A Mozgó Világ internetes változata

Az alábbiakban a közhazugság két válfajáról lesz szó: a politikai-ideológiai rendszer egészére kiterjedő hazugságról, valamint a politikai eszközként használt hazugságokról. Ez utóbbiakhoz sorolhatók többek között a hatalomért versengők valótlan kijelentései és manipulációs célú féligazságai, valamint a politikai felfordulások idején megszaporodó spontán rémhírek.

Az első típusú hazugság a kommunista diktatúrák sajátja. A kommunisták szociális igazságot és jólétet ígértek a kapitalizmusból kiábrándult, életkörülményeikkel elégedetlen tömegeknek. A megvalósítás elmaradt. A gazdasági és politikai kudarcok nem érintették a voluntarista ideológia lényegét - a szavak és a tettek szembekerültek egymással.

Magyarországon a kommunista hatalomátvételt követő években "[a] politikai cselekvés mindinkább a csalással, színleléssel, gyanakvással vált egyenlővé. A politikai kultúra a hazugságok kusza rendszerének, a disszimilálásnak a kultúrájává vált" - írja a történész.¹ "A kommunizmus maga volt a megtestesült, monumentális hazugság, amely hatalmas lendülete révén már-már emelkedettnek tűnt" - állítja a lengyel filozófus.² A diktatúra "nézeteit mindenkire igyekszik ráerőltetni, ami természetesen tökéletes lehetetlenség. Az önkényuralom eredménye az országos méretű színlelés. Olyan helyzet ez, amelyben mindenki színlel, sőt hazudik. A legtöbbet önmagának hazudja a kollektív hazudozás közepette" - emlékezik az 1956-os forradalom előtti évekre a festőművész.³

A rendszer megingásakor - a szovjet diktátor, Sztálin halála (1953) után - az ötvenes évek hazugságainak elítélése lett az a közös nevező, amely 1956 őszén egy táborba vonta a kommunista reformereket és a pártonkívülieket. Másként élték meg a forradalom napjaiban a hivatalos hazugságok utáni világot, s benne saját szerepüket, akik korábban részesei és hiszékeny balekjai voltak a hazugságterjesztésnek, s megint másként, akik kívülállóként szenvedtek tőle. Az előbbieket a bűntudat - ők is felelősek az igazság hamissággá válásáért -, az utóbbiakat - nem mindenkit persze - a düh és a harag motiválta: megalázkodni kényszerültek, miközben semmit sem kaptak és/vagy mindent elvettek tőlük. Az eltérő érzelmi viszonyulás a kommunista rezsimhez eleve kétségessé tette a két tábor közötti tartós együttműködés lehetőségét. A hazugságellenességen alapuló nemzeti egység a forradalom belső győzelme - október 28. - után bomlani kezdett.

 

 

Örkény István fogalmazta meg a Szabad Kossuth rádió forradalmi bizottságának önkritikus, bűnbánó nyilatkozatát, amely végül is nem jutott ki az éterbe. "A Rádió hosszú éveken át a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon."⁴ (A szöveg az 1956 utáni évtizedekben szájhagyományként terjedő legendaként élt tovább.)

A kommunista diktatúra a legtöbb jóhiszemű támogatója szemében hitelvesztetté vált. A tagadásban, a közelmúlt - a megelőző 10-11-12 év - hibáinak elítélésében a forradalom napjaiban egységes volt a "nép". A Csepeli Újság cikkírója szerint "Már önmagában e kettő: őszinteség és becsületesség bűnnek számított. Mert hogy lehetett volna jó moszkovita bolsevik az, aki nem vakon, minden gondolkodás nélkül tette magáévá a szemináriumokon papolt idióta rágalmakat?"⁵

"Egyes fondorlatos nagyhatalmak miatt - olvashatjuk a Veszprém Megyei Népújságban - annyi szenny és annyi átok érte legszentebb céljainkat is, hogy a nép undorral és utálattal gondol rájuk. Vajon a népköztársaság alkotmánya (amelynek a címereit összetörték a veszprémiek) valóság volt a mi hazánkban? Vajon az internacionalizmus politikáján (amit a csillag jelez) nem esett-e elég csorba? Nem volt valóság... és százszor is csorba esett...!"⁶

