A bajmoki határátkelő mintha nem is létezne. Akárcsak egy tengelyéről lepattanó és zizegve kiegyenesedő órarugó, úgy csapódik neki a Bácsalmásról idevezető keskeny aszfaltút. Az öreg falióránkat juttatja eszembe, amit négyéves koromban elrontottam. Ez volt a legtitokzatosabb és talán a legértékesebb berendezés a házban, de mert egy lakásfestés alkalmával apám levette a falról, másnap reggel megtaláltam, és a fölhúzására szolgáló kis kurblival elpattintottam a rugóját. A spirális helyzetéből szinte robbanásszerűen kiszabaduló acélszalag mérges kígyóként vergődve próbálta kitölteni az óra dobozát, ám a pillanat töredéke után lecsillapodott. Ha a vámos megkérdezné, van-e bejelentenivalóm, legszívesebben ezt az emléket vallanám be neki.
Első hazamenetelem idején - már több mint tíz éve - attól féltem, hogy az 1978-as gyártású japán fényképezőgépem fönnakad a magyar vámbürokrácia hálóján. Hiába erősködött a vámtiszt, hogy ez most már a személyes útipoggyász része, ragaszkodtam hozzá, hogy papírt készítsen a kiviteléről. A Balkánon sosem lehet tudni, mi a személyes és mi nem, bölcselkedtem. Élénken emlékeztem még arra az esetre, amikor Séfer Sándor barátommal - jugoszláv állampolgárokként - a hangfalcsempészés bűnébe estünk. Közvetlenül a háború előtt történt, a Markovics-kormány regnálásakor, a ki tudja, mi módon konvertibilissá tett dinár fénykorában. Egy szlovén licencre gyártott Renault 4-esem volt akkoriban, amelyben szebb időkben cefrésdézsát és vágni való pulykákat is szállítottam, tökéletesen megfelelt hát a célnak, nevezetesen hogy két nachtkasztli méretű hangládát áthozzunk vele a határon. Annak tudatában, hogy egy félig szocialista, de inkább már kapitalista ország polgárai vagyunk, a szabadkai bankban márkára váltottuk a dinárunkat, és a pénzes emberek magabiztos egykedvűségével Horgosnál átléptük a határt. Szegeden megettünk egy-egy pár gyanúsan finom virslit, majd az első utunkba kerülő műszaki boltban megvettük azokat az átkozott Videoton hangfalakat.
Séfer Sándor állattenyésztési technikus volt, és a nyolcvanas évek könnyűzenéjének általam ismert legnagyobb szaktekintélye. Jól keresett, így gyakorlatilag bármilyen márkás, külföldi hangcuccot megvásárolhatott. Máig nem értem, miért éppen magyar gyártmányú hangfalakra támadt gusztusa, amelynek behozatalához - mint kiderült - nem is rendelkezett engedéllyel. A jugoszláv vámosok nemcsak a dobozokat szedték el tőlünk, hanem - mert enyém volt a kocsi - az útlevelemet is. Ott álltam a senki földjén, a tökéletes számkivetettségben, és ha nem lettem volna katonaviselt ember, talán még sírva is fakadok. Fogalmam sem volt, mitévő legyek, miként szerezzem vissza az identitásomat, de ösztönösen megéreztem, hogy nem veszíthetem szem elől az útlevelemet birtokló nagydarab vámtisztet. A nyomába szegődtem, és ott toporogtam mellette, amíg el nem jött a váltás ideje. Ekkor a pasas elunta a dolgot, és egy durva megjegyzés kíséretében elém hajította a csillagos-fáklyás útlevelet.
És most, szinte napra pontosan tizenhat évvel később, uniós útlevéllel próbálok behatolni ebbe a Tarkovszkij zónájára emlékeztető országba. Séfer Sándor immár nem a barátom, mert azzal, hogy a háború kitörésekor elmenekültem, a Grand Canyonnál is szélesebb szakadék keletkezett közöttünk. Ő itt maradt, pedig razvodnik volt a katonaságnál, ami tartalékos hadnagyi rangot jelent. Itt maradt, pedig nyolcvankettőben Koszovóban, az első albán fölkelés idején megkóstolta, milyen az igazi háború. Pri¼tina mellett egy hőerőművet őriztek, és ő volt az őrség parancsnoka. Egyik este a drótkerítésen túli erdőben valaki elsütött egy puskát. Az őrök erre össztüzet zúdítottak az egész erdőre. Séfer Sándor egész éjjel hordta a lőszeresládákat a raktárból, és nyitogatta az arra rendszeresített bádogvágó ollóval. Mire megvirradt, némi túlzással bokáig jártak az üres töltényhüvelyekben. Soha nem tudták meg, ki volt az, aki lőtt, ha lőtt egyáltalán. Az elherdált lőszerért sem vonta őket felelősségre senki. És ez az egykori razvodnik ilyen emlékekkel képes volt otthon maradni, és szembenézni mindazzal, ami 1991 után rázúdult az országra. Egy apró föltétellel persze: az ajtó mellé odakészített egy öntöttvas rudat, hogy ha érte jönnek, eltörhesse vele a saját kezét. De ez egy ősrégi történet. Attila barátommal most egy olyan lakodalomba megyünk a Bácskába, ahol Séfer Sándor lesz a vőfély.
Péntek délután van, ilyentájt kezdődik a csúcsforgalom a Szerbiába nyíló határátkelőkön, de Bácsalmás alatt ennek semmi nyoma. Egy aprócska jel sem árulkodik arról, hogy a polgárháborús években kilométeres kocsisorok torlódtak itt mindkét irányban. A hat-nyolc órás veszteglésre kárhoztatott utasnépség ezen a pokolba vezető úton is élte a megszokott életét, ami egész sereg kiegészítő tevékenységet vonzott a környékre. A kukorica- és búzaföldek szélén például csiricsáré színekben pompázó hotdog-árusok kínálgatták a portékáikat, és egymás után nőttek ki a földből az alkalmi ABC-k, benzinkutak. Ma már egy korhadt pózna sincs belőlük.
A magyar útlevélkezelő a Petőfi Népét böngészgeti, a szerb oldalon az őrbódé melletti padon egy kiterített sakktábla díszeleg. Attilával oda sem merünk nézni, mert a sofőrülés mögött egy gyümölcscentrifugát rejtegetünk. Ez lesz a közös nászajándékunk Banai Laci barátunknak, aki holnap örök hűséget esküszik majd a számunkra csaknem teljesen ismeretlen Patócs Veronkának. A szülőfalunkban, Ómoravicán lesz a lagzi, de előtte át kell esni az ilyenkor szokásos legénybúcsún, amelynek fő attrakcióját - Attila legalábbis így mondja - egy Szabadkáról hozott sztriptíztáncosnő fogja jelenteni.
A szerb vámtiszt fölnyittatja Attilával az öreg Opel csomagtartóját, aztán bágyadtan továbbhesseget bennünket. Előttünk a Balkán, ahol bármilyen jó és rossz értelemben vett csoda megtörténhet. Két évvel ezelőtt például azért büntettek meg bennünket - alig ötszáz méterre innét -, mert égve felejtettük a fényszórókat. Egy ilyen trauma örökre belevésődik az emberbe, nem csoda, hogy Attila már a senki földjén a kapcsolót kezdi babrálni. Annak idején vele együtt menekültünk el a katonai behívó elől, de aztán szétváltak az útjaink. Attila most egy reklámgrafikával foglalkozó kft. résztulajdonosa, és egyáltalán nem bánja, hogy zörög alatta az 1989-es évjáratú Opel. Azt mondja, lehetne komolyabb járgánya is, de minden hasznot vissza kell forgatnia a vállalkozásba. Hol egy új laminálógépre, hol valamilyen spéci nyomtatóra van szükség. Egészen a határig ezekről a bizarr gépekről áradozott. Szóba sem került Banai Laci legénybúcsúja, meg a holnap esedékes lakodalom, ahol ugyebár mindenki azt fogja lesni, mennyire fajzottunk el, és menynyire vagyunk - ha egyáltalán vagyunk - még mindig bácskaiak.
