A Mozgó Világ internetes változata

Takács Ferenc

Vannak könyvek, amelyek bújócskát játszanak az idővel és az olvasóval. Megjelennek, majd eltűnnek, néha igen hosszú időre is, majd ismét megjelennek, hogy aztán megint csak eltűnjenek; hol vannak, hol nincsenek. Pontosabban egyszerre vannak és nincsenek: megjelennek, de nem tudnak tartósan jelen maradni, eltűnnek, ám eltűntükben is őrzi őket az olvasói emlékezet. S ez nem csupán az értékelés bizonytalanságának, az érték kimondását a kelleténél halkabbra fogó óvatosságnak tudható be, hiszen ezek között a bújócskázó könyvek között igazi nagy művek is találhatók, amelyek árfolyama igen magas, és nem látszik ingadozni - Szathmári Kazohiniája például, amely 1935 óta szinte gépies pontossággal jelenik meg újra meg újra tizenegy-tizenkét évenként, és ilyenkor mindenki megállapítja, micsoda páratlan teljesítmény, aztán megint eltűnik, az irodalomtörténeti összefoglalásokból kimarad, a kánonba valahogy mégsem kerül bele.

Ilyen könyv Rubin Szilárd regénye, a Csirkejáték is. 1963-ban jelent meg, a Rozsdatemető (1962), a Húsz óra (1964), a Próféta voltál szívem (1965) szoros időközelségében, és ezeknek az akkoriban igen hangos és látványos irodalmi "eseményeknek" az árnyékában. A regény hangját mégsem tudta teljesen elnyomni a lárma. Voltak, akik meghallották: a mostani kiadás fülszövegéből értesülünk, hogy Szentkuthy Miklós a szerzőhöz intézett levélben "igazi modern, mai Werther"-nek nevezte a Csirkejátékot, Pilinszky a számára legfontosabb kortársak, Weöres, Nemes Nagy, Ottlik társaságában emlegette Rubint. Aki viszont később lett volna kíváncsi a regényre - s a szorgalmas olvasó előbb-utóbb találkozott, igaz, igen szórványosan, egy-egy szórványos utalással, dicsérő megjegyzéssel a Csirkejáték tárgyában -, legfeljebb könyvtárban juthatott hozzá. A regény ugyanis majd húsz évre "eltűnt". 1982-ben aztán újra kiadták, értő és érzékeny kritikusok, Galsai Pongrác, Földényi F. László (újra) felfedezték - mindhiába, a Csirkejáték megint eltűnt, ezúttal huszonkét évre.

Most viszont harmadszor is megjelent. Negyvenegy évvel az első kiadás után.

 

Nyilván merő véletlen, s kiaknázása is talán keresett szellemességnek hat, de a regény sorsa magának a regénynek - pontosabban a regény főhőse sorsának - a metaforájául kínálkozik: ez a különös imbolygás lét és nemlét között, ez a képtelenség a teljes megvalósulásra és a teljes megsemmisülésre, a tartós jelenlétre és a végleges eltűnésre mintha Angyal Attila történetének metafizikai és pszichológiai értelméhez kínálna kulcsot.

Én-regényt olvasunk, Angyal Attila - becenevén: Till - emlékezik benne történetére. Mégpedig történeti rendben, azaz egyrészt lineárisan, másrészt ennek a linearitásnak a "nagytörténeti" összefüggéseit sem feledve: a mohácsi fiatalembert gimnazistaként éri a felszabadulás, amit lelkesen fogad ("Till nagy forradalmárnak indult", olvassuk a 60. oldalon); később, hitét és lelkesedését vesztve ("nemhogy a mában, a múltban sem talál fogódzót: ügyet, amiben hinni, ellenfeleket, akik közt dönteni tudna a lelkében" - 65. o.) Budapestre kerül, az ötvenes évek elején jár egyetemre, bár nem sokáig; költőnek indul ("a Sorsunkban meg az Újholdban jelent meg egy-egy versem" - 13. o.), de az egyetemet otthagyva korrektorként tengődik, majd megalkuszik, s "vonalas" rutinmunkákkal jut nagyobb összegekhez; élete sodródás, igazából nem lesz belőle semmi, s ilyen semmiként látjuk utoljára valamikor 1956 nyarán.

