A Mozgó Világ internetes változata

Győrffy Iván

"Boldog a földi halandók közt, aki tudja e titkot, ámde ki nem részes szent titkában, sohasem lesz ily boldog, még holta után sem az éji homályban" - olvashatjuk a Démétér görög istennőhöz szóló himnuszban, alighanem az eleusziszi misztériumokra utalva. Fölösleges ilyen távolba tekintenünk, ha valami titkos tudásban szeretnénk részesülni. Elegendő a Magyar Televízió 1-es csatornájára kapcsolnunk, ahol szabályos időközökben - az Allegro című művészeti magazinnal heti váltásban - rendelkezésünkre áll a Rakott. A kulturális magazin jól szemlélteti a tátongó hasadékot a Magyar Televízió két személyisége, két arca között: az egyik oldalon a tömegkultúra egyre gátlástalanabb, de üzletileg tökéletesen érthető kiszolgálása zajlik (NÉVShowR, Szuperbuli stb.), a másik oldalon kétségbeesett erőfeszítéseket látunk az úgynevezett magas kultúra felmutatására (Literatúra, Kultúrház, Bestseller stb.).

Kérdés, ezek a műsorok vajon képesek lesznek-e megújítani az MTV és az M2 kortól és gondtól ráncos ábrázatát. A Rakott mindenesetre nem alkuszik meg. Szűk, ezoterikus, nyitott, rácsodálkozó, elmélyülő típusú nézőréteget célzott meg, és ennek az igényeit tökéletesen kielégíti. A jól szerkesztett, kiváló ritmusú, gazdag és izgalmas képanyaggal tűzdelt, elgondolkodtató és néha felkavaró szövegekkel ékesített 50 perces műsorfolyam alapjában véve minden dicséretet megérdemel. Kellően alázatos a tárgyával, legyen az irodalom, iparművészet, gyűjtőszenvedély, színházi vagy filmalkotás, hagyja kibontakozni az interjúalanyokat, ugyanakkor sosem engedi, hogy a beszélgetés leülepedjen. Gyors vágásokkal, gondosan megválasztott illusztrációkkal, változatos optikákkal és nézőpontokkal próbálja rávenni közönségét, hogy feszült figyelemmel kövesse az adás minden pillanatát.

De ennek a sok jónak ára van. Be kell valahogy jutni a törzsközönség soraiba, és nem szabad elveszteni a fonalat, különben menthetetlenül eltévedünk az útvesztőben. Ha az egyik gondolatmenetről lemaradtunk, könnyen lehet, hogy csak percek múlva tudunk rájönni, valójában miről is beszélnek. Különösen bajban vagyunk, ha becsúszik egy-egy közhely vagy önmagában értelmetlen mondat - mire túl tudnánk tenni magunkat az intellektuális sokkon, a műsor továbbszalad, és csak lóhalálában lehet utolérni. Itt van például az óragyűjtő magyarázata sajátos szenvedélyéről: "Mi mindig többen leszünk a Földön, és ezek - arányban - mindig kevesebben." Az órák értéke tehát olyan, mint a drágaköveké vagy nemesfémeké: viszonylag csekély mennyiségük szabja meg? Nem devalválja ezt a különféle rendű és rangú időmérő szerkezetek óriási tömegtermelése? És vajon az órák és az emberek száma között tényleg fordított az arány? És a demográfiai robbanás tényleg önmagában felértékeli az órákat? Vagy itt csak bizonyos órák illethetők az "óra" elnevezéssel, csak ezek méltók a gyűjtő szeretetére? És hogyan lehet ezeket megkülönböztetni? Nem érdemes tovább ragozni: valószínűleg csupán egy gyenge és bővebben ki nem fejtett érvelésről van szó, amelyik véletlenül elkerülte a szerkesztők és vágók figyelmét, így alaposan megvezethette a képzeletet.

