2005. június 7-én, csaknem pontosan egy esztendővel az európai parlamenti választásokon elszenvedett kudarc után a Magyar Szocialista Párt súlyos vereséget mért önmagára. Pontosan az történt, amit minden józan paraszti ésszel megáldott, a politikai folyamatok elemzése iránt legalább minimális érzékkel rendelkező embernek előre kellett (volna) látnia, és amit sokan figyelmeztetésként előre meg is mondtak: nem lehetett a köztársasági elnöki tisztségre jelölt Szili Katalin megválasztásához többséget biztosítani a parlamentben. Tovább „színezi" az esetet, hogy a jobboldal áldásos ténykedésének köszönhetően még a magyar közélet rémes állapotához képest is kirívóan viszszataszító körülmények között választották államfővé a tisztség betöltésére egyébként megfelelő Sólyom Lászlót.
Csodák csodája, négy nappal az ominózus eset után az MSZP nagy hirtelen összerántott rendkívüli kongresszusán mindenki megvilágosodott. Ne túlozzunk: a nagy többség megvilágosodott. Márpedig ilyen csoda nincs. Az lehetetlen, hogy mindenki egyszerre hibbant meg, s csak egy jókora nyakleves hatására, mintegy varázsütésre tért vissza a józan esze. A szocialisták közül sokan tisztában voltak vele, hogy gyorsuló sebességgel közelednek a fal felé, de nem volt elég elszántságuk, erejük, hogy a vészfékezésre vagy a kormány félrerántására rávegyék a vezetőket. Honnan ez a tehetetlenség? Többen azzal biztatták a társakat, hogy nincs ott semmiféle fal, az csak délibáb, vagy ha volna is valami akadály, az csupán papírmasé, könnyedén áthatolnak rajta. Honnan ez a felelőtlen magabiztosság? Hogyan alakult ki az az elborult tudatállapot, az a megalapozatlan bizakodás, amely ilyen érzékcsalódáshoz vezethetett, s amely alig fölmérhető károkat okozva keltett kiábrándulást a baloldali választók körében? Hogyan alakíthatott ki magáról a szocialista pártelit olyan képet, hogy ezek az alakok az összes adut a kezükben tartják, mégsem képesek megnyerni egy egyszerű partit; az SZDSZ kiterített lapjainak nem hisznek, viszont bedőlnek a legprimitívebb jobboldali blöffnek? Okkal kérdezi a jámbor választópolgár: rábízható az ország egy ilyen impotens, még a legegyszerűbb politikai játszmák áttekintésére is képtelen bagázsra? Lélektani magyarázat persze adható, tanulságok is levonhatók az esetből a követendő magatartásra. Akinek a matematikai modellezés tetszik jobban, a játékelmélet agyonelemzett példáját is előveheti az egymás felé száguldó autókról, de ebből is csak arra juthat, hogy nem szabad még egyszer hasonló szituációt előállítani. A helyzet sokkal rosszabb annál, mint ami ezekből a magyarázatokból kiolvasható: a történtek valódi oka az MSZP-t tartósan jellemző állapotban rejlik.
Az MSZP a tavalyi fordulat ellenére nem jutott túl a válságán. Mint már annyiszor, akkor is a „jókor jött pofon" volt a reménykedés alapja. Úgy látszik, a kormányválság sem volt elegendő figyelmeztetés arra, hogy a fundamentális bajok orvoslása nélkül nincs kilábalás a krónikus betegségből. Főként ha azokra van bízva a gyógyítás, akik maguk is a kór fennmaradásának tényezői. Ebből a helyzetből csak az kínálna kiutat, ha saját korlátaikon átlépve magukon kezdenék a változtatást. A köztársasági elnöki pozíció elvesztése (a rövidség kedvéért nevezzük Szili-ügynek) önmagában nem adna okot kétségbeesésre. Mire ez az írás megjelenik, a publicisták és politikai elemzők rámutatnak az összes taktikai hibára, hibás attitűdre, politikusi ostobaságra, a képességek ijesztő színvonalára, az MSZP-n belüli döntéshozatali mechanizmus defektusaira és még sok egyéb tényezőre. Sőt az MSZP június 11-i kongresszusán kiderült, post festa maguk a szocialisták is többé-kevésbé tisztázni tudják, ki hol és mennyiben hibázott. Csak éppen az újabb válság elkerülésére-megelőzésére nincs semmi garancia - az ilyenkor szokásos önlelkesítő fogadkozáson túl.
A politikában nem árt csínján bánni a szavakkal, a fellengzős kifejezések könnyen visszaütnek. A Gyurcsány-kormány megalakulásának időszakában, 2004 kora őszén hangzott el az MSZP tisztújító-programelfogadó kongresszusán, hogy valóságos „forradalom" zajlott le a szocialisták háza táján. Az új pártelnök, Hiller István akkori szavaira emlékezve óhatatlanul fölmerül a kérdés: mi lett ezzel az állítólagos forradalommal? Netán egy csendben elérkező „thermidor" következményeként jelentek meg az újabb kudarchoz vezető anomáliák? Vagy csak az derült ki, hogy az MSZP-t nem lehet rohammal bevenni és megváltoztatni, hogy a párt mélyen gyökerező szerkezete és működésmódja ellenáll az átalakítási kísérletnek, s ezért van, hogy a felemás állapotban maradt pártban anarchikus fejlemények zajlanak a felszín alatt? Nehéz választ adni, hiszen eredetileg sem volt világos tartalma „a párt forradalma" kijelentésnek, ezért aztán értelmezni sem lehetett, hogy vajon többet jelent-e a párttagság (de inkább a szélesebb pártelit) nyári lázadásánál és az ennek nyomán bekövetkezett generációváltásnál. A tavaly tapasztalt lelkesedés kétségkívül jól szolgálta az új vezetés legitimációjának megerősítését. Szükség is volt rá. Azt ugyanis nem annyira a teljesítmények, mint inkább az ígéreteken nyugvó várakozások, a válságból való kilábalás reményei alapozták meg.
Kiindulópontként most sem tudok mást választani, mint kilenc-tíz hónappal ezelőtt, amikor az MSZP kritikus helyzetét a párt egymásba fonódó vezetési, szervezeti, stratégiai és programválságának jelenségeivel próbáltam leírni (Mozgó Világ, 2004/9). Az MSZP általános válságának leküzdése érdekében alig történt valami. A Szili-ügyben elszenvedett kudarc párton belüli feldolgozásában az kínálkozott legegyszerűbb megoldásnak, ha vezetési-tervezési hibává transzformálják az egész problémahalmazt. Az MSZP feszültségoldó kongresszusán mindenesetre lecsillapodtak a kedélyek, a pártvezetéssel elégedetlen küldöttek azzal az illúzióval térhettek haza, hogy a határozott, sőt kemény kezű irányítást ígérő Gyurcsány Ferencet a párt élére állítva, nevezetesen a Választási Bizottság vezetői posztjának ráruházásával, azaz formálisan is az elnökség fölé rendelésével megoldották a problémát. Pedig csak a minimális feltételeket teremtették meg hozzá.