"A szó szentségét egy évtizeden át gyalázták, be nem váltották, s a szójátékok léha karikatúrájává tették. Ami elhangzott - az ellenkezője vált igazzá. Ha kijelentést tettek - ravasz hátterét kellett keresnünk. A szó álcázó eszközévé sülylyedt mindannak, amit leplezni akart. A farizeusi képmutatás, a szónoki pózok csalárd fegyverévé tették azok, kik ezzel élve: visszaéltek. A szónok, a rádió, az újság soha annyit nem hazudott a történelem folyamán, mint az utolsó tíz év alatt nálunk, s tán máshol is. Idegen érdekből potemkin légvárat [sic!] építettek szóból, és katasztrófába vezették az országokat. Hol Kelet, hol Nyugat hódolatát zengve a szó szentségének gyalázata lett minden cselekedet. Ne tovább! Álljon félre, ki álnok volt s hazudott! [...] A jövőben nincs többé üres jelszó, nincs valótlansággal telített kijelentés, nincs hazugságok jármába fogott gondolat, nincs félrevezetések láncolata. [...] Nem jelszavak kellenek, nem mosolygó álnokság, nem udvariaskodó elhallgatás, nem irányított feledékenység vagy be nem váltott ígéret. Nyíltság jegyében szülessen a szó, a gondolat kifejezője. A szó az legyen, ami a barátot a baráttal, a népet a néppel összefűzi, legyen záloga a kölcsönös megbecsülésnek..." - olvasható a Hitelt a szónak! című székesfehérvári röpiratban.⁷

A forradalom idején a közelmúlt politika-ideológiai hazugságaival szembeni ellenszenv olyan nagymérvű volt, hogy ábrázolásához sokan az építészet köréből vett vizuális metaforát használtak: a rendszer összeomlását építmények, falak összeroppanásához, megsemmisüléséhez hasonlították.

Déry börtönfalakkal hozta összefüggésbe a Rákosi-időszak hazugságait. Az író azok közé a renegát kommunisták közé tartozott, akik önkritikus őszinteséggel tudtak visszatekinteni a közelmúltra, és akik joggal gondolhatták, hogy harcos Rákosi-ellenességükkel, antisztálinizmusukkal segítették az október 23-ával bekövetkező fordulatot. A hazugságot ő is a megdőlt rendszer lényegi sajátosságának tartotta: "Öreg vagyok. 62 éves múltam, két bukott forradalomban vettem részt. 45-ben azt hittem, hogy munkások, parasztok, mindannyian, akik a nemzeten kívül rekedtünk, új hazára lelünk. De tíz év alatt lépésről lépésre kilopták talpunk alól az országot. Azt hittük, a szocializmust fogjuk megépíthetni, s ehelyett vérből és hazugságból rakott börtönfalak közé zártak. Felelősnek érzem magam azért is [a lázítás mellett - S. É.], hogy későn nyílt ki a szemem. S hogy amikor kinyílt, nem tudtam szavamat vagy a hallgatásomat úgy felerősíteni, hogy mindenki értsen belőle. De egy mentségünk van, magyar íróknak: ha későn is, de mindenkinél korábban kezdtük el a nyílt harcot a zsarnokság ellen" - írja az Irodalmi Újságban.⁸

"[A forradalommal] leomlott a hazugság babiloni tornya" - állapítja meg a Kisgazdapárt szabolcs-szatmári vezetőinek a forradalom idején többször is közzétett nyilatkozata.⁹ Ebben a szemléletes kép bibliai történést idéz. "A hazugság babiloni tornya" az ókori Bábel óriásépítményükkel kérkedő, Istentől eltávolodott lakói révén az "istentelen" kommunista uralmat jelképezi, egy olyan álságos - látszólag humánus - rendszert, amelynek lényegi sajátossága a hazugság.

A Veszprém Megyei Népújság október 30-i számának vezércikkírója szerint "néhány politikai kalandorból álló oligarchia azt csapta be, vezette galádul félre, amelynek a bizalmát bírta - a népet. De milyen is volt ez a bizalom? Kezdetben teljes, hiszen az eszméket és a célokat nem mocskolták még be a szennyes hazugságok. Nem sokáig volt így. A nép hite, a nép bizalma megrendült. [...] De a hazugságok egyszer mindenképp véget érnek, főleg ha a hazugság az igazsággal, az elnyomás pedig a szabadság kivívásának törekvésével kerül szembe. Most pedig ez történt. [...] A nép eszmélt, harcba indult, és akárcsak Jerikó falai, itt is megrendültek a hazugság, az ármánykodás, az önkényesség falai. Megrendültek és porba hullottak. A mindennél nagyobb erő, a nép ereje tette ezt."

Bábel után Jerikó: a világ legrégibb városának pusztulása a Bibliában az ígéret földjének elfoglalásához kapcsolódik. 1956-ban a bibliai metafora a "rossz" kommunizmus után egy "jó" társadalmi rendszer ígéretével asszociálódhatott.

