A Mozgó Világ internetes változata

Örömmel olvastam Debreczeni József MSZP-ről írt tanulmányát, mert érdemes vele vitatkozni. A mai dichotomizált politikai világban ritka eset ez. A két oldal ellenségként áll egymással szemben. Alig van helye a történelmünkről és lehetőségeinkről szóló lényegi vitáknak, a hatalomról szóló harcok elnyomják. Sokszor fecseg a felszín, és ilyenkor többnyire hallgat a mély.

Debreczeni József elkötelezetten jobboldali politikai gondolkozó, írását természetesen saját környezetében kell vizsgálni. A jobboldal általában nem elemezni akarja azt, ami a szociáldemokrata és liberális balszárnyon történik, hanem megsemmisíteni. Kimondani, hogy minden baj és bűn forrása a szocializmus, annak minden fajtája, a pártállami uralom, amelyet egyre inkább végletes rémuralomnak vázolnak fel.

Pár évvel ezelőtt a tévében megvitatták egy fiatal filmrendezőnek a hetvenes évek fiataljairól készített új filmjét. "Meg akartam mutatni - mondta -, hogy a fiatalok még akkor is tudtak nevetni." Azt tanulta tehát, hogy a hetvenes évek minden átélője, túlélője és különösen ifjúsága egész nap lesütött szemmel, a félelemtől reszkető lábbal, mosolytalan arccal közlekedett.

Debreczeni József nem ezt teszi, hanem egy modern, realista, konzervatív felfogás szempontjából elemzi azt, ami a Szocialista Párt háza táján - vagy még szélesebben a magyar társadalom baloldali-szociáldemokrata vonzású részében történt. Sok olyan megállapítása, kritikája van, amellyel balról is egyetérthetünk, amelyet megfontolni érdemes. Köszönet érte - voltaképpen mindkét oldal nevében. De ugyanezért vitatkozni is szeretnék vele.

Nem a részletekről, hanem az alapokról. Azokról a premisszákról, az elmúlt másfél évtized megítélésének azokról a meghatározó dimenzióiról, amelyekben az egyes jelenségeket és folyamatokat elhelyezi. És amelyek szerint a Szocialista Párt tevékenységét megítéli.

A vitát itt kell kezdeni. Már csak azért is, mert ezeket a premisszákat és dimenziókat nem maga Debreczeni állította fel. A konzervatív jobboldal aforizmaként vallja, a radikális jobboldal harsányan presszionálja őket, a szabadelvű és szociáldemokrata gondolkodás pedig nem elég világosan és nem elég koncentráltan állította vele szembe a maga koncepcióját. Ő maga olykor túllép a szűkre szabott dimenziók határain, érvényességükben azonban nem kételkedik.

Csak egy példát erre. A Magyar Szocialista Párt 1989-es megalakulásával kapcsolatban azt kérdezi, hogy az vajon főnixmadárszerű megújulása volt-e a hagyományos baloldalnak, vagy csak egy új pillangó efemer kikelte (a régi lepkenemzedék pusztulása után). Maga a kérdés, a főnix-pillangó hasonlat is rossz itt, mert nem veszi figyelembe sem a rendszerváltás igazi természetét, sem a magyar baloldali-szocialista-szociáldemokrata és szabadelvű politikai magatartás hagyományait, történelmi szerepét.

Még 1991-ben ezért ajánlottam a folyamat jellemzésére az akácfa megújulásának hasonlatát. Ha koronája megbetegszik, kegyetlen operációval egész a törzsig lenyesik, és új lombozat nő ki belőle. Éppen akkortájban láthattuk ezt az újlipótvárosi utcákon, ahol a csonkokon gyönyörű új hajtások nőttek.

A Szocialista Pártnak nem főnixmadárként vagy lárvából született pillangóként kellett megújulnia, hanem egy kétségtelenül halálos veszélyt jelentő fekélytől kellett megszabadulnia. A magyar baloldal történetét, gyökereit, a múlthoz való viszonyát nem lehet pusztán a Kádár-korszakhoz kötni.