Korábban az MSZP-ről is elmondható volt, hogy végső soron képes racionálisan cselekedni, persze feltéve, hogy az összes egyéb lehetőséget kimerítette. Az államfőválasztás kapcsán előadott tragikomédia azonban megcáfolta ezt az optimizmust. Jobbára utólag is arra hivatkoztak a szakadék felé vezető útról letérni nem képes politikusok, hogy érzelmeiktől elragadtatva hittek a megoldhatatlan feladvány végrehajthatóságában. A baj azonban nagyobb annál, mint hogy ilyen hitvány magyarázattal meg lehetne elégedni. A szocialisták nem tudták és/vagy akarták megemészteni, amit az általuk elindított „gyurcsányi fordulat" jelent, pontosabban jelenthetne. A tisztázás helyett a régi reflexeknek engedelmeskedve kezdtek viselkedni. Majd miután ennek nyomán beállt a csőd, ijedtükben gyorsan átadták a terepet a miniszterelnöknek. Alighanem ez volt a legjobb, amit tehettek. Csakhogy megint egy akut válság hatására, hirtelen felindulásból cselekedtek. Anélkül, hogy biztosra vehető lenne, immár valóban meggyőződésből állnak ki mellette. Inkább az ellenkezőjében lehetünk biztosak.
Gyurcsány hirtelen fölemelkedése és kormányfővé választása idején elmaradt annak tudatosítása, hogy milyen kiterjedt válságban van az MSZP. Az akkori ellentmondásos helyzetben persze érthető volt, hogy így történt. A negatív trendet megtörve azonnali fordulatot kellett elérni a szocialisták támogatottságában. Az új vezetés csak ezáltal szerezhetett kellő felhatalmazást az alapszerkezetet is érintő átalakításhoz. Türelmi idő nem volt, hiszen a kormányválságot az idézte elő és a tehetetlenkedő pártvezetést az sodorta el, hogy a közvélemény ítéletében beálló fordulat nélkül reménytelennek látszott a siker a 2006-os választásokon. Ezt a fordulatot pedig csak intenzív kommunikációs offenzívával lehetett elindítani, bízva abban, hogy a későbbi cselekvések megteremtik a szavak hitelét. A jelszavak jelentősége a politikában nem becsülhető alá, a „forradalom", a „lendület" és a hasonló kifejezések jól is funkcionáltak. Sikerült megállítani és visszafordítani a süllyedés tendenciáját, visszaszerezve a győzelem esélyét.
Néhány hónap múlva, nagyjából a 2005. év kezdetére az MSZP támogatottságának növekedése megállt. Nem kétséges, hogy addig is Gyurcsány Ferenc és kormányának dinamizmusa idézte elő a népszerűségi mutatók javulását. Az MSZP azonban minden erőfeszítés ellenére csak arra a szintre tudott visszakapaszkodni, amelyre 2003 nyarát követően - a Medgyessy-kormány példátlanul balfácán módon elővezetett, ráadásul erélytelen korrekciós kísérlete nyomán - lezuhant. Ez pedig arra utal, hogy a viszonylag stabil, tehát más pártra semmiképpen nem szavazó baloldali választói rétegnek, a szilárd támogatói bázis „külső gyűrűjéhez" tartozóknak a hitét sikerült visszaadni. Azokét, akik 2003 közepétől egyre jobban elkeseredtek vagy felmérgesedtek a Medgyessy-féle bénázást és a vezetetlen párt tutyimutyiságát tapasztalva.
Az utóbbi fél esztendő közvélemény-kutatásai, a javulást követő megtorpanás adatai nem voltak túl biztatóak az MSZP számára. Azt látszottak igazolni, hogy a szilárd választói tábor méretét tekintve a Fideszbe tömörült jobboldal tartós fölénybe került. Olyan fölénybe, amely nem megingathatatlan, de egy intenzív kampánnyal alátámasztva éppen elegendő a választások megnyeréséhez. Nem volt kétséges, hogy újabb lendületre van szükség, az erőviszonyokat csak határozott, a baloldali szavazók számára vonzó offenzívával lehet megváltoztatni. Ehhez képest a köztársasági elnök jelölése, majd megválasztása kapcsán lezajlott folyamat éppen akkor rendítette meg az MSZP bázisát, amikor a kormány százlépéses offenzívájának első eredményei megjelenhettek volna.
Csak az történt, ami szokott: az MSZP megint kockára tette az esélyeit - és „mellékesen" az ország sorsát - belső hatalmi küzdelmei miatt. Tavaly a hirtelen jött kormányválság és a párt gyorsan lezavart tisztújítása idején kissé felborult a rend, nem volt mód a szokásos kiegyensúlyozásra, a hatalmi helyezkedések végrehajtására. Az MSZP erős emberei 2005 elején látták alkalmasnak az időt a hatalmi viszonyok újrarendezésére. Már csak azért is, mert a jövő évi parlamenti választásokra készülő pártban ekkor indult a jelöltkiválasztás döntő szakasza.
Emlékezetes, hogy Szili Katalin 2003-ban, még az MSZP elnökhelyetteseként úgy fogalmazott: a pártok általában három részből állnak, egy ideológiai, egy technokrata és egy zsákmánypártból. Úgy vélte: az ideológiai párt nyeri a választásokat, a technokrata kormányoz, és a zsákmánypárt fölözi le a hasznot. Kijelentése azért okozott felzúdulást, mert az MSZP-re vonatkoztatott elmarasztaló kritikaként értelmezték. Pedig igazán az a baj vele, hogy ilyen primitív felosztással nem lehet megmagyarázni az MSZP belső viszonyait. Ha hipotetikusan elfogadjuk, hogy minden pártban léteznek ilyen „részpártok", akkor is megállapítható, hogy az MSZP-ben egy ideológiai részpárt sosem volt. Mindig legalább három létezett, ahogyan azt a hullámzó aktivitást mutató platformok léte jelezte is. De zsákmánypárt sem egy volt, hanem számos területileg és ki tudja még milyen alapon rétegzett érdekcsoport létezett és létezik. Az MSZP jó ideje sokkal inkább helyi szervezetekben pozíciókat birtokló hatalmi konglomerátumok kiegyezésén alapul, mintsem platformok szövetségén.
Az MSZP-ben tapasztalható zűrzavaros állapotot tehát elsősorban az okozza, hogy az új pártvezetés megválasztása után a különféle „részpártok" viszonyában és pozíciójában megindult az átrendeződés, az erőviszonyok tisztázása. A Gyurcsány-Hiller-kettős megválasztása elvileg utat nyitott ahhoz, hogy az irányvonalat meghatározó „ideológiai" és a kormányzást domináló „technokrata" részpártok javarészt egybeessenek. A Medgyessy-kormány működésének második szakaszát jellemző kóválygás után ez hatékony, ugyanakkor világos irányvonallal jellemezhető „politikai" kormányzás lehetőségét ígérte. Az MSZP belső viszonyait régóta jellemző nézetkülönbségek azonban igen hamar, már a decemberi népszavazás előkészületei során felszínre kerültek.