A Nógrád Népe október 31-i vezércikkében öklömnyi Kossuth-címer alatt olvasható: "A sajtószabadság a mienk, mindannyiunké; a Tiéteké és az újságíróé is. Évekig hallgatni vagy hazudni - mindannyiunknak fájt. Fájt az újságírónak is, akit a népellenes kormányzat bértollnokká züllesztett, s akinek ezért nagyon nehéz most bizalmat kérnie. Mégis megteszi, mégis bizalmat kér. Adjátok meg neki, és ellenőrizzétek, érdemes-e rá! Soha többé hazugságot, soha többé szemfényvesztést!"¹⁰

A katolikus Fekete István pozíciója a kívülállóé. A kommunista hatalomátvétel után félreállított író így számol be a forradalom kezdetéről: "itt csak halálba menő tizennégy-húszéves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén egy istentelenség szörnyű ürességével, a jelszavak csatornalevesével, a hazugságok emészthetetlen maszlagával, nekimentek fölborítani a hegyet, megfordítani a történelmet."¹¹

"Tizenkét éve hazudták szabadnak Magyarországot. Az egész világ szemébe hazudtak! Magyarország és a magyar nép most, ezekben a sorsdöntő napokban vívja ki az igazi szabadságát!" - írja a Zirci Járási Forradalmi Nemzeti Tanács Zirc és Vidéke című lapja első, október 29-i számának vezércikke.

"Ne engedd, hogy a kommunista párt vezessen. Kezdettől fogva hazudott, és elárulta a dolgozókat, és eladta a hazát" - olvasható egy 1956-os röplapon.¹²

A "Forradalmi Ifjúsági Tanács" - nem tudható ki, kik rejlenek az elnevezés mögött - röplapja a diktatúra központi napilapját, a forradalom idején a Nagy Imre-kormányt támogató Szabad Népet a "hivatásos nemzetkereskedők hazug, bérgyilkosságra uszító szaklapjának" nevezte, és bojkottjára szólított fel: "Jegyezzétek meg, kik szerkesztették ezt a szennylapot, aztán tűnjön el, szűnjön meg szerkesztőségével együtt az újságírás szégyene, mely 12 éven keresztül kihazudta szánkból még a száraz kenyeret is, elhazudta oldalunk mellől családtagjainkat."¹³

 

 

1956-ban a hazugságellenesség összefonódott a szabadságvággyal, de e nemes érzelmekhez nem társult megvalósítható jövőelképzelés. Pontosabban több maradványeszme jelent meg. Ezek többnyire a múlthoz kapcsolódtak, egymáshoz nemigen volt közük. A kommunista hazugság fala, tornya leomlott ugyan, a politikai hazugság azonban továbbra is megmaradt. A forradalomban előforduló hazugságok eltérnek a békeidőkben szokásos politikai hazugságoktól. Konszolidált rendszerben a nyilvánosság fórumai mások, mint a spontán, erőszakos rendszerváltáskor. A hazugságok pedig idomulnak a meglévő állapotokhoz.

A hatalmi versengés, a tömegek megnyeréséért folyó ádáz küzdelem különösen kedvez a nagyotmondásnak, a látszólag politikai hasznot hozó füllentésnek.

1956 októberének végén a valami ellen folytatott harc nem tudott átfordulni a valamiért folyó küzdelembe. Az új helyi forradalmi szervek egymástól elszigetelten, magukra utalva tevékenykedtek. Nem voltak a többség által elfogadhatónak tartott vezetők, és hiányoztak az országos politikai intézmények - országos forradalmi szerv, alkotmányozó nemzetgyűlés, egymással szót értő, viszonylag egységes pártok. A bizonytalanságérzet leplezésére a gyűlölt pártállami hazugság helyett megszületett a győztesek igazságnak vélt hazugsága: minden rossz, ami a kommunista diktatúra éveiben történt, valamint minden igazságos, amit a "felkelt nép" annak ítél, illetve spontán választott és önjelölt vezetői annak tartanak. A forradalom első napjait inkább az előző, míg a 28-a utáni napokat inkább az utóbbi érzelem- és illúzióforma jellemezte. Az időbeli egymásutániság ugyanakkor a forradalom önvédelmi reflexe is volt: a kiegyezés a "régiekkel" a véráldozat értelmét kérdőjelezte volna meg.

A forradalom belebonyolódott saját ellentmondásaiba. A konszolidációt sürgetők - az egyes forradalmi szervek értelmiségi képviselői, a koalíciós időszak pártjainak reaktiválódott szereplői - szembekerültek a politikailag tapasztalatlan forradalmi népképviselőkkel. E csoportosulások nemegyszer egymás rovására igyekeztek politikai befolyáshoz jutni.

A jó szándékú - a békét, a nyugalmat koncipiáló - lódítás példája az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság röplapja. A röplap írói a Nagy Imre-kormányt szerették volna hitelessé tenni, ami azért volt nehéz, mert a szovjetek behívása és a statárium elrendelése miatt az emberek bizalmatlanok voltak a kormány iránt. A röplap szerint nem Nagy Imre hívta be 23-án éjjel az oroszokat, és nem ő rendelte el a statáriumot. "Ezt csak a Rákosi-Gerő-féle gazemberek fogták rá, hogy megbuktassák."