Banai majdnem húsz évvel fiatalabb nálam, és valaha inasom volt a mezőgazdasági kombinátban. Úgy került ki az elektrotechnikai iskolából, hogy egy villanykörtét sem tudott betekerni a foglalatba. Mindig valamilyen játékon törte a fejét, és szinte minden szituációra tudott egy viccet. Máig emlékszem a talán legkülönösebb ötletére: a farm mögötti trágyaléderítőbe belehajított egy üres pelinkovácosüveget, és azt mondta, két dinár egy kavicsdobás, azé a pénz, aki összetöri a flaskát. Egész nap hajigáltuk azt az átkozott üveget, és vagy ezer dinár volt már a közösben, amikor Séfer Sándor végre telibe találta egy ökölnyi betondarabbal. Banai Laci munkaviszonyának állandósításához ezek után nem is férhetett kétség. A farm már akkor is haldoklott, ezért Lacit kihelyezték a falu szélén épített vadonatúj uszodakomplexumba, ahol rövid időn belül fürdőmester lett. Mivel a strandrádiót is ő működtette, csak úgy heccből csupa irredenta nótát nyomatott a környékbeli telepesfalvakból odasereglett szerb és montenegrói vendégeknek. De mert rá se bagózott senki, visszatért az akkor divatos Bijelo Dugme és Bajaga zeneszámokhoz. Mindig éjszaka szűrte át a medence vizét, s mi Attilával ilyenkor kedvünkre gyakorolhattuk a hangtalan indiánúszást. Kósza hírek szerint Banai többször is rendezett meztelen éjszakai fürdőzéseket - ahová a legvérmesebb lányokat hívta meg -, de ezekről a bulikról Attila meg én valahogy mindig lemaradtunk.
És most Banait is elkapta a gépszíj. Olyan pletykák szállingóznak, hogy Patócs Veronka már a negyedik hónapban van, de ez a tény a mi kománkat egyáltalán nem zavarja. Úgy hírlik, a háború előtti idők hagyományait idéző, háromnapos lakodalomra készül. Meg fognak esküdni szülőfalunk mindkét templomában - Laci református, leendő felesége katolikus -, utána pedig lovas kocsival hajtanak végig a falun, természetesen magyar zászló alatt. De az már csak a végkifejlet lesz: előtte Banainak még le kell hántania magáról a Nesszosz-ingként ráfeszülő legényéletet, hogy megtisztulva, megkomolyodva kezdhessen bele valamibe, amelynek lényegéről most még fogalma sincsen. És ha ez sikerül neki, ha kitombolta magát, következhet a nagy megmutatkozás a világ előtt: egy félig bácskai, félig balkáni lakodalom.
Bácskában mindmáig a moholi lakodalom a legnagyobb márkanév ebben a műfajban. A hetvenes években némelyikről az Újvidéki Rádió élő közvetítést is adott. Anyám szívesen hallgatta ezt a műsort, én meg közben úgy szenvedtem, mint a macska, akinek a farkát csavargatják. Mifelénk, északon a menyasszony cipőjének ellopása volt a legnagyobb attrakció. Ezt hosszas alkudozás után a násznagynak kellett visszavásárolnia. Ha szerbek is akadtak a meghívottak között, néha egy-egy pisztolylövés is elcsattant. Az unokatestvérem esküvőjén például egy izgága alak véletlenül ellőtte a villanydrótot. A dörrenés után rögtön kialudtak a színes égők, és elnémult az erősítő. A hoppon maradt mulatozók tán meg is abriktolták volna az illetőt, ha nem lett volna a kezében füstölgő csövű fegyver.
Ómoravicára igyekszünk, egy hétezer lakosú, a háború előtt még színmagyar faluba, ami alig huszonnyolc kilométerre fekszik a magyar határtól. Apám régebben gyakran mondogatta, hogy ha Clemenceau a határ meghúzásakor tüsszentett volna egyet, most mi is Magyarországhoz tartoznánk. Lehet, hogy igaza volt, de mi a húgommal csak mosolyogtunk rajta. Nem tudtuk, és nem is érdekelt bennünket, hogy Európa valahol a kertek alján véget ér, és utána majd száz kilométeres senki földje következik. A nagybátyám Újvidéken lakott, és amikor meglátogattuk, úgy mozogtunk ebben a kiterjedés nélküli közegben, mint a vákuumban leejtett golyóbisok. Nem számított, hogy melyikünk van keményebb és melyikünk puhább anyagból: a testvériség-egység szellemében egyszerre értünk célba.
Itt, a Bácskai-síkság közepén fekvő Verbászon tapasztalhattam meg, milyen egy valódi balkáni lakodalom. Ezt a várost a második világháború előtt még túlnyomórészt svábok lakták, de mostanra szinte teljesen elszerbesedett. A húgom 1979-ben ide ment férjhez egy negyedrészt sváb, negyedrészt magyar, félig pedig crnagorac fiúhoz. Az örömteli eseményt nagyban beárnyékolta a tény, hogy Márti egyenesen a szabadkai közgazdasági szakiskola padjából, öt hónapos terhesen vette magára a mennyasszonyi ruhát. Apám ez idő tájt az újvidéki kórház kardiológiai osztályán feküdt, így megmenekült a biztos gutaütéstől. Nem így anyám, aki nemes egyszerűséggel ideg-összeroppanást kapott. Ilyen előzmények után azon sem érdemes csodálkozni, hogy Mártit egyedül én képviselhettem abban a bizonyos balkáni lakodalomban, mi több: én lettem a násznagya. A helyzetet tovább bonyolította, hogy semmit sem tudtam a fekete hegyek közt honos lakodalmi szokásokról. Nagyon meglepődtem hát, amikor leendő sógorasszonyom mind a két kabátzsebem teletöltötte kétdinárosokkal. Azt mondta, ne sokat vacilláljak, hanem szórjam az aprót az utcán bámészkodó gyerekek közé. Vonakodva tettem eleget a felszólításnak, de aztán rájöttem, hogy ez az egész csak metakommunikáció, és a mindenek fölött álló balkáni lélek megidézésére szolgál. Az esküvői procedúra után békességes vacsora következett, ahol a férfiak és a nők egymástól elkülönülve kóstolgatták a speciális eljárással faggyútlanított birkapaprikást.
Hál' istennek az öreg Opel nem kelt feltűnést Bajmokon, de mert uniós rendszám hivalkodik rajta, mágnesként vonzza a milíciákat. És akit a szerb zsernyákok megállítanak, azt meg is kopasztják. Attila nem akarja kihívni maga ellen a sorsot: lépésben araszol át a falu központján. Rozoga kerékpárokon tekerő emberek mellett haladunk el, néha szembejön velünk egy-egy a kerékpárokéhoz hasonló műszaki állapotú Zastava. A kopott, hámló vakolatú épületektől diszkréten eltávolodva valósággal szikrázik a szerb betelepültek által nemrég épített ortodox templom.