Nézzük magukat a premisszákat. Kettőt szeretnék közülük előtérbe állítani. Az egyik a rendszerváltás jelentősége, felületi és mélystruktúrája. A másik - ezzel is összefüggésben - a magyar társadalom szerkezete.

 

A sokak által presszionált séma meglehetősen egydimenziós-manicheus gondolkozáson alapul. Minden, ami 1990, a "rendszerváltás" előtt volt: rossz, megvetendő, a sátán és a pokol birodalma, a magyarság szenvedése és elnyomása. Mindent el kell ítélni, ami benne volt, és mindenkit, aki részt vett benne. (Kivéve persze a "mi embereinket" - de ez most más lapra tartozik.) Azután kezdődik a jó, aminek kibontakozását azonban a rendszerváltást közvetlenül megelőző múlt emberei és hagyományai akadályozzák, és csakis ők akadályozzák.

A séma hibás: csak a külső burka a történetnek. A mélyben ott van az egész magyar történelem és az egész magyar társadalom.

Meg kell tehát különböztetnünk az emberi együttélés egész rendszerének külső burkát és belső szervezetét. A külső burokban ott van a társadalom hatalmi, azaz politikai és gazdasági szerkezete. A mélyben a társadalom szerves élete.

A külső burok valóban meg tudja akadályozni a társadalom szerves átalakulását, továbbfejlődését. Így volt ez abban az időszakban, amely csak nevében volt szocializmus, valójában a market-money-machine gazdasági-társadalmi rendszerének, más szóval a kapitalizmusnak egy fejletlen, rossz változata. Nem mi hoztuk létre, és hazánkban való uralmát sem mi határoztuk el, hanem a fasizmust legyőző szövetségesek. Ez a politikai rendszer a teljes csődbe vezette magát, buknia kellett.

A történetnek azonban van egy mélyebb dimenziója. Az euroatlanti világ ugyanis kezdettől fogva, a piac-pénz-gép rendszer kialakulása által pedig különösképpen olyan állapotba jutott, amelyben elvált egymástól a centrum és a (fél)periféria. Mi, közép- és kelet-európaiak az utóbbiba szorultunk. Mint ahogy azt a magyar történelemírás Hajnal-Bibó-Kosári-Szűcs vonala mindig is tanította. A nyugat-európai és észak-amerikai fejlődési vonal SZERVES, a miénk SZERVETLEN. Történelmi okok vezettek erre, de évszázadok óta ez a problémáink gyökere. Nyugaton - óriási küzdelmek árán - egy új belső társadalmi valóság tudott kibontakozni, amely az egész népesség mind nagyobb, a múlt század közepén pedig már túlnyomó részét áthatotta. Nálunk ez csak az egész ökono-polito-szocio-kulturális rendszer külső burkában történt meg. Felértékelődött az állam szerepe, mivel a szerves folyamatok nem voltak elégségesek a modernizációhoz. Megnövekedett az autoritárius rendszerek és a diktatúrák kialakulásának lehetősége (Nagy Frigyestől Sztálinig és tovább), beleépítve az olykor nemzetinek álcázott késő rendies hagyományokat. Magyarországon egyaránt ezt képviselte Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János (különböző szintű felszíni liberalizmusokkal színezett) autoritárius diktatúrája.

Nekünk tehát KÉT RENDSZERVÁLTÁST kell végrehajtanunk. Az egyik a társadalmi-politikai-társadalmi-kulturális rendszer külső burkára, a másik belső szervezetére vonatkozik.

Az első két feladatot állít elénk. Meg kellett szüntetnünk a félfeudális diktatúrák rendszerét, és helyette euroamerikai mintára "szabályos" politikai demokráciát kellett kiépítenünk. Meg kellett szüntetnünk a sztálini típusú sérült kapitalizmus gazdasági szisztémáját, és helyette a kornak megfelelő formában vissza kellett állítani az euroamerikai stílusú market-money-machine gazdaságot.

Mindkettő megtörtént. De megtörtént-e a rendszerváltás a belső magban, a társadalom egészének szerkezetében, életmódjában, habitusában? Megszabadultunk-e az évszázados szervetlen fejlődés torzító hatásától, szervesen be tudtuk-e építeni életünkbe a modern társadalom viszonyrendszerét? Nyilvánvalóan nem. Ez még előttünk áll.

