A Mozgó Világ internetes változata

Benjamin Roubard torzképet rajzolt a Macskazene panteonban (1841) Eugène Scribe-ről, a borzas szemöldökű sikertermelőről. A szorgalmas szerző írópultjánál szántja lúdtollal a papírt. Mögötte töméntelen rekeszű fiókos szekrény Eszmék - Erős helyzetek - Komikus helyzetek - Bemondások - Kuplék - Hatások - Lírai darabok felirattal. Öszszekötözött papírbálák az asztal körül. Vígjátékok, operák, vígoperák, vaudeville-k, drámák szalagcímmel emlékeztetik termelés közben a futószalagon dolgozót, rendeléskor melyik csomagot kell expediálni. Az előtérben "jogdíj" feliratú zsákocskákban tárolja befolyt aranyait.

A spárga (la ficelle) technika Scribe jelenetezési leleménye. Fondoron sodorta cselszövénye szálait. Mindvégig kézben tartott zsinóron mozgatta színpadi bábjait: az előkészítés - kisfeszültség, nagyjelenet - nagyfeszültség kiszámítottságával, a művön végigvonuló ismétlődésével. A függöny összecsapódása előtt poént robbantott. A hatásos felvonásvégeket fegyelmezetten teljesítette. Az utolsó jelenetre gondosan előkészített meglepetést tartogatott. Scribe a "jól megírt színjátékok" (piéce bien faite) atyamestere. Leleményeit Strindberg csakúgy fölhasználta, mint Noël Coward, Sardou és Bernard Shaw, vagy alkalmazta Németh László és Hubay Miklós.

Az utókor fitymálva szól Scribe-ről és műhelyéről. Gyulai Pál piros osztályfőnöki ceruzával elégtelenre minősítette, holott Scribe spárgája vörös fonálként elvezet Ibsenig és Molnár Ferencig. Színházüzeme megregulázta a romantika szertelenségeit. Valószerűsítette a klasszicizmus kimódoltságát. Mindaddig, amíg a naturalizmus forradalmának divatja meg nem érkezett: színpadi szerelvényei jelentették a valószerűséget, persze a kulisszák határolta keretekben. Esti fényű stílnaturalizmust működtetett. Ügyes kézzel szőtte színpadi szőtteseit. Valóságnak hatottak a zenekari árok túl feléről. A romantika szenvedélytől megveszetteket ábrázolt. A fölemelkedő polgári publikum józan természetességet kívánt. Jöttek a racionális idealista prédikátorok. Scribe náluk őszintébben mutatta meg a mohóságot, a törtetést, az érdekek mozgatta érzelmeket.

Egy évvel a párizsi premier után (1850. május 14.) a Hatvani-kapunál álló Nemzeti Színház bemutatja Lecouvreur Adrienne címmel Csepreghy Lajos és Egressy Benjámin fordításában, Lendvay Márton rendezésében Scribe és Ernest Legouvé színdarabját.

Miután Sarah Bernhardt társulatával eljátszotta a Népszínházban 1881. november 15-én, felújították 1883. június 1-jén és 1890. február 13-án. Az "isteni Sarah" 1913-ban 67 évesen felvevőgép előtt is eljátszotta a szerepet.

Legutoljára Kincses Vera énekelte az Operában Francesco Cilea zenéjével.

Lecouvreur, a nagy tragika Marais utcai házában forgalmas szalont vitt. Előkelőségek zsúfolódtak fogadónapjain: elsősorban Erős Ágost fejedelem zabija: Móric szász gróf, valamint Adrienne szeretője, Voltaire. Utóbbi kedvese halálát nagy versben siratta el, mivel bűnös mesterségét megbánnia nem maradt ideje, és bár tisztelte az előkelő Párizs előkelő művészetét, és királyi vérből toboroztattak szeretői: mégis megtagadták tőle az egyházi szertartást, a temető árkában kaparták el.