Ómoravicára Pacséron át vezet az út. A két falut alig négy kilométer választja el egymástól, és ha nincs a polgárháború, már biztosan össze is épültek volna. De mostanában átok ül ezen a vidéken. Nyoma sincs már annak a híres jugoszláv találékonyságnak, amely a hetvenes években saját fejlesztésű elfogó vadászgépet hozott létre, és senkinek nem jut már eszébe az, amit egy volt osztálytársamtól, Mike Sándortól hallottam a legmélyebb válság idején. Azt mondta: ő a szabadkai Sever villanymotorgyárban dolgozik, és - higgyem el - ott megvan a legkorszerűbb technológia. Ha megszüntetnék az embargót, és ismét teljes kapacitással dolgozhatnának a gépek, úgy lehagynánk Magyarországot, mint a pinty! Megilletődve hallgattam, mert Ómoravica központjában ácsorogtunk, a majdnem teljesen üres újságosbódé előtt, lábunk körül pedig sokmilliárdos bankjegyeket kergetett a szél.
Pacsér központját mély völgy szeli ketté, amelyben a környék egyetlen patakja, a Nagy Árok folydogál. Hivatalosan Nagy Dó a neve, ám a helybéliek erre csak legyintenek. Gyerekkoromban még ittam ebből a patakocskából, ráadásul az Ómoravicáról kivezető szakaszon. Később vettem csak észre, hogy a vágóhídnál tele van a meder lócsonttal. Akkor nem lett semmi bajom, de ma már nem úsznám meg ilyen könnyedén: a rendkívül találóan Sila - magyarul: Erő - névre keresztelt láncgyár évek óta ebbe a patakba folyatja a cianidot is tartalmazó galvániszapot. A gyárat a hatvanas évek közepén építették ide, a gabonaföldek kellős közepére, és a boszniai Zenicáról látták el nyersanyaggal. Kezdetben szinte kizárólag hajóláncot gyártottak, aztán áttértek a konyhai kiegészítőkre. A Sila közel harminc éven át majd háromszáz embernek biztosított megélhetési lehetőséget, de az ország széthullásakor csőd közeli helyzetbe került. Az ezredfordulót követően konszolidálódott a helyzete, és ismét megkezdődhetett a Sila-garnitúra névvel fémjelzett evőeszközkészlet gyártása. Mindez akár bácskai sikertörténet is lehetne, ha nem árnyékolná be ez a súlyos környezeti katasztrófa.
Délután két óra körül járhat az idő, Pacsér utcái teljesen néptelenek. Régebben általános jelenség volt a Bácskában a tanyázás. Az emberek megetették, megitatták a jószágaikat, aztán fogták a sámlijaikat, és kiültek vele a házuk elé. Az érdekesebb egyéniségek körül kisebb csoportok is összegyűltek, mi meg gyerekekként hol ide, hol oda vetődtünk, és hallgattuk a történeteket. Legtöbbször a férfiak vitték a szót, és szinte mindig a katonaság volt a téma. Idehozták, összeszűkítették nekünk az egész világot, és ránk való tekintettel le is egyszerűsítették, hogy földhöz ragadt elménkkel meg tudjuk érteni. Az asszonyok ezalatt békésen, ám cseppet sem érdektelenül pletykálkodtak, és ez a két hullámhossz ékes zsivajgássá folyt össze. Ha ki akartunk hámozni belőle nekünk tetsző frekvenciákat, ugyanúgy kellett tornáztatni a fülünket, ahogy apám bűvészkedett a rádió állomáskereső gombjával.
A tanyázásnak a televízió rohamos elterjedése vetett véget, így a hatvanas évek közepétől már mindenki a magyar adókat szűrögette. Sztaniolpapírból készült labdacsokat aggattunk az antennazsinórra, és intuitív alapon huzigáltuk föl-alá. Ha szerencsénk volt, a képernyőn ugráló pontocskákból lassanként kirajzolódtak az Orion űrhajó varangyai, ha nem, összeállt belőlük Varga József bemondó képe. Sokszor még a műsornál is élvezetesebb volt nézni, ahogy apám egy piktorlétrán állva, a szoba fölső légterében óriási tipolyszúnyogként szétterülve próbálja meglelni azt a bizonyos jó vételt jelentő pontot.
Pacsér lakóinak egyharmada szerb. A második világháború idején állítólag etnikai villongások is voltak errefelé: a magyarok negyvenegyben kivégeztek néhány csetnikgyanús szerbet, a partizánok pedig negyvennégy őszén néhány tucat horthystának mondott magyar parasztot, merő véletlenségből a legtehetősebbeket. Ómoravicát is ez a veszély fenyegette, de egy hős patikus, a horvát származású Ivan Modrcsin megakadályozta a vérontást. Furcsa módon mégsem őt övezi a legnagyobb köztisztelet errefelé, hanem a másod-unokatestvéremet, Juhász Jocit, aki 1975-ben szökevényként tért haza az idegenlégióból.
Legszebb napjainkat éltük akkoriban: alig egy éve pottyant ölünkbe a létező legszebb ajándék, a hetvennégyes alkotmánymódosítás, ami már-már a nyugati demokrácia magaslatába emelte az országot. Mindenünk megvolt, amire vágytunk, sőt egy kicsit több is annál: kaptunk egy igazi héroszt, akit mindenféle hivatalos unszolás nélkül csodálhattunk. Nagy fájdalmunkra hazaérkezésének másnapján Jocit elkapták az állambiztonságiak, és bevitték Szabadkára egy kis baráti eszmecserére. Elszedtek tőle minden idegenlégiós relikviát, közöttük azt az ezüst karláncot, amit a mesterlövészképzésen elért kiváló eredményéért kapott, utána meg berukkoltatták Eszékre, jugoszláv katonának. Ezt a galádságot Joci sosem tudta a szerbeknek megbocsátani: Vukovár ostroma idején átszökött a horvátokhoz, és végigharcolta velük az egész háborút. Többszörösen kitüntetett horvát nemzeti hősként, ezredesi rangban vonult nyugdíjba, és cseppet sem izgatja, hogy Szerbiában még mindig vérdíj van kitűzve a fejére.
Ómoravica határában Attila váratlanul megkérdezi: hallottam-e, hogy a faluban most Palusek Jóska halála a legnagyobb szenzáció? Fejbe lőtte magát egy disznóölő pisztollyal. Nem tudom eldönteni, ismertem-e egyáltalán ezt az embert. Állítólag a Silában dolgozott, és az utóbbi időben magánéleti problémái adódtak. A disznóölő pisztoly egyébként az egyetlen fegyvertípus, amelyet bácskai magyar birtokolhat. Egy tenyérbe illő vashengerből áll, amelyhez kis fémpálca tapad. A cső végét a disznó homlokára kell illeszteni, és a fémpálcát megszorítva ráugrasztani az ütőszeget a puskaporral töltött patronra. Ez a kicsiny lövedék egy tizenöt centiméter hosszú vasszöget ugraszt ki a csőből, ami az állat homlokcsontját átszakítva szétroncsolja az agyvelejét. Palusek Jóska halántékon lőtte magát ezzel az ördögi eszközzel. Már csak ezért sem járhatott úgy, mint Juhász Joci egyik horvát katonája, akit a homloka közepén talált el egy szerb mesterlövész. A golyó átszáguldott a fiú koponyáján, szinte hajszálpontosan a két agyfélteke között, és hátul, a tarkója fölött jött ki. A katona - Joci lélekjelenlétének köszönhetően - túlélte ezt a súlyos sebesülést. Falunk büszkesége a bajonettjével kitörögette a fiú fogait, szétfeszítette görcsösen összeszorult állkapcsát, és visszahúzta a torkába fordult nyelvét.