Felmerül a gyanú, a közönség alapos szűrése arra is szolgál, hogy "által tudjanak menni a tű fokán". Mindjárt a műsor képes tartalmán fennakadhatnak azok, akik képtelenek magukévá tenni a kulturális hókuszpókuszokat, azaz nem ismerik a titkos nyelvet, esetleg korlátozott kódjuk révén nem lehetnek beavatottak. Az egyik interjúalany a kedvcsináló összeállításban ugyanis valahogy így szól a kamerába: ha beviszünk egy omnipotens, metafizikai elemet a világba, akkor az irracionálissá válik. Ez a gondolattöredék valóban Hortobágyi László zenész egyik leghangsúlyosabb elméletébe illeszkedik, és a műsor talán legmélyebb rétegeibe vezeti a nézőt, ám ember legyen a talpán, aki kedvet kap a megtekintésére. Vagy a műsorkészítők az orfikus misztériumfelfogás hívei: sötét, homályos, olykor rémítő külső hatásoknak teszik ki a jelentkezőket, hogy csak a legavatottabbak jussanak be a szentélybe? Úgyszintén megijedhet az, aki a műsor második bejátszását tanulmányozza: a Kafka-átiratból született színházi bemutató interjúi a próba előterében zajlanak, így a dobogástól, kiabálástól, zenétől szinte semmit nem hallani belőlük. Az érzékletesség oltárán ezúttal az értelmezhetőséget is feláldozták: nem tudjuk, miről szól a darab, csak azt, hogyan, a rendező elképzeléseit csupán másodkézből halljuk vissza, és néhány pokoli hangulatú részletet is megszemlélhetünk. A színházi ajánló utolsó képkockáján a címszereplő nyáladzani kezd - dramaturgiai szempontból egy kamaraszínházban érvényes gesztusról lehet szó, itt, a kulturális magazinbetét záróakkordjaként azonban visszás.

Ha már túltettük magunkat a nehézségeken, és közel járunk a misztérium megfejtéséhez, nem járunk rosszul. A Rakott sokat markol és sokat is fog. Nem elégszik meg néhány vágóképpel, egy-két odavetett félmondattal. Igyekszik alaposan körüljárni témáját. Az Iparművészeti Múzeumban kiállított óragyűjteményről szóló riportban a gyűjtőn kívül válogatott szakértők, órások és iparostanulók, kereskedők is megjelennek, mindenki ad néhány szempontot a riporter kezébe. Utóbbi maga is néha ottfelejtődik a képernyőn, és ez itt helyénvaló. A külső, semleges, mindentudó kamera eltúlzott mítosza már nagyon unalmas, és kifejezetten hazug. A Rakott - mint a Provokátor, csak a szociális-érdekvédő műsorhoz képest persze gyengébb súllyal - mer őszinte lenni. Még akkor is jól teszi, ha ez a vállalt szubjektivitás időnként önmaga paródiáját termeli ki: a műsorvezetői bárszékről hirtelen az aszfaltra ugró és hatalmas mikrofont lóbáló Karafiáth Orsolya Szentkuthy Miklós Prae című könyvének új kiadása kapcsán ide-oda becsöngetve erősen hasonlatossá válik a mosóporreklám riporterfigurájához, aki színleg meglepődő "háziasszonyokkal" tesztelteti az új vegyszer ragyogó tulajdonságait. Nem csoda, hogy a megszólított irodalomtörténész sem veszi komolyan, és sikamlós történetekkel, kétértelmű képekkel ajándékozza meg a háttérben kacarászó alkalmi riportert. De ismét csak a szituáció meghittsége és humánuma árad a zenész, zenekutató asztalánál teázó riporter anyagából, ahol a stáb mintha egy próféta tanítványává szegődött volna, szavait és hangszerének dallamait lelkesen adja tovább, és szinte képtelen elszakadni azoktól. A Dallas Pashamende című új magyar film ismertetésekor ugyan a műsorkészítő háttérbe húzódik, de cserébe térdig "kirakja" beszélgetőtársait a képernyőre, nem elégszik meg a szokásos félalakos vagy portrészerű bemutatással, ráadásul az osztott képernyő másik oldalán filmrészleteket is látunk, így könnyebb összhangba hozni a látottakat a hallottakkal.

