A Mozgó Világ internetes változata

Azokban az időkben, amikor erős és büszke országunkat már a vándormadarak is elkerülték, nekem a dehidrátorral akadt a legtöbb gondom. Mint minden nagy, sorsformáló eseménynek, ennek is megvolt a maga előjátéka: február elején, amikor a legcudarabb hidegben kellett javítgatnunk a dehidrátor gépeit, egy könnyelmű mozdulat után Szaladó Pali keze feje beszorult a nagyciklon alatti légelzáróba. A középső ujján bekékült körmöt leszámítva nem lett semmi baja, ő mégis elment az orvoshoz, és kiíratta magát. Elmúlt egy hét, aztán még egy, de Palinak nem volt se híre, se hamva. Már el is felejtettük a nagyjavítást, amikor - szakszerűen bepólyált kézzel - váratlanul megjelent, hogy leadja a betegbiztosítási papírját. Föltűnően jó kedve volt. Azt mondta: gondolkodjunk el rajta, melyikünk fogja őt helyettesíteni a szezonban, merthogy nem fog többet dehidrálni, az hétszentség. Nem nagyon értettük, mire alapozódik ez a magabiztosság, és ebben a tudatlanságunkban benne is rekedtünk, mert Pali hirtelen - mintha csak égi jelet kapott volna - fölpattant agyonhegesztett, agyonfrizírozott motorjára, és eldöcögött a faluközpont felé. Két utcával arrébb nem adta meg az elsőbbséget egy sóderszállító kamionnak, és az szabályosan kivasalta.

Ha olyan országban kénytelen élni az ember, amely az utóbbi tíz évben három háborút is elveszített, azt hihetnénk, könnyen kezeli az efféle tragédiákat. Nem, szó sincs ilyesmiről. Hiába hangoztatta Pali temetésén a pap, hogy a barátunk bölcsessége most kiegyenlítődött Isten bölcsességével, mi csak azon rágódtunk, mi történhetett vele abban a végzetes pillanatban. Ráhajtott talán egy kőre, és megkacsázott a kerék? Soha, senki meg nem tudhatta. Bele kellett törődnünk, hogy Palival ezután már nem fogunk találkozni, hacsak nem idézzük meg álmainkban, hogy fölébredve minden szavát, üzenetét elfelejtsük.

Pár nappal később Polyákovics, a nagyfőnök behívatott az irodájába. Azt hittem, kérdezősködni fog, hogy a karbantartó csoportnak van-e, volt-e valamilyen köze Pali halálához, de a szokottnál is darabosabb magyarsággal csak annyit mondott, engem nevez ki cimboránk helyére a dehidrátorba.

A daytoni béke megkötése óta a három legöregebb, legtapasztaltabb karbantartó: Dávid Kálmán, Szaladó Pali és Virág Józsi vezette a dehidrátort. Az utóbbi kettő sosem titkolta, mennyire utálja ezt a poros, zajos gépcsarnokot, nem így Dávid Kálmán, aki úgy tekintett a herelisztkészítő üzemre, mint a sajátjára. Leginkább ő tehetett arról, hogy nyaranta zöldessárga por takarta be az egész falut. Utálta is érte mindenki, pedig a hetvenes években ez a súlytalanul szálldogáló matéria teremtette meg a jólét alapjait: a hereliszttel töltött papírzsákokat hatalmas kamionokkal szállították el, miközben a szövetkezet dolgozói - akik a termelés valóságos nyűgéből semmit nem érzékelhettek - büszkén vallották, hogy az ország összes disznaját és szarvasmarháját ellátják béta-karotinnal.