Tavaly még Palusek Jóskáénál is bizarrabb öngyilkosság történt a faluban: anyám egyik lánykori barátnője, Lénárd Rozi néni belerántotta a kádba a bekapcsolt hajszárítót, de mert a biztosíték meg volt patkolva, az eszköz átalakult gyorsforralóvá. Borzongva mesélték, hogy gyöngyözött a víz színén a zsírja, mire megtalálták. De ez mind semmiség ahhoz az iszonyatos halálhoz képest, amire a kántor lánya, Varga Babi vállalkozott, amikor megivott egy pohár cianidot. Ezek után közönséges balesetnek tűnhet Radákovics Béla, a milíciából lett éjjeliőr öngyilkossága, mert ő a szolgálati fegyverével egyszerűen csak szíven lőtte magát. Ez a sok szörnyűség a virágporral együtt szállong Ómoravica levegőjében.
Mit szólnál hozzá, ha kiugranánk a farmra, és körülnéznénk egy kicsit? - kérdezi Attila, miután elhagytuk a Sila épületegyüttesét. Tudom, hogy csak nekem akar kedveskedni, az ő emlékei ezzel a hellyel kapcsolatban ugyanis eléggé felemásak. Annak idején Attila volt az egyetlen gyakornok, akinek nem állandósították a munkaviszonyát, és ezzel örökre beírta nevét a MIK történetébe. Hiába körmöltem hatoldalas értekezést a villanyszerelés iránti elkötelezettségéről, Pósity, a nagyfőnök úgy kivágta a cégből, mint Tito hatvannégyben Milovan Gyilaszt a közös fényképekről. Attila akkor még hanyag volt és könnyelmű, ám a pakraci barikádemelések idején egyik napról a másikra megkomolyodott.
A mezőgazdasági birtokra betonút vezet, de mert a készítésekor kilopkodták belőle a cementet, igencsak málladozik. Nagy port csapunk az öreg Opellal, talán még a négy kilométerre lévő telepesfaluban, Krivaján is látnak bennünket. A telep évek óta üresen áll, az ajtók, ablakok leszakadva, az udvaron burjánzik a gaz. Attila a parkolóplaccra kormányozza az Opelt, kikászálódunk, beszívjuk az ismerős, akácvirág-illatú levegőt, és már indulnánk is vissza a faluba, amikor észrevesszük a távolban legelésző birkákat. Egy köpcös alak integet felénk, némi hunyorgás után megismerem: Erős János, a farm egyik volt dolgozója. Azért maradhatott itt egy életen át birkát legeltetni, mert kisgyerek korában a szülei nem vitték magukkal, amikor az NSZK-ba készültek vendégmunkára. Úgy vélték, arra a pár hónapra, amíg tart a földieperszezon, nyugodtan ott maradhat a mamánál. A szülők tehát útnak indultak, és balszerencséjükre abba a vonatba szálltak, amelybe Zágrábnál belerohant egy teherszerelvény. Ez volt Jugoszlávia történetének legnagyobb vonatkatasztrófája, száznál is több halálos áldozattal, köztük Janika szüleivel.
A birkák közömbösen rágcsálják a füvet, mi pedig Erős János rögtönzött helyzetértékelését hallgatjuk. Azt mondja, a legújabb, most éppen belgrádi cégtulajdonosok rendelték ide, hogy őrizze az épületeket, ő meg próbálja összekötni a kellemest a hasznossal: bérlegeltetést végez. Közben persze sajog a lelke, ha arra gondol, milyen tevékeny élet volt itt egykoron. A szövetkezet négyszázötven dolgozójából jó ha kilencvenen megmaradtak, de nekik is kifelé áll a szekerük rúdja, mert ezeknek - és Erős valahová a falu felé mutat - nem kell más, csak a föld. A környéken mindenütt ez a helyzet: kirajzott ide a belgrádi maffia, hogy megkaparintsa a dúsan termő bácskai földet, mi pedig mehetünk, amerre látunk. Mondd meg azoknak a nagyokos pestieknek, hajol közelebb hozzám, hogy nem kettős állampolgárság és nem is szülőföld-program kell ide, hanem gyárak, hogy dolgozhassunk.
Nézegetjük a romos épületek közt nyúladozó árnyékokat. Ha lenne rá mód, most kéne megfőzni azt a bizonyos második kávét, ami a Balkánon finom célzás a távozásra. De elsőt sem ittunk, nemhogy másodikat, így csak simán elköszönünk Erős Jánostól, olyasféle bárgyúságokat mondogatva neki, hogy azért ne nagyon búslakodjon, a rossz után csak jó következhet. Úgy nézek én ki, mint aki búslakodik? - húzza föl a szemöldökét. - Tegnap például a legöregebb birkámat sóztam rá arra a hóstapler Banaira, olyan áron, mintha másfél éves lenne. A marhája most ebből főzi a pörköltet a cimboráinak.
Később, a falu felé döcögve azon bosszankodunk Attilával, hogy a cimboránk figyelmetlensége miatt ma este egy birkamatuzsálem húsát kell majd rágicsálnunk. Ha fürdőigazgatónak is ilyen töketlen marad, ki fogják lopni a medencét a segge alól, mondja Attila, miközben az út gödrei közt szlalomozik. Szó, mi szó, Banai kománk dolgát alaposan fölvitte az isten. A fürdőkomplexum eladása után összehaverkodott az új tulajjal, aki bizalmi alapon kinevezte őt igazgatóvá. Most már esze ágába sem jut irredenta nótákat bömböltetni a strandrádión. Inkább azon töri a fejét, miként lehetne még több vendéget odacsábítani a medence környékére. Egy teljességgel megállapodott, komoly ember látszatát kell keltenie a beosztottjai előtt, ezért abszolúte megértem, hogy viszonylag félreeső helyen, a valamikori Kocsis daráló épületében tartja a legénybúcsúját.
Ez a valamikori sváb parasztház abban a kanyarban áll, ahol negyvennégy őszén a visszavonuló magyarok legéppuskázták az oroszok lovas földerítőit. Nagyapám akkor még iskolaszolga volt a központban lévő, azóta már lebontott Boza iskolában, így a saját szemével látta, hogy a magyarok utóvédje a patika melletti kőrakásra állított egy lábas géppuskát. Az oroszok a Topolyai úton jöttek be a faluba, de csak a Kocsis darálóig. Ott megálltak, forgolódtak, és már majdnem vissza is fordultak, amikor a kőrakás mögött lapuló magyarok leadtak rájuk egy rövid sorozatot. Az egyik földerítő a lovával együtt belebukott az út menti árokba, a másik meg visszafordult, és elvágtatott Topolya felé. Ezután heves géppuskatűz és aknazápor zúdult a falura, de a magyar honvédek akkor már valahol Pacsér határában bicikliztek. Aznap délután a Boza iskola udvarába terelt magyar hadifoglyok között nagyapám mindkettőjüket fölismerte. Úgy néztek vissza rá, mintha megváltást várnának tőle, de a nagyapámnak akkor az volt a legnagyobb gondja, hogy kamaszodó lányait valahogy elrejtse az oroszok elől.
Gyerekkoromban sokszor megfordultam a Kocsis darálóban. Rozoga, nyikorgó kerekű tragacsunkon toltam ide a zsák kukoricát, és türelmesen vártam, hogy sorra kerüljek. A padlóhoz csavarozott villanymotor robaja még mindig benne vibrál a fülemben. Egy öreg, ahogy nálunk mondják, tütükélésre hajlamos ember kezelte ezt a gépet, és becsületességi alapon vette ki az őrleményből a neki járó százalékot. A jugoszláv rendszer dualizmusa testesült meg ebben a vállalkozásban, a szinte már láthatatlanul kicsiny, ám kétségtelenül létező magántulajdoné a szocialista nagyvállalatok dagadó tengerében. A pálinkafőzés metodikájára is jól emlékszem: összegyűjtöttük a cefrét, ápoltuk, gondoztuk legjobb tudásunk szerint, és amikor megérett, elvittük a legálisan működő pálinkafőzőbe, ahol a tulaj útmutatása alapján - saját tűzrevalónkkal - elvégeztük a redesztillációt. Az elszámolásnál a kazánból kicsorgó matériával fizettük, amit a pálinkafőzős apránként szétporciózgatott az egy-egy stampedlire betérő transzportmunkásoknak.