Érdemes itt ismét idézni Dahrendorfot. Ő azt mondta, hogy a diktatúrából és a félperifériából a demokráciába és a modern társadalomba való átmenetnek három szférája és szakasza van. 1) A politikai átalakulás hat hónapot vesz igénybe. Nálunk se kellett több. 2) A gazdasági átalakulás hat évet. Ez is stimmel. 3) A társadalmi-kulturális átalakulás hatvan évet. Már tizenötnél tartunk.

 

Nem történt meg. A társadalom egészének szerkezete ma nem jobb, pontosabban nem más, mint tizenöt évvel ezelőtt volt. Akkor azt mondhattunk, hogy a nyugati társadalmak "kétharmadosak" - azaz az egész népesség ekkora része él a "jóléti társadalom" "középosztálybeli" szintjének megfelelő életet. A mi társadalmunk ezzel szemben "egyharmados". Ez a helyzet nem változott. A különbség annyi, hogy most a gazdagok gazdagabbak (ez jó, ez kell a gazdasági felzárkózáshoz), a szegények viszont szegényebbek. Ha nem is a társadalom kétharmada, de megközelítően fele él az alsó osztály (lower class) és a "társadalom alatti" osztály (underclass) szintjén.

Ez a mai magyar élet legnagyobb, kardinális problémája. Megváltoztatása nélkül nincs gazdasági és politikai fejlődés. Ahhoz viszont a társadalom működési rendszerének átfogó, szerves reformja szükséges. Hamisak azok a próféták, akik azt hirdetik, hogy azonnal idehozzák a Kánaánt. Ahhoz viszont nem elég a kormány akarata: ennél is fontosabb a széles körű közmegegyezés és a társadalom tudatos együttműködése. (Amint azt éppen a Mozgó Világban olvashattuk a múlt évi 12. számban Gyurcsány Ferenccel készített interjúban.)

Ezekben a dimenziókban kell megítélni minden magyar párt, közte a Magyar Szocialista Párt eddigi és jelenlegi tevékenységét.

Vissza Debreczeni József tanulmányához! Sorolom tehát, hogy mit látok másként, mint Debreczeni.

Arról már szóltam néhány szót, hogy nem jogos a Szocialista Párt minden erejét és minden hibáját a korábbi állampárthoz való "utódpárti" viszonyból levezetni. És különösen, ha ezt a kérdést úgy kezelik, mintha ez egyedül a Szocialista Párt problémája lenne. Egyik magyar politikai irányzat sem vonhatja ki magát alóla (bennük is találhatók utódpárti vonások). A jelenlegi pártok múlthoz való viszonyát együtt kell vizsgálni. Tudomásul véve, hogy a hagyományok örökségének nemcsak negatív, de pozitív oldala is van.

A máig ható pozitív politikai hagyománynak legalább két nagy szárnya van. Az egyik a demokratikus szocialista, szabadgondolkozó, az egyetemes emberi szolidaritást valló gondolkozás. Ez mélyen terjedt el a magyar társadalomban, és bár egy időben érintkezett a pártállam tevékenységével, nem vált vele azonossá. A másik a nemzeti szolidaritás eszméje és hagyománya mint konzervatív és konzerváló erő. A kettőnek voltak találkozási pontjai, de tartósan nem tudtak összefonódni.

Negatív értelemben ugyanezeknek a hagyományoknak a fonákja érvényesült. A szociáldemokrácia átváltott demokráciátlan, diktatórikus kommunizmusba. A nemzeti szolidaritás pedig nemzeti felsőbbrendűségbe, sérelmi politikába és csodavárásba ("mi magyarok mindent tudunk, csak akarni kell"), a konzervativizmus rendies maradiságba.

Mindezek a hagyományok nincsenek szilárd választófalakkal elválasztva. A pártállami kádárizmus olykor a Fideszben is látványosan jelentkezik - nekik is meg kellene vizsgálniuk a múlt évtizedekhez való viszonyukat. A konzervativizmus gátjait vagy hamis felsőbbrendűségét viszont olykor éppen a másik oldalon találhatjuk meg.