A Gyurcsány és Hiller által képviselt (a szeptemberi kongresszuson formálisan elfogadott, valójában erősen vitatott) szociáldemokrácia-értelmezéssel szemben az MSZP számos csoportja erős averzióval viseltetett. A frissen megválasztott miniszterelnök politikájával nem fordulhattak szembe, ezért kerestek és találtak „mellékutakon" kitörési pontot ellenkezésük kinyilvánítására. A népszavazással kapcsolatos álláspont kialakítása kínált erre először lehetőséget, mégpedig annak a Társadalompolitikai Tagozatnak a keretében, amely már korábban is kifejezte antiliberális indíttatású kifogásait az MSZP politikájával szemben. Ez most találkozott a mérsékelt jobboldal álláspontja iránt a nemzeti kérdésben korábban is affinitást mutató „népnemzeti" szocialisták körében mutatkozó elégedetlenséggel a népszavazással kapcsolatos hivatalos pártállásponttal szemben. Ez ügyben azonban fellépésük olyan kiáltóan állt szemben az MSZP aktuális hatalmi érdekeivel, hogy abból csak vesztesen lehetett kijönni. Elsősorban a Társadalompolitikai Tagozat, de Szili Katalin ellen is valóságos népharag támadt a pártban a népszavazás ügyében tett megnyilatkozásaik miatt, amelynek nyomán az MSZP Országos Választmánya szokatlanul éles bírálatot fogalmazott meg, sőt az ügy etikai kivizsgálására kérte a párt illetékes bizottságát. Ha a lappangó ellentétek nem lennének mélyebbek annál, mint ami a felszínen látszik, nehezen lehetne megmagyarázni, hogy kevéssel ezek után miként bontakozhatott ki az MSZP-ben Szili Katalin államfőjelöltté avatása mellett a különös intenzitású szimpátiademonstráció.
Hiller István pártelnökké választása idején sűrűn hangoztatta a „támogasd vagy hallgass!" jelszót. Arra utalt, hogy véget kell vetni a viták után kialakított döntések folyamatos megkérdőjelezésének. Érvényt szerezni azonban nem tudott az elvnek, ami pedig világos jele volt, hogy az MSZP vezetési és szervezeti válsága nem szűnt meg. Az időleges (szokás szerint látszólagos) egységet az ideológiai ellentétek mellett más jellegű, veszélyesebb kihívások is érték, mégpedig egyenesen a „zsákmánypárti" oldalról. Ennek látványos jelei voltak azok a kriminális elemeket sem nélkülöző botrányok, amelyek korábbról származtak, de már az új vezetés idején, az év vége felé kerültek nyilvánosságra. A Vas, Bács-Kiskun, Hajdú-Bihar és más megyékben, valamint több fővárosi kerületben is tapasztalható súlyos anomáliák, amelyek helyi pártszervezetek, sőt ezen keresztül egész megyék „elfoglalásának" képében jelentek meg, valódi paradigmaváltást sejtetnek a „zsákmánypárt" és az MSZP többi része viszonyában. Szerepváltás kezdődött a korábbi patrónus-kliens viszonyban, miután a klientúrához tartozó gazdasági körök, illetve üzletemberek lehetőséget láttak a korábbi függési viszonyok megfordítására. A párt szervezeti válsága és a zavaros hatalmi viszonyok jó alkalmat adtak arra, hogy szervezeti machinációk révén gyorsuló ütemben kezdjék befolyásuk alá vonni az MSZP helyi hatalmi pozícióit. Köztudomású, hogy a rendies-hűbéries vonásokat makacsul őrző MSZP-ben a főhatalom megszerzése elsősorban a megyék erős embereinek, a királycsináló kiskirályoknak az alkuján múlik.
Mivel az MSZP gyakorlatilag a Horn-korszakban létrejött és megszilárdult működési rendnek megfelelően helyi szocialista pártok szövetségeként létezik, egyúttal zsákmány-részpártok konglomerátuma is. Az MSZP vezetőinek nemcsak arra kell ügyelniük, hogy egyidejűleg próbáljanak megfelelni egymástól eltérő érdekű társadalmi csoportok igényeinek, hanem a befolyásos csoportok törekvéseivel és akcióival is számolniuk kell. A 2004-ben megalakult újgenerációs pártvezetés előtt elvileg más út is nyitva állt, nevezetesen az, hogy saját fennmaradását kockára téve hadat üzenjen a pártot át- meg átszövő átláthatatlan érdekcsoportoknak, s valódi néppártot létrehozva megpróbálja gyökeresen átalakítani az MSZP működésmódját. Ha valami, hát ez lehetett volna az MSZP tényleges „forradalma". A 2005 elején indult hatalmi játszmának, amelynek az államfőjelölt-választás kapcsán kialakult téboly csupán a szimptómája, az volt a tétje, hogy melyik opció valósul meg. Elindul-e valóban az MSZP radikális átalakítása, vagy jön a régi hatalmi viszonyok fenntartásában érdekelt csoportok „ellenforradalma", amellyel elérik, hogy minden maradjon a régiben.
A Szili-ügyet előállító akciósorozat legfőbb motívuma az volt, hogy az MSZP királycsináló kiskirályai megüzenjék a pártelnöknek és a miniszterelnöknek: semmit nem adnak fel eddigi nyomásgyakorló pozícióikból. Egyúttal kipróbálták, hogy az új helyzetben az történik-e a pártban, amit ők akarnak, legyen bár kívánságuk ellentétes minden józan megfontolással. Ha netán nem sikerül végrehajtatni a döntést, majd elverik a port azokon, akik a „tagság akaratát" nem voltak képesek sikerre vinni.
Az MSZP új vezetése szinte ellenállás nélkül hódolt be, föladta autoritását, mintegy megalapozva vereségét. Ebből a szempontból teljesen mindegy volt, hogy mi történik az új köztársasági elnök megválasztása körül zajló szánalmas népszínmű fináléjában. Ha sikerül Szili megválasztása, az a helyi kiskirályok akaratának diadala, de ha nem, a pártvezetést bírálva akkor is megerősítik helyi pozícióikon alapuló hatalmi potenciáljukat. Csak azzal nem kalkuláltak eléggé, hogy a kudarcban az ő felelősségük is megkerülhetetlenül fölvetődik.