Ez csupán részigazság. Nagy Imre nem mondott le az éppen megkapott kormányfői posztról, amikor megtudta, hogy megindult a szovjet haderő a felkelés elfojtására. Hallgatása jóváhagyásként is értelmezhető: a régi-új kormányfő lényegében legitimálta a szovjet intervenciót. Nagy Imre a statárium kihirdetése ellen sem tiltakozott. Hívei a mielőbbi belső nyugalom megteremtése érdekében folyamodtak a "kegyes csaláshoz", amikor elhitették magukkal, hogy "Nagy Imre két napig az ávó foglya volt. Géppisztolyokkal a háta mögött mondta el első rádióbeszédét" - dramatizálták a nagyobb hitelesség kedvéért a sztorit. (Kiemelés az eredetiben.) A gyűlölt politikai rendőrségre való hivatkozás ügyes fogásnak bizonyult: a kitalált történet ezzel vált igazán hihetővé. A szöveg hitelességét növelhette, hogy a röpirat szerzői feltételeket szabtak a kormány elnökének: "félve intették" Nagy Imrét, hogy "vigyázzon a nép bizalmára! Azonnal különítse el magát a hazaárulóktól! Azonnal takarítsa ki a kormányból a régtől ittmaradt szemetet, azokat, akiket joggal vet meg és gyűlöl a nép."¹⁴

A rendteremtési igény, az információszegénység, illetve az információk kuszasága és ellentmondásossága, valamint a karriervágy és a győztesek közötti hatalmi harc hazugságokat generált, politikai hisztériát gerjesztett. A forradalom mellé állt korábbi vezetők a hatalom megtartásáért, a forradalomban feltűntek a hatalomba kerülésért harcoltak. A forradalom alatti hatalmi átrendeződés közepette a régi politikusi gárda zöme ódzkodott a forradalmi erőszaktól, a hirtelen élre kerültek pedig tapasztalatlanságuk, tájékozatlanságuk és elfogultságuk miatt alkalmatlannak bizonyultak a regionális és az országos irányításra. A zavart tovább fokozta a féllegitim Nagy Imre-kormány kapkodása. A kormány annyival volt előnyösebb helyzetben, hogy az országos rádió és a megmaradt nagy példányszámú újságok többnyire mellette álltak, míg az újonnan feltűnteket viszonylag kevesen ismerték, és tájékoztatási lehetőségeik is szűkösebbek voltak, mint a médiumokat birtoklóké. Kivételt Dudás József képez, aki eleve lapalapítási szándékkal vonult be a Szabad Nép székházába. Újságjában, a (Magyar) Függetlenségben Nagy Imréék a legveszélyesebb egységbomlasztó tényezőt látták. A forradalmi vezérről állított valótlanságaik részben tájékozatlanságon, félreinformáltságon, részben rosszhiszeműségen alapultak, amelyeket Dudás maga alapozott meg, amikor elhatárolódott az illegitimnek tartott kormánytól. S bár rövidesen mind lapjában, mind a Nagy Imrénél folytatott megbeszélés során is együttműködést ajánlott a kormánynak, Nagy Imréék nem bíztak benne. Nagy Imre hívei Dudásról azt a hamis hírt terjesztették, hogy a felkelővezér megostromolta a Külügyminisztériumot, s ezzel hátba támadta a forradalmat. Annak ellenére, hogy még az "ostrom" napján világossá vált, hogy Dudás ártatlan a minisztérium körül kialakult csetepatéban, Nagy Imre és a mellette elkötelezett értelmiségiek e tévhír alapján alakították ki - és őrizték sokáig - elítélő véleményüket Dudás Józsefről, amivel végső soron saját maguknak ártottak, hiszen a forradalom alatt feltűnt vezetők közül talán Dudás állt legközelebb Nagy Imre politikai nézeteihez.

A radikalizáló célú politikai hazugság főleg vidéken vezetett konfliktusokhoz. Számos településen olyanok is megjelentek a forradalom idején, akik fel akarták rázni a helyieket, akikről úgy vélték, hogy tétlenek, átalusszák a változásokat. Bonyodalmak sora származott ebből attól függően, hogy a településen megjelent felkelők mennyire voltak agresszívek, és mennyire féltették hatalmukat a helyiek. Ez utóbbiak lehettek a hatalmukat még ideig-óráig őrző tanácsi és pártvezetők, de akár a nyílt szavazással választott új vezetők is. A forradalom hírhozói a legtöbb esetben hazatérő helyi lakosok - vasutasok, bányászok, diákok - voltak. Az ő szavahihetőségüket ismertségük szavatolta leginkább. A többnyire teherautón érkező ismeretlenek azonban nemegyszer gyanút keltettek. Sokak számára tűnt úgy, hogy felelőtlenül bujtogatnak hatalomcserére, anélkül, hogy figyelembe vennék: mi a település lakóinak véleménye vezetőikről, és hogy a különböző helyi csoportok milyen politikai nézeteket vallanak. A meggyőzés mindkét oldalon nemegyszer nagyotmondásba, hazugságba csapott át. A helyi vezetőknek az idegenek lejáratása volt az érdekük, a településre érkezőknek pedig éppen fordítva: ők azt akarták elhitetni a helyiekkel, hogy az az igaz, amit ők mondanak.

