Éles, hasító kavicsok. Kis és nagy kövek.
De lépni kell tovább és lépni nem lehet.
Hiába hív a mélykék, kristálytiszta víz.
És - biztos pontként - ott a sok sziget
nagyon közel. Csak épp a láthatáron ül,
és eltakarja mind a nyílt vizet.
A dűnék mögött vár a szél.
A pergő, tűzforró homok.
A dombra felkapaszkodunk,
vezetnek otthagyott nyomok.
És innen kezdve már megint
cikáz szabad tekintetünk.
Sirályok játszanak. És itt
lehet kagylókat gyűjtenünk.
ilyenkor mindegy hogy a hegy kopár
a tájra nehéz sűrű este száll
de a zajokban élénkül s marad
egy napközben csitított pillanat
felvillan egy kép mutatja magát
halk hullámokba ejti bánatát
majd újra előmerészkedik
s az öböl ünneplőbe öltözik
és éles-pirosan pulzál a fény
a világítótorony tetején
(Ulrich Áginak)
Mélyülnek a ráncok a szem körül,
a homlokunk redőz.
Szenvtelen tömeg. Itt bárkit szólítasz,
sehol sincs ismerős.
Kinek ez, kinek az. Mert írva van,
mi épp elviselhető.
S hiába kérdezzük, mivégre kell
ez újabb próbakő.
Talán nincs bennünk elég alázat,
vagy elhagyott a hit?
Csend, konok csend mindenütt. Feszíti
a lét határait.