Párbeszéd 2005-ben
- Van huszonöt hektárom, a cimborámnak negyven, egy ismerősünknek ötvenkettő.
- Mi a gond?
- Vennénk közösen egy kisebb traktort meg egy vetőgépet.
- És?
- Termelnénk, együtt.
- És aztán?
- Így olcsóbb, egyszerűbb lenne minden, a szántástól a műtrágyázásig.
- Hogy adnátok el?
- Másik nyolc-tíz gazdával hitelből építenénk gabonatárolót.
- Ki irányítaná az egészet?
- Magunk közül választanánk egy vezetőt.
- Te jó ég, föltaláltátok a téeszt!
- Hová gondolsz? Ez nem az.
- Hát mi?
- Valami egészen újszerű.
Németh Imre agrárminiszternek a tüntetőkkel, illetve a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetségével támadt konfliktusa, és látszólag az európai földalapú támogatások kifizetésének elhúzódása miatt kellett fölállnia a székéből. Leváltásával a kormány tulajdonképpen elismerte súlyos kudarcát. A miniszter a „gazdatüntetések" hátterében meghúzódó politikai csatát úgy veszítette el, hogy a kormány lassúsága és az ellenzék által minden mindegy alapon feltüzelt gazdaszervezet közti tárgyalásokon a lényegi kérdésről, a versenyképesség megteremtésének halaszthatatlan tennivalóiról nem sok szó esett. Ez a tüntetőket egyáltalán nem izgatta, mert céljuk a konfrontáció elnyújtása volt. Maga Németh Imre nem mert, illetve az önérvényesítő politikusok bekiabálása miatt nem is tudott belemenni e megkerülhetetlen szakmai kérdés feszegetésébe. Más kérdés, hogy nem is várta senki a fölkészült és nagy tudású, ám a politika foglyává vált minisztertől, hogy a választások előtt egy évvel egy tizenöt éve megkezdetlen vitát kezdeményezzen. Ráadásul erre a szakmai vitára nem is feltétlenül alkalmas partnerekkel.
A sors iróniája, hogy javarészt állami segítséggel megvásárolt traktorokat láthattunk a pesti utcán a tavaszi tüntetés során. A felelőtlenség és koncepciótlanság légkondicionált traktorai voltak ezek, későn észbe kapó gazdákkal. Láthattuk, hogy Magyarországon a mezőgazdaságért felelős politikusok meddig látnak: ha valaki földdel bánik, annak biztos kell traktor is. Adták is rá a pénzt az elmúlt években számolatlanul. Annak is, akinek kellett, meg annak is, akiről sejteni lehetett, hogy soha ki nem termeli a hiteltörlesztő részleteket. Nem az a baj, hogy a családi gazdaságokat traktorhoz juttatták. Hanem hogy nemcsak azok vettek, akik egy ilyen méregdrága masinát ésszerűen ki tudnak használni. A traktorosító kormányok, mint anynyiszor a rendszerváltozás során, nem merték kerek perec kimondani: kicsi vagy, pajtás, fogj össze másik hárommal vagy öttel. Annyival, amennyivel kell! Együtt igénybe vehetitek a negyvenszázalékos támogatást, sőt ha igazán összefogtok, annál többet is kaphattok. Ám ha egyedül kujtorogsz itt pénzért, ne reménykedj!
A traktortúltengés közvetlen előzménye, hogy az Orbán-kormány utolsó sietős esztendejében (2001) meghirdette a családi gazdaságok programját. A szabály ekkor az volt, hogy mindenki „lehet" családi gazdaság, aki legalább tíz hektár szántóval (vagy ennek megfelelő földdel) rendelkezik. Több ezer családot belódítottak, sok „jó barátot" megjutalmaztak az ellenőrizetlen hitelföltételek mellett nyújtott támogatásokkal. De az is igaz, hogy a jellemzően tőkeszegény gazdáink meg kettesével rohangáltak hitelért a fejlesztési bankba (három év elteltével a kisméretű családi gazdaságok nagy hányada, egyesek szerint kétharmada fizetésképtelen).
A bolondítás Németh Imre alatt leállt ugyan, de nem váltotta föl a világos beszéd. Az állam a szocialisták színre lépése után sem arra törekedett, hogy egy-egy üzem működőképességét, a technikai lemaradás pótlását támogassa. Az arra érdemesek és az alkalmatlanok világos különválasztásával, s az életképesnek bizonyuló gazdák vagy a gazdák közösségének támogatásával a jövőt szolgáló módon költhette volna a pénzt. Nem ez történt. A politikai támadásokat kerülendő 2002 után is gond nélkül odaadták minden jelentkezőnek a traktor vételárához a támogatást. Akinek volt egy kis pénze, persze azonnal bedőlt annak, hogy a traktor árából a kormány átvállal negyven százalékot. Ez marhára megéri, gondolhatta a gazda, s összeszedte minden pénzét, kölcsönkért a családtagoktól, a barátoktól, az ismerősöktől, és vett magának egy traktort 15 millió forintért a harminc hektárjára. Ha számolunk, azt kapjuk, hogy minden hektárjára jutott félmillió forint beruházás. A masina évenkénti értékvesztése a traktoros gazda minden hektárjára évi 40-50 ezer forint. Akkor is, ha ki se mozdul otthonról. Ennyi elpocsékolni való pénze volna a magyar mezőgazdasági vállalkozónak? Mikor termel harminc hektáron anynyit, hogy az értékvesztésen fölül a hitel fennmaradó hatvan százalékát - minimálisan újabb ötvenezret hektáronként - vissza tudja fizetni?
