A Mozgó Világ internetes változata

Almási Miklós

A két véglet. Az egyik a Felhőház c. kompozíció (2002): tenger felett felhők, benne egy lebegő vagy oszlopon álló ház. (Mesebeli animáció.) A másik: játék a retróval, mint pl. J. P. Kleihues Hamburgi pályaudvara vagy Richard Rogers Lloyd's központja (London, 1986) - régi vastraverzek között hipermodern térelrendezés. Képként mindkettő tetszik, bár tudom, hogy a megjelenítésben az épületfotó besegít. A többi, a 2000-es épülettermés - számomra - e két végpont közé rendeződik el. Mert bevallom, laikus lapozza ezt a kézikönyvet, laikus, aki csodálkozik, elmereng, lelkesedik. Meg akinek persze kételyei is vannak. ("Lakjál te benne...") Kis rosszindulattal azt is mondhatnám, hogy Takeiko Nagakura UNBUILT-projektje (a meg nem épített avantgárd tervek számítógépes rekonstrukciója) az igazi dobás... De ez már tényleg szemétkedés. Mert én, pl., csak ámulok.

Mert a kis könyvben (Építészet ma!) lehet ám csodálkozni. Lapozgatok, és sorban jönnek a fantasztikus épületek (jelző aláhúzva), azaz egyre távolabb a funkciótól, egyre közelebb a képzeletre ható, elementáris benyomáshoz. Mondjuk, egy hajó, amiről kiderül, hogy repülőtér; aztán megfoghatatlan (funkciótlan) valami: Gehry kísérleti zene c. konstrukciója; végül tiszta fantáziajáték, azaz: vízió, mert csak mint komputeranimáció létezik, imaginárius térben a képzelet játékaként. (Ilyen a NOX, illetve az ASYMPTOT-csoport kísérletsorozata - épületek mint mozgó pixelrajzok a képernyőn; netán alakváltoztató épületek (ugyancsak képernyőn): sci-fi mint a jelen irrealitása, s egyben csendes (divatos) üzenet a jövőnek. De nem kell sok hozzá, hogy ebből a fantáziatárból jó néhány darab realizálható legyen, hiszen technikailag annyi minden vált lehetségessé, s percről percre újabb lehetőségek nyílnak. Így aztán nem kell igazodni se az anyaghoz, se a feladathoz - csak a képzelet a határ. Az meg végtelen. Mit mondjak, megragadnak, ha nem is szépségükkel, de szabadságélményükkel.

Mielőtt tovább lelkesednék, hadd említsem a kételyeimet. Ki ne látta volna - képen, filmen, valóságban - a PanAm Buildinget Manhattanben. Egy másik albumban, ami vagy négy éve jelent meg (Jonathan Glancey: A 20. sz. építészete), azt olvasom, hogy ezt a tornyot látva a nézőnek sírni lenne kedve. Hogy milyen randa is ez a monstrum New York közepén: durva betonkolosszus, brutális toronyház - egyetlen érdeme az volt, hogy egy darabig helikopterleszálló volt a tetején (míg a vihar le nem sodort egy gépet, azóta csak filmekben lehet erre is emlékezni). Pedig Gropius csinálta (Belluccival), igaz, ötven éve (1963-ban). Vagyis ötven év alatt megutálta a jónép, ma már passzé. Még inkább a Le Corbusier-t (panelházak ősmodellje, olvasd erről Tom Wolfe pamfletjét, Bauhausból a búgatóba címmel, akkor röhögtünk rajta, hogy csak zabos, nem érti a művészetet - mára kiderült, hogy próféta volt...). Arra gondolok, hogy akár innen is lehetne e mai csodákra tekinteni. Ma még világcsodának számít Gehry bilbaói Guggenheim-múzeuma, de vajon nem fogja felülírni a benyomást a következő negyven év? Nekem úgy tűnik, hogy ez a rejtélyes labirintus ellen fog állni az idők vasfogának - ahogy a testvére, a New York-i Guggenheim is ellenáll. Mit mondjak, a Petronas Twin Towerral (Kuala Lumpur, 1997) már most teli van a hócipőm (talán mert minden valamirevaló krimihős valahogy ott akar csüngeni rajta) - vagyis már most avul. Egyáltalán, ez a fallikus modell a versenykörök végén (Dubaitól Hongkongig és Taipeiig: kinek van magasabb tornya?) már nem tud ingerelni. Különben is randák...