 

Ebből következik talán a legfontosabb vitám Debreczeni József felfogásával. Szüntelen kitér arra a kapcsolatra, ami a Szocialista Párt tagságát és magatartását esetleg a Kádár-kori hagyományokhoz köti, de nem tér ki arra, amit a szociáldemokrácia eszméjének hatása pozitív értelemben jelent a mai magyar politikai életben. Akik ugyanis ma a szociáldemokráciával (tehát a Szocialista Párttal) rokonszenveznek, azokat ennél sokkal nagyobb mértékben "fogta meg" és hatja át a szociáldemokráciának az egyenlőségre, igazságosságra, szabadságra és szolidaritásra alapozott eszmevilága - és ugyanígy a modern, az egyenlőségen, igazságosságon, szabadságon és szolidaritáson alapuló Magyarország igénye.

A politikai habitusok, magatartásformák aránya nem felel meg teljesen az aktuális és változó választási és közvélemény-kutatási arányoknak. Van egy egyelőre elég makacsul érzékelhető belső szerkezete. Legalább három markáns csoport alakult ki, nagy átlagban egyharmad-egyharmad-egyharmad arányban. Az első harmad nem döntött, sokszor nem is akar dönteni, vagy nem érdekli az egész, nem is megy el szavazni, vagy ha elmegy, az éppen aktuális benyomásai alapján dönt. A második harmad tudatosan jobboldali, egy része nemzeti elkötelezettségből, más része konzervativizmusból, harmadik része radikalizmusból. Végül a harmadik harmad átélten baloldali, az előbb vázolt okokból és módon.

Aki Magyarországon politikát akar csinálni, ezzel kell együtt élnie. Aki a politikát elemezni akarja, ezt kell megértenie.

 

Összefügg ezzel, de nem egyenes tükörképei egymásnak.

A társadalmi struktúra kérdését Debreczeni József is érintette. Ő is beszél "háromosztatú" és "kétpólusú" modellről. A háromosztatú modell - mondja - a nyugatias felső és az alsó rétegek közé erős "polgári középosztályt" képes állítani. A kétpólusú éppen ennek marad híján, ezért kelet-európai és latin-amerikai jelleget ölt.

Ez a séma azonban csak részben felel meg az előbb felmutatott valóságnak. Az öröklött kelet-közép-európai félperiferikus rendszer nem egyszerűen kétosztatú, azaz nem fele-fele arányban osztja a társadalmat, hanem egyharmad-kétharmad arányban. Ebben csak egyharmad üti meg a polgárinak nevezhető szintet, ez áll szemben a társadalom nehéz helyzetű kétharmadával. A nyugati rendszer ennek fordítottja, kétharmad-egyharmados. Vagyis a felső réteg és a középosztály együtt ad egy kétharmadnyi stabil polgárságot.

Debreczeni József tehát hibásan tulajdonítja Orbán Viktor kormányának azt a tettet, hogy "háromosztatú" társadalmi rendszert akart. Az az igazság, hogy csak a középrétegek egy felső csoportjából igyekezett egy aulikus udvari középosztályt teremteni. Ez álmegoldás, semmiképpen sem felel meg a nyugati modellnek. A szocialista kormányok elvetették ezt az álmegoldást, de a gazdasági átalakulás menetében nem tudtak elegendő erőt biztosítani a szociális átalakulás számára.

És hibás az a feltételezése, hogy a szocialista kormányok vissza akartak volna térni a kétosztatú modellhez. Ebben az állításban a társadalom rétegstruktúrája összekeveredik a politikai szimpátiák struktúrájával. Ez az utóbbi hat-hét évben valóban egyre inkább dichotomizálódott, de nem a szocialisták, hanem a jobboldali pártok akaratából.