Az Orbán- és a Medgyessy-kormány után Németh Imre sem mert kellő időben, vagyis 2002 nyarán ezen a helyzeten változtatni, de ehhez a kormánypártoktól sem kapott támogatást. Tehetetlen és lehetetlen helyzetbe került akkor is, amikor a fölösleges kifizetési ígéretek korai teljesítésének elmaradása miatt a traktorosok rámordultak. A tavaszi agrárdemonstráció során - melynek ürügye volt, hogy a földalapú támogatások kifizetésével megcsúsztak - belement abba, hogy az Európai Unió által megkövetelt s hosszú évek mulasztását pótlandó, nagy nehezen kiizzadt úgynevezett életképességi határt születése után néhány hónappal leszállítsák. És az egészet nevetség tárgyává tegyék.
Ehhez tudni kell, hogy alapjában véve kétféle EU-támogatás létezik. A területalapú támogatás jár minden olyan terület használójának, aki egy hektárnál nagyobb területet „üzemeltet", és 0,3 hektárnál nagyobbak a parcellái. Ha van ugyan tíz hektárom, de csak 0,2 hektárosak a parcelláim, nem jár a támogatás. Jár viszont mindenkinek, aki megfelel a fenti kitételeknek. Még az az iparvállalat is megkapja azokra a tartalékban tartott mezőgazdasági területeire, amelyik (egyszer majd, a jövőben) raktárakat szeretne építeni. Az EU alapelve, hogy a búza szántóterülete „kapja" a támogatást, föltéve, ha az adott ipari üzem előzőleg regisztráltatta magát. Az egyetemek és kutatóintézetek - állami intézmények, költségvetési szervek - tangazdaságai szintén megkapják a területalapú támogatást.
A másik támogatási forma a fejlesztéseket érinti. Itt viszont nem döntő szempont a földnagyság vagy a földminőség. Az úgynevezett életképességi kritérium a meghatározó. Szép magyar kifejezéssel az egységes európai mértékegység: az eume. Amelynek a standard fedezeti hozzájárulás, a hozzáadott érték az alapja. Erről valahogy kevés szó esett a traktorosok tüntetésein. Pedig a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal időben közzétette a minisztérium megbízásából az Agrárgazdasági Kutatóintézetben kiszámolt eume-értékeket. (Például hogy egy hektár búza termőterületen - átlagos fölszereltség és átlagos földminőség mellett - 58 ezer forint hozzáadott értéket lehet elérni.) Az unióban - Magyarországon is! - ez alapján állapítják meg az életképességi mutatót. Ebből kiindulva becsülték a szakemberek úgy, hogy Magyarországon legalább 5 eume-t kell elérnie egy gazdaságnak ahhoz, hogy képes legyen egy embert eltartani. Tehát mifelénk körülbelül 25 hektár búza kell e szint eléréséhez.
Az unió országaiban változó egységek vannak „forgalomban". Van olyan ország, amelyben 8 egységnél kezdődik az életképesség. A legszegényebbeknél kevesebb is elég. Magyarország ezt 5 egységben határozta meg (az életképességi standard az adott ország döntési kompetenciája). Ez másfél millió forint hozzáadott értéknek felel meg, amelynek személyi jövedelemhányada nem több, mint 450-500 ezer forint éves jövedelem. Ez havi bontásban a minimálbér összegénél is kevesebb. Enynyit kellene előállítania minimális jövedelemként a magyar mezőgazdasági vállalkozónak ahhoz, hogy a földalapú támogatásokon túl fejlesztésekre is pénzt kaphasson az EU-tól.
A nevetségesen alacsony mutatót a tüntetők szakember képében tetszelgő tárgyalói túl magasnak találták! S a tüntetés hatására levitték a határt 3 egységre. Döntse el az olvasó, vajon tudták-e a traktorosok, hogy mit követelnek! Tisztában voltak-e azzal, hogy a nevükben tárgyalók a havi 40 ezer forintos személyi jövedelmet magasra taksálták, és azt szállíttatták le havi 25 ezerre? Lehet, hogy tudták, de ez alig hihető. Viszont a minisztériumi tárgyalóknak ezzel tisztában kellett lenniük. Hagyták.
Mindennek következtében a meghatározott fix összeget, amelyet fejlesztésekre kiizzadtunk az EU-tól, nem az életképesnek bizonyuló 40-50 ezer gazdaság, hanem 100-120 ezer jelentkező között osztják szét. Az életképesek így nyilván kevesebbhez jutnak hozzá, az alkalmatlanok viszont felélik, azaz meg fogják enni a fejlesztési összegeket. S három év múlva ugyanott tartanak, mint ma. A Fidesz által támogatott Magosz-szakértők ezért is harcoltak. S nem csak azért, hogy fizessék ki időben a földalapú támogatásokat.
