A Mozgó Világ internetes változata

 

 

Van-e értelme a hosszú időn át tartó elzárásnak? - erről tartottak konferenciát a Csillagbörtön 120. születésnapján. Kavargatom a kávémat a börtön titkárságán, nézegetem a születésnapi kiadványokat, és bámulom, amint az első emeleti ablak elé támasztott vaslétrán egyenletes tempóban haladnak szürke ruhás egyének lefelé az utca irányába.

Nem vagyok egy Geréb, nem szólok, ám nyilván megkövülve meredhetek az ablakra, mert többen is a segítségemre sietnek, ne aggódjak, civil munkások dolgoznak a tetőn. Nem aggódom.

Amikor 98-ban, az Álló Idő Színháza színtársulatának Übü király és a lengyelek akkori bemutatóján jártam itt, hosszas beléptetőzsilipeken át vitt az utam. Külön tartóztatták le a személyim, külön a mobilomat. Semmit sem láttam a börtönből, bezárt cellaajtók fogadtak minden folyosón. A civil látogatók miatt mindenkinek soron kívüli zárkafelügyelet járt, emiatt nem voltak a színjátszók túlzottan népszerűek a körletükben.

Más világ járja, érezni az újságírónak kikészített kávéból is. Meg mondják is: mindenki teszi a dolgát, ahogy szokta, örülünk, hogy van neki.

Megtudom, hogy a rabok azt tartják trendinek, aki tanul. Betűvetéstől a Sorbonne távoktatási programjáig ível a lehetőség. Bár az is igaz, hogy ez utóbbi magánkezdeményezés, de ők - mármint a bv - nem zárkóznak el semmitől. Ha már az elítélteknek a falak között kell eltölteniük azokat az éveket, amelyek szükségességéről megoszlanak még a szakértői vélemények is, akkor legalább abban akarnak partnerek lenni, amiben hinni lehet. Az pedig az értelmes időtöltés, az önképzés, a személyiség belső elmélyítése. Furán hangzanak ezek a lózungok az egykori ítélőtábla épületéből kimetszett titkárságon, főként hogy közben az ablak elé állított létrán megjelennek az iménti szürke ruhások viszszafelé. Mondhat bárki, amit akar; szerintem meggondolták magukat, visszamásznak.

Ugyan mire mennének ki?! Hiszen a cellákba kényszerített ember személyisége nagyjából hat-hét év alatt bomlik föl, ennyi idő kell ahhoz is, hogy az elítélt kinti családja, szerelme, baráti köre lemondjon róla végleg. Még a büntetése nagyobb részét tölti, amikor már tudja, hogy egyedül van, és érzi: magára sem számíthat.

Ahogy itt mondják - annak ellenére, hogy sokan végigülték a 120 éves börtönszületésnap eseményeit, meghallgatták a hosszú büntetésről szóló konferencia felszólalóit -, a társadalomnak fogalma sincs, hogy mi a késztermék annak a csőnek a végén, amelynek az elején a jogrendet érvényesítve évtizedekre benyomja az elítéltet a börtönbe. A társadalom nem tudja, mit vár, csak megúszni akar néhány évtizedet. A bírók, az ügyészek nemigen érik meg, amikor az általuk negyven évre elítélt rab majd szabad emberként távozik a Csillagból. Ha ugyan.

Akinek célja van, ötlete, agya, szorgalma, és elég vagány is, annak huszonöt év elteltével is maradnak emberi vonásai. A vagányság elengedhetetlen a börtönhierarchiában. Az a rab, aki elég bátor nem dohányozni, az hó végén már 1:4-hez árulja a csomag cigiket. A pénzből telik magánmániákra, nyelvtanárra például.

Emlékszem még a járásra, kis híján lehagyom a kísérőm. A Csillag hétköznapi üzemmenetben működik. Felmosórongy-talpú fókázó rabok biccentenek felém érdeklődve. A kultúrkörletben az egykori Übü papa siet elém, üdvözöl. Megőszült az elmúlt hat év alatt, de szálas maradt, mosolygós. Van is mire. Meséli, megnősült, két éve van még, és tudja, mire szabadul. Hogy honnan kerül asszony a börtönben? - néz rám nevetve: hát nézőnek jött még 98-ban. Übü papa túl az angol középfokon, a második diplomájára gyúr kommunikáció szakon, a könyvtárosival már évek óta vezeti a börtönkönyvtárat. Ha szabadul, átveszi tőle az utánpótlás. Addigra éppen diplomázik.

98-ban, amikor az Álló Idő Színházát az akkori névadó-rendező Kovács Anita benevezte a Thealter alternatív színházi fesztiválra, nem minket engedtek be nézőnek, hanem a rabszínháznak engedélyezték, hogy megmutassák magukat. A viharos siker elgondolkoztatta, és gyors visszavonulásra intette a főhatóságot. A rendező ment, ám a színház maradt, elvégre a százhúsz éves börtönben száz éve mindig van színház. A színészek is együtt akartak maradni, élvezni a heti háromórányi színház adta devianciát. Most egy vékonyka, fiatal nevelőtiszt nőre vigyáznak. Elemi érdekük, hogy megmaradjon nekik. Lőrincz Laura cserébe Karinthyt rendez rájuk. Pontosabban felújít. A rabok kérte Bűvös széket. A premier vagy hat éve volt, de mivel börtönben nincs nagy széria, a színészek érezték: maradt még benne. Kiélveznék.