Amikor az MSZP államfőjelölt-választó kongresszusán Hiller pártelnök (a miniszterelnökhöz hasonlóan) úgy döntött, hogy meg sem próbálkozik racionális mederbe terelni a folyamatot, hogy nem foglal állást, hanem szabad folyást engedve az eseményeknek kitér a konfliktus vállalása elől, s hagyja érvényesülni az MSZP „pártközvélemény-teremtő" erős embereinek szándékát, akkor kihagyta a lehetőséget, hogy ne csak formálisan, hanem valóságosan is átvegye a párt vezetését. Ehhez bizony arra lett volna szükség, hogy keményen kiálljon, és világossá tegye: nem vállalhat felelősséget végrehajthatatlan döntések végrehajtásáért. Ezt várták tőle mindazok, akik elhűlve nézték az észérveken felülkerekedő érzelmek áradását, a „nem kell beszarni, elvtársak" felfogás felülkerekedését. A Szili Katalin jelölése mellett érvelők természetesen a párttagság döntő többségének akaratára hivatkoztak, amelyet egy demokratikus közösségben úgymond nem ildomos negligálni. Ez a hivatkozás azonban legfeljebb a felelősség elhárítására jó. Valójában mindegy is, hogy az MSZP tagsága tényleg egyértelműen nyilvánított-e véleményt. (Egyébként nem.) A pártközvélemény manipulálásának megvannak a bevett technikái. A helyi vezetők és a megyétől jött elvtársak akár Szili Katalin merev elutasítására is gond nélkül rá tudták volna venni a tagság zömét, ha az ügyeletes mérvadók úgy ítélik meg, hogy ez az érdekük. Szili emlékezetes megnyilatkozásai egy ilyen akcióhoz bőséges érvanyagot szolgáltattak volna. Támogatóinak inkább az okozhatott nehézséget, hogy a feledés fátylát borítsák rájuk. A többségi vélemény manipulált megszerzése után már pofonegyszerű volt az „ellenséges elemek" ármánykodása ellen felszítani a hangulatot és elkötelezettséget teremteni a meghozott döntés mellett.
A jelölési folyamat kezdetén Hiller István megkapta az üzenetet a helyi MSZP-s potentátoktól, akik a maguk érdemének tekintették az új pártvezetés fölemelését. Az üzenet pedig úgy szólt, hogy eszébe ne jusson a „párttagság" megkérdezését és döntését megkerülő egyeztetést folytatni az államfői tisztség ügyében. Nem lehetett félreérteni. Visszautasítani lehetett volna, de az hadüzenettel ért volna fel. Formálisan persze most sem történt más, mint hogy a 2004 nyarán kipróbált demokratikus eljárás követését várták el a pártvezetéstől, ami ellen aligha lehet kifogást emelni.
A külső szemlélők, a baloldallal rokonszenvező publicistákat is beleértve, értetlenül szemlélték, mi az a ragályosnak tűnő téboly, amely eluralta a vezető kormánypártot. Voltak, akik jobb híján követték a szocialisták bűnbakkereső magatartását, és az SZDSZ-re vetették magukat, már csak azért is, mert a liberális párt vezetése taktikázásával jó partnere volt az MSZP-nek a köztársaságielnök-jelölési processzus elbaltázásában. Pedig aligha értheti meg a történteket, aki nem látja, hogy kezdettől a párton belüli erőpróba, a hatalmi viszonyok tisztázása volt a lényeg. Ez az egyedüli nézőpont, ahonnan nézve szinte mindegy, hogy Szili befut-e államfőnek vagy sem. Csak innen érthető, hogy miért bíztak a jó szerencsére egy biztos győzelemre álló játszmát, miért tették kockára a koalíció sorsát és ezzel talán a jövő évi választásokat is, miért hozták magukat olyan gyalázatos, semmivel nem menthető helyzetbe, hogy „független" szélsőjobboldali képviselők szavazataiért is kuncsorogniuk kelljen a fenyegető blamázs elkerülésére.
Hiller pártelnök utólag, a júniusi kongresszuson tartott beszédében már önkritikusan szólt mulasztásáról, hogy a döntő pillanatban nem állt a sarkára. Amikor a formálisan kétségkívül a legdemokratikusabb eljárást választva feltétel nélkül alávetette magát a „párttagság" akaratát közvetítő kongresszusi döntésnek, valójában túszává tette magát az MSZP „régi jó" működési módjának. Az ő pozíciójából talán nem is látszott, hogy autoritása az elnökválasztási ügy bármilyen kimenetele esetén meggyengül.
Gyurcsány Ferenc eltérő helyzeténél fogva inkább megengedhette magának, hogy a jelölőkongresszuson a pártelnökhöz hasonló magatartást tanúsítson. Miniszterelnökként ki tudta vonni magát a közvetlen csatározásokból. A jelölés időszakában eltökélten kerülte a témát, jól látszott, hogy nem kívánja felőrölni magát a kilátástalan küszködésben. Pedig kezdettől róla is szólt a történet. Leginkább róla, illetve a kormányzás sikeréről és folytathatóságáról. Eredményes kormányzásra és győzelemre szerződött, de ennek politikai feltételei a kormánypárt változatlansága mellett igencsak szűkösek. Június 11-én kongresszusi beszédében a pártelnökhöz hasonlóan már hibaként - de a körülményekkel megmagyarázható hibaként - ismerte el, hogy nem szólt időben és kellő eréllyel Szili jelölésének kockázatáról. Az önkritikánál azonban fontosabb volt maga a magyarázat, illetve az abból levonandó következtetés. Rámutatott arra a tarthatatlan helyzetre, hogy ha valaki a kudarc lehetőségére figyelmeztet, az azzal jár, hogy megkérdőjelezik a párthoz való lojalitását. Jelezte, hogy a demokratikus működésével oly gyakran büszkélkedő pártban lehetetlenné vált az őszinte beszéd. A vereség után a „félreszavazásról" szóló acsargó vádaskodások világosan megmutatták, hogy nem volt légből kapott a félelem: azonnal ellenséggé minősítették volna azt, aki a tévútról való letérést szorgalmazza. A döntés előtt kaszszandrai figyelmeztetését megfogalmazó Vitányi Ivánt utólag ért méltatlan és otromba vádaskodás ezt mindennél jobban bizonyítja.
Aligha lehetett volna súlyosabb kritikája a pártelit által létrehozott abszurd helyzetnek és a helyzet kiváltó okának, az MSZP működésmódjának, mint hogy esély sem nyílt a szomorú igazság kinyilvánítására, a vereséghez vezető döntés korrigálására. A kongresszusi küldöttek ezt a miniszterelnöki beszédben megfogalmazott kritikát élénken megtapsolták. Semmi garancia nincs azonban arra, hogy a felismerés és a belátás azokra is vonatkozott, akik a pártközvéleményt alakítva létrehozták a vereséget teremtő helyzetet. Ellenkezőleg: Szili Katalin és legagresszívabb támogatója, Toller László abban látta a bukás fő okát, hogy Gyurcsány és Hiller csak félszívvel támogatta az MSZP jelöltjét. A kudarc oknyomozó elemzésének ez a fajta szubjektivizálása csak arra jó, hogy a döntési és működési rendben rejlő strukturális problémák fölvetését elhárítsák. Megakadályozza, hogy a vereség egyúttal a Toller & Co. módszertani bukása legyen, elérve, hogy a párton belüli hatalmi viszonyok befolyásolásának metodikája jottányit se változzon. Ezzel kapcsolatban hangzott el a kongresszuson Gyurcsány Ferenc beszédében egy különösen figyelemre méltó kijelentés, amelyben arra utalt, hogy átveszi a párt irányítását, de ez azzal is együtt jár, hogy nem tűri azt a fajta működést, amely a Szili-ügyben a vereséghez vezetett. Konkrétan elutasítja a tagságra hivatkozó „alulról jövő nyomást", a legitim vezetés autoritásának folyamatos megkérdőjelezését, ám ebből nem derülhetett ki, hogy az MSZP-ben a hatalmi viszonyok alakulását eldöntő eddigi működés alapjait akarja megváltoztatni, vagy ennél kevesebbel is beéri, s csupán megnyilvánulási formáját, az ellenkezést zárja ki.