A magazin 8-10 perces összeállításai megállják a helyüket, legfeljebb kisebb cizellálásra, vágásra szorulnának. Sokfélék, érdekesek, informatívak. Ám valahogy hozzájuk kell férkőzni, és ez nem egyszerű. A legkomolyabb szűrőmechanizmus maga a műsorvezető személye. Győrffy Miklós főszerkesztő mindjárt a bevezetőt követően a jól végzett munka örömével adja át a moderátori szerepet Karafiáth Orsolyának, és ezt az egyet rosszul teszi. A divatos költőnő úgy ül a székén, mint aki nyársat nyelt, időnként premier plánban mutatott arcáról a jó adag smink mellől hiányoznak az érzések, hangja kopott és színtelen, szavai közhelyeket vagy a tárgyhoz alig kapcsolódó észrevételeket tartalmaznak. Az órákról szóló bevezetőjében például megtudhatjuk, hogy "aki állandó időhiányban szenved, annak az egyik legfenyegetőbb tárgy", "lehet státusszimbólum, lehet dísz is", "több regénycímben szerepel, és elfoglalhat egy kisebbfajta szobát is". A Kafka-feldolgozás kapcsán megjegyzi, hogy "A perből ismét nyomasztó látomás született", a Dallas-film szerinte "egyfelől hitelességre törekszik, másfelől megpróbálja elemelni az eseményeket". Saját Szentkuthy-riportjából pedig a következőket szűri le: "Szentkuthy Miklóst már életében legendák övezték. Mesélték, hogy egyszer megáldotta a fővárost... hogy feleségével... hogyan tudták egymást tüzelve megviccelni a vendégeiket. Főművén, a Prae-n már sokan próbáltak fogást találni." Az összeállítások egybekötésére és az érdeklődés felkeltésére egyaránt alkalmatlan megjegyzésekhez képest mellékes, hogy a látványfelelősöknek köszönhetően alakja ide-oda úszik a képernyőn, zöld parókát visel, és néha levágják a tarkóját. Egyszóval Karafiáth Orsolya - ebben a műsorban, ebben a magára húzott vagy mások által rákényszerített (?) szerepben - egész egyszerűen nem képernyőképes.

A Rakott mégis életrevaló műsor. Biztató jel, hogy a közszolgálati csatorna nem feledkezett meg teljesen a klasszikus kultúráról, és képes azt újszerűen (nem az egykori Stúdió stílusában) tálalni. Igaz, ez a kultúra már nagyon keveseké. Aki bekerül a zártkörű klubba, aránylag becsben van tartva, hiszen "a titok maga növeli meg annak az értékét, aki megtudja azt", olvassuk a Homérosz életét elemző Plutarkhosznál. A kívülállóknak hallgass a neve, és előttük titok az is, ami a beavatásokon zajlik. De az isteni rejtélyben megmártózni kívánók sem fecseghetnek összeviszsza - a misztérium valószínűsíthető szótöve, a müein jelentése világos felszólítás: "szájat befogni"!

Úgyhogy több szavunk ne is legyen, csak hallgassuk és nézzük.

 

 

Rakott, MTV 2005. február 1., kedd 22.45. Főszerkesztő Győrffy Miklós; műsorvezető Karafiáth Orsolya; szerkesztő Idrányi Flóra, Bognár Éva, Kovács Gergő; háttérképek Bullás József, Sulyok Miklós; főcímzene Locsmándi Balázs; smink Terén Bea; vágó Hargittai László, Kovács Ferenc; operatőr Szőnyi István; gyártásvezető Durkó Ádám; rendező Radics János; animáció: Inside.