De a korszak viszonyait sem szociológiai, sem ideológiai, sem pedig morálkritikai figyelemben nem részesíti a regény. Ugyanakkor a háborús végjáték, a koalíciós idők és a Rákosi-rendszer több, mégpedig izgalmasan és jelentőségteljesen több merőben esetleges háttérnél és kulisszánál. A politikai és társadalmi környezet voltaképp elvont jelkép: a "semmi sem az, aminek mondja vagy mutatja magát" élményét sugallja. A kialakulatlanság és megvalósulatlanság világa ez, félúton valahol a lét és a semmi között, mely - csaló módon - megvalósultnak tetteti magát; benne minden inszubsztanciális, s ha a dolgoknak van is lényegük, ez merő látszat: "dönthettünk a kukoricából sajtolt bor és a kátrányból készült narancsszörp között", emlékszik vissza egy vendéglői jelenetre Till.

Ez az elvont jelképpé szublimált külvilág egy belső történet metaforája a regényben: Angyal Attila önmegvalósításáé és végső önmegvalósítatlanságáé. Ez a belső történet egy szerelem története: Till életében Carletter Orsolya lesz a vágyott biztos pont, egyáltalán: a létezés garanciája. Ő testesíti meg számára a semmitől, a nemlétezéstől való megváltást, pontosabban ennek a megváltásnak a rögeszmés illúzióját:

Hirtelen történt velem valami. Pontosabban, újra megtörtént, ami kisfiú korom óta kísértett, csakhogy ezen az éjszakán annyira váratlan volt! Anélkül, hogy bármi is bántott volna, jeges üresség támadt bennem, vacogni kezdtem, s az árvák riadtságával meredtem magam elé. Szempillantás alatt megszökött belőlem egész világom, ott maradtam kapcsolatok és értékek nélkül. Hiába ismételgettem: "Orsolya szeret." Úgy hangzott, mint egy papagáj hittétele.

Angyal Attila belső története ennek a rögeszmének, a számára csupán szenvedést hozó emésztő szenvedélynek a története: önnön egzisztenciális ürességének betöltési kísérlete Orsolyával. Egyben kétségbeesett igyekezet valamiféle identitás megtalálására, s ennek révén a létezésre - hiszen akiből hirtelen "megszökik egész világa, s ott marad kapcsolatok és értékek nélkül", annak se léte, se önazonossága.

Kudarcot vall mindkettőben. Orsolya végül képes "leválni" Tillről, mégpedig éppen annak révén, hogy elfogad egy kínálkozó hasznos és megnyugtató identitáslehetőséget. Már túl vannak mindenen, négy abortuszon, váláson, de Till még mindig csakis vele érzi magát létezőnek. Orsolya végül új szeretője, egy pártfunkcionárius segítségével, aki azt akarja, hogy "egészséges kommunista asszony legyen" belőle, szabadul ki ebből az egzisztenciálpszichológiai rabságból. A regény végére illesztett, "Húsz év múlva..." kezdetű fejezetben - valamikor 1976-ban, azaz afféle science-fictionos jövőidejűségben - Till még egyszer megpillantja Orsolyát, aki a Ferihegyi repülőtéren katonai attasé férje oldalán száll be az Ulánbátorba induló repülőgépbe.

Azaz Orsolyából lett valaki, Till-lel ellentétben. A gyanús nagyúri rokonsággal rendelkező patikus lánya járt jobban, a szegény piaci árus nagymama nevelte - némi kozmetikázással "munkás származású" - fiú viszont semmit sem játszott meg esélyeiből. Ő ugyanis a csirkejátékot játszotta Orsolyával egész életében, ezt az életveszélyes amerikai játékot, amelynek lényege, hogy "ki mer tovább a sínen maradni a robogó vonat előtt" (83. o.), s úgy nyert ebben a játékban, hogy mindenét - önmaga potenciális létrejöttét - elveszítette. Ti ketten csakugyan ezt játszottátok - magyarázza Tillnek Csatay, a kamaszkori barát. - A legszebb figura: egy szerelmespár, mely odaáll csókolózni a sínre! De Orsolya az utolsó pillanatban megugrott...