Az unió a tíz új tagra gondolva vezette be a félig önellátók kategóriáját is. E termelői csoportba a 2 és 5 eume fedezeti hozzájárulással rendelkező gazdaságok tartozhatnak. A támogatás összege nem nagy, évi 1000 euró, azaz körülbelül 250 ezer forint. Napi másfél korsó világos sör ára valamely falusi szeszeldében. Ezt a fejlesztési támogatást öt éven át lehet igénybe venni. Azért adják, hogy elősegítsék a gazda árutermelővé válását. A Magosz ennek a határait is lealkudta 2-5 közöttiről 1-3-ra. Ha valaki azt hiszi, hogy ekkora nagyságrendekkel egy-egy család árutermelővé válik, az vagy gátlástalanul hazudik, vagy egyszerűen lenézi a „parasztot". Akinek ennyivel is ki lehet szúrni a szemét. Az eredeti - 2 és 5 eume közötti - csoportba tartozott volna 45 ezer magyarországi gazdaság (forrás: KSH). Az 1 és a 2 közé 68 ezer tartozik, tehát ennyivel többen kérhetik a pénzt. A Magosz elérte, hogy a kör, mely a valóságban jelentéktelen fejlesztési pénzek várományosa volt, jelentősen kitáguljon. Ezzel nyilvánvalóan azokat akadályozza, akik kiemelkedhettek volna a jövőtlenek közül. Köldöknéző politika az, amelynek nevében a Magosz verte a huppot. De Jakab Istvánék megszimatolták: ez „jó" pénz, nem jár különös kötelezettségekkel, visszafizetni sem kell. Ha valaki nem éri el a kitűzött célt, legfeljebb nem folyósítják tovább a számlájára az összeget. De mégis azt kell mondani, hogy mindnyájunk pénzét költjük el így más célokra. Az e csoportba tartozó támogatásokhoz ugyanis hozzá kell tennie az államkaszszának is 20-30 százalékot.
A legfájdalmasabb, hogy ez az időhúzásos, álszent játszma az ellenzék részéről teljes támogatást kapott, mert politikai botránykeltésre alkalmasnak bizonyult. A gazdaságpolitikai cinizmust a választási megfontolások, „az adunk az embereknek, mert megérdemlik" illúziójára építik. A nagy és rossz megalkuvások tehát folytatódnak. Tizenöt éve hitegetjük azokat a kistermelőket, akikből soha nem lesz mezőgazdasági árutermelő. És nem mondjuk el világosan: vagy összefognak, és akkor vihetik valamire, vagy egyenként próbálkoznak, de akkor ahhoz, hogy egyiküknek sikerüljön, kilenc másiknak le kell tennie a kapát.
*
Amikor azt mondják, hogy a csatlakozás nagy vesztese a mezőgazdaság, az nem úgy igaz, ahogyan a nemzetvédő, populista körökben gondolják. Nem arról van szó, hogy az Európai Unió tönkretette mezőgazdaságunkat. Úgy összement az magától, mint a Samu nadrágja. 2004-ben nem elkezdődött, hanem folytatódott a gondok sora, ami sokkalta nagyobb lett volna, egyesek szerint katasztrofális, ha nem lépünk be az EU-ba. Mert minden nyavalyánk ellenére eladtunk ekkor már az EU-nak évi 70 milliárd forint értékű gabonát (kb. 25 ezer forintért tonnánként). Belegondolni is rossz, mi lett volna velünk az intervenció nélkül.
Nem az a legfőbb mulasztás, hogy márciusban, amikor a Magosz tüntetett, adminisztrációs okok miatt még valóban nem fizette ki a kormány minden gazdának a területalapú támogatásokat. A hivatal trehányul és döcögve működött, de április 30-ig, a törvényi határidőig a támogatások 96 százalékát kifizették. Ezt valószínűleg akkor is megtették volna, ha az agrárvállalkozók nem állítják a traktorok mögé s a jeges márciusban nem irányítják Pestre be nem jelentett alkalmi munkásaikat. A legfőbb mulasztás, hogy a versenyképes mezőgazdaság megteremtése érdekében beterelhettük volna a fejlesztési támogatásokat az életképes gazdaságok bukszájába. És a működőképes mezőgazdasággal arra is nagyobb esélyünk lenne, hogy gondoskodjunk azokról, akikkel most el akarják hitetni: megmentette őket a 760 ezer egyéni gazdát képviselő, ám mindösszesen háromezer tüntetőt megmozgató Magosz. Mely szervezet agrárpolitikájáról annyit lehet pontosan tudni, hogy az Orbán-kormány idején megkapta a családi gazdaságok állami fejlesztési támogatásainak odaítélési jogosultságát.