Pósity, egykor volt főnököm mindig azon sóhajtozott, hogy ezek - és valahová dél felé mutatott - következetesen tönkreteszik a kisipart, ám miután otthagyta a vállalatot, rögvest létrehozott egy háztartásigép-javító kisvállalkozást. A nyolcvanas évek vége felé történt mindez, amikor már minden illesztékében recsegett-ropogott a jugoszláv nemzetgazdaság. Mivel a karbantartó csoportban én voltam a második ember - azon az alapon, hogy tudtam kapcsolási rajzot olvasni -, engem is biztatott, hogy társuljak vele, csak hát sosem volt egy vasam sem. Legfeljebb munkás lehettem abban a szép reményű mosógépszervizben. Pósity egyébként mindenféle munkát elvállalt, aminek valamilyen távoli köze volt az elektromossághoz. A háborút megelőző hónapokban például már a környékbeli telepesfalvak - Szokolac, Oreskovics és Krivaja - közvilágítását is ő, pontosabban én, a melósa tartottam karban. Soha életemben nem másztam annyit póznára, mint azokban a hetekben, és sosem örültem annyira kevés pénznek, mint akkor. Végső soron Pósitynak köszönhetem azt is, hogy megúsztam a mozgósítást, mert a maszekmunkával megkeresett háromszáz márka nélkül aligha vághattam volna neki 91-ben a nagy ismeretlennek.
Attila meg van róla győződve, hogy annak idején Pósity ármánykodása miatt kellett eljönnie a vállalattól, és nem titkolt örömmel nyugtázza, hogy exfőnökünk az évek során teljesen legatyásodott. Mostanában például földművelésből próbál megélni, ami a közép-bácskai gazdasági viszonyok ismeretében csaknem teljes képtelenség.
Mielőtt még Attilát eltanácsolták volna a cégtől, elhatároztuk, hogy készítünk egy videojátékfilmet. Szereztünk valahonnét egy VHS-rendszerű kamerát, és nagy hévvel nekiláttunk a tervezésnek. A faluban hamar híre ment, mire készülődünk, és egyik napról a másikra a figyelem középpontjába kerültünk. Ettől aztán még magabiztosabbak lettünk. Sebtében összeverbuvált szereplőgárdánkkal - közöttük Séferrel és Banaival - kivonultunk az egyik faluszéli, már akkor is üresen álló tanyára, és szalagra vettük a produkciót. Az alig tízperces filmecskében két westernruhás fickó tévétávirányítókkal párbajozott: ahogy nyomkodták a gombokat, úgy alakultak át más és más zsánerű szereplőkké, a végén pedig kikapcsolták egymást. A szövetkezeti irodaház tanácstermében megtartott ősbemutató a régi, vasárnap délelőtti matinék hangulatát idézte: a közönség szinte fetrengett a röhögéstől, és csak a falu rosszaként elhíresült Daku Pista hiányzott, hogy vadgesztenyével ismét leparittyázza a gonoszt, mint ahogy gyerekkorunkban tette a moziban.
A kisfilmet azon nyomban beneveztük az éppen esedékes országos video- és amatőrfilm-fesztiválra, és abban reménykedtünk, hogy esetleg megdicsérnek majd bennünket. De a posta egy cikornyás fejléccel ellátott levelet hozott vissza, amelyben az állt, hogy a Volt egyszer egy vadkelet című alkotást ezüstplakettel tüntették ki. Örömünk az eget ostromolta. Azt hittük, ezek után biztosan meg fogjuk reformálni az egész, partizánfilmekre épülő jugoszláv filmművészetet, ám ez csak álom maradt: egy hónap múlva Szlovéniában már ropogtak a fegyverek.
A faluközpont talán még a farmnál is siralmasabb látványt nyújt. Néhány évvel ezelőtt lebontották a híres rőfösboltunkat, ahová gyerekkoromban a messzi Óbecséről is jöttek hímzőfonalat venni az asszonyok. Most jókora füves térség ásítozik a helyén, de - talán a régi idők iránt érzett nosztalgiából - senkinek sem jut eszébe áthaladni rajta. A túloldalon a Meblo bútorüzem részben összedőlt, részben kiégett üzemegységei ásítoznak. A hatvanas-hetvenes években szinte egymás hegyén-hátán sorakoztak itt a fűrészüzemek és a szerelőcsarnok, a főutcán pedig mozdulni sem lehetett a deszkarakásoktól. A vállalat területén szigorúan tilos volt dohányozni, ezért a munkások kijárogattak az utcára, és a kellemest a még kellemesebbel összekötve letelepedtek a fal mellé. Ha egy kicsit behajlították a hátukat, éppen beláttak az előttük elhaladó lányok szoknyája alá, nem csoda, hogy szinte sosem kopott le az ábrázatukról a vigyor. A nyolcvanas évek elején aztán a bezárt vasútállomás mellett megnyílt az új, minden ízében modern gyáregység, és a fűrészporos ruhájú munkásnépség egyik napról a másikra kihurcolkodott a falu szélére. Az elavult üzemrészek azóta is üresen állnak a falu központjában, mint valami újabb, minden korábbinál kísértetiesebb emlékművei az elmúlásnak.
Attilának nem merem bevallani, de semmi kedvem sincs ehhez a mai legénybúcsúhoz. Mi lesz velünk, ha a legnagyobb dalikázás közepette rajtunk ütnek az egyenruhások, vagy ami még ennél is rosszabb: az idetelepült szerbek? A régi jó szocialista időkben egyik kezünkön megszámolhattuk a közöttünk élő, úgynevezett államalkotó népeket, de most más a helyzet. A horvát krajinákból legalább kétszáz-kétszázötven család menekült ide, és mert szinte minden utcában van négy-öt eladó épület, nevetségesen csekély összegért vásároltak maguknak házat. A Nagy Árok hídján mostanában szerbül pusmogó, szotyolát rágcsáló fiatalok üldögélnek, és fél szemmel talán azt figyelik, ki vásárol az újságosnál Politikát, és ki Magyar Szót.
Két évvel ezelőtt, közvetlenül a Djindjic-gyilkosság után voltam olyan könnyelmű, hogy lefényképeztem a posta üvegajtajára ragasztott körözvényt. Még le sem vettem a szememről a gépet, máris mellettem termett egy milícia. Nem szólt semmit, csak intett, hogy kövessem. Rögtön eszembe jutott, hogy rendőrállamban vagyok, ahol egy ilyen súlyos deliktumért akár ki is végezhetnek. A milícia beinvitált a községházán berendezett irodájába, és leült az íróasztal mögé. Úgy álltam vigyázzban, mint katonakoromban a nagyhatalmú tizedes előtt. Sosem beszéltem eléggé folyékonyan a szerbet, de most még azt a kicsit is elfelejtettem, amit tudtam. A rend éber őre alaposan kifaggatott, és az utolsó bélyegzésig átnézte az útlevelemet - egy horvát pecsét is volt benne -, aztán visszaadta. Mehettem, amerre láttam, és ha nem remeg annyira a kezem, talán még fényképezhettem volna is.