A választások előtt nem egészen egy évvel az egyre élesedő hatalmi vetélkedés közepette sem mindegy, hogy a pártműködés hatékonyságát csak diktatórikus vezetéssel lehet-e elérni. Az engedelmesség a siker reményében kikényszeríthető, de a feszültségek ettől csak halmozódnak, és kirobbanásuk csupán idő kérdése. Gyurcsány nagy tetszéstől kísérve szögezte le, hogy határozottan fogja irányítani a pártot, szükség esetén vállalja a konfliktusokat, és megköveteli a döntések végrehajtását, akkor is, ha a helyi erős emberek éppen mást akarnak. Nem mellékesen ez a feltételes hadüzenet olyanoknak is szólt, akik maguknak tulajdonítják Gyurcsány hatalomra juttatását, hiszen a tavalyi kormányválság alkalmával őt támogatták. Ezért hangzott el a kemény kijelentés éppen a vereségfeldolgozó kongresszuson. Aligha lett volna másik pillanat, amikor ilyen formában meghirdethető és főleg megtapsoltatható. Legalább hivatkozási alapot teremtett azokra a gyorsan elérkező időkre, amikor a konfliktushelyzetek előállnak. A százlépéses kormánypolitika végrehajtása és a választások előtti utolsó költségvetés elfogadása különösebb hatalmi viszályok nélkül is feszültségteremtő tényező lesz.
Szinte kilátástalan annak a feladványnak a megoldása, hogy az MSZP-ben a személyi kontinuitás mellett változtassák meg a mélyen gyökerező mentalitást, és szakítsanak a rögzült hatalomgyakorlási módszerekkel. Az elengedhetetlen nemzedékváltás önmagában nem megoldás, ha csupán életkori fiatalodást jelent. Az MSZP felemelkedő új generációjában ijesztő módon ismerhetők fel azok a jelenségek, amelyektől ideje lett volna megszabadulni. Úgy látszik, politikai szocializációjukat nem az ezek ellen való lázadás, hanem az elsajátításuk és alkalmazásuk határozta meg. Ha pedig így van, akkor ez inkább felgyorsítja és elmélyíti az oligarchizálódás folyamatát, mintsem gátat vetne neki.
Az MSZP Gyurcsány-párttá válásának nincs versenyképes alternatívája, mint ahogy Medgyessy-párttá válását sem akadályozta semmi, egészen addig, amíg a sikerek (mindegy, hogy látszólagosak vagy valóságosak) legitimálták. Figyelmeztető azonban, hogy a Medgyessy-párt milyen gyorsan omlott öszsze, amikor a stratégiai hibák korrekciója elmaradt, és újra az MSZP hagyományos működésmódja, hatalmi szerkezete érvényesült. A Gyurcsány-párt létrehozása sem old meg semmit az MSZP bajaiból, ha nem igazolja vissza hosszabb távon is releváns és egyúttal sikeres stratégia, és ez nem párosul a párt átalakításával. Mindkettő erősen konfliktusos folyamat. Nem könnyű elfogadtatni az MSZP baloldaliság-deficittől szenvedő csoportjaival a hagyományos szocialista elvektől számos ponton eltérő választási és kormányzati stratégiát, egyúttal vállalni a konfrontációt a mélyen gyökerező szervezeti válság felszámolása érdekében. Ez utóbbinál mindenesetre egyszerűbb (és rövid távon célszerűbb) elfoglalni a csúcspozíciót a pártban és kegyosztással párosuló határozott vezetéssel kézben tartani a fontos pozíciót birtoklókat. Időlegesen meg lehet regulázni, a hatalomvesztés rémével sakkban tartani a helyi nagyurakat, megfékezni a harcba szálló érdekcsoportokat - érintetlenül hagyva mindazt, ami „alatta" van, ami magát a struktúrát fenntartja. Csakhogy így újratermelődik mindaz, ami miatt az MSZP lappangó krónikus válsága minden jelentős konfliktushelyzet alkalmával heveny tüneteket produkálva kirobban.
A most kialakuló vezetési szerkezet nem különbözik attól, amelyet a 2002-es kampányban az akkori Medgyessy-Kovács „tandemmel" létrehoztak. Egyértelmű volt, hogy a Medgyessy-stáb viszi a prímet, amelyben egyébként kiemelkedő szerepe volt Gyurcsány Ferencnek. A Németh Miklós-üggyel, majd a „három tenoros" miniszterelnök-jelölési cirkusszal feldúlt párt pacifikálása és csatasorba állítása sikerült, de hát ezt ellenzékben - különösképpen az Orbán-kurzus folytatódásával fenyegető légkörben - könnyebb volt elérni, mint jelenleg, a kormányzással járó feszültségek közepette.
Nagyon is kétséges, hogy valódi (nem hipokrata) egyetértésre lehessen jutni az MSZP-ben arról, hogy melyik a választási sikerhez vezető, egyúttal fenntartható politikai irány, és miben áll az abból levezetett stratégia. Botorság lenne azt hinni, hogy a sokat hangoztatott baloldaliság-igény csupán a hatalmi küzdelmek álruhája. A szocialisták teljes választói bázisának aktivizálására aligha alkalmas olyan program és olyan kormánypolitika, amely nem mutat a sokat emlegetett társadalmi konszolidáció, a rendszerváltás szociális deficitjének felszámolása felé. A 2004. nyári kormányválság kirobbanása előtt, a válság érlelődésének szakaszában is a baloldaliságot hiányolták és a neoliberalizmusnak való behódolást kárhoztatták azok a csoportok, akik most Szili Katalin mellett kiállva az MSZP baloldali identitásának kérdésévé minősítették a végsőkig való kitartást a köztársaságielnök-választási konfliktusban.
A baloldaliság-igényt általában megfogalmazóknak igazuk is van. Főleg ha eltekintünk a realitásoktól. Például attól, hogy jórészt a 2(breve)100 napos programok hagyományos baloldali tartalma keltette azokat a gazdasági-pénzügyi nehézségeket, amelyek miatt a korrekció elkerülhetetlenné vált. Gyurcsány a júniusi kongresszuson okkal kérdezte indignálódva: mi volt a baloldali politika, ha nem ez? A százlépéses politikával kapcsolatban is joggal firtatta: miért nem mondják meg világosan, mi az, amit nem baloldalinak látnak benne?
A virtigli baloldali programot követelőknek is tudniuk kell (tudniuk kéne), hogy bármennyire indokolt jóléti igényt fogalmaznak is meg, 2006-ban egy újabb populizmusvetélkedőben az MSZP csak elvérezhet a választásokon. Gyurcsány többször világosan elmondta, hogy erre sem lehetőség, sem szükség nincsen, ilyen alapon nem lehet legyőzni a Fideszt - és főleg nem lehet kilépni a hibás körből. Csak az a kérdés, ellen tud-e állni a nyomásnak és az alaptalan ígérgetés csábításának, amelyet a választásokhoz közeledve a hatalom megtartásának vágya egyre erősebben motivál. Továbbá kérdés az is, hogy az MSZP képes-e olyan választási programmal előállni, amely nem felelőtlenül ígérgetős, mégis versenyképes a Fidesz populizmusával.
