A Mozgó Világ internetes változata

Fáy Miklós

Ha a világ olyan lenne, amilyennek én szeretném, akkor az emberek nem azon vitatkoznának, hogy bal vagy jobb, hogy fekete vagy fehér, hogy Újpest vagy Fradi, hanem hogy Gene vagy Fred. És akkor jönnék én, a nagy igazságosztó és békéltető, és azt mondanám: Gene és Fred. Kelly és Astaire. Miért kellene az egyiket a másik rovására szeretni? Csak azért, mert körülbelül ugyanazt csinálják, táncikálnak a filmvásznon, csattogtatják a vasalt cipőjüket, és közben mégis két külön világ? Nekem tetszik mindkét világ. Astaire-é is, aki vékony, hoszszú lábú, fönt van a súlypontja, és folyton szállna, szállna, frakkban, szmokingban, de legalábbis elegáns, galambszürke utcai ruhában. És Gene Kellyé is, aki mindig a talajhoz közel táncol, pulóverben, sapkában rúgja, rúgja az édes anyaföldet, a mosolygásában is van valami elszántság, hogy ne mondjam, agresszió, könnyedség helyett inkább akrobata - vagyis, na, hát ez a nehéz kérdés. Mert Kelly igazi akrobata, sportoló és cirkuszi művész, tornázik a vasakon, ugrik, mintha rakétából lőnék ki, közben mégis azt a benyomást tudja kelteni a nézőben, hogy egy kis erőfeszítéssel erre ő is képes lenne. Egy kicsit kevesebbet kellene vacsorázni, egy hétig gyakorolni, és akkor menne.

A világ úgy változott, hogy ma Gene Kelly a korszerűbb. Pedig Fred Astaire... Nem lehet nem rajongani az önmaga által is idézőjelbe tett jóképűségénél, ahogy éneklés közben a magas hangoknál az égre néz és pillog, ezzel is jelzi, hogy rendben van, nincs valami jó hangom, meg egyébként is egy kopaszodó, vézna mikiegér vagyok. Aztán elkezd táncolni, és mindent visszahoz. Elegáns lesz, és ha nem is férfias, de legalábbis srácos. Mert ha Kelly akrobata, akkor Astaire zsonglőr, ahogy dobálja a sétapálcát, ahogy fölrúgja a hamutartót, aztán elkapja a levegőben, egyensúlyozza a cipője hegyén, és egy kecses mozdulattal visszarúgja pontosan oda, ahonnét elvette. Nyilván fognak még változni az idők, és Fred bátyó visszavág, mert az emberek értékelni fogják, ahogy a zsakettot hordja, ahogy finom kis mondénságból piros zoknit húz a fehér porcelánöltönyéhez és a szalmakalaphoz. Eljön az idő, amikor a Top Hat Ginger Rogersszel előadott szabadtéri táncjelenetéért újra lelkesedni tud a szélesebb közönség. De ma Gene Kelly feltűrt ingujjas, bicepszmutogató pasisága elevenebb. És az Ének az esőben jobb filmnek számít.

Persze, mert jó is. Hiszen szép dolog a filmművészet, és akadnak bőven nagy pillanatok. Amikor Fellini Rómájában metróépítés közben megtalálják az etruszk freskókat, amelyek a levegő hatására lemállanak a falról. Amikor Robert de Niro lerúgja a bekapcsolt tévét a kisasztalról a Taxisofőrben. Amikor Marlon Brando a macskával játszik a Keresztapa nyitójelenetében. De mindez hol van az Ének az esőben nagy táncjelenetéhez képest, amikor Kelly ugrabugrál a pocsolyában, fölugrik a lámpaoszlopra, aztán beáll az eresz alá, hogy ömöljön a fejére a víz. És arcán a széles mosoly, és nem muszáj tudni, hogy lázasan ugrándozott két napig a vízben. Ez volt a foglalkozása. De amikor Adolph Green a film forgatókönyvírója, aki Leonard Bernsteinnek is munkatársa volt, megmutatta a mesternek a jelenetet, félve, mert hát mégiscsak egy buta kis filmmusical, maga is meglepődött a reakción. Mert Bernstein, aki ennél sokkal-sokkal jobb musicaleket írt, és akkor már a New York-i Filharmonikusokat igazgatta, elbűvölten nézte a képsorokat, aztán nagyon csöndesen csak annyit mondott: ez az élet diadala. Bármilyen banálisan is hangzik - nincs igaza? Miben különbözik ez a képsor és a Cabiria éjszakáinak utolsó jelenete? Szerintem csak abban, hogy az Ének az esőbent többen látták.