A gazdatüntetés egyik legfőbb jellegzetessége a mélyebben gyökerező EU-ellenesség volt. Ezt a kártyalapot az EU-ba igyekvő ország a kilencvenes években először akkor játszotta ki, amikor Orbán Viktor hadat üzent - mint később kiderült, eredménytelenül - a zsebszerződések hátterében álló külföldi (azaz valamely európai országból származó) földbirtokosoknak. Ez 2001-ben történt, akkor, amikor már eldöntött tény volt, hogy Magyarország az EU tagja lesz. A magyar jobboldal Orbánékkal továbbvitte azt a sztereotípiát, miszerint az EU-nak volt égetően szüksége a magyarokra - közte jelentős tartalékokkal rendelkező mezőgazdaságunkra. S nem úgy volt, hogy a tőkeszegény magyar mezőgazdaságot szerettük volna integrálni.
Tegyünk kísérletet arra, hogy szélesebb spektrumban áttekintjük a magyar mezőgazdaság európai csatlakoztatásának fontosabb állomásait. Ha ezt a rendszerváltás folyamatába illesztjük, kerekebb képet kaphatunk. A rendszerváltozás kezdő pillanatáig kell visszalépnünk, amikor is a magyar parlament az Antall-kormány javaslatára megszavazta az európai társulási szerződés beadásáról szóló kérelmet. Ezt az ország azon melegében (1990) be is nyújtotta az Európai Uniónak. Akkor is volt élet az EU-n kívül, csakhogy az sokaknak nem nagyon tetszett.
Romantikus képzetek övezték a gyors közeledést. Az ország vezetői úgy gondolták, egy-két év, és Magyarország az EU tagja lehet. Néhai Antall József miniszterelnök 1991-ben bejelentette, hogy 1995-ben tagok leszünk! A harsogó közlés ott virított a korabeli újságok címlapjain. Antall a korai csatlakozásra kapott is némi biztatást Helmuth Kohl német kancellártól, aki politikai pályájának végéhez közeledve gáláns gesztusokat tett a közép-kelet-európai tömb volt országainak (Horvátország és Szlovénia függetlenségét úgy ismerte el, hogy még meg se száradt a tinta a zágrábi szábor és a ljubljanai parlament függetlenségi nyilatkozatán). A kilencvenes évtized történéseinek ismeretében már tudjuk, hogy a németek publicisztikai indíttatású biztatásának milyen kevés realitása volt.
Mégsem tagadható, hogy a háttérben a szakmai műhelyek - a politikával ellentétben - valóban felkészültek az unióból. Az Agrárgazdasági Kutatóintézet már az 1990-es évek fordulóján elkészített egy harminc tanulmányból álló sorozatot, amelyet le is tett a mezőgazdasági miniszter asztalára, és a minisztérium vezető testületei meg is vitatták. Ennek gyakorlatba való átültetésére azonban nem maradt idő és energia, mert a magyar valóság szereplői a kárpótlással és a téeszek szétcibálásával voltak elfoglalva. Miközben a paraszt a Milkára licitált, a Torgyán-féle kalandorok a farmergazdaságok térhódításának lila ábrándjaival rohanták le a vidéket.
Arról, hogy mi az EU, és hogy milyen feszes, kőkemény verseny részesei leszünk egykor - néhány kutató és egyetemi oktató kivételével -, kevesen beszéltek. Aki szólni akart, elhallgattatták, és a letűnt rendszer szekértolójának minősítették.
Ma már jól látjuk, hogy Magyarország a társulási szándék kinyilvánításával egy időben - ahelyett, hogy megőrizte volna a termelés koncentrációjából fakadó előnyeit - élére állt a törpésítési folyamatnak. Ez kiterjedt a birtokszerkezet felaprózására és az emberi-szakmai erőtartalékok szétzilálására. A „vörös" piacot (1990-91-ben) azonnal és látványosan föl kellett adni („Továrisi konyec!"). Mert ott terem helyette, gondolták, varázsütésre, az EU. A szovjet kapcsolatok egyik pillanatról a másikra omlottak össze, azt napjainkig nem sikerült helyreállítani. A hatalmas piac elpocsékolása mélyreható gazdasági-társadalmi rothadást generált, mely végiggyűrűzött a szétszabdalt vidéki társadalom növénytermesztő (köztük bortermelő) és állattenyésztői ágazatain.
A Torgyán-féle hamis faluromantikának az Antall-kormány szabad folyást engedett - annak ellenére, hogy Antall és Torgyán személy szerint nemigen szívelték egymást. A józanabbak tudták, hogy amíg tagok nem leszünk, az Európai Unió nemigen enged a piacaira több árut. Miközben a magyar társulási szándék kinyilvánítása után engedményeket azért tett. Az úgynevezett aszimmetrikus szállítási szerződések értelmében évente 20 százalékkal növelhettük az EU-ba irányuló árumennyiség nagyságát, az EU ezzel szemben csak tízzel bővíthette a behozatalt. Az EU 20 százalékkal építette le a vámokat a magyar termékekkel szemben, nekünk tízzel kellett válaszolnunk. Meglett volna az országnak arra a lehetősége, hogy okos építkezéssel fölkészüljön az európai csatlakozásra. Ehhez azonban értelmes átmenet kellett volna, okos, távlatos, perspektivikus politikusokkal. Akik belátják, hogy nem szabad szétverni a termelői, kereskedelmi szerveződéseket. Nem lett volna szabad betiltani például a szakcsoportok ténykedését, amelyek gyümölcsösök, szőlő vagy intenzív kultúrák telepítésében jeleskedtek. A szakcsoportok egységes árukínálattal léptek föl, ezt a piac örömmel fogadta. A szakcsoportok feloszlatásáról mégis törvény rendelkezett.