Ezért aztán a kézikönyvekben a nyugalom, a természetbe való beépülés darabjai kapnak meg a leginkább. Pl. Grimshaw Éden projektje (Cornwall, 2000), vagy Ieo Ming Pei Miho múzeuma (Sigaraki, 1997). Itt a természet bejön az épületbe, a táj nyugalma az épület része, és fordítva. (Japán-mánia egyébként - igazuk van.) Mindez persze még nem jelent trendet, mert most épp azt írja a szerző (Philip Jodidio), hogy ma már nem beszélhetünk irányzatokról, mert annyiféle kísérlet létezik, ahány tervező, vagyishogy mindenki másképp csinálja: egyéni stílusok, pontosabban: ad hoc megoldások vannak. A sok csoda korszaka ez.

Mégis is van pár felismerhető - tán közös - mozzanat. Az egyik a "kint-bent technika" s vele a belső élhetőség szempontjának érvényesülése - mondhatni a külső látványban. Az épület (főképp persze lakóház) transzparens, az óriási üvegfelület betekintést kínál a lakótérbe, a bentiek pedig kint laknak az utcán. Fontosabb ennél, hogy a belsőépítészeti megoldások jobban szervülnek az épület struktúrájához. A blokk-, tányér- és toronyépítményekkel szemben a belső világ a külsőn is nyomot hagy, és fordítva - mit mondjak, az épület emberszabásúbb lesz, hiszen nemcsak nézzük ezeket a csodákat, hanem van, aki benne lak/dolgoz. (Mondhatnám, lassan bekövetkezik a human turn, az emberközpontú fordulat...) Mert korábban ez nemigen játszott szerepet, kivéve a nagyon is személyes villákat, családiház-terveket. Az irodaépület belül - silóként funkcionált. Már a John Hancock Center (Chicago, 1970) külső kereszttartós tornyát azzal ünnepelték, hogy milyen jó, itt a belső terek egyben maradhatnak, nincs szükség a tereket megosztó belső tartóoszlopokra. Amiből - irodaház esetében - az következik, hogy az egyterű iroda (benne két-háromszáz kubus, képernyő és a mögöttük kuksoló rabszolga) áttekintése jóval könnyebb lesz, az ellenőrzéshez nem kell oszlopokat kerülgetni, a fószer nem bújhat el egy-egy tartó mögé. E térkezelés embertelen: Foucault börtönmetaforája jut eszembe, ahol a felvigyázó egy pillantással át tudja tekinteni - kontroll - a jónépet. (Most a börtön-, ill. kaszárnyamodell avíttsága kezd feltűnni: talán egyszer a bennük gürcölők lelki ergonómiájának tényezője is helyet kap a téralkotásban.) Bár ma még ez nem mondható el, ám az igény, úgy érzem, már megjelent - talán ezért is kevesebb a kiemelt listában az irodasiló, és több a templom, múzeum, könyvtár, pályaudvar, reptér: vagyis középület. Itt könnyebben valósítható meg a human turn. Gyárak, raktárak, tervezőintézetek - ugyanolyan rondák, mint a korábbiak. (Lehet, hogy a megbízók akarták így. A korlátoltságnak nincs korlátja...)

