A Mozgó Világ internetes változata

Barna Imre

Miről szólhat egy történelmi mű?

Ha dráma, ha festmény, ha regény, ha film: nemcsak a történelemről, nyilván. Kit érdekel - hacsak nem szaktörténészt - Lorenzo de' Medici fizimiskája, III. Richárd, Wallenstein, Bánk Bán sztorija, a Kossuth-Görgey-vita önmagában? Egy híres eseménysor, egy nagynevű szereplő, az előzmények és következmények felmutathatósága azonban jó kiindulópont annak, aki mondani akar valamit. Valamit: valami mást. Egyénről és korkényszerről, kényszer és szabadság, szabadság és hatalom, hatalom és nép, nép és egyén viszonyáról, emberről és életről. Másrészt előbb-utóbb ez a "más" is a történelem részévé válik. Sőt. Történelem tulajdonképpen nincs is, csak ez a "más". Végső soron a történelem is csak egy történet tehát. Dráma, regény, film, vagy ami tetszik.

De szólhat-e játékfilm (dráma, regény) Hitlerről? Persze nem úgy, ahogy a másféle istenülésben érdekelt keleti diktátortársat, Sztálint személyében is megjelenítő egykori agitprop-termékek tucatjai, hanem annak rendje-módja szerint, ahogy a művészetben szokás. Lehet-e Hitler műalkotás főszereplője?

Meghökkentő kérdés, nemigen néztünk még szembe vele. Bár apropó sem igen adódott. Chaplin zseniális (és a maga módján annak idején amúgy nagyon is mozgósító erejű) Diktátora még innen volt az apokaliptikus végkifejleten. Chaplin 1940-ben még hihette azt, amit a világ szerencsésebbik fele maga is hitt volna szívesen: hogy aki kineveti a zsarnokot, az félig már le is győzte. Hitler patetikus rikácsolását valójában csak a kívülálló láthatta-hallhatta nevetségesnek, és kívülálló a hitleri tizenkét év ördögi bűvkörében senki sem lehetett, de mindez csak a totális pusztulás szörnyű tapasztalata nyomán vált nyilvánvalóvá. És e tapasztalat egyik lehetséges tanulsága lett a költészet Auschwitz utáni lehetetlenségéről szóló, sokat emlegetett, magyarázott és félremagyarázott adornói tétel, melynek tematikus költészeti-irodalmi cáfolatai mellé néhány éve - láss csodát - egy olasz Chaplin-utód, Roberto Benigni lágerbörleszkje is odatette a magáét.

Hatvan év után most először Hitler-filmet játszanak világszerte a mozik. Nagyszabásút, jelentőset. Producere és forgatókönyvírója a német filmgyártást két évtizede uraló Bernd Eichinger. A bukás a Hitler-monográfus Joachim Fest esszéjének címét viseli, és a remek thriller-specialista Oliver Hirschbiegel rendezésében a bunkerbeli végnapokat Führerje mellett végigélő Hitler-titkárnő, Traudl Junge tavaly megjelentetett visszaemlékezését is felhasználva készült. A film plakátjairól nem Hitler, hanem a nagy német színész, a Berlin felett az ég kitörölhetetlen emlékű szelíd hétköznapi angyala, Bruno Ganz néz le ránk sötéten; de mesteri alakításának olyan, már-már dokumentatív képzeteket keltő ereje van, hogy a filmbeli falakon lógó bekeretezett Führer-portrék is nyugodtan mutathatják az ő arcát.

A bukás igen hatásos technikával váltogatva a lángoló külvilág és a berlini Hitler-bunker egyként pokoli képeit, javarészt Hitler öngyilkossága és a kapituláció előtti utolsó napokban, 1945 áprilisának végén játszódik. Rezonőre - akinek igazi hangja, sőt mai dokumentumportréja keretbe is fogja a filmet - az egykori naiv gépírónő, Traudl Junge. Főszereplője azonban akárhogy is, de Adolf Hitler.

