Hosszú idő után megint
vasúton megy haza, és most
végre látja, milyen fontos
hely lett közben a faluja.
A régi állomásépület
vakolata friss, csontfehér;
lámpaoszlopok vannak,
öntöttvas padok. Úgy érzi,
neki is van köze ehhez
a szépséghez: meghitt
kapcsolat, bár jórészt még
ismeretlen. Estére vissza is
sétál az állomásra, pedig
tudja, sokszor kiábrándítóak
az ilyen utak. Megtörténhet,
másodszor nem lesz már
olyan szép az egész. És
meglehet, most is csak
szerencséje van, de
lassan elébe tűnik újra
minden: a peron, a padok;
egy ablaküveg messziről
ragyog. Akkor tovább sétál,
végig az örökifjúnak tetsző
lámpasoron. A fény
ezüst, néhol, ritkán arany.
Sokszor néztek föl a laktanyaépület
udvar felőli homlokzatára, mert egy
különösen szép díszítésről azt hitték,
üzenet; talán nekik szól. Így emlékezteti
őket a néhai építész arra, nem természetes,
hogy itt vannak, ugyanakkor mégiscsak
van valami, ami fontosabb a szabadságnál.
A díszt hamar meg lehetett szokni, aztán
lehetett szeretni. Ha sokáig voltak távol,
hiányzott. Valaki úgy tudta, ezt nevezik
az építészetben girlandnak. Talán: lányvidék,
vagy inkább női tájék? Többen is
lehettek, akik tudták, mi a girland.
De ők sohasem szóltak közbe.
Aztán elvonult a hadsereg, beköltözött
a főiskola, és a százéves hálótermekben,
ahol addig nemigen járt nő, most fiatal
lányok ültek, hallgattak figyelmesen.
Egykori sorkatonák, akik egy bizonyos
évfordulón visszamentek oda, szótlanul
álltak a folyosó ablakánál. Ez tényleg
csodálatos, mondta végül az egyik.
Holott a legtöbb kívánság így szokott
teljesülni ebben az életben.