A megcsinálhatóság, a technikai lehetőségek végtelensége nagy csábítás. Én pl. félnék az Oszakai-öbölben szigetet/repteret építeni (Kansai repülőtér, építette Renzo Piano, 1995). Amúgy az emberi teljesítőképesség határa - feltöltötték a tengert, a talaj állandóan sülylyed, de egy komputervezérelt automatika állandóan egyenesbe hozza, szintre emeli a szigetet és az épületet; félnék, mert a sziget a távol-keleti tektonikus törésvonal közelében van, jön egy rángás... - tán nagyobb, mint amit a számítógéppel szimuláltak, és kész. Mondom ezt a cunami-élménnyel a hátam mögött: ne kísértsük az istent, akkor se, ha már módunkban áll.

De művészi szempontból is a "megcsinálhatóság" lett esztétikai érték: valami akkor jó (elfogadható, csodálható, megvehető), ha messze túllépi a megcsinálhatóság addigi szintjét. És akkor már művészileg is értékes. Biztos, hogy ez így van? Biztos, hogy szebb/élhetőbb lesz, vagy csak a kanti "fenséges" - a rémület álneve - tér vissza hightechben, poszt-posztmodernben? De ezek csak olyan félelmek. (Mint építmény, esztétikai tárgy - nem tetszik... De nem kell rám hallgatni, túl konzervatív vagyok avantgárdban...)

A zsebkönyvből meg az albumból az tűnik ki, hogy milyen erőteljesen vannak jelen a japán művészek a nemzetközi szcénában. Nem véletlenül. A japán kultúra egyéb formaelemei (No-színház, haiku, kalligráfia) mostanra értek be térképző eszközként. S ezzel az európai-amerikai épületszemlélettől radikálisan eltérő, egyszerű és izgalmas formációkat tudtak teremteni világszerte. Sin Takamatsu: Foto Múzeum (Tottori, 1995); Waro Kisi: Lakóház (Osaka, 1997), Hirosi Hara: Ito-ház (1998), Tadao Ando: Chicago-ház (1998). A felsorolásból is kitűnik, hogy villákban, kis épületekben valósul meg legvonzóbb alakzatban ez a keleti egyszerűsítés, hivatalos nevén, ha jól tudom, poétikus minimalizmus. (Persze ők is tudnak fantasztikus méretekben építeni, l. Pei nagy projektjeit meg a már említett távol-keleti megalomániát.) De a human turn meg a japán életforma otthoncentrizmusa és a keleti vallások emberközpontú spiritualizmusa itt élhető ki a legjobban. A laikus - én, a lapozgató - itt érzem otthon magam, de azt is látom, hogy ez a szemléletmód átterjed a középületekre is (múzeum, könyvtár): bejárható méretek, tekintettel egyben átfogható vagy éppen bújócskázó belső terek, ahol a vonal nem brutális törés (mint Le Corbusier-nél vagy Mies-nél), nem csak kocka, hanem befogadó, tapintható, testhez idomuló téridom. Sokáig az emberi test volt a mérték és mérce az avantgárd építészetben, ami aztán sohasem valósult meg. Most úgy sejtem, a japán új hullám ezt akarja (másképp) visszahozni.

Persze ez is csak a lapozgató önkényes értelmezése. Mert igazán az tetszik, amikor a hagyományos városelemek közé vegyül el a modern meg avantgárd épület, vagyis nem buldózerolnak le mindent, hanem rehabilitálnak, és egymás mellett áll a 18. századi bérkaszárnya meg LHVG-csodapalota. De ez már városépítészet, amiről csak a Glancey-album számol be, mintegy öszszefoglalva a 20. századi tanulságokat. Hiszen nem egy-egy házat (pályaudvart, templomot) nézünk (azt is), hanem egy mikrokozmoszban élünk, nézelődünk, és itt kell eklektikus harmóniát teremteni. Valaki írta, hogy Pest rémesen eklektikus, ami (a jelzőt leszámítva) igaz. De mit mondjak, épp ez a charme-ja, jó lenne, ha sikerülne megőriznie ezt a vegyessaláta-benyomást. Az egymásra rakódó stílusok - a szedimentált történelem - teszi izgalmassá a várost.