Kérdezzük talán így: szólhat-e Hitler-film bármi és bárki másról, mint Adolf Hitlerről? Mert róla biztosan szólnia kell hatvan év után.

Ott van mindjárt a kikerülhetetlen kérdés: őrült vagy nem őrült? Már a puszta színészi megjelenítésnek is kulcskérdése ez, melyet csak az Auschwitzot is egy "antifasiszta" elbeszélés epizódjává kicsinyítő determinista-vulgármarxista szemlélet minősíthetett lényegtelennek.

A dilemma akár önmagában is indokolhatná a Hitler-filmek, Hitler-drámák és Hitler-regények hatvanévnyi hiányát. Azt mondani, mutatni, sugallni, démoni eszközökkel mímelni, hogy Hitler őrült volt, végső soron azzal az állítással rokon, amely a holokauszt felfoghatatlanságát, irracionalitását, történelmenkívüliségét hirdeti, és amelynek például Tadeusz Borowski és Primo Levi, Pilinszky János és Kertész Imre meggyőző művészi hitellel állította - de éppen hogy nem a vulgárdeterminizmus nevében - mindig is éppen az ellenkezőjét. Ha Hitler őrült volt, akkor jóvátehetetlen szerencsétlenség ugyan, ami történt, de nem érvényes, hál' Istennek. Elmúlt, vége, nincs tovább. Ugyanakkor az sem veszélytelen, ha Hitler nem őrült démonnak, hanem normális, "magunkfajta" embernek mutatkozik. Akit szintén anya szült, aki buksifejű kisfiú is volt valaha, de reszkető kezű vénemberré lett, aki mindjárt meg fog halni... Olyan ez, mint egy istenkáromlás.

Hirschbiegel és Bruno Ganz a lehető legjobb választ látszik adni. Az ő Hitlerük nem démon, mégis szörnyeteg. Vissza-visszatérő, az egyre nyilvánvalóbb összeomlás jeleiért mindvégig másokat - Göringet, majd Himmlert, a tábornokokat, az SS-t, a Wehrmachtot, a német népet - hibáztató dühkitörései egy téveszméi mellett megátalkodottan kitartó, de cseppet sem őrült, nagyon is ki- és beszámítható emberre vallanak. Nagyjából olyanra, amilyennek a nagy német történész, Sebastian Haffner láttatta. Hitlerre, a jellemfejlődés nélküli emberre, Hitlerre, a keselyűre, Hitlerre, az árulóra, aki világuralmi tervét már 1941 végén veszni látva csak azért kergette az értelmetlen halálba még százezerszámra a katonáit, csak azért taszította pusztulásba a saját - gyengének bizonyuló, "tehát" szánalomra méltatlan - népét, hogy időt nyerjen, hogy legalább másik nagy tervét, a "féregtelenítést", azaz a zsidók kiirtását végrehajthassa.

De miféle film szereplője ez a hiteles Hitler?

A végnapok részleteiről - egyrészt a bunkerbeli életről, a haditanácskozások témáiról és lefolyásáról, másrészt az utcai csaták érzékletes borzalmairól - minden megtudható, a nagyobb összefüggésekből azonban jobbára csak anynyi, amennyi a szereplők perspektívájából tudható.

A bukás előzményeit, a háború, a náci rendszer történetét, Hitler és a többiek előéletét egyetlen epizód (Traudl Junge évekkel korábbi kiválasztásának körülményei) kivételével adottnak, köztudomásúnak tekinti a forgatókönyv és a rendezés. Köztudomásúnak tekinteni egy történet elemeit történelmi műben sem éppen bevett megoldás. Ha valaki újszülöttként csodálkozna rá a filmre, nem érthetné például, hogyan tarthatott ki Führere mellett tizenkét hosszú éven át Speer, ez a rendkívül rokonszenvesnek látszó értelmiségi, aki a rászabott jelenetben őszintén és minden következmény nélkül tájékoztatja főnökét, hogy hónapok óta szabotálja a hátrahagyott területek elpusztítására vonatkozó parancsot; vagy hogy mi készteti a rózsás arcú Junge kisasszonyt, hogy a menekülés helyett, ha nem végérvényesen is, de a méregkapszulát válassza. Aki nem újszülött, az persze árnyaltabban látja Speert, a rabszolgaügyi minisztert, és esetleg arról is tud, hogy Fräulein Junge sem olyan érintetlen, amilyennek látszik: Hitler kedvéért ő egy ifjú SS-segédtiszt hitvese, majd hadiözvegye lett.