Attila a nagy muri előtt természetesen hazavisz a mi utcánkba, a Gyülekezet közbe, ami egy szombatista imaházról kapta a nevét. Hivatalosan Alkotmány utca lenne a neve, de a szomszédaink erre csak legyintenek. Kölyökkoromban minden szombat délelőtt méltóságteljes járású, fekete ruhás asszonyok és férfiak lépdeltek el a házunk előtt, majd elnyelte őket az utca derekán álló, lefüggönyözött ablakú épület. Egyszer egy apáca is megjelent, akinek láttán szabályos frászt kaptam. Arra is emlékszem, hogy egy karkosarat cipelő asszony, amikor meglátott, háromszor egymás után keresztet vetett. Állítólag az 1937-ben autóbalesetben elhunyt apai nagyapám vonásait fedezte föl rajtam.
A Gyülekezet köz gyerekkoromban még maga volt az áthatolhatatlan északnyugati átjáró. Apám mániákusan kereste a módját, miként lehet megszüntetni a házak között feszülő dagonyát, ami nyaranta, a legnagyobb szárazságok idején érdes sárkányfogakká változott. Mivel akkoriban a lecsapolás és a feltöltés volt divatban, a környéken lakók az ő indítványára kezdték kihordani az utcára a házak átalakításakor keletkezett földhulladékot. A nyolcvanas években már szinte kidudorodott a kocsiút, ami azt eredményezte, hogy az esővíz mindig befolyt a házfalak tövébe. Egymás után süppedtek meg a vert falú házak, közöttük a miénk is, olyannyira, hogy a végén le kellett bontanunk az utcai falat, és vasbeton alapra újból fölépítenünk. Egy hold föld ára - ez volt anyám családi öröksége - ment rá erre a műveletre.
Ma már két nyomtávú betonút kígyózik a házak között, de apám ezt nem érhette meg: 1998-ban, pár hónappal a bombázások kezdete előtt meghalt. Nem láthatta a Gyülekezet köz történetének legnagyobb, legösszehangoltabb építési akcióját, amely a régi, rohammunkás idők hagyományait idézte. És ebben a folyamatban anyámnak is fontos szerep jutott: ő írta meg azt a levelet a helyi közösségnek, amelynek nyomán végre megnyíltak az addig titkolt cement- és sóderlerakatok. Maga a munka egyébként tipikus balkáni körülmények között folyt: a fiatalok zeneszóra csákányoltak és lapátoltak, az asszonyok főzték a gulyást, a gyerekek pedig hordták a sört. Amikor a beton megkötött, az emberek kivitték rá a székeket, az asztalokat, és hajnalig mulatoztak. Ez volt a környéken az első és mindmáig utolsó utcabál.
Anyámnak súlyos csontritkulása van, egy bottal és egy mankóval tud csak közlekedni, de hallani sem akar róla, hogy én főzzem meg magamnak az ilyenkor aktuális zaccos kávét. Ott lábatlankodok körülötte, amíg el nem hesseget. Lefekszem hát arra a kanapéra, amelyen apám meghalt, és azon tűnődöm, vajon hol lehet most. Amikor utoljára láttam, már vizenyős volt a tekintete, de még mindig parancsolgatott: azt mondta, menjek föl a padlásra, és szereljem le az Újvidéki Televízió antennáját. Semmi értelmét nem láttam ennek, mégis fölküzdöttem magam a tetőre, és lefűrészeltem a vascsőről a rározsdásodott antennát. Ma már ez a legmisztikusabb történet, ami apámmal összeköt.
Kilenc óra után érek a valamikori Kocsis daráló épülete elé, ahol már ott parkol Attila Opelja. A kiszűrődő zeneszóból ítélve odabent már bontogatja bimbaját a hangulat, de amikor belépek, csak két húsz-huszonöt éves forma fiúval találkozok. Most látom őket életemben először, mégis úgy rázogatják a kezem, mintha együtt cseréltünk volna égőt a marhafarmon. Azt mondják, Attila meg Banai éppen most ugrottak el a harmonikás Batyáért.
Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy egész este harmonikás Batyát, ezt a zenei őskövületet fogom hallgatni, aki már a hetvenes években is legendának számított. A kikéréstől a menyecsketáncig képes volt végigmuzsikálni egy egész lakodalmat, éspedig úgy, hogy valóságos élethalálharcot vívott a hangszerével. Leszakadozott róla az ing, gyér haja rátapadt a homlokára, de mint a ganéjdombban érlelt és láncfűrésszel molesztált akácfa, úgy szikrázott a tekintete. Sokszor előfordult, hogy asztalra tett hokedlin harmonikázott, a dal ütemére rugdalva a sörös- és ásványvizes üvegeket. Neki köszönhettük, hogy az Aranyhordóban és a Tűzoltó Otthonban rendezett lakodalmak sokkal balkánibbak voltak az országos átlagnál. Egyvalamire nem emlékszem csak, bárhogy is erőlködöm, hogy valaha is irredenta nótát játszott volna.
Attila valamilyen gyógyszert szed, így nem piálhat, de számomra nincs menekvés. Az egyik fiú - akit tán Gézának, tán Pistának hívnak - kezembe nyom egy fölbontott sörösüveget, és int, hogy menjünk ki az udvarra, gusztáljuk meg a birkapaprikást. A bográcsban diszkréten rotyog a matéria. Nagy kedvem lenne elmesélni, mit hallottam Erős Jánostól, de inkább hallgatok.
Közben végre megérkezik Banai Laci a viharvert Volkswagen Golfjával, amelyből Attila után a harmonikás Batya is előkászálódik. A hírek szerint további barátok, ismerősök érkezése várható, nem is beszélve az est fénypontjáról, a Szabadkáról rendelt sztriptíztáncosnőről. A harmonikás Batyát kicsit elnyűtte az idő: ritkás haja szinte teljesen kifehéredett, és olyan darabos az arca, mintha apró cinklemezekből lenne összekovácsolva. De a hevülete a régi: már az utcán rákezdi, és nem is hagyja abba a birkapaprikás elkészültéig.
Ez egy öreg birka, hajol oda hozzám Banai Laci, de ha egy speciális eljárással kivonod belőle a faggyút, ennek a legfinomabb a húsa. Azóta tudom ezt, hogy Sabácra jártam morzsolt kukoricával üzletelni. Ott tanultam meg, hogy csak öreg birkából szabad paprikást főzni, a bárány az nyársra való. Na és te ki tudod-e vonni belőle a faggyút? - jön oda hozzánk Attila. Én aztán nem, vonogatja a vállát Banai, de az oreskovicsi szerbek igen! Kétszáz dinárért nemcsak hogy kivonják, de ha akarod, gyertyát is készítenek belőle.
Ettől a kijelentéstől már Attila is megnyugszik. Sörösrekeszekből és fosznideszkákból hevenyészett asztalon esünk neki a valóban finom birkapaprikásnak, miközben újabb és újabb vendégek telepednek közénk. Mi, pestiek természetesen nem vagyunk érdekesek senkinek. Még a nyolc óra után csillogó szemmel érkező Séfer Sándor komám is éppen csak lekezel velünk. A harmonikás Batya éppen az Ott, ahol zúg az a négy folyót húzza, amikor megtudom, hogy egykori csempésztársam anyósa jelenleg Kaliforniában nyaral a testvérénél. Ráparancsoltam az öreglányra, hogy keressen nekünk valamilyen munkahelyet, mondja a komám olyan tekintettel, ahogy a lottó ötösről szokás ábrándozni. Ha csak takarmányos is lehetek valamelyik amcsi farmon, úgy elmegyek innen, hogy még össze sem csomagolok. Látom a szemén: régóta nincs már ott az ajtó mellett az a bizonyos vasdorong.