A populizmus esélyeit növeli az Európai Unió válságos helyzete. A keleti bővítéssel egyidejűleg a lisszaboni stratégia nyilvánvaló kudarcot szenvedett, alig van növekedés, a hatékonysági versenyben nő a kontinens lemaradása, a maastrichti kritériumok fellazulását szelektív módon kezelik, az unió erős államai között nyílt konfliktusok tapasztalhatók, az új tagállamokkal és a bővítéssel szemben fokozódnak az ellenérzések, az alkotmányozás sorsa több mint kétséges. Az Európai Unió megváltozott, már nem az, amelyhez Magyarország másfél évtizeden át készült csatlakozni, és amely döntő legitimációs tényezője volt az átmenetnek. A tavalyi európai parlamenti választások után még lehetett a belpolitikai büntetőszavazások kudarcával takarózni, ám azóta nyilvánvalóvá vált, hogy a térség valamennyi domináns baloldali pártja válságba került, némelyik szét is hullott. A régi tagállamok szociáldemokrata pártjai is bajban vannak, amint azt leginkább Németország példája mutatja. Tony Blair ismét győzni tudott a választásokon, de teret vesztett, és az ő politikáját is kemény támadások érik. Ebben a helyzetben az MSZP elitje elnökválasztósdival „szórakoztatja" a magyar honpolgárokat, mintha nem lenne fontosabb teendő, mintha az Európai Unió még mindig külpolitikai ügyként volna kezelhető. Az egész kontinensen terjedő EU-szkepticizmus fellazíthatja az elszántságot a rendszerjellegű átalakításokra (a „reform" kifejezés már nem illendő), amelyek nélkül pedig a fejlődési lehetőségeket hosszabb távon nem lehet biztosítani. A populizmusra hajlamosak körében csökkenhet a konvergenciaprogram fegyelmező hatása (lám, az olaszok is visszasírják azt a vacak lírát), és erősödhet annak elutasítása is, hogy a versenyképesség javításának követelményére hivatkozva ragaszkodjanak szigorú rezsimhez a fiskális politikában.
Nyilvánvaló tehát, hogy a megváltozó Európai Unióra reflektálva új szociáldemokrata program kidolgozása is szükséges, különben a baloldali pártok kudarcsorozata és különösen az újonnan csatlakozott kelet-európai országok baloldali pártjainak végzete az MSZP-t is elérheti. Látható, hogy nincs koherens és egyúttal kormányképes „tisztán baloldali" válasz. Mégis éppen ebben a helyzetben jelenik meg - a körülményektől függetlenítve persze nagyon is indokoltan és vonzóan - a baloldaliság jelszószerű követelése. Az identitáspolitikának, amely a köztársaságielnök-választási koalíciós konfliktusban Szili Katalin és támogatói szerint a viszály lényegét jelentette, valójában nincs konkrét tartalma: a szimbolikus mezőben értelmezhető csupán. Ezért jelent meg a vita szimpla presztízsharc, erőpróba gyanánt mindkét oldalról. És ezért volt könnyű dolga Gyurcsány Ferencnek, amikor ezt az identitáspolitikai megközelítést azzal verte vissza, hogy rámutatott a száz lépés baloldaliságára, arra a szándékára, hogy igazságosabbá tegye a társadalmi viszonyokat. Csakhogy ezzel legfeljebb tűzszünet állt be, a vesztesek kicsit nyalogatják a sebeiket, de egyáltalán nincs elrendezve a dolog.
Az identitáspolitika középpontba állítása a racionális megfontolásokat könynyen fölülírja, és ha nincs mögötte reális program, szinte automatikusan torkollik populizmusba. Az MSZP-n belüli hatalmi harcban a baloldaliságra hivatkozás, a fogalom kisajátítása a legitimitás megszerzésének vagy kétségbe vonásának eszköze. Horn Gyula annak idején a maga hatalmi centrumpozícióját a pragmatizmussal támasztotta alá, nem pedig azzal, hogy felfogását kvázi eszmei centrumként állította volna be. Már csak azért sem, mert nem rendelkezett ilyesmire alkalmas nézetekkel, viszolygott az „ideologizálástól". Gyurcsány Ferenc ambiciózusabb célkitűzéssel jelent meg a politikában: ideológiát és programot is igyekezett fölvázolni a centrumpozíció kialakításához, miközben az MSZP-ben az elhúzódó vezetési válság nyomán nem a hatalmi centrumpozíció szilárd birtoklása, hanem az erős csoportok kiegyezése tartotta fenn az egyensúlyt. Most az a kérdés, hogy Gyurcsány élre állításával megváltozik-e a helyzet. Kialakul-e az a hatalmi centrum, amely egyúttal legitimnek elismert szociáldemokrácia-értelmezéssel és baloldalinak elismert politikával az MSZP egészét tartósan képes befolyása alatt tartani? Nincs rá sok esély.
Gyurcsány a júniusi kongresszuson kijelentette: „Ha azt hiszitek, hogy több vitánk van a szabad demokratákkal a kormányzásban, mint a mi pártunk két szélével, akkor tévedtek!" Nem definiálta, hogy a párt „két szélén" mit ért, de nem is ez a fontos, hanem maga a távolság, amely az MSZP-platformok szövetségként való megalakulása óta fennáll, hol a békés egymás mellett élés, hol a feszültségek kiéleződése jegyében. A program és a baloldali identitás értelmezése körül formálisan időről időre megszületik a minimális egyetértés, ám az még nem derülhetett ki, hogy Gyurcsány elgondolása alkalmas-e az „ideológiai centrumpozíció" elfoglalására. Vagy legalább arra, hogy hozzá képest definiálják a különféle irányzatok és csoportok a maguk álláspontját. Sommás minősítések szép számmal vannak, érdemi reflexió már kevésbé. Beható vitát folytatni nem szokás. A programválság ilyen körülmények között mindig újratermelődik, nem segít rajta, ha megszavaztatják az egymást követő különféle programokat. (Amint az tavaly ősszel a Hiller-féle programmal is történt, ha valaki még emlékszik rá.)
Az MSZP-n belüli személyi-hatalmi rivalizálás persze összefügg az irányzatok és az ezeken alapuló stratégiai elgondolások lappangó vitájával, de árulkodó, hogy rendre a szövetséges vagy ellenfél probléma kapcsán kerül felszínre és éleződik ki. A Szili Katalint támogató helyi hatalmi csoportok és a népi-nemzeti irányzathoz tartozó szocialisták zavaros összefonódását úgy lehetett a „baloldaliság" egységesítő ideologikus mázával bevonni, ha az SZDSZ kerül a célkeresztbe. Részint mint indokolatlanul nagy érdekérvényesítő képességet birtokló hatalmi tényező, részint mint a baloldali kormánypolitikát károsan befolyásoló erő. A szabad demokraták saját (mindegy, hogy vélt vagy valós érdekeit követve) mindent el is követtek, hogy ilyen helyzetbe hozzák magukat. Szemernyivel sem viseltetnek több empátiával koalíciós partnerük iránt, mint fordítva. Ennek következtében rendkívül jó hatásfokkal tudják ellenszenvessé tenni magukat a szocialisták (és ezen keresztül a baloldal támogatóinak) szemében.