Micsoda váratlan kisiklás a nézőborzoló Zsótértól divatja-szürkült drámatechnikushoz fordulni nyersanyagért! Kényes irodalmi ízlése inkább vállalja a nézők ellenszenvét, semmint beálljon a színházi nippkészítők sorába. Az előre gyártott, szalonokban kicsiszolt rutinszellemességeket nem engedi színészeinek meglovagolni, vastagon poentírozni. Eldobják az élceket. Nem tudatják alantas eszközökkel, hogy most pedig vicc következik, nevetni kell. Mellékesen mondják az aforizmákat. Úgy tesznek, mintha nem tapsra dolgoznának. Nem engedik a nézőknek megszakítani beletapsolással a megértett tréfákat, gúnyos megjegyzéseket. Brecht-sorozat után 19. századi párizsi körúti dráma. Világnézeti színház után kasszatöltő drámatechnikai csillagszóró. Együttes játék után bravúrszólózások. Persze, nem így van. A munkásságból rikítón kiütköző Scribe-darab szervül eddigi útjához. Első rendezése előtt Csepreghy Lajosnak - az Adrienne Lecouvreur első magyar fordítását elkészítő drámaesztergályosnak - a Népszínház számára írt Verne-dramatizálásával mutatkozott a Radnóti Színpadon (Utazás a föld körül nyolcvan nap alatt). Első rendezése Nyíregyházán A kaktusz virága című zenés vígjáték volt. A "korai" Zsótérok között a shakespeare-i rémdráma Titus Andronicus mellett ott kacérkodott Rostand neoromantikus Cyranója meg A kaméliás hölgy. Nem beszélve a csupán Rigoletto operaként ismert A király mulat című Victor Hugo-drámáról. Elutasított dramaturg diplomamunkája: Gáspár Margit scribe-i szerkesztésű politikai szatírájával foglalkozott: Új Isten Thébában. Dramaturg-pótvizsgára a németül-franciául-magyarul író Hugó Károly Bankár és báró darabját elemezte.

Azért érdekes ez, mert a nézőszomorító rendező valójában esd a sikerért. Szerencsénkre nem ott keresi, ahol a könnyű tapsokat pazarolják, a háromhetes felejthetetlenségeket, a háromórás emlékezetességű műveket. Mára kritikusi közhely Zsótér színésznevelő képességeiről szólni. Leneveli a keze alá besoroltakat a vásott klisékről, a megrögzött közhelyekről, a meggyőződés nélküli óbégatásról, a kiürült fejű álintellektualitásról. Zsótér egyszersmind nézőket is nevel magának (és a honi színháznak). Nem biztos, hogy a következő premierjére már összeverődik teljes tábora, de gyanítja a jövő útját.

Adrienne Lecouvreur védjegye lehetne Zsótér Sándor rendezői törekvéseinek.

A színdarab kilép a jelenkori repertoárok sublerjéből. Hősnője a 18. század tragikája. A természetes megszólalást és a szoborszerű pózoktól távoli természetességet hozta a Comédie színpadára. A természetes színpadi beszédért és magatartásért folyó harc spirális a színháztörténetben. Nemzedékről nemzedékre újraküzdenek az elődök klasszicizálódott rutinjával szemben. Azok ellen harcolnak művészi és intrikai eszközökkel, akik fiatalon az előző színésznemzedék ellen fordították a maguk természetességét. Látszólag nemzedéki kérdés nekibuzdulni a színpadi természetesség visszaszerzéséért. Leszámolni a fast food-bemutatókkal, a kitérdelt játékkedvvel, és az újramelegített tavaly karácsonyi sikerrel.

