Nem lepődnék meg,
Ha egyszer az egyik unokaöcsém a három közül,
Aki egyben az egyik keresztfiam is a kettő közül,
Azt mondaná az apjának,
Aki az egyik testvérem a hét közül,
Hogy írjak verset a szeptemberről,
Amelyik az egyik hónap a 12 közül.
Olyannyira nem lepődnék meg, hogy
Egy könnyed mozdulattal, mint
Aki már készült a kérdésre,
De ügyesen leplezi,
Avagy amikor hasonlóan tervezetlenül,
Csupán fél órája szorongatva szegény állatot,
Gilisztát ránt elő Barnabás,
Az egyik keresztfiam a kettő közül,
Hogy az egyik nővérét megijessze a kettő közül,
Úgy kapnék én elő egy papírkukacot a zsebemből,
Hajtogatnám ki megfontoltan,
Köhhentenék egyet,
Nem mintha kaparna a torkom,
Vagy különösebb torokfájdalmaim lennének,
Inkább csak a hatás kedvéért,
És elkezdeném neki olvasni a
Szeptember és szeptasszony c. verset.
Mire ő nem lepődnék meg,
Ha éppenhogy merengő tekintettel,
A szemembe nézne,
Aztán a szememen túl is,
Nagyjából a lelkem mértani középpontjába,
És egyszerűen csak ennyit mondana:
Írsz majd verset a novemberről is?
És írsz majd neki gyereket is?
Az óriás tuja,
Valóban nagyra sikeredett fafajta,
Ami nemcsak azért jó, mert
Elszédül az ember, ha felnéz a tetejére,
És ájuldozós kóválygásba kezdhet utána,
Akár anya, amikor meglátja a tiszta ruhákat
Az udvar kövén, a csipeszeket pedig az orrunkon,
Vagy amikor Géza bácsi egy gyűszűnyi pohárral hadonászik,
És a szája erjedt sárgabarack illatú,
De varrótű nincs a kezében, tehát biztos, hogy
Nem a sárga zoknimat szeretné befoltozni,
Pedig azon pontosan akkora luk van, amekkora
Egy kövér cserebogárcsalád ajtaja.
Az óriás tuja azért is jó, mert óriási ágai vannak,
És azon visítozósakat lehet csúszdázni,
És gurgulázósakat hintázni,
Persze nem sokáig, mert ezt a remek búvóhelyet,
Más is felfedezte már,
Például a koszméhek,
Akiknek szerfelett mocskos testük van,
És legszívesebben minden frissen mosott ruhába
Beledörgölőznének,
Úgyhogy néha nem is tudom, mitől félek jobban,
Hogy megcsíp a mellkasomon,
Ahol majd babafejnyi dudor nő holnapra,
És félmellű leszek, mint Ilonka néni az ötödikről,
Aki bement a kórházba két mellel,
De valamiért az egyiket ott felejtette,
Nem tudom, hogy nem vette észre,
Én sem hagyom el a fejemet, ha fáj a torkom,
Vagy attól tartok-e jobban,
Hogy a fodros szoknyámat összesarazza,
És anya szomorúbban néz majd rám,
Mint amikor a Bibliába kályhát rajzoltam
A karácsonyi fejezethez,
Hogy ne fázzon a kisjézus,
Meg egy csörgőt, hogy ne unatkozzon,
Amikor az a sok király idegen nyelveken
Beszél hozzá, amiből egy szót sem ért,
Szóval, nem tudom, attól rettegek-e inkább,
Hogy anya még ennél is bánatosabb lesz,
És sóhajtva csak ennyit mond:
Lányom, már megint úgy nézel ki, mint a fiam.