A törökszentmiklósi mezőgazdasági gépgyárba motorbiciklin érkezett "két polgári ruhás egyén", akik a Minisztertanács küldöttségeként mutatkoztak be a munkástanács-választó gyűlésen, és azt tanácsolták a jelenlévőknek, hogy kommunistákat ne válasszanak be forradalmi szervezetükbe. A szolnoki rádió kommentátora a hivatalos vonal képviselőjeként felfigyelt a nyilvánvaló ellentmondásra: "a napnál is világosabb, hogy nem a Minisztertanács küldte őket, hiszen az új nemzeti kormányban volt becsületes kisgazdák és parasztpártiak mellett többségben helyet foglalnak azok a becsületes, néphez hű kommunisták, akiket éppen bátor kiállásukért az elmúlt évek során mellőztek, sőt börtönbe vetettek."¹⁵ A "lázítók" feltehetően tekintélyük növelése érdekében füllentettek.

A figyelemelterelő hazugságnak feszültségoldó hatása volt. Egerben a lincselés előidézésében és megszüntetésében is szerep jutott a hazugságnak. A városon keresztülhaladó teherautókon elítélteket szállítottak. A rabok felismerték a kedvező helyzetet: az emberek tömeges jelenlétét a főtéren. Azt kiabálták, hogy ők valójában letartóztatott forradalmárok. A kiabálóknak hitelt adó felháborodott tömeg megállította az autót, kiszabadította a foglyokat, a kísérő katonatisztet (ávóst?) pedig meglincselte. Ez volt az első eseményformáló lódítás. Az azt követőnek rendteremtés volt a célja. A főiskolás nemzetőrök a megtámadott tiszt megmentése érdekében azt hazudták a felindult embereknek, hogy a város másik részén összecsapás van, így kívánták őket megakadályozni a lincselés folytatásában. Számításuk bevált, a tömeg nagyobbik része az újabb "botrány" helyszínére rohant.¹⁶

 

 

Az erkölcsi és a politikai normák virtuális rangsorában az igazmondás valószínűleg nem túl elöl foglal helyet. A forradalom, a felfordulással járó hirtelen rendszerváltás emberek tömegét készteti gyors állásfoglalásra, a rendkívüli eseményekkel járó érzelmi felindultság pedig kiélezi az ilyen helyzetekben megszaporodó etikai problémákat. Összekuszálódik az igazság és a hamisság.

1956 októberének végétől a forradalom híveit - a szocializmus megújítóit, illetve a szociálisan érzékeny polgári demokrácia elkötelezettjeit - egyre inkább megosztotta világnézetük és eltérő politikai felfogásuk. Negatívan voltak elfogultak egymás iránt: az egyik fél hazugságnak, manipulációnak tartotta, amit a másik mondott, s ez így volt fordítva is. A demokratikus szocializmus megvalósíthatóságában reménykedők bizalmatlanok voltak a nem kommunista demokraták és az antikommunista demokraták iránt egyaránt. A (polgári) demokraták, féldemokraták és antidemokraták különböző csoportjai pedig a "kutyából nem lesz szalonna" elv alapján hajlamosak voltak egyenlőségjelet tenni a reformer kommunisták és sztálinista párttársaik közé. A kölcsönös bizalmatlanság nehezítette (volna) a forradalom konszolidálódását, és kedvezett a megtorlók manipulációs politikájának.

A kommunista párt vezetői 1945 óta folyamatosan reakciósnak, horthystának, ellenforradalmárnak bélyegeztek mindenkit, aki nem értett egyet velük, aki távol tartotta magát a párttól. A kommunisták dolgát látszólag megkönnyítette, hogy az 1945 előtti rendszer számos tekintetben megérett a kritikára, és demokratikusnak egyáltalán nem volt mondható. A hatalomról lemondani nem akaró kommunisták a forradalom kezdetén is a régi szólamot szajkózták: az "ellenforradalmárok" a régi világ, a tőkések és a nagybirtokosok visszatértét akarják. Az 1945 utáni évek legfőbb társadalmi vívmányaira - a földosztásra, a társadalmi egyenlőtlenségek jelentős csökkenésére - hivatkozva próbáltak felszínen maradni. Talán nem is voltak tudatában annak, hogy hazudtak, amikor a második világháború utáni demokratikus változásokat maguknak tulajdonították, és "elfeledkeztek" a demokratikus pártokról - a koalíciós partnereikről és a többiekről egyaránt. Holott ezekre a pártokra 1945-ben a lakosság 83 százaléka, 1947-ben pedig 78 százaléka szavazott. Zömmel a nem kommunista szavazók közül kerültek ki a forradalomnak azok a szereplői, akik megkísérelték a lehetetlent: demokratikus hagyományok hiányában demokráciát teremteni. A politikai érdekek sokfélesége, a politikai értékek relativitása a demokratikus hatalomgyakorlási technikák, módszerek megléte esetén sem kecsegtetett volna könnyű sikerrel. Ezek hiányában pedig idegen megszállók nélkül is szinte kódolva volt a kudarc.