A mezőgazdasági szervezeti rendszer sietős átalakításának voltak olyan momentumai is, amelyek villámgyorsan átalakították a vidék jövedelmi viszonyait. A téeszvilág legmasszívabb termelési egysége a háztájin kívül a melléküzemág volt. Ezek fölszámolásával kezdődött a vidék elszegényedése. Amely teljesen ellentétes az európai fejlődési modellel. Miközben nálunk a jövedelemtermelő és munkahelyet teremtő kiegészítő tevékenységek ellen föllépett a politika, az EU-ban a kilencvenes években kezdtek beszélni multifunkcionális mezőgazdaságról. Ők akkor kezdték fölépíteni, amikor mi éppen leromboltuk ezt a rendszert.
*
A kilencvenes években az ideológia minden korábbit fölülmúló agresszivitással telepedett rá a szakmai kérdésekre, s döntő volt a politikai hovatartozás. A lassabb és fokozottan ellenőrzött átmenet helyébe „a múltat végképp eltörölni" felfogása lépett, ami aztán a négyévenkénti populista ígérgetés rendszerévé nőtte ki magát.
Az 1994-ben színre lépett Horn-kormány szolgai módon átvette az antalli örökséget, és sorra végrehajtatta a mezőgazdaság szétverését célzó törvényeket. Nem mert korrigálni, noha 1994 januárjában aláírtuk a társulási szerződést, áprilisban pedig pecsét került a felvételi kérelmünkre is. Hornék - 11 évvel ezelőtt - tudhatták, ha egyszer kész a papír, előbb-utóbb meglesz a csatlakozás. Amihez viszont feltétlenül igazodnunk kell.
Vajon miért nem mert a Horn-kormány - a kártékony törvények esetében - viszszavonulót fújni? Ennek egyik oka, hogy még a látszatát is el akarták kerülni a visszalépésnek. (Ettől függetlenül folyamatosan az a vád érte őket, hogy nem támogatják a magántulajdonú üzemeket, a téeszlobbinak kedveznek stb.) A másik ok - bármily furán hangzik - a jogrend tisztelete volt. A megalapozatlanul elhatározott világkiállításra nemet mertek mondani, de a törvényeket nem merték semmissé tenni. Mert annak beláthatatlan következményei lettek volna. Ez volt különben az MSZP fő választási ígérete 1994-ben: minden törvényt továbbra is megtartunk! Még azt is, aminek nemzetgazdasági hasznosságáról egyáltalán nem vagyunk meggyőződve.
A nagy óvatoskodásnak az lett a vége, hogy 1994 és 1998 között EU-fölkészülés ügyében gyakorlatilag az égvilágon semmi sem történt. Az egyetlen pozitívum, hogy ebben az időszakban még nem volt EU-ellenesség. Sok egyéb mellett ennek keserű ízével is Orbán Viktorék ismertették meg az országot.
A vidék szociális gondjai mára elmélyültek és állandósultak. Mindennek hátterében az áll, hogy a szövetkezeti átalakulási törvényt az Antall-kormány idején kutyafuttában végrehajtották, ennek máig ható következménye a vidéki lakosság munkával való ellátatlansága. A téeszek megszűnése sokakat a nyomor felé taszított. Az volt a tragikus, hogy aki ki akart lépni a szövetkezetből, kilépett, de annak, aki nem akarta ezt, mert realista volt, s látta, hogy mi várhat rá önállóan, ugyanúgy mennie kellett. Mert a kilépni akarók így döntöttek.
A kilencvenes évek törvényi rendelkezéseinek következtében nehezen koordinálható, tőkeszegény kényszervállalkozók sokasága kezdte a nulláról a termelést, ami szöges ellentétben állt az EU-ban meghonosodott versenygyakorlattal. A politikusi képzeletben és a szónoklatokban megjelent az erős lelki háttérrel rendelkező jövőbeni magángazdaság képe. A valóságban hiányoztak a parasztgazdaság működőképességének elemi feltételei: kellő nagyságú föld, gépek, tőke stb. Paraszt lett az is, akinek esze ágában sem volt belevágni. Ha a szakértelemmel és gazdasági hatalommal, befolyással bíró ügyesek - nem mindig a lezöldbárózott régi vezetők - kiléptek, és a nevesítés folyamán megkaparintották a gépeket, ezzel a megmaradt szövetkezetet - benne a gyöngéket, az önérvényesítésre képtelen gazdákat - tulajdonképpen fölöslegessé tették. Ha a kifosztott gazdaság tagjai mindezek ellenére nem akartak kilépni - erre is számtalan példa volt -, ott maradtak a semmi közepén, aminek törvényszerű bukás lett a vége.