Egyébként az egész nem látszik nagy ördöngösségnek. Amikor még csak készült a film, a zeneszerző Arthur Freed odament Kellyhez, hogy jó lesz-e a szám. Meg hogy miként képzeli el a filmben. Kelly azt mondta, hogy hát énekelni fog, és esni fog az eső. És valóban. Arról nem beszéltek, hogy milyen út vezet el odáig.

Nem mintha különösebben göröngyös vagy váratlan fordulatokban gazdag pálya lenne Kellyé. A nagy gazdasági világválsággal kezdődik minden, a családnak nincs pénze, ezért kitalálják, hogy a két jó mozgású, sportos, bár alacsony termetű fiú tehetségét kihasználva tánciskolát nyitnak. Bejött. Jobban, mint gondolták, mert egyre több színész kezdett el járni hozzájuk, hogy a két fiú közül az ügyesebb, Gene találjon ki valamit a műsorukba. Egy jobb lépést, egy tapsot kicsaló befejezést, valamit, ami földobja a műsort. Gene Kelly meg szórta az ötleteket, javítgatta a koreográfiákat, egészen addig, amíg eszébe nem jutott, hogy ezt esetleg főállásban is csinálhatná. Becsomagolt tehát, és elutazott New Yorkba, mert tehetséges koreográfus hol máshol akarna dolgozni, mint a Broadwayn.

Pech, hogy ez egyéb tehetséges koreográfusoknak is eszébe jutott. Kellynek olyan befutott emberekkel kellett volna konkurálnia, mint Balanchine, Martha Graham vagy Jerome Robbins. Egy kicsit ez azért erős. De táncolni még lehetett. Meghallgatásra járni az új musical, a Pal Joey szerepeiért. A Pal Joey mérföldkő a musical történetében, mert ha nem is először, de sikerrel beszél komoly dolgokról, nemcsak szerelemről, de szexről is, nemcsak pillangókról a réten, de egy szélhámos férfiről, aki elbolondított nők segítségével boldogul az életben. Kelly nem kelthetett rossz benyomást a meghallgatáson, mert az ő fellépése után mindenkit hazaküldtek. Minek hamis illúziókat kelteni, ha megvan a főszereplő? Jóképű, énekelni is tud, és táncol, táncol, táncol. Maradt egy kalóz filmfelvétel a Pal Joeyból. Némafilm, természetesen, ami önmagában is komikus hatást kellene hogy keltsen. A nézőtéren forgatták, belelógnak közönséghátak és tarkók, a színpadon pedig ott ugrál sötét öltönyben Kelly. Döbbenetes. Olyan ereje van, olyan sodrása még így is, a rossz minőségű filmszalagon, hogy az ember szíve belefacsarodik. Bachot hallgatni az orgonánál? Csoda lenne. De ha Gene Kellyt láthattam volna a színpadon, az talán még nagyobb csoda volna.

Ami nekünk feltételes mód, az Amerikában hétköznapi esemény. Kellyt megnézte a Metro-Goldwyn-Mayerből Mayer, és rögtön szerződést ajánlott neki. Jöjjön Hollywoodba, minden rendben lesz, nem kell próbafelvétel sem, ön zseniális. Aztán kiderült, hogy mégis kellene az a próbafelvétel. Kelly megsértődött: a filmesek megbízhatatlanok. De rögtön jött a konkurencia, David Selznick, és nála tényleg nem kellett semmi, hozta magával a hétéves kontraktust. Ennyi elég volt: Gene Kelly áttette a székhelyét New Yorkból Hollywoodba.

A történetbe még jön egy bájos fordulat. Selznick ugyanis csak egyetlen filmmusicalt forgatott, a Me and My Girlt, és elveszítette az érdeklődését a műfaj iránt. Viszont az MGM megvette tőle Kelly szerződését, és ettől kezdve egymást követték a Gene Kelly főszereplésével, majd rendezésével készült filmmusicalek.