Újra csak az történik, ami szokott. Az MSZP-ben a liberalizmushoz való viszony problémájára adott választ azzal kerülik meg, hogy az SZDSZ-hez fűződő kapcsolat kérdésévé transzformálják. Pedig a megkerült probléma korszakunkban a szociáldemokrata politika alapkérdése - és nem csak Magyarországon. Nem derül ki, hogy a követendő kormánypolitika liberális jellege jelentős részben független attól, hogy az erőviszonyok miatt koalícióban kell vagy egyedül is lehet kormányozni az országot. Az a paradox helyzet, hogy a szocialisták antiliberális csoportjainak úgy kell az utált SZDSZ-szel a koalíció, mint egy falat kenyér. Nélküle megszűnne a hivatkozási lehetőség. A „farok csóválja a kutyát" hisztéria elmúlna, de helyette a szomorú belátás vagy a katasztrófapolitika időszaka jönne el. Valószínűleg mindkettő, csak fordított sorrendben. Koalíció nélkül egyszerűbb lenne a kormányzás, sok részkérdésben más szempontok is vezethetnék, de kétséges, hogy lehetne-e általában kevésbé liberális. A vereség előtt álló Schröder kancellár és pártja, a nagy bajba került SPD példája is mutatja: a liberális kormánypolitika kényszere és a baloldali szavazótábor igényei közötti feszültség nem elszigetelt magyar vagy „keleti" probléma.
Könnyen belátható volna, hogy sehova nem vezet az identitásprobléma koalíciósviszony-problémává fordítása, amihez Szili Katalin és támogatói folyamodtak az elnökválasztási konfliktus ürügyén. Jól el lehet szórakozni az olyan típusú fontolgatásokkal, hogy egyedül kellene-e győznie az MSZP-nek a 2006-os választásokon (miközben tartósan tíz százalék körüli a lemaradása a Fidesztől), vagy netán szövetségest kellene váltania (a lét és nemlét határán tébláboló MDF-re utalnak), esetleg egy MSZP-SZDSZ-MDF „nagykoalíció" remélhető (amelyet csak az Orbán-csapat iránt érzett közös és egyre mélyülő utálkozás tartana össze). Az is remek elfoglaltság, ha valaki az SZDSZ és a tíz éve a megsemmisítésére törekvő Fidesz készülő összefogására utaló jelekkel vagy egyéb összeesküvési elméletekkel traktálja jobb sorsra érdemes polgártársait. Ezek a magyar politikai viszonyok alapszerkezetére, a társadalomban meglévő törésvonalakra nem sokat hederítő találgatások mindig megtalálják a megfelelő érveket, s elvben nem is lehet kizárni semmit, hiszen a kormányzás lehetősége igencsak erős motiváló tényező. Ahhoz azonban, hogy a politikai viszonyokban lényegi változás következzen be, az egész magyarországi pártrendszernek fenekestől kellene felfordulnia. Rá is férne a lejáratódott, kontraszelektált politikai osztályra, de az ilyen gyökeres változás csak kataklizma következményeként szokott elindulni. Már csak azért sem valószínű a gyökeres átalakulás, mert egyik oldalon sem áll készenlétben váltásra kész és alkalmas gárda. Az MSZP-ben például a radikális kritikusok között olyanok vannak, mint a baloldali szocialisták népi szárnya, akik immár nem a Fideszben új otthonra lelő lakiteleki Lezsák-csoporttal, az ugyanott népfrontoskodó Pozsgay és Szűrös elvtársakkal, hanem a Batthyány-körös konzervatív profeszszor urakkal szeretnének diskurálni. Ez némiképp javuló ízlésre, ugyanakkor a realitásérzék tartós hiányára vall.
Kivel lehet együttműködni és kivel nem; mennyire érdemes megsértődni és felhergelni a párthíveket; érdemes-e szövetséges nélkül győzelemre törni; fenyeget-e az 1998-as szindróma megismétlődése a szabad demokratákkal forszírozott konfliktus esetén - ilyen kérdésekről szólnak a viták ahelyett, hogy tisztázott elvek alapján az MSZP irányultsága és stratégiája ügyében születne döntés. A kormánypárt követni fogja miniszterelnökét, nincs is más választása, de sokan lesznek, akik jobb meggyőződésük vagy ellenérzéseik dacára teszik.
A rendszerváltással kezdődött kelet-európai átmenet szervesen illeszkedett a globalizációs folyamatba, és a kapitalizmus helyreállításaként, illetve a globális újkapitalizmus rendszerébe való integrálódásként kikerülhetetlenül liberális tartalmú volt. A soron lévő feladat, a rendszerváltással létrejött rendszer baloldali korrekciója, a társadalmi deficit csökkentése azonban nem azt jelenti, hogy át kell esni a ló másik oldalára. A kormány társadalompolitikája - nemcsak a korábbi száz nap, hanem a száz lépés is - minden ellenkező vádaskodás ellenére baloldali. Csakhogy egy liberális centrumhoz igazodó gazdaságpolitikával kell összhangban állnia. Ez a feladvány, amit meg kell oldani. Egy hagyományos baloldali pártnak volna szilárd társadalmi bázisa, de továbbra sem lehet folytatni olyan kormánypolitikát, amely azonnal és tömegesen kielégíti e bázis igényeit. Medgyessy kudarcának legalább ezt a konzekvenciáját illő volna levonni. A kormánypolitika tehát továbbra sem lehet antiliberális - a liberálisok részvétele nélkül sem. Hiába követelik sokan a társadalom rémisztő állapotára mutatva, nincsenek meg a feltételei. Megint a mérték kérdése a lényeg, de ahhoz, hogy erről szóljon a vita, az alapelvekben egyezségre volna szükség. Nem csupán arra, hogy a hatalmi szempontokra való tekintettel kompromisszumok köttessenek.