Az alternatíva a többség számára a következő volt: kényszerből vállalni az önpusztító kitartásra épülő „farmerkodást", vagy elkezdeni a kilátástalan küzdelmet a téeszvagyon romjain. Előbb vagy utóbb a többség rákényszerült, hogy megpróbálja a lehetetlent: megélni a megélhetésre alkalmatlan méretű és fölszereltségű családi gazdaságból. Merthogy a kilencvenes évek második felében már így emlegették a tőkétlen kisgazdaságokat.
A rendszerváltozás agrártörvényeinek végrehajtása után négyszáz csődbe ment téesz eltűnt, a szövetkezetek másik része a szétválások és kiválások miatt „összezsugorodott", egy másik csoportjuk, már Orbánék alatt, főként az ellenük indított nyílt politikai hadüzenet nyomán átalakult kft.-vé, rt.-vé. Nem az egy tag-egy szavazattól menekültek. Meg volt hirdetve, hogy a szövetkezet egyenlő a kolhozzal, és ezt azzal nyomatékosították, hogy (máig érvényben lévő törvénnyel aládúcolva) megtiltották a szövetkezeteknek a termelést. Számos példának kikiáltott EU-tagországban, mint Németországban, nincs külön szövetkezeti törvény, a gazdasági társasági törvény értelmében a társaság azt termel, amit akar. Nálunk nem így van. Antallék az osztatlan közös tulajdon ellen indítottak harcot (miközben szerte a világban ma is ezzel akadályozzák a szövetkezet vagyoni szétaprózódását). Orbánék - szavakban legalábbis - azt a nyugati típust szerették volna meghonosítani, mely szerint a szövetkezet kereskedik, szervez, értékesít, közös gépparkot működtet, de nem termel. Csakhogy e „nyugati típusúnak" mondott szövetkezet tagjai erős vagyoni háttérrel rendelkező, egyenként is versenyképes magángazdaságok. A mieink meg nem voltak azok. Ma még kevésbé azok.
Orbánék fekete-fehér alapon a régi világot szimbolizáló szövetkezettel szemben, a 2002. évi választások közeledtével elkezdték favorizálni a családi vállalkozásokat. Nem számított a szakértelem. Egyfolytában a nyugati példákra hivatkoztak, de rosszul! Egyrészt sosem volt igaz az ijesztgetés, hogy az EU nem támogatja a nagyüzemet. Miként az sem, hogy a szövetkezet eleve idegen test volna az európai rendszerben. Ezek nem politikai megközelítések, egyszerű lódítások voltak. De azt sem vették figyelembe, hogy a nyugat-európai családi gazdaság az 1990-es évek óta már nyomaiban sem emlékeztet a korábbi évtizedekben megszokott, 20-30 hektárnyi földterületen gazdálkodó hagyományos üzemekre. A nyugat-európai tőkeerős vállalkozásokkal szemben a mi politikusaink a kicsi a jó, a kicsi a szép jelszavával gyakorlatilag korlátozás nélkül segítették tovább vergődni az életképtelen és születésük pillanatában halálra ítélt, kicsiny egységeket. Ez az adófizetők pénzét pazarló, a mezőgazdasági kisüzemeket cinikus módon hitegető politika egyet szolgált: szavazatot szerezni, s elhitetni százezrekkel, hogy a falvanként egy-két üzemnek nyújtott támogatás majd a többiekhez is elér.
A fejlődést és a növekedést garantáló életképesség: kegyetlen gazdasági kategória. Ha az a kistulajdonos, aki nem akart ugyan kilépni a termelőszövetkezetből - ilyen volt a tagság zöme, csak épp az erősek kiválása és egy-egy falu belső hangulata eldöntötte a kérdést -, de az első pillanatokban azt látta volna, hogy másfél hektáron nem fog boldogulni, és nem hitte volna el magáról, hogy van ereje életképes gazdálkodóvá válni, abba beleőrült volna. A többségnek először nem volt víziója, de később rákényszerült a vízióra. Mely nagyjából egyenlő volt a vakhittel.
Ez a vakhit a „csak lesz valahogy"-ra és arra a végső tapasztalatra épült, hogy „értek a mezőgazdasághoz". Varga Gyula egyetemi tanár hasonlata szerint a partra vetett hal sem tud mást, mint ugyanazokat az úszó mozdulatokat elvégezni a földön, amelyeket a vízben sikeresen alkalmazott. Horn Péter akadémikus évekkel ezelőtt itt, ezeken a hasábokon ugyanezt a tömeglélektani-gazdasági folyamatot a szociológiából kölcsönvett önpusztító kitartással jellemezte: a kukoricát termelő gazda akkor is kukoricát termel, amikor abból már csak veszteségei vannak. A gazdákat senki sem tanította meg arra, mit kell tenni, ha termőhelyi adottságai vagy tőkeviszonyai folytán versenyképtelennek bizonyulnak. A demagóg politika az efféle átállásokhoz, módosításokhoz a rendszerváltozás kezdete óta jóformán semmiféle szakmai segítséget nem hajlandó nyújtani. Ennél fogva a gazda úgy tett a 3-5 hektárján a nagy fölfordulás után, mintha paraszt maradt volna.