A színpadi természetesség különböző ipari találmányok fejlődésével függ öszsze. Kezdetekben a színházi világítás változásaival: a gyertyafényt felváltó gázvilágítás, majd a villanyfény megjelenése a színházi illúziókeltésben egyre indokolatlanabbá tette a széles gesztusokat, a dörgedelmes hangot, a fennhangon szavalt szövegmondást. A színpadi fény növekedése fokozta az arcjáték finomságainak szerepét. A színész jobban látható arca más, árnyaltabb maszkkészítést, árnyaltabb mimikát, aprólékosabb taglejtéseket hozott magával. Antoine naturalizmusa Párizsban, Brahmé Berlinben, Laube történelmi realizmusa Bécsben, Chronegk históriai aprólékossága Meiningenben, a Nemzeti Színház társalgási modora és a Vígszínház szalonrealizmusa, a Thália Társulat naturalista lázadása élesen eltért a verses viselkedéstől. Ezt részint a színpadi fény növekedésének köszönhettük. Nemcsak a játék előtere volt világosan kivehető, hanem a színpad mélyén is érvényesültek a mimikai árnyalatok. Nemcsak a főszereplők kaptak erősebb fényt, hanem a mellékalakok is: ez teremtette meg az együttes játék igényét.

A mozgókép - amit teátrális kezdetein a színház veszedelmes vetélytársnak hitt - megmutatta közelről az arcjátékban rejlő gazdag lehetőségeket. A színház igyekezett nyomában maradni ábrázoló versenytársának. Végül a televízió dokumentarizmusa adott mércét a színpadi mimika változásaihoz.

Szacsvay Imre, a Nemzeti nagy tragikusa, a régi iskola Lear királya dohogta a Thália megnyílásakor: eltűntek a zsidó cipőpertliárus-gyerekek a Rákóczi útról, mind elmentek színésznek a Folies Caprice-ba! Leszámítva Szacsvaynak még békebeli, kedélyes antiszemitizmusát, féltékeny fölhördülésében akadt igazság.

A túlhajtott természetesség közben elvész a drámai erő, a lendület és a mértéktartó emelkedettség. Lúgkövet ivott hangok krákognak verset. Az Adrienne Lecouvreur mégiscsak egy nagy tragika történetét regéli el, nem egy varrónő viszontagságairól számol be szociológiai hitelességgel.

Moszkvában a Bulvár és a Malaja Bronnaja sarkán a Puskin Színház helyén működött betiltásáig Tairov Kamara Színháza. 1919-ben itt rendezte meg élettársával, korának világhírű hősnőjével, Alisza Koonennel a címszerepben Scribe és Legouvé ötfelvonásosát. Az előadás huszonkilenc évig maradt műsoron. 1949-ben a betiltás előtti utolsó előadás is az Adrienne Lecouvreur volt. A 75. előadást megnézte Blok és Henri Barbusse, utóbbi felköszöntőjében kijelentette: "Mi adtunk egy közepes melodrámát, és ők egy tragédiát csináltak belőle; mi adtuk Scribe-et, és ők a francia népnek Shakespeare-t adták." Börcsök is Shakespeare-ként játssza Scribe-et. Az előadás végére nem egy jó színésznőt látunk, hanem egy nagy tragikát.

Hosszú haldoklási jelenetében az (állítólag) megmérgezett tragika az ibolyacsokorból belehelt gyorsan ölő méregtől átjárt testtel talpon marad. Nem a fájdalmat illusztrálja. Brutálisabb hatással él: kínjait enyhítendő saját húsát igyekszik letépni testéről. Beszél, de közben jobbjával igazgatja alsóajkát. Majd széthúzza orcája húsát. Mintha pumpálná arcát, úgy igyekszik érthetően artikulálni végállapotában. Szabatos klinikai fázisait ábrázolja a kiszáradt szájnak. De nem az orvosi hitelesség ragadja meg a nézőt, hanem a színpadi hatás, borzalomkeltő őszinteség a fegyelemmel elviselt éles fájdalmak ábrázolásában. A színház paradoxonjai közé tartozik, hogy hagymázas agóniájában a színésznő igyekszik nem lesírni szemfestékét és tetszetős rendben borzolni a haldokláshoz frizuráját. Börcsök Enikő hiúsága az őszinteség. Mennyire mélyre tud (és mer) lemerülni őszinteségben. Kockáztatva behízelgő kartársnői csinos haldoklásainak közkedveltségét: magánélete értelméért küzd foggal-körömmel. Hirtelen váltással hidegen ráparancsol Móric grófra: kövessen. Ez nem a színpadi királynők parancsszava. A végsőkig elkeseredett szerelmes aszszony álszemérmét levető, jogos követelése, hogy a szeretett férfi kövesse és tisztázza magát.

Két szerető férfi áll mellette. Szerelme a szász gróf és Michonnet, a Comédie Française ügyelője. Segítenének rajta, de a kínjától eltompult színésznő elveri kezüket. Durván ellöki magától Michonnet-t. Megcsapja mindkét férfit, mert segíteni akarnak rajta. Mindkettőt másként üti, akit szeret, és aki őt szereti. De úgy üti meg őket, ahogy csak azt ütjük meg, akit szeretünk. Nem azt mondom, hogy gyengéden, csak másként. Meglazítja hamis nyakláncát. Ez még szokványmegoldás volna, de nem tépi le magáról, megoldja csupán, és a nagy tragikus jelenetben komikusan fityeg nyakán a kilazított kaláris. Nem forgatja szemét színpadiasan, érzékelhető azonban, merre jár testében a méreg. Kínjában nem tépi teátrálisan a haját. Más haját tépi fájdalmában. Valóságos őrülési jelenetben földre teperi a csalfa grófot, annak kibomlik hosszú, vörhenyes sörénye. Börcsök hajánál fogva fel-alá vonszolja a parketten a férfit. Kegyetlen kép. Az áthárított fájdalom megjeleníti a haldokló roppant kínjait.

S miután kínok kínját mutatta be őszinte hitelességgel, lezuhan a redőzött kortina. A hű Michonnet szárazon közli: Meghalt. Fölfutnak a redők. Teljes világításban ott áll mosolyogva az imént még őrjöngő halálba készülő. Szelíd mosollyal nyugtázza a tapsot. Végül is hol vagyunk? Egy párizsi színház nézőterén néztük Adrienne Lecouvreur haláltusáját? Vagy egy lyukas fenekű művelődési házban lehettünk tanúi Börcsök Enikő megvesztegethetetlen önismeretének és gyónási estjének?

Balogh Erika társasági mosolyok mögé rejtőző intrikája saját szellemességével tölti meg a régi "szaloni hangot". Szarvas Attila kortársian neurotikus Maurice, Sax grófja, Makranczi Zalán (Michonnet, a Comédie Française ügyelője) introvertált titkossággal szerelmes a címszereplőbe. A többiek: urak-hölgyek, színészek-színésznők (Szokolai Péter, Fazekas Géza, Kertész Kata, Pethő Orsolya, Báhner Péter, Kertész Richárd) korabelinek tekinthető jelmezekben elszalonnásodott, bundásmodorú kortársaink. Ungár Júlia a rendező kérésére a szaloni szövegbe még a hercegnek is trágár kifakadásokat stoppolt, hangsúlyozandó, hogy valójában nem egy 18. századi párizsi szalonban járunk, hanem napjaink rossz modorú közegében.

A színházi természetesség kipirosítottan föstött, közfogyasztásra kicsinosított, tetszetősen elrendezett. Ha festék és műszempilla alatt a színész személyes fájdalmai, elsőszemélyű érzései működnek: akkor bármennyire bizarr képet látunk is, természetes a közlés. Embertől szól embernek. Nem színművész parádézik fizető nézőinek.

 

 

 

Adrienne (Adrienne Lecouvreur), Eugène Scribe és Ernest Legouvé színdarabja öt felvonásban, két részben. Kecskeméti Katona József Színház Kamaraszínháza. Fordította Ungár Júlia. Rendezte Zsótér Sándor. Díszlet Ambrus Mária. Jelmez Benedek Mari. Szereplők Börcsök Enikő (Adrienne Lecouvreur), Szarvas Attila (Maurice), Szokolai Péter (Bouillon herceg), Balogh Erika (a felesége), Fazekas Géza (Chazeuil abbé), Kertész Kata (D'Aumont hercegnő/Dangeville kisasszony), Makranczi Zalán (Michonnet), Pethő Orsolya (Juvenot kisaszszony), Báhner Péter (Quinault úr), Kertész Richárd (Poisson úr).