A Gyurcsány-féle politika leglényegesebb vonása nyílt és elvi szembenállása azzal a mentalitással, amelyre a Fidesz immár „tradicionális baloldali" elemekkel is dúsított populizmusát alapozza. Képtelenség is volna ismét alaptalan ígéretekre építeni a választási stratégiát, hiszen a jelen gazdasági viszonyok és nemzetközi elkötelezettségek mellett csak olyan kormányzásra van lehetőség, amely cáfolja egy ilyen politika érvényességét. A miniszterelnök nem győzi hangsúlyozni - a Medgyessy-periódusra vonatkozó önkritikát is beleszőve -, hogy az ország a teljesítmény, a hatékonyság növelésének kényszere alatt áll, és a versenyképesség fokozása nélkül nincs remény a szociális helyzet tartós javulására. A globális újkapitalizmus viszonyai között ez nem szabad választás kérdése. Lehet bírálni, de a katasztrófa veszélyének felidézése nélkül aligha lehet elutasítani az alkalmazkodást hozzá. A miniszterelnök sűrűn, sokak ízlését talán sértő gyakorisággal ismételgette a „csináljunk egy jó országot" felszólítást, mintegy azt sulykolva, hogy nem lehet csupán a kormány jótékonykodására számítani. Aki változást akar, annak magának is gondolkodnia és cselekednie kell. Gyurcsány februári évadnyitó beszéde nyílt hadüzenet volt a Fidesz-populizmus által támogatott attitűd ellen, jóllehet az odavetett kesztyűt senki nem akarta felvenni. Kétségtelen, hogy Gyurcsány politikája kockázatos. Nemcsak a hagyományos etatista baloldaliság nézőpontjából, de az MSZP-szavazók jelentős részére jellemző paternalista mentalitást tekintve is az. Könnyen lehet, hogy a baloldal hagyományos társadalmi bázisát fogékonnyá teszi a populizmus iránt a mai rendszer legitimációs deficitje, amit a jóléti rendszerváltásnak nevezett osztogatás kudarcos (felemásra sikeredett, a jóléti rendszerek átalakítását mellőző) politikája alig enyhített. Különösen hogy a reménytelenül leszakadók, a szegregált, mélyszegénységbe süllyedt százezrek és az ezzel veszélyeztetettek számára nem kínál kiutat az egyéni felelősség és aktivitás sulykolása, a verseny kikerülhetetlenségének bizonygatása.
Nem lehet biztosra venni, hogy a párt „kibírja" a sokak által inkább liberálisnak, mintsem szocialistának vélt „bátor baloldaliságot", vagyis ha összekapcsolják az igazságosság (de legalábbis a méltányosság) elvét a versenyképesség-növelő modernizáció örökös kényszerével. Megint érdemes a német példára, a szociáldemokraták szavazóinak csalódására utalni: a nem elégségesen liberális reformok okozta gazdasági nehézségek és a hagyományos szocdem bázist provokáló, túlzottan liberálisnak ítélt politika egyaránt oka volt a sorozatos tartományi vereségeknek. Az SPD válságának mélységét jelzi, hogy korábbi elnöke, Oskar Lafontaine az NDK-s utódpárttal lép szövetségre.
Gyurcsány felismerte: nem lehet újra azzal próbálkozni, hogy a szocialisták hitelességét alaptalan ígéretek teljesítésére építsék. A februári évadnyitó beszédben nem először jelentette ki, hogy vissza kell vonni, amit nem lehet vagy szabad teljesíteni. Korábban is jelezte: az MSZP hitelvesztésének, a támogatók elfordulásának az volt az oka, hogy a Medgyessy-kormány nem volt képes a változás programját határozottan, következetesen képviselni, a jóléti ígéretek teljesítését nem hozta összefüggésbe a szükséges radikális átalakításokkal. Egy kompetens, cselekvőképes, a mindennapok feszítő gondjaira „középszinten" reflektáló politikával igyekszik a szocialisták hitelét újraépíteni. Kérdés, hogy a végrehajtásért felelősök bírják-e szuflával a miniszterelnök által diktált tempót, s hogy az MSZP képes-e együtt élni a folyamatosan magasan tartott feszültséggel. Feszültséget teremt ugyanis, hogy a kormánypolitika középpontjában hangsúlyozottan az igazságelvű társadalompolitika áll, de azzal a megszorítással, hogy ennek megvalósítása feltételezi a jóléti rendszerek, az államháztartás, az adó- és járulékfizetés átalakítását. Csupa olyan változtatást, amely konfliktusokat gerjeszt, hiszen hosszú évek alatt megszokott „túlélési technikák" levetkezését kívánja meg. Az első lépések a százból éppen az ezeket éltető mentalitásokat és szokásokat támadták meg.
A százlépéses politikának nem a lépések mérete és sokasága a legfontosabb vonása, hanem hogy értelmes konfliktusokat gerjesztve egy új fejlődési pálya megalapozása érdekében vállaljon kockázatot. A minden részletében átgondolt, átfogó reformok elindításának nemcsak a pontos tervei hiányoznak, de nincs meg az érintett társadalmi szereplők között szükséges minimális egyetértés sem, nem beszélve a politikai hátország bizonytalanságáról. Ebben a helyzetben az egyik legfőbb kérdés úgy szól, hogy a száz lépés részleteinek kimunkálása és jogszabállyá alakítása koherens reformpolitikává rendeződhet-e. A miniszterelnök deklarált célja, hogy „több mint reformmá" szervesüljön. A százlépéses stratégia akkor válhatna igazán eredményessé, ha egy új ciklus programját alapozná meg. A választásokig hátralévő egy év alapvető feladata az lehet az MSZP számára, hogy segítse megteremteni a kormány által megkezdett lépéssorozat politikai koherenciáját és folytatható programmá, valamint választási stratégiává való összerendezését. Ha a száz lépés részelemekre esik szét, ha nem fogja össze őket közös koncepció, netán ha az MSZP érdekcsoportjai maguk bombázzák szét az egyes részeit érő támadásaikkal, akkor könynyen lehet, hogy nem áll össze semmivé, megmarad a folyamatos „tematizálás" kísérletének szintjén. Csak akkor lehet a közelgő választási harcban „menetből támadni", a száz lépést zökkenőmentesen átvinni új perspektívát nyitó választási programalkotássá, ha sikerül szerves egységet teremteni a praktikus kormányzati lépések és azok ideológiája között. Gyurcsánynak az MSZP mérvadó köreit ideológiai vonatkozásban is meg kellene nyernie ahhoz, hogy legalább megpróbáljanak olyan szociáldemokrata arculatot kialakítani a kormánypolitika megtámogatására, amelyet a párt különféle csoportjai és főleg a választói is elfogadnak. Ezt a belső vitákkal járó küzdelmet azonban éppen a választások közelgő időszakában nem lehet lefolytatni.
Jól látható, hogy a választásokig megmarad az a helyzet, amelyben mindkét oldal táborát az ellenfél irracionális gyűlölete, illetve a másiktól való viszolygás és rettegés kovácsolja össze. A széles értelemben vett baloldal egységét a Fidesz-világ visszatértétől való rémület, egy ijesztően valós elemekből összeálló rémkép teremti meg. Mint a korábbi választások előtt, most is azt hallani: aki győz, az hosszú időre bebetonozhatja magát a hatalomba. Nem jósolható meg, hogy így lesz-e vagy sem, a félelem azonban döntő politikai tényező. Gyurcsány Ferenc 2004 karácsonyán interjút adott a Népszavának, amelyben a következő választások tétjéről is beszélt. Kijelentette, hogy a jobboldalt csak sorozatos vereségek téríthetik el a gyűlöletkeltésre alapozott politikától, attól a felfogástól, miszerint minden eszköz bevetése megengedhető az ország vezetésére méltatlan ellenféllel szemben. A Fidesz-politikusok magatartásából és kijelentéseiből nem nehéz kitalálni, mi következne győzelmük után. Ami biztos: 2006 tavaszán elkerülhetetlen a két Magyarország újabb, a korábbinál is gorombább összecsapása. Ha az MSZP képtelen lesz úrrá lenni válsággerjesztő hajlamán, akkor nincs esélye.