A kinevezésem napján Dávid Kálmán körbevezetett a dehidrátorban, és megmutatta, miként kell beindítani, illetve leállítani a gépeket. Ekkor már mindenki a napokon belül esedékes bombázásokat emlegette. Állítólag Koszovó volt a tét. A Jugoszláv Néphadsereg dél felé terelte a tartományban lakó albánokat, éspedig úgy, hogy módszeresen lerombolta az útjába kerülő falvakat. Az első sorozatot a tetők fölé lőtték, aztán fokozatosan lejjebb engedték a nehézgéppuskák csövét. Mi ezalatt békésen készülődtünk a soron következő hereszezonra, és hitetlenkedve hallgattuk a már-már dölyfösen hazafias híreket. Ha lett volna pénzünk, nagy öszszegekben mertünk volna fogadni, hogy Amerika nem fog beleavatkozni ebbe a történetbe. A hegyvidékes Balkánon annak idején a németek is megégették magukat, miért járnának jobban az elpuhult amerikaiak?, kérdezgettük egymástól, de titokban azért fohászkodtunk, hogy jöjjenek be a jenkik, és verjék szét végre ezt a borostás képű martalócokkal megtámogatott rendszert.

A melegedőben, egy vashordóból kialakított dobkályha mellett ebben a szellemben politizálgattunk, egészen kilencvenkilenc március huszonnegyedikéig. Ezen az örökre emlékezetes napon gyomorkorgásra emlékeztető hanggal zúdultak ránk a repülőgépek, és rögtön a dohánygyárakat kezdték pusztítani. Az öregek, akik már a negyvenes években is láttak háborút, azt mondták: azért ez a céltudatosság, mert a cigaretta átmérője megegyezik a héthatvankettes gyalogsági lőszerével. Csak a szerszámot kell kicserélni a masinákban, és füstölnivaló helyett máris töltények potyognak le a szalagról.

Olyan idők köszöntöttek ránk, amikor éjjel a vitrinben összekoccanó poharakra, nappal meg az eget keresztbe-hosszába átszelő csíkokra kellett figyelnünk. A vállalatnál közben teljesen megszűnt a munka, mert a főnöktől a portásig mindenki a hiánycikkek beszerzésével volt elfoglalva. Ha például azt hallottuk, hogy a szomszéd faluban mosóport lehet kapni, azonnal elhajítottuk a kombinált fogót, és odabicikliztünk.

Három hét múlhatott el így, amikor egy szokatlanul meleg délelőttön Polyákovics tudatta a társasággal, hogy megnőtt a here, holnap reggel be kell indítanunk a dehidrátort. Virág Józsi fölemelte a mutatóujját, mint aki mondani, vagy inkább kérdezni akar valamit, de még idejében meggondolta magát. Mivel Dávid Kálmán ezalatt a légypiszkos ablakot nézegette, a nagyfőnök odafordult hozzám, és azt mondta: Udzs gondolok, ledzsel teneked eccakas, mer ilyenkor aprilis nappal meg sok problem van herevel. Eccaka minden, mint karika csapas medzs. Neked csak kell szugeraljad a munka.

A bejelentést követően azonnal hazamentem, hogy este tízkor - kipihenten, ahogy illik - ismét munkába állhassak. A rádióból, tévéből érkező hírek ezután már nem érdekeltek. Bevonultam a szobámba, magamra csuktam az ajtót, és csak üldögéltem a félhomályban. Úgy éreztem magam, mint az a kamikázepilóta, aki élete első és egyben utolsó bevetésére készülődik.

A nap legjelentősebb eseménye az volt, hogy a vadászbombázók valahol lent Szerbiában telibe trafáltak egy személyszállító vonatot. Apám egész nap a tévét bámulta, ahol újabb és újabb fölvételeket mutattak az összeroncsolódott, szénné égett holttestekről. Nekem pedig este tízkor Dávid Kálmánt kellett leváltanom, aki ahelyett, hogy még egyszer, utoljára elmagyarázta volna, mire kell figyelnem, szó nélkül otthagyott a Szaladó Palitól örökölt három anyagmozgató emberemmel. Látásból ismertem őket: Szél Pista idült alkoholizmusáról, Farkas Lajos szűkszavúságáról volt híres, Rontó Gyuriról meg azt rebesgették, csecsemő korában túlélt egy villámcsapást. Az anyja ölbe fogva vitte, amikor beléjük vágott a mennykő. Az asszony meghalt, Gyurinak nem lett semmi baja. Ő volt a világ nyolcadik csodája.