Junge kisasszony kozmetikázásának azonban van dramaturgiai funkciója. Ha érintettebbnek látnánk őt a bunkerben, túlterhelődhetne a film utolsó jelenete: a loncsos SS-kabátba és bakancsba bújt Fräulein Junge egy kisfiúvá visszavedlő frontviselt kamasszal belebiciklizik a lemenő (felkelő?) napba, Németország nulladik évébe. Az utolsó jelenet utáni ráadás végül is a helyére teszi őt: a mai, öregasszony-arcú, igazi Traudl Junge feleleveníti, hogyan döbbent rá néhány éve a náciellenes tevékenység miatt 1943 elején kivégzett Scholl testvérek emléktáblája láttán, hogy huszon-, sőt tizenévesen is lehetett nem elfogadni, szembefordulni, ellenállni, hősi halált halni. Világos is a film állásfoglalása: kollektív felelősségről is csak az beszélhet, aki nem kerüli meg az egyén felelősségét, és csakis így, ennek a hetedíziglen nyomasztó felelősségnek a tudatában eleveníthetők ma már fel - Günther Grass Ráklépésben című regénye után most, nem mellesleg, ebben a filmben is - a német szenvedés képei.

De ahhoz, hogy A bukás nemcsak hatásában, hanem művészi súlyában is maradandó, igazán nagy művé legyen, amely nemcsak Hitlerről, hanem "Hitlerről" is szól, kevés ennyi. Hátborzongató élmény végignézni, fejünk felett a lángoló Berlinnel, hogyan táncol pezsgőspoharát emelgetve Eva Braun, hogyan énekelteti Adolf bácsi születésnapján, majd hogyan végzi ki hat szőke kisgyermekét a fanatikus Goebbels-pár, hogyan zárja be önmaga és feleséggé avanzsált szeretője mögött a vasajtót a "majdnem" igazi Hitler... ("Miért nem mutatják, hogyan döglik meg végre a disznó?" - dühöngött Wim Wenders a Zeitben. Nem volt igaza, így a jó. Az öngyilkosságot maga Hitler is már csak afféle apró teendőnek, technikai részletkérdésnek tekintette.) De mindez nem elég.

Ezt is megtudtam, ezt is láttam hát, gondolhatja a néző. De érteni továbbra sem érti. A Hitlert "Hitler"-ré avató változat még várat magára.

 

 

A bukás - Hitler utolsó napjai (Der Untergang). Színes, 150 perces német filmdráma, 2004. Rendezte Oliver Hirschbiegel. Írta Joachim Fest könyvéből Bernd Eichinger. Producer Bernd Eichinger. Kép Rainer Klausmann. Zene Stephan Zacharias. Vágó Hans Funck. Szereplők Bruno Ganz (Adolf Hitler), Alexandra Maria Lara (Traudl Junge), Corinna Harfouch (Magda Goebbels), Ulrich Matthes (Joseph Goebbels), Juliane Köhler (Eva Braun), Heino Ferch (Albert Speer), Ulrich Noethen (Heinrich Himmler), Otto Götz (Otto Günsche), Birgit Minichmayr (Gerda Christian), Thomas Thieme (Martin Bormann), Rolf Kanies (Hans Krebs), Dieter Mann (Wilhelm Keitel), Christian Redl (Alfred Jodl), Mathias Gnädinger (Hermann Göring). Forgalmazza a Best Hollywood.