otthon megmaradni, és téli estéken is, már akkor jó öreg volt, akármilyen hideg volt, meg akármilyen rossz idő, elment valahová beszélgetni, mert neki szegről-végről mindenki a rokona volt. Szegény dédöregapám meg soha nem tudta, merre jár, de aztán egyszer gonduta, hogy most megleckézteti dédöreganyámat, aztán a templomkertben megvárta egy éjjel, mikor jött Belsőszerről, de nemcsak hogy megvárta, hanem fölöltött magára egy lepedőt, hogy megijessze, hogy a templomkertben szellemek járnak, aztán eléugrott, a hácskunál, a hácsku a gyepün egy rés, ahol átbújtak, aztán eléugrott és elkezdte a kezét lebegtetni. Csakhogy öreganyám menten fölismerte, odaugrott, és azt mondta neki: „Na te vén marha, nem tudsz fekünnyi?" És dédöregapám hazakullogott. Amikor dédnagyapám meghalt, szeptemberben, dédöreganyámon olyan szomorúság, meg olyan szomorúsággal kevert düh vett erőt, amiért magára maradt, hogy lefeküdt, és azt mondta, hogy ő többet nem csinál semmit. A németfalusi pap felesége volt neki jó barátnéja, oda is megüzenték, hogy meghalt dédnagyapám, eljött a papné, de öreganyám hajthatatlan volt, nem, ő még a temetésre sem megy el, mert hát mért köllött most ennek meghalni, őt most miért hagyta itt. A németfalusi papnénak erősen fel kellett lépnie, hogy keljen fel, öltözzön fel, menjen. A temetésre nagy nehezen elment, de összeomlott, és januárra meg is halt. Szeptembertől januárig elemésztette magát.
Én a dédöreganyámat nem ismertem, csak hát aputól meg a rokonságtól a meséket. Mindenkit befogadott, mindenkivel nagyon jó barátságban volt. Itt laktak Alsószeren, ahol most mi. Ez volt az ősi házuk, az öreg ház