A forradalom szereplőinek saját elfogultságaikkal is szembe kellett volna nézniük: erre igazán egyik csoport tagjai sem éreztek késztetést. A forradalom leverése után pedig valamennyiüknek védekezniük kellett - világnézetüktől függetlenül - Kádárék rágalmaival, hazugságaival szemben. A korabeli gúnyvers megfogalmazása szerint: "Bármit is mond Kádár, egy az igaz szó csak / Nem vagyunk fasiszták, sem reakciósak! Választást akarunk, szabadot és tisztát, / s kik nem ezt akarják, azok a fasiszták!"

Sipos Gyula november 11-i keltezésű versében írja: "Kin nem fogtak ágyúk és puskák, / Azt most bombázza a hazugság. / Napot, csillagot elsötétít, / Füstöt bodorít föl az égig. // Elzárja tőlünk a világot, / Az agyvelőnkbe beszivárog. / Emlékek, tények, mint a sósav / Marása alatt roncsolódnak. [...] Hát grófokból áll Magyarország? / Ki szavazna, ha mi szavaznánk?"¹⁷

"Mert hazudik az, aki azt meri állítani, hogy a magyar munkás és paraszt visszakívánja a tőkések és nagybirtokosok uralmát. De a Rákosi-féle mocskos gazemberekből sem kérünk!" - olvassuk egy 1956. november 15-én kelt magánlevélben.¹⁸ Az az R., aki 1957 nyarán már megbékélt a Kádár-rezsimmel, február elején még így kommentálta a hatalmi visszarendeződést: "...a bürokrácia éppen olyan mértékű, mint volt, a suszterok és egyéb kontár népség maradt a helyén, csak éppen most az új pártot, az MSZMP-t dicsőíti. Valahogy a napraforgóra emlékeztetnek ezek az emberek, hiszen sokan közülük a forradalom alatt más nótát fújtak."¹⁹

 

A rémhír már-már folklórtermék, amelynek születéséhez a zavaros idők, a tájékozatlanság teremtik meg a kedvező feltételeket. "Vad rémhírek keltek szárnyra. [...] Az ilyen hírek esetében sosem az a fontos, hogy megfelelnek-e az igazságnak, hanem az, hogy az emberek elhiszik-e. Ha elhiszik, a hírek közvéleményt formáló tényezővé válnak" - írja egy korábbi forradalmi időszakról Borsányi György.²⁰

A rémhír forradalom idején a hazugság speciális, az emberek felfokozott lelkiállapotával szorosan összefüggő válfaja: nem annyira politikai, mint inkább tömeglélektani jelenség. Vágyteljesítő túlzás - rémhír - például, amikor a gyűlölt politikus dicstelen halálát terjesztik. A forradalom napjaiban sokan tudni vélték, hogy Bebrits Lajos közlekedési és postaügyi miniszter úgy halt meg, hogy lakásán felrobbant egy kézigránát.²¹

A politikai vezetőkről szóló álhírek, rémhírek 1956-ban leginkább a népi igazságszolgáltatás vágyképi megjelenései. Például az a Budapesten kinyomtatott röplap is, amely azt a tévhírt közli, hogy Gerő Ernőt elfogták. Követeli, hogy a foglyul ejtett Gerőt "állítsák rögtönítélő bíróság elé 15 000 rendbeli gyilkosságra és gyilkosság kísérletére történő felbujtás, ezekben történt bűnrészesség vádjával." A másik gyűlölt pártvezetőről, Farkas Mihályról is álhírt kommentálnak: "Gerő börtönét azonban mi, a nép fogjuk őrizni, nehogy vele is az a kényelmes »véletlen baleset« történjen, mint - a győri rádió híradása szerint - Farkas Mihállyal, akit »cellájába behatolt felkelők« agyonlőtték a nyilvános tárgyalás előtt. A Farkas-bűnügy kényelmes megoldását Gerő megszervezhette - konfabulál tovább a röplap szerzője -, de a Gerő-bűnügy megoldását nem fogjuk engedni ilyen kényelmessé tenni!"²² Bélmegyeren a Törökországba (?!) menekült Rákosi és Gerő hazahozatalát és bíróság elé állítását követelték.²³ (Valójában mindkét kommunista politikus a Szovjetunióban talált menedéket.)