S nem lett semmi Tillből abban az értelemben sem, ahogy "valaki" az ember: tudja magáról, kicsoda-micsoda, s evvel a kicsodával-micsodával bensőségesen és viszonylag tartósan azonos. Bármilyen gonosz hatalomnak odaadtam, alávetettem volna magam, hogy sorsom körvonalat és tartalmat kapjon. Irigyeltem a múltban üldözött zsidókat, akiknek létproblémáját világosan kirajzolta halálos ellenségeik gyűlölete. Irigykedve gondoltam a politikai perek vádlottjaira, a kihallgatásokra, amikor egy rendezett életű, családos ember - a nyomozó rendőrtiszt - a feladat izgalmával és feszültségével tekint rájuk.

Létezés helyett Orsolya: szenvedés és sírás az ára ennek a beteljesületlen beteljesülésnek. S végül, amikor már nincs tovább, a keserű felismerés kettőjükről, róla és Orsolyáról, mely egyszerre felszabadulás és megsemmisülés: éreztem, hogy meghasonlásban és csődben élek, hogy a beteg erőszakosságával csüggök ezen az önmagában is gyönge lelken, s akit ifjúságom csillagának véltem, valójában egy vak kutyája lett. (147. o.)

 

A Csirkejáték "franciás" regény, egyrészt abban a nagyon is pontatlan értelemben, ahogy analitikus intellektualizmus és érzelmes-szenvedélyes pszichologizálás ötvözetének egy bizonyos fajtáját (vagy mértékét) a francia regényhagyomány - vagy legalábbis egy bizonyos francia regényhagyomány - részének érezzük. Nem teljesen rokontalan mű tehát: régebbről Hevesi Andrástól a Párizsi eső és az Irén, kevésbé régről Mészöly, talán leginkább Az atléta halála sejlik fel az olvasónak párhuzamként.

De "franciás" regény abban az értelemben is, hogy olyasmivel foglalkozik, amellyel francia regények szoktak foglalkozni. Till, a főhős maga is "elszólja magát": A vitrin tükrébe pillantottam, és idegennek láttam önmagamat. Elnéztem a feszült és sápadt arcot, egy megkésett, fonák Julien Sorel arcát, akit Napóleon helyett Metternich bűvölt meg, s a forradalom korában támasztotta létráját az úriházak omló falához. Ez persze kicsit félre is vezeti a gyanútlan olvasót, mivel a Csirkejátéknak legalább annyi - ha nem jóval több - köze van az Érzelmek iskolájához és Az undorhoz, mint a Vörös és feketéhez.

Nem kell persze ezen túl sokat lovagolni, hiszen a regény önerővel is jól, sőt remekül bírja. Történeti jelentősége - hiszen negyvenkét évvel ezelőtt jelent meg először, egy rég elmúlt korszakban, azaz ma már irodalomtörténet - talán éppen az, hogy bátran és sikeresen testesített meg egy másfajta válaszlehetőséget ugyanarra a történeti, társadalmi és személyes tapasztalatra, amellyel a Rozsdatemető, a Húsz óra és a Próféta voltál szívem küszködött, egymáshoz meglehetősen hasonló módon: a Csirkejáték ezt a tapasztalatot nagyvonalúan kisajátította a maga töményen lírai, egyben hűvösen analitikus egzisztenciálfilozófiai látomása számára.

A bújócska-könyv azonban különös jószág. Mivel nincs igazán jelen, igazán múlttá sem tud válni. Külön kegyelemben részesül: valahányszor megjelenik, olyan, mintha akkor jelenne meg először. Ennek a kegyelemnek részese a Csirkejáték is: olyan, mintha ma írta volna szerzője. Új regény tehát, s - tetejébe - új regénynek is jó regény.