Tíz óra tájban véletlenül vagy tán készakarva összetörik néhány sörösüveg, harmonikás Batya pedig lehámozza magáról a hetvenes évek divatját idéző millflőr-mintás inget. Édes egykomám, hajol a fülemhez egy izzadságszagú figura, oszt milyen életed van ott Pesten? Legyintek, hogy hagyja csak, ott se jobb, mint errefelé. Én meg most jöttem ki a sittről, mondja hirtelen az egykomám. Rám verték az egész naftalopást, pedig csak két kanniszterrel vittem haza. Az volt a baj, hogy éppen akkor tettem be a kannákat a kocsiba, amikor a főnök kilépett az irodából. Hát te meg mit csinálsz? - kiabált oda. Nem látod? Lopok, mondtam, azzal beültem a kocsiba, és irány haza. Fél óra múlva már ott is voltak értem a zsernyákok.
Beszélgetésünket autóduda szakítja félbe: megjött a szabadkai sztriptíztáncosnő! A fiúk gyorsan a fal mellé tologatják a sörösrekeszeket, harmonikás Batya végre leülhet cigarettázni. A lány az a típus, akire még a katonák sem szoktak ráfüttyögni. Nem lepődnék meg, ha kiderülne róla, hogy szabadnapos bébiszitter. Egy szót sem tud magyarul, de ez momentán senkit nem érdekel. Fél füllel meghallom, hogy előre kéri a pénzt, mégpedig hétezer dinárt, azaz száz eurót. Ha tekintetbe vesszük, hogy a saját kocsiján jött ide, ez nevetségesen csekély összeg. Valami olyasféle hangulata van ennek az egésznek, mint a hetvenes években a Dragity kocsmában, ahol a falu legloncsosabb kurvája, Csiri Lidi vetkőzött. Záróra után befirhangoltak minden ablakot, kulcsra zárták az ajtót, és kezdődhetett a produkció. Az öreg Dragitynak egyébként valóságos gyűjteménye volt a legújabb svéd és NSZK-s szupernyolcas pornófilmekből. Ha vasárnaponként a baráti társaságunkkal betértünk hozzá, néha odajött az asztalunkhoz, és diszkréten fölajánlotta: ha akarunk, fölmehetünk a padlásszobába, és bekapcsolhatjuk az előre odakészített, befűzött vetítőt. Sohasem mondtunk neki ellent. Az öreg néha följött utánunk, megnézte, hol tartunk, és milyen állapotban vagyunk, de mi úgy ültünk ott, mint a fészekből kitekingető kölyökgólyák.
A táncosnő hétnyolcados ritmusú balkáni zenére kezdi a műsorát. Néhányszor végiglejt előttünk, aztán belehuppan Banai ölébe, hogy a kománk - elvégre ő az ünnepelt - kapcsolja ki a melltartóját. Ne a kezeddel, a fogaddal!, kiabálja oda a börtönből szabadult fiú. Laci egy pillanatra rám néz, talán hogy eszembe juttassa legfurcsább közösen megélt kalandunkat, amelynek során egy erejét és képességeit meghaladó játékra vállalkozott. A nyolcvanas évek végén kettőnket delegáltak a Belgrádban esedékes robbanásbiztos szerelvények tanfolyamra. Egy hétig a vállalat költségén dőzsöltünk a négycsillagos Avala Szállóban, már amennyire a félpanzióban dőzsölni lehet. Maga a tanfolyam nem igazán érdekelt bennünket, de hogy szó ne érje a ház elejét, délelőttönként azért eljárogattunk az előadásokra. Délután pedig megrohamoztuk a várost. Keresztbe-hosszába bebarangoltuk a Skadarlija szűk utcáit, a Kalemegdan vaskos bástyáit, a Terazijét. Moziból kocsmába, kocsmából moziba szédelegtünk. Pár nap múlva már törzshelyünk is volt az egyik kafanában, ahol egy furcsa, tipikusan balkáni játékot játszottak: az asztal közepére állított üres pohárba próbáltak belepöccinteni egy gyufaskatulyát. Hamar kiderítettük, hogy öt dinárba kerül egy pörgetés, és addig halmozódik a pénz, amíg valaki bele nem talál a pohárba. Banai minden lebeszélési kísérletem ellenére beszállt az egyik partiba, és két óra alatt az összes pénzét elveszítette. Ma is előttem van, ahogy izzadó homlokkal, vigyorogva ül az asztalnál, és integet, hogy nyugodjak meg, nem lesz semmi baj.
És most, miközben kínlódva próbálja elrágni egy szabadnapos bébiszitter melltartóját, ugyanazt az érzést lopta be közénk, ami a nyilvános vizeldében, egy vadidegen pasas mellett rohanja meg az embert, kiváltképp ha az illető még veri is a farkát. Sosem láttam vetkőzni Csiri Lidit, a loncsos kurvát - állítólag egy zöld sörösüveget föl is dugott magának, aminek következtében Ómoravicán ma sem hajlandó senki zöld üvegből sört inni -, de meg tudom érteni azt a feszült várakozást, ami a produkcióját megelőzte. Az öreg Dragity első volt abban, amiben Laci barátunk a reménytelenül sokadik. Hiába vergődik, hiába próbálja elhitetni velünk, hogy holnaptól gyökeres változás áll be eddigi - hihetetlenül mozgalmasnak vélt - életében, mindannyian tudjuk, hogy hazudik.
Nemcsak hogy ilyen sztriptízre nem emlékszem, de legénybúcsúra sem igazán. Ha valaki nősülni akart, teljes erőbedobással a lagzira koncentrált. Súlyos tízezreket lehetett például bukni az előnytelenül megvásárolt italon, ezért a nagy többség Palics környékéről hozatta a bort, mert ez kellően savankás volt ahhoz, hogy ne lehessen tisztán és ami még ennél is lényegesebb: bőséggel fogyasztani. Ha egy ilyen itókával megtöltött palackot valakinek a kezébe nyomtak - a nyakára pedig rábiggyesztették az elmaradhatatlan kulcsos kalácsot -, az a lakodalmas menet végéig kitartott. Legtöbbször a kocsiút közepén haladt a menet, hogy helyet biztosítson a járdán bámészkodóknak. Írott szabály ugyan nem létezett rá, de kötelező volt odafutni minden ismerőshöz és megkínálni étellel, itallal. Az alaposan megborsozott kulcsos kalács szinte pillanatok alatt elfogyott, a bor viszont az anyakönyvi hivatalig megmaradt, mert még a legmegrögzöttebb iszákosok is restelltek nyilvánosan vedelni. Gyakran előfordult, hogy két vagy három lagzi egyszerre érkezett a községháza elé, ilyenkor sort kellett várni. A népség összekeveredett, és hogy gyorsabban múljon az idő, kínálgatni kezdték egymást. Gyors és látványos lerészegedések teremtek ezen az úton, de nem ez szolgáltatta a legbizarrabb látnivalót, hanem azok a valószerűtlenül kövér asszonyok, akik a lakodalmas háznál kotlákban főzték az ilyenkor hagyományos májgombóclevest. Verejtékük egészen biztosan belehullott az ételbe, ám ezt nem vette észre senki, mert olyan vörösek voltak, mint a nótában szereplő nyári piros alma, amit ráadásul még le is öntöttek csónaklakkal. Vékony lánykák szaladgáltak körülöttük, hozták-vitték a fehér porcelántálakat, hogy a sátorponyva alatt még a szakácsnéknál is jobban izzadó vendégseregnek egy pillanatig se kelljen türtőztetnie magát. Ez volt az a pillanat, amikor a vőlegény kicsit meglazíthatta a nyakkendőjét, a menyasszony pedig az asztal alatt kiléphetett a cipőjéből.