A népi igazságszolgáltatás érződik a következő rémhírben is. "Hallottam, hogy Egyeken még az első héten kivonult a falu, a szovjet emlékműnél nagy gödröt ástak, az egészre kötelet kötöttek, a párttitkárt és a tanácselnököt is a kötél mellé állították, és úgy döntötték bele a gödörbe, ahová betemették" - olvasható egy korabeli naplóbejegyzésben.²⁴

Rémhírnek tekinthető a magyar uránérckészlet szovjet kisajátítására vonatkozó országosan elterjedt híresztelés. "Azt kérdezik Pesten-Budán, hová lett a magyar urán?" Ez a felvonulók egyik kedvelt rigmusa volt, és számos forradalmi bizottsági, munkástanácsi listán is szerepel a követelés, hogy a magyar uránkincset ne sajátítsák ki/el a szovjetek. Az emberek azt hitték, hogy Magyarország gazdag lehetne az itt termelt és Szovjetunióba szállított uránból. Valójában 1956-ban még meg sem indult az uránérc-kitermelés. A tévhitet az okozta, hogy szovjet szakemberek szigorúan titkos feltáró munkát folytattak Magyarországon, amelynek részleteiről még a magyar atomenergia-bizottság elnöke sem tudott semmit. Azt azonban meggyőződéssel állította: nem igaz, hogy már megindult volna az uránérc-kitermelés. Csupán 16 mázsa ércet szállítottak kísérleti célból a Szovjetunióba, amiből igen kevés urán nyerhető. "Ennek értéke nem valami nagy" - nyilatkozta a szakember.²⁵ E rémhír mögöttes háttere részben a bűnbakkeresés, részben a gazdagodási vágyképzet: azért vagyunk szegények, mert kizsákmányolnak bennünket, illetve gazdagok lehetnénk, ha magunk értékesíthetnénk természeti kincseinket.

A kommunista vezetőkről szóló rémhírekben a kommunistaellenesség az erkölcsi ellehetetlenítés formáját ölti: "Rákosi havi fizetése 40 000 forint volt, 160 forint párttagsági díját csak nagy nehezen volt hajlandó fizetni."²⁶ "Vas Zoltánné, az élelmezési kormánybiztos felesége 16 sebesült felkelő fiatalt kiadott az oroszoknak az igazgatása alatt állott kórházból. Megszökött. Országszerte körözik."²⁷

Nem bizonyultak valósnak azok a hírek sem, amelyek az áldozatok számáról országszerte keringtek. Ebben az esetben sem beszélhetünk tudatos hazugságról. Az emberek felfokozott lelkiállapotban, erőszakos cselekményeket felidézve hajlamosak felnagyítani a veszteségeket, megsokszorozni a halottak számát, hogy az elmesélt történet még hatásosabb legyen. Veszprém megyében elterjedt, hogy Ajkán a szovjetek halomra lövik az embereket, ami nem volt igaz. Az egyik szemtanúnak, az ottani Autóközlekedési Vállalat sofőrének nehezen sikerült a felhevült veszprémi felkelőket lebeszélnie arról, hogy felfegyverkezve Ajkára vonuljanak.

Valótlannak bizonyultak a forradalmárok halállistáiról szóló rémhírek is. Hajdúböszörményben a Forradalmi Bizottmány a november 26-án a jogaiba visszahelyezett tanácsot kérte arra, hogy "verje vissza azt a rémhírt, ami elterjedt a városban, nevezetesen, hogy a Forradalmi Bizottmány összeállított egy listát, melynek alapján kb. 200 ember lett volna a Bocskai szobor előtt kivégezve". Egy régi/új tanácstag a fentieket kiegészítette: "Ezt a rémhírt meglátásom szerint a párt vezetősége is szítja, és talán szívesen kezdeményezi. [...] ezeket a rémhíreket azok kovácsolták össze, akiknek megvolt az oka rá, hogy a forradalom időszakában elbújjanak, és magukra zárják ajtójukat. Most ezek az emberek a forradalom ellen izgatnak, és a Forradalmi Bizottmány munkáját és annak tagjait befeketítik."²⁸

Bár ilyen feketelistát senki sem látott, létezéséről mégis meg voltak győződve mindazok, akik a forradalom napjaiban halálfélelemben éltek. Vári György anyjától hallott a feketelistáról, "amire először a nagyapám (az egyetlen falubeli zsidó családfő) neve került rá."²⁹ Két halállistát is emleget a Tótkomlósról szóló fehér könyv. Az egyiket a propagandakiadvány szerint a forradalmi bizottság mellett szervezett "kínzó különítmény" állította össze; ezen állítólag 60-70 kommunista neve szerepelt, a másikról pedig épp e "különítmény"³⁰ tagjai faggatták az őrizetbe vett kommunistákat, akik tagadták a névsor létezését.³¹