Nagy jelenetek. A Thousand Cheersben a fölmosófával táncol. Ez az első MGM-filmje, de a karaktere már kész van. Farmernadrágos proletár, szemben Astaire henye arisztokratáival, akiket főleg az izgat az életben, hogy vajon elég fényes-e a körmük, és hová kell tenni a cilindert a szobában. A Cover Girlben önmagával táncol, megkettőződik a filmvásznon, elszteppeli a felettes énjét is. Ma nem lenne nagy ügy, odatrükköznének bármit. Akkoriban nagyon jó tempó- és ritmusérzék kellett hozzá, hogy a két filmszalagot szinkronba hozva a két Kelly ugyanott tartson a koreográfiában. Az Anchors Aweighben Frank Sinatra a másik szereplő. Kis probléma: őt is meg kellett tanítani táncolni. Legalább annyira, hogy ne essen le a vászonról. Sinatra ügyes, persze Kelly mellett nevetséges, és folyton a földet meg a lábát nézi, hogy el ne tévessze a lépést. De nyolc hétig próbált éjjel-nappal. Utána azt mondta: máskor ennyi idő alatt leforgatják az egész filmet.

De az Anchors Aweigh nem csak erről híres. Kelly az egyik jelenetben kisegérrel táncolt, egy rajzolt figurával. Eredetileg Miki egért szerették volna megnyerni, de Walt Disney nem járult hozzá. Maradt egy egyszerű, szürke egér, amolyan Jerry típus. Persze egy animációs figura azt tesz, amit akar. Mégis Kelly az izgalmasabb táncos, az ő lépései tűnnek valószínűtlenebbnek.

Easter Parade. Az egyik kedvenc filmem. Csak az a baj vele, hogy ez nem Gene Kelly filmje, hanem Fred Astaire-é. Illetve az övé sem: ebben Judy Garland a zseniális, a nagy jelenetben, amikor a két rongyos csavargó elmondja, hogy autó és egyéb közlekedési eszköz helyett miért is járnak inkább gyalog az utcán. Astaire zseniálisan táncol, természetesen, de mindegy, mert Judy Garlandot kell nézni, a festett foghíjával ahogy vigyorog. És nem a láb számít ebben a jelenetben, hanem az arc. A film története kissé valószerűtlen, Garlandba beleszeret a jóképű Peter Lawford, de nem őt választja, hanem a mufurc tánckirályt. Csak azt nem tudtam sokáig, hogy ez kényszermegoldás volt. Gene Kelly lett volna a táncos, csak egy héttel a forgatás előtt röplabdázás közben eltörte a lábát.

A Ziegfeld Folliesban már együtt táncol Astaire és Kelly. A két stílus gyönyörűen egészíti ki egymást. Ja, igen, a két stílus: Cyd Charisse meséli, hogy a férje mindig tudta, aznap melyikükkel táncolt. Ha kék-zöld volt mindenütt, akkor Gene Kelly volt a partnere. Aki egyre csak ment előre. Ő rendezi az On The Townt, amit - sajnos csak részben - Bernstein musicaljéből vittek filmre. A szerződés előbb volt kész, mint a Broadway-bemutató, és Hollywood úgy érezte, Bernstein zenéje és szövege túlságosan intellektuális, új, könnyebb dalocskákat írtak a három New Yorkban eltávozást kapott tengerész történetéhez. De a nyitódal még eredeti Bernstein. A forgatás helyszíne pedig eredeti New York.

Közben egy biliárdparti alkalmával Ira Gershwin eladja bátyja talán leghíresebb műcímét az MGM-nek. Egy feltétele van: az Egy amerikai Párizsban filmváltozatában csak Gershwin-zene szólhat. Kelly rendez és címszerepel. És egy tizenhét perces balettbetétet álmodik a film közepére. Soha addig ilyesmire nem vetemedtek Hollywoodban. Ha utánagondolok: azóta sem. Ez is Gene Kelly - a járatlan utak keresése. És még nincs vége a forgatásnak, amikor elkezdődik az Ének az esőben.

És a nagy jelenet tényleg az, aminek Kelly mondta: énekel, és esik az eső. Két napig forgatták, összement közben a vizes öltöny, és ha valaki nagyon vele érez, hát nem lehetett nagy mulatság a hideg vízben ugrabugrálni, miközben állandóan telefonáltak a vízművek, hogy az emberek panaszkodnak: leesett a víznyomás a városban, nem működnek a locsolóberendezések. És talán azt sem tudták, hogy mit forgatnak. Nyilván látták, hogy a jelenet jó, de nem tudhatták, micsoda hatása lesz, hány generáció fogja még látni, hányan mondják, vagy nem mondják, csak értik, hogy ez valóban az élet diadala. Hányan vágják zsebre a kezüket, hányan dudorásznak maguk elé, hány dögnehéz élet dögnehéz pillanatának lesz ez a megoldása: I'm singing and dancing in the rain.