Sokan rájöttek arra, hogy ez reménytelen küzdelem. De mivel a többségnek nem volt más lehetősége, s a politika sem kínált föl számukra egyéb alternatívát, folytatni kellett a vergődést. S változatlanul reménykedni lehetett abban, hogy jön az EU, és segít. A tehetetlen sokaság - melyről azért az is elmondható, hogy többnyire hiányzott az elmúlt években az EU-fölkészítő tanfolyamokról - úgy várta az alanyi jogon járó földalapú támogatást, mint a csodát.
*
A csodavárás annak ellenére tovább élt, hogy az Orbán-kormány 2000-ben elbizonytalanító akciókba kezdett. Az Európai Unióról nemigen hallhattunk az orbáni adminisztráció magasabb szféráiból egyenes beszédet. Az EU-t úgy állították be a mezőgazdasági termelők számára, mint olyan rendszert, amivel a legjobb esetben is csak egy picit nyerünk. De - megjósolták - minden valószínűség szerint vesztesek leszünk. E veszély „ellen" Orbánéknak „természetesen" föl kellett lépniük: ne féljetek, majd mi megvédünk benneteket, szavazzatok ránk! Sanda politika volt ez, mert a belépés kérdése eldőlt, az ország számára nem volt más választás. Orbánék úgy ingereltek az EU ellen, hogy közben 1998-tól folyamatosan tárgyaltak a belépésről. A screening (az átvilágítás) 1998-ra egyébként befejeződött, az Orbán-kormány 1998 nyarán megkezdhette a hivatalos feltételi tárgyalásokat. E folyamat zárult le 2002. december 13-án, Luca napján. De már az MSZP kormányhivatalnokainak közreműködésével.
A négyéves tárgyalási szakaszt figyelembe véve 3 és fél évet az Orbán-, fél évet a Medgyessy-kabinet tárgyalt az EU-val az agrártámogatások ügyében. Arra a kérdésre, hogy a polgári kormánynak lett volna-e a lehetősége az ország számára előnyösebb feltételeket kialkudni, határozott nemmel felelhetünk. Sem Orbánéknak, sem Medgyessyéknek nem volt ilyenre lehetőségük. Orbánék ráadásul úgy tárgyaltak a földkérdésről, hogy még az sem jutott eszükbe: ez nem a munkaerővel, hanem a mezőgazdasággal kapcsolatos. Más kérdés, hogy az Orbán-kormányt sincs értelme az alkuval kapcsolatban elmarasztalni, mert a szakértők egybehangzó állítása szerint az EU nem alkudott. Alkura emlékeztető jelentéktelenebb megbeszélés ugyan több is volt, de csupán egyetlen kérdésről folyt hosszabb ideig tartó vita: kapunk-e a belépés után az EU-tól direkt (azaz föld- vagy hektáralapú s állatlétszám szerinti) támogatást, vagy sem. De túlzás volna állítani, hogy ezt Magyarország és az EU éles konfliktusaként értékeljük. Ez a belépő országok együttesének vitája volt, s a brüsszeli Bizottság volt a másik fél.
Az EU - Koppenhágában lezárt - tárgyalássorozata folyamán először azt az álláspontot képviselte, hogy az új belépők ne kapjanak direkt támogatást. Orbánék úgy adták át a tárgyalási stafétát, hogy még az ígéretet sem kapták meg e támogatási formára! Az unióban az 1991 után bevezetett földalapú támogatási rendszer úgy jött létre, hogy a leszállított intervenciós árak helyébe a pénzt az uniós termelők kompenzációs kifizetésekként kapták. Az EU fő érve az volt, hogy az új belépők esetében szó sincs az intervenciós árak csökkentéséről, sőt ezek magasabbak lesznek az új belépők számára, mint az addigiak; ha volt egyáltalán működőképes intervenció. (Tudjuk: nem volt!) Milyen jogcímen kérik hát az újak a kompenzációt? Mit akarnak például a magyarok vagy a lengyelek ezzel ellensúlyozni? Ebben Brüsszelnek logikailag teljesen igaza volt. Nekünk viszont abban volt igazunk, hogy az uniós paraszt a kompenzációval és az intervenciós árral együttesen sokkal - a direkt kifizetés összegével - többet kap, mint a magyar vagy a cseh, és ez által versenyhátrányba kerül ugyanazon termék előállítása során. Erre az EU végül úgy reagált, rendben van, nem lehet kétféle jogcím és kétféle agrárpolitika, és hozzájárul ahhoz, hogy az új belépők is megkapják a támogatást. De csak lépésről lépésre, 25 százalékon kezdve, az átmenet pedig tíz évig fog tartani. Így - tíz év alatt - juthatunk el a szisztéma azon pontjára, mint az EU-tagállamok. De nem arra a szintre, mert egységes EU-szint nem létezik! Csak országonkénti szinteket állapítanak meg, és ezeket a korábbi évek gabonahozamaitól teszik függővé.
Az EU-támogatások kifizetési mértékét az új tagok esetében az 1996 és 2001 közötti bázisidőszak terméseredményei alapján határozták meg. A kiszámítás módja azonos minden régi és új tagországban. A magyarországi gabonaágazatban hektáronként 4,73 tonnában állapították meg a referenciahozam-szintet. A lengyeleknél a sok kis gazdaság gyönge termelési színvonala miatt csak 3 tonna lett a bázishozam. Ez a magyar támogatás mértékének hatvan százaléka hektáronként. Ezt kapják a lengyelek életük végéig (illetve addig, amíg nem változik a támogatási rendszer). A spanyol paraszt szintén 3 tonna után kapja a támogatást. (Utolsó engedményként az új tagok megkapták azt a „lehetőséget", hogy a brüsszeli összeget saját forrásaikból évente megfejelhetik a teljes támogatás 30 százalékával.)
A koppenhágai aláírás idején a három és fél évig tárgyalópozícióban lévő Orbánék nekirontottak Medgyessynek, miért „fogadta el" ezt az ajánlatot. Akkor az örökké védekező MSZP köreiben - mellesleg logikusan - avval érveltek, hogy a spanyol paraszt 100 százaléka is kevesebb, mint a mi 55 százalékunk. Számolósdival tarkított vita kezdődött. Ha egyesek a tonnát meg tudták volna különböztetni a hektártól, talán még érteni is lehetett volna, mit akarnak. Ez megmosolyogtató volt. Miként az is, amikor Orbán Viktor (a tejkvóta kicsiny voltát átkozva, de egyúttal a túltermelést bírálva) többször összekeverte a milliót meg a milliárdot. Rendre millió liter tejről beszélt, ám ha valaki tízmillióval osztott volna, kijött volna, hogy minden magyar, a csecsemőket is beleértve, éppen két deciliter tejet fogyaszt évente...
*
Az Orbán-kormány felelőssége nem abban áll, hogy rosszul alkudott, és a Medgyessy-kormánynak sem jár semmiféle vállveregetés a megállapodásért, mert ezt, láthattuk, a tíz új belépő együtt vívta ki, s végül együtt fogadta el. Orbánék hibája, hogy nem készítették föl az országot többek között az agrárpolitikai kérdésekben való eligazodásra, elmulasztották az elszámolási rendszer megismertetését, s nem készítették elő a hivatalokat. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a nálunk valamivel alaposabb osztrákok is így jártak belépéskor, a finnek meg egy éven át nem jutottak hozzá az agrártámogatásokhoz.
De nekünk lett volna időnk a tavasszal kiteljesedett kudarc elkerülésére. Németh Imre miniszteren és társain csattant az ostor, miközben a nagy semmittevő az őket megelőző duó volt: Torgyán ügyvéd és Vonza állatorvos urak. Az ő mulasztásuk, hogy nem törekedtek összefogásra, s még csak az alapjait sem rakták le 2002-re annak a szervezeti és intézményi rendszernek, amelynek másfél éves gyakorlati próbájával el lehetett volna kerülni a 2004. évi kifizetések körüli zűrzavart. 210 ezer igénylő pontos kielégítése volt a tét. A szlovákok meg a csehek tizen-valahányezer gazdaságával szemben nálunk nehezebb volt a feladat.
A Medgyessy-kormány tutyimutyi volt. 2002-ben, az új kormány színrelépése után az FVM-ben fél évig azon ámultak, hogy az égvilágon semmi sincs elrendezve. Amiatt hüledeztek, hogy még a Sapard-hivatalt sem sikerült fölállítani. Mert előzőleg Torgyánnak az volt a fixa ideája, hogy az csak a minisztérium részeként működtethető, csak úgy lehet jól irányítani. Brüsszelben meg azt mondták, nem, kérem, a fejlesztésekre létrehozott Sapard-hivatalnak a minisztériumtól függetlenül kell működnie. De ezt két éven keresztül nem tudták megértetni Torgyán Józseffel és miniszterelnökével. Németh Imre csapata 2003 őszére tudta akkreditáltatni a hivatalt, mely aztán elkezdhette a munkát. De a szakmailag fölkészült s agrárminisztereink sorában a jobbak közé tartozó Németh Imre ugyanúgy elgyöngült, mint elődei, s nem merte kimondani: az európai fejlesztési pénzeket csak a valóban alkalmas, életképes üzemek kaphatják. S nem mindenki, akinek befolyásos barátai vannak.
Meglehet, Németh Imre bukásában ez játszotta a főszerepet, s nem kizárólag az, hogy nem egyezett meg az erőfitogtató gazdaszervezetekkel. Melynek során egy alkalommal erősen összevitatkozott Pokorni Zoltánnal. Aki vérig sértve utasította vissza, hogy a Fidesz ott állna a tüntetők mögött, s a gazdadémó a 2006-os választási célokat szolgálja.
Pedig hát nagyjából ez történt. Jakab Istvánt és Ángyán Józsefet 2006 tavaszán minden bizonnyal újra megtaláljuk a traktorosok pörköltes sátraiban. Nem lenne meglepő, ha jövő nyáron magas hivatalokba repítené őket a sorsuk. És akkor a változatosság kedvéért velük folytatódhatna a négyévenként rotáló, felelőtlen agrár-pártpolitika.