Az ajándékokat az esküvőt megelőző napon kötelezően el kellett vinni az örömszülőkhöz, ahol a fiatalok együtt tépték le róla a díszes csomagolást, és nagyon megköszönték az újabb, talán harminckettedik vasalót vagy hajszárítót. Vidámságuk őszinte volt és természetes: a vasas boltban bármikor kicserélhették, sőt készpénzre is válthatták a duplikátumokat. De akkoriban a pénz nem is volt lényeges. Azokban a régi, boldogságos időkben, amikor a Balkán határvonala még Verbásznál húzódott, az ómoravicai lagzikba Solvadkertről hozták a tortát, Kiskunhalasról pedig a csipkét. Ez a szokás a hetvenes évek elején ment ki a divatból, miután a falu beatzenekarának énekese, Cindrity Kálmán a saját esküvői tortájáért menet halálos motorbalesetet szenvedett. A menyasszonya egy bársonypárnán aranykoronát vitt a koporsója után.
Kegyesek vagyunk Banaival, és nem nézünk oda, hogy a kezével is besegíthessen a melltartó-kikapcsolásba. Ha elszántabbak lennénk, vagy ha itt is, ott is megvillanna egy-egy százeurós, a tangabugyi is biztosan lekéredzkedne a lányról, és még műsoron kívüli extrákra is hajlandó lenne. De mi csak gubbasztunk a fal mellett, és úgy melengetjük két markunkkal a sörösüvegeinket, mintha fészkükből kipottyant galambfiókák lennének. Banai már eléggé kapatos ahhoz, hogy ne vegye észre mindezt, sőt már a táncoslány derekát szorongatja, amikor megpittyen a zsebében a mobiltelefon. Úgy somfordál ki vele az utcára, mint a macska, miután lekapott az asztalról egy testesebb cupákot. Egy perc sem telik el, máris visszajön. Rosszul lett az asszony, be kell vinni Topolyára, az ügyeletre, mondja csaknem teljesen kijózanodva. Odaintem Attilát, aki valóságos istenáldása most, hogy a gyógyszer miatt nem ihatott alkoholt. Beszállunk az Opelba, és irány a Vajdasági utca.
Patócs Veronkát az édesanyja támogatja ki az utcára, mindkettőjük homlokán gyöngyözik a verejték. Bemutatkozásra, ismerkedésre nincs idő: Veronkát az első ülésre ültetjük, mert ott kényelmesebb, és lassan, minden gödör előtt fékezve elindulunk a tizenöt kilométerre lévő Topolya felé. Abba a kórházba igyekszünk, ahová apámat szállítottam, amikor az infarktus kezdeti jeleit fölfedeztem rajta. Dőlt róla a víz, és olyan sápadt volt, hogy azt hittem, menten meg fog halni. Begyömöszöltem az akkor még vadonatúj Renault 4-esembe, és ugyanezen az úton suhantam vele Topolyára, az egészségügyi központba. Apámat rögtön továbbvitték Kamenicára, a Fruska Gora lejtőin fekvő szívszanatóriumba, én pedig hazajövet megtudtam, hogy a húgom öt hónapos terhes, és még a középiskolát sem tudja befejezni. Belehalok a szégyenbe, siránkozott anyám, amit az is súlyosbított, hogy Márti magára zárta a szobaajtót, és senkivel sem volt hajlandó szóba állni.
Egészen más idők jártak akkoriban: a szégyen hamar örömre változott, mert kiderült, hogy Márti nem lett lányanya, és apám is gyógyultan jött haza Kamenicáról. A topolyai kórházat ezután csak az évente egyszer kötelező egészségügyi vizsgálat idején látogatta. A bő munkásgúnyához szokott népség ilyenkor kihízott pulóverekben, ódivatú kiskabátokban, fényesre koptatott pantallókban ácsorgott a rendelők ajtaja előtt. Előfordult, hogy valaki rosszul lett a vérvétel alatt. Akkor még senki sem tudta, mi történik majd Vukovárnál, alig pár év múlva.
Topolya belvárosa olyan kihalt, mintha az Izbavitelj című jugoszláv rémfilm díszlete lenne. Az egykor háromcsillagos Patria Szálló ablakai sötétek, a közlekedési lámpák vakok. Banai Laci tudja, hol van a kórházi ügyelet, és egyenesen oda irányít bennünket. A bejárati ajtó nincs nyitva, csöngetni kell. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire előbukkan a fehér köpenyes nővér. Betámogatja Veronkát a rideg, neonfényes folyosóra, mi pedig ott maradunk a lépcsőn kókadozó Banaival, aki annyira ideges, hogy kétszer is kiesik ujjai közül a cigaretta. Hiába mondogatjuk neki, hogy nyugodjon meg, nem lesz semmi baj, akkorákat fújtat, mint egy kapkodva rángatott biciklipumpa. Végül nagy nehezen rászánja magát, és beoldalog az épületbe a párja után.
Attilának nincs kedve beszélgetni. Meg is lehet őt érteni: reggel óta hol kocsit vezet, hol félrészeg emberek társaságát kell elviselnie színjózanul. Beül a kocsiba, és a rádiót nyekergetve megpróbál valamilyen feszültségoldó balkáni muzsikát találni. Éjfél körül járhat az idő, a rádióállomások ilyenkor már mind összefolynak, sőt mintha valamilyen huncut kozmikus intelligencia is közéjük tolakodna. Daltöredékek keverednek félrecsúszott, elsistergősödött híradásokkal, amelyben a horvát és a szerb nyelv tökéletes őskáoszt alkot. A csillagokat még inkább megemelik a hálóként dagadó frekvenciák, mögöttük pedig elérhetetlenül fakólkodik a Tejút szétmázolt csíkja. Itt nem annyira félelmetes a bácskai ég, mint odakint a határban, ahol bárhová néz az ember - még a láthatár széléről is -, ezek a kis fények szurkálódnak a szemébe. Ha például kapáláskor ránk sötétedett, mindig olyan érzésem támadt, hogy a világ leghegyén állok, és ha egyet lépek, rögtön lezuhanok a csillagok közé a semmibe. Lehet, hogy a bácskai ember is ezért ragaszkodik annyira a földjéhez: ha nem a göröngyöket nézi, hanem a féktelen eget, rögtön szédülni kezd, és elgyámoltalanodik.
Keleten már világosodik az ég alja, amikor Banai Laci visszajön. Nem szól semmit, odaül mellém a kőlépcsőre, és komótosan rágyújt. Lakodalom sztornó, mondja színjózanon. Elveszítettük a babát. Nem tudok neki mit mondani, és ő se nekem. Ülünk a lépcsőn, nézzük a kocsiban hátravetett fejjel, nyitott szájjal hortyogó Attilát, aki még semmit sem tud a keserves valóságról. Mi lesz most a rengeteg hússal, édességgel, a lefoglalt és földíszített Aranyhordó vendéglővel, a tán még mindig tartó legénybúcsúval? Ki fogja megmondani a vendégeknek, hogy maradjanak otthon? Ki értesíti a két papot és az anyakönyvvezetőt? Talán ez járhat Banai fejében is, de semmi sem látszik rajta. A Balkánon néha minden elveszik, ezt ő is tudja. A húgom is öt hónapos terhes volt, amikor férjhez ment, ám az még egy olyan országban történt, ahol szinte korlátlanok voltak a lehetőségek. Márti megszülte a kislányát, majd letette az érettségit, és ezzel végképp kiengesztelte anyámat. Patócs Veronkának sokkal nehezebb dolga lesz. Talán Banainak is ez járhat a fejében, mert hirtelen azt mondja: nem számít, ha vége lesz a fürdőszezonnak, újra megszervezem az egészet. És abba az irányba pöcköli a cigarettacsikket, amerről jöttünk, vagy amerre mennünk kell.