Reprint-bemutató tehát a Bűvös szék, új beállókkal. Fiatalokkal, akikben nem biztos, hogy a kiéletlen színészi ambíció buzog, mint inkább az, hogy emberarcú felnőttekhez tartozzanak. Első hónapjaik alatt felmérték a börtönkínálatot, megfontolva döntöttek. Ám tudnak mást is. A bulvársajtós kolléga kezében szaporodik a nem-járulok-hozzá cetli, nem is érti. Pedig egyszerű. Az egyik fiatal, társulati tag, mielőtt megkezdte volna a harmincvalahány évét, még megtapasztalhatta a bulvárcímlap-sorsot. Most törleszt. Joga van.

Egykori Übü mama annak idején leckét adott, hogyan kell a börtönben szakállasan, rabnadrágban, tartással nőt játszani. Most borotváltan, neccharisnyában, kétszázas melltartóban, magas sarkú cipőben, szoknyában fogad. Másfél éve van még, néhány szakmája, vadonatúj sittes tetkói, és arra a kérdésre, hogy most mit is kéne gondolnom a női ruhában való színjátékról, fél óra múlva válaszol, a színpadon. Akkor, amikor olyan csárdás pofont kever le az Államtitkár-férjet játszó arcára, amiből bőven kikövetkeztethető a körletbeli apró súrlódások kezelésének hétköznapi módja. A műértő nézők fölhorkannak a csattanásra. Amúgy pontosan lefedik a nagycsoportos bábszínház-látogató közönséget. Drukkolnak, izgulnak, kacagnak, éppen csak azt nem mondják, hogy vigyázz, ott van a hátad mögött.

A Hivatalsegéd, fiatal srác, nem élt még annyit kint, mint amennyit bent fog. Latinul tanul, ő sem tudja, miért. Azt mondja, mindig is érdekelte, most meg ideje is van rá. Az ő pantomimjévél kezdődik az előadás. Takarít, és egy összegyűrt iratpapír lesz hol elütni való teniszlabda, hol karambolra váró biliárdgolyó. Végül a földön golflabda. A lendítés nagyságához szűkös a színpadnyi hely. A Hivatalsegéd ablakot nyit. A golflabda-papírgalacsin útjába rácsok állnak, gellert kapva gurul a nézőtéri székek alá.

Az Államtitkár is ismerős, főkatona volt az Übüben. Fejszámolok, nem kéne itt lennie. Később elsóhajtja, hogy szerinte sem, de bevarrták újra, mert rossz volt az ügyvédje. Várta a színház, annyi idő sem telt el, hogy feltűnő lett volna a hiánya. Ha kint marad, soha nem játszott volna többé. Ez meg mégiscsak egy főszerep! - lelkesedi, és a végén mind a ketten elhisszük, amit mond. Élvezi a műértő közönséget. Rendesen viselkedünk, ott röhögünk, ahol poén van, nem pedig összevissza, ahogy a rabközönség teszi. Mert annak csak a buli a fontos.

A színpadon összehordott díszletek öt-hat éve már porosodnak a Csillag raktárában. Az akkori színpad közeli szakmunkások kreativitását dicséri a tajvani karácsonyfaégőkkel girlandozott bűvös szék. Aki beleül és igazat mond, annak színes glória gyullad a feje körül.

A Feltaláló lesajnáló félmosolyával minden egykor volt pesti komikusra hasonlít. Bármelyik színház színpadán bejövő tapsa lenne. Meg majd kimenő is. Feltalálói megsértett méltóságáért sokattudó gúnnyal vesz elégtételt. A politikai hatalomról elmondott mondatainak az alattuk érezhető személyes hányingere ad hitelt. Közeli rokonai szakítottak meg vele minden kapcsolatot, amikor politikai karrierjük úgy kívánta. Ördögi kajánsággal szolgáltat magának igazságot a színpadon.

A Miniszter fegyelmezett, katonatartásán az az eltökéltség látszik, amivel naponta hat órát tanul a cellájában. A tartás nemcsak ahhoz kell, hogy bírja, hanem ahhoz is, hogy hagyják. A Sorbonne távoktatási irodáján igen elcsodálkoztak, amikor kiderült, hogy új hallgatójuk miatt borítékot és bélyeget kell tartaniuk. E-mail, mobil, internet - az adott esetben esélytelen. A miniszteri jelmez, a fehér ing és barna nadrág rajta zsaketté fokozódik. Csak akkor lazul, amikor a székbe ül. Ott ellazítja az igazmondás könnyűsége.

A színpadon Karinthy és a rabszínészek sajátos igazságosztása folyik. Ismert történet: a politikusok beülnek a bűvös székbe, és öntudatlanul igazat mondanak. A politikusokat játszó rabok ernyedten, boldogan süllyednek a fotelbe, mert gyakorlatból tudják, hogy igazat mondani kényelmes és egyszerű. Most már megtehetik is. A színpadon játszókra összesen nagyjából 150 kitöltendő év vár még. Túl vannak már minden hazugságon. A saját életükkel és valaki máséval is megfizettek ezért a tudásért.

Véleményüket, lesújtó kritikájukat élvezettel játsszák bele a politikusi karakterekbe, néha ránk mutatva, arcátlan újságírónak nevezve bennünket. Vesztenivalójuk nincsen, a belső szabadságuk tehetségessé varázsolja őket. Apró magánszámaikkal bizonyítják, hogy Agárdi Gábor nem élt hiába. Aztán egyszer csak kiállnak a játékból, pakli kártya kerül, cigaretta, és az addig úriasan hordott felöltőn hirtelen látszani kezdenek a kincstári jellegek. Magunkra hagynak bennünket. Nézzük még őket, tapsolni igyekszünk, pedig már mehetünk vissza oda, ahonnan jöttünk. Röpke évtizedek, és jönnek ők is.