 

Az utódpárti jelleg egyoldalú, szűk dimenziórendszerébe zárva a Szocialista Párt megújulási szakaszai valóban olyannak látszanak, mint egy tépetten menekülő szerencsétlen flótás (lehet főnix vagy lárva) görcsös próbálkozása, hogy valami más legyen belőle. Ezzel szemben a következőket kell megállapítanunk:

Egy. Nem a Szocialista Pártnak kellett csak megújulnia, hanem minden pártnak, az egész magyar politikai életnek. Vajh a Fidesz nem "újult"-e akkorát, hogy már önazonossága is kétségessé vált? (És nem is egyszer!) Vajon a Magyar Demokrata Fórum utódpártjai (lám, más utódpártok is vannak) nem küzdenek-e a megújulás követelményével? És nincsenek olyan pártok, amelyek abba buktak bele, hogy sem megmaradni, sem megváltozni nem tudtak?

Mindezt nem a gyerekperlekedés hangján kell felidézni ("Lekváros az orrod! Hm! - A tied is! Hm!"). Hanem azért, mert ha így van, akkor az egész dolgot más dimenzióban kell tárgyalni. Nem abban, hogy a rendszerváltás pártjai közül az egyik önazonosságával küszködik, hanem hogy a politikai-gazdasági rendszerváltás megtörténte után az egész magyar társadalom és az egész magyar politika előre eléggé át nem látott keresztút, dilemma, válság elé került: merre tovább? Hogyan lehet megváltoztatni az egész társadalom szerkezetét és működését? (Erre a feladatra már valóban nem illik a rendszer-"váltás" kifejezés - az első még igen -, ezért itt a "változás" fogalmát használtam.)

A Szocialista Párt tehát nem annyira a múltjával küzdött, inkább - mint a többi - a jövő útjait kereste. Az ilyen útkeresés rendszerint pulzációs folyamat: szinuszgörbe alakjában halad előre. Debreczeni József tisztességgel és empatikusan írja le a lefelé és a felfelé forduló szakaszokat. Külön öröm, hogy pozitíven értékeli a legutóbbi fordulatot, amely tavaly ősszel az új kormány és az új pártvezetés megalakulását hozta. Esélyt lát benne, talán nemcsak a párt, hanem az ország részére is.

 

Nem szeretném, ha úgy látszana, hogy védekező pozícióból vitatkozom Debreczeni Józseffel. Nem az a bajom, hogy túlságosan élesen bírálta azt a pártot, amelyet én minél szebbnek szeretnék látni, hanem az, hogy még mindig nem elég mélyen. A premisszáknak ebben a rendszerében a kritikának nincs meg az igazi dimenziója.

A tanulmány bőségesen beszél belső gyengeségeiről, válságairól, megújulási törekvéseinek sikertelenségéről és sikeréről. Nem azt felelem erre, hogy ilyenek nem voltak. Csak hogy máshol kell keresni annak természetét, okát és - aki akarja - megoldását. Nem az a probléma, hogy a pártnak saját pártállami múltjával kell szembenéznie, hanem az Európához való érdemi csatlakozás, a modernizáció, egy új típusú jóléti társadalom útját kell kialakítania. Ez magában foglalja a múlt minden örökségével való pozitív és egyben kritikai szembenézést is, de ennél sokkal nehezebb.

A feladat természetesen nem csupán a szociáldemokráciáé, hanem minden politikai irányzaté, sőt az egész társadalomé. Azóta kétszer volt jobboldali és kétszer baloldali kormány. Az eredmény (a politikai-gazdasági rendszerváltás sikere és a társadalmi-kulturális változtatás késése) azt bizonyítja, hogy valamennyien igyekeztek, de senki sem vizsgázott jelesre. Most azonban a Szocialista Pártról van szó, őt nem menti, ha másnak sem sikerült. Az sem menti, ha a dolgok ilyen alakulásának is megvan a maga történelmi oka: ugyan miért gondolnánk, hogy évszázadok baját egy négyéves ciklus alatt bárki semmissé teheti?

A Szocialista Párt tavaly őszi belső forradalma valóban okot ad egyfajta szofisztikált optimizmusra. Az irány jó, de az út hosszú és nehéz. Most már csak Kossuth Lajost idézhetem: ugyanannyi - vagy még több - erő kell a megvalósításhoz, mint a megajánláshoz.