Mire vársz?!, ordított a fülembe Szél Pista, amikor ismerkedési szándékkal közelebb merészkedtem hozzá. Miért nem tekered följebb azt a szájba baszott adagolót?! Miért tekerjem föl?, kiabáltam vissza, mivel a dehidrátor gépei között csak így lehetett szót érteni. Mert normára dolgozunk, te marha!, harsogta túl a gépeket Szél Pista. Dávid Kálmán váltása két normát is meg szokott csinálni!

Úgy pislogott rám, mintha egy silány megváltóutánzat lennék, aki nemhogy vízen járni, de nyolcezer kiló herelisztet legyártani sem képes. Azt már dehidrátoros képzésem első napján megtudtam, hogy a műszakokat teljesítményük szerint díjazzák, de arról sejtelmem sem volt, hogy versenyeznek is egymással. Nagy fájdalmamra a dehidrátor olyan őshüllőre hasonlított, amelynek gégéjén fél óráig vándorol a becsámcsogott táplálék, így a hereszárítást nem lehetett egyetlen gombnyomással vagy kurblitekeréssel meggyorsítani. Rá kellett ébrednem, hogy a háborús ellenséggel prímán megvagyok, ám ezzel a hárommal itt a hátam mögött nem tudok mit kezdeni.

Az amerikaiak aznap a zombori katonai repülőteret vették célba, és talán emiatt történhetett, hogy éjfél körül hirtelen megpislant az áram, és kikapcsolt az öszszes mágneskapcsoló. A higanylámpák is elaludtak, és mert ezek csak akkor kezdenek újból világítani, ha előbb teljesen kihűlnek, vaksötétben, tapogatózva üzemeltem be a gépeket. Virradatig szereltem és kapartam a félig száradt lucernát, mire sikerült elhárítanom a bajt. Csak reggel hatkor, Virág Józsi párnanyomatos arcát látva döbbentem rá, mennyire fáradt vagyok.

A rákövetkező napot teljes hosszában átaludtam. Este hatkor tántorogtam ki a konyhába, ahol az ötvenes évekből származó lámpás rádiónk éppen azt recsegte, hogy az amerikaiak porig rombolták a belgrádi kínai nagykövetséget. Ebből világháború lesz, mondta apám, és kiment, hogy megetesse a malacokat.

Tíz órakor kiderült, hogy Dávid Kálmán a délutáni váltással majdnem duplaannyi herelisztet gyártott, mint én az előző éjjel. Sürgősen ki kellett agyalnom valamit. Úgy okoskodtam, a kemence hőmérséklete lesz az, ami a késztermék mennyiségét befolyásolja. Növelni kell, mondjuk, a gázolaj nyomását, hogy magasabb legyen a hőfok, és utána következhet a kurblizás. Egyszerűnek és tisztának látszott ez a megoldás, akár a csillagos éjszaka. Mire megvirradt, nemcsak hogy teljesítettem a nyolcezer kilós normát, hanem túl is szárnyaltam három mázsával. Biztos voltam benne, hogy jó úton haladok.

Aznap este Polyákovics megvárt a műszakváltásnál, és úgy nekem esett, hogy azt hittem, beledöngöl a nyers lucernába. Nezzed meg, miket csinaltal!, tolt az orrom elé egy nejlonzacskónyi port. Szaraz, mint puskanak pora! Nincsen benne semennyi beta-karotin! A szemem sarkából láttam, hogy Szél Pista kárörvendően vigyorog a nagyciklon mellett. Biztosan azt hitte, Polyákovics ott helyben le fog váltani, de miután kitombolta magát, a nagyfőnök nemcsak hogy meglágyult, hanem azt is elmagyarázta, miként lehet fölismerni az optimális nedvességtartalmú végterméket. Ha veszed kezedbe lisztet es nyomod osze, meg kell orizze ujjad formajat, mondta, és utasított, hogy ennek megfelelően tevékenykedjek.

Reggel, amikor a gépzúgástól kábán hazatántorogtam, anyám azzal a hírrel fogadott