A fehér könyvek összeállítói kiszínezték és felnagyították a kommunistákat fenyegető veszélyt: feltehetően saját akkori félelmeikre is magyarázatot kerestek. Valamit azonban már ők sem hagyhattak szó nélkül. "A véresre vert tanácstitkárt [X. Y.] és fia ismét felkereste. Követelték tőle, hogy állítsa össze azoknak a névsorát, akik az elmúlt években a faluban elkövetett bűncselekmények feljelentőiként, vagy azokban az ügyekben tanúként szerepeltek. Megfenyegették, hogy amennyiben parancsukat nem hajtja végre, úgy jár, mint a géreci tanácstitkár, akit »előző éjszaka kettéfűrészeltek«. Ez az eset nem történt meg" - ismeri be a Vas megyei fehér könyv nevét elhallgató összeállítója.³²

¹ Rév István: Az atomizáció előnyei. Replika, 1996. december, 162. o.

² Leszek Kolakowski: Megjegyzések a kommunizmusról és a nemzetiszocializmusról. Világosság, 2001. 4-5. sz. 80. o.

³ Lossonczy Tamás. Sümegi György: Kép-szó. Képzőművészek 1956-ról. PolgArt, Budapest, 2004. 17. o.

⁴ A szöveget a Déry és társai-per (Magyar Országos Levéltár, 63. d. 22. k.) irataiból idézem. Örkény a kézzel írt fogalmazványt kihallgatása során autorizálta. A híressé vált nyilatkozat utóéletére lásd Örkény István: Levelek egypercben. Levelek, emlékezések, interjúk a hagyatékból. Budapest, 1992, Szépirodalmi, 75-77. o.

⁵ Demeter Dénes: Tiszta a lelkünk. 1956. november 2.

⁶ 1956. október 27.

⁷ 1956 plakátjai és röplapjai. Október 22 - november 5. Szerk. Izsák Lajos és mások. Budapest, 1991, Zrínyi, 132., 384. o.

⁸ Déry Tibor: Barátaim, Irodalmi Újság, 1956. november 2.

⁹ 1956 plakátja és röplapjai i. m. 504. o., illetve A forradalom hangja, Magyarországi rádióadások 1956. október 23 - november 9. (Szerk. Kenedi János. Budapest, 1989, Századvég - Nyilvánosság Klub) 313. o.

¹⁰ Az igazság útján. Nógrád Népe, 1956. október 31.

¹¹ Levél Bécsbe. Új Ember, 1956. november 4.

¹² 1956 plakátjai és röplapjai i. m. 132. o.

¹³ Uo. 113. o.

¹⁴ 1956 plakátjai és röplapjai i. m. 71. o.

¹⁵ Október 28-i rádióadás. Cseh Géza: A Damjanich Rádió hullámhosszán. Szolnok - 1956. Szolnok, 2003. 53. o.

¹⁶ Sümegi: i. m. 131. o.

¹⁷ Piros a vér a pesti utcán. Az 1956-os forradalom versei és gúnyiratai. Összeáll. Győri László. Magyar Napló, Budapest, 2001. 252., ill. 254. o. A vers Illyés Egy mondatának erős hatását mutatja. Illyés költeménye az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában jelent meg.

¹⁸ R. 1956. november 15-i levele. Tamási Miklós: Forradalom alulnézetből. Beszélő, 2004. november. 48. o.

¹⁹ Uo. 49. o.

²⁰ Borsányi György: Októbertől márciusig. Polgári demokrácia Magyarországon, 1918. Budapest, 1988, Kossuth, 22. o.

²¹ 1956. október 25-i levél. Lásd 18. jegyzet. 46. o.

²² 1956 plakátjai és röplapjai i. m. 113. o.

²³ Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. f. 63. ő. e.

²⁴ Balogh István: Debrecen a forradalom után. Debrecen, 1994, k. n., 38. o.

²⁵ Jánossy Lajos professzor. Magyar Nemzet, 1956. november 2. Az uránium már a forradalmat megelőző értelmiségi ankétoknak is témája volt. Többek között Háy Gyula írót is erről faggatták Győrben október 19-én.

²⁶ Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. f. 63. ő. e.

²⁷ A forradalom hangja, 311. o. és Karcagi Híradó, 1956. november 4.

²⁸ 56 Hajdú-Biharban i. m. 272., 274. o.

²⁹ A Mindenütt Ünneplő Magyar kalandjai. Magyar Narancs, 2003. november 13.

³⁰ A fehér könyv azért nevezi különítménynek a nemzetőrséget, hogy a fehérterror és nyilas idők szörnyűségeivel kompromittálhassa a forradalmat.

³¹ Rocskár János (összeáll.): Tótkomlósi ellenforradalom. 1957, k. n., 20. o.

³² Ez történt Vas megyében. Budapest, 1957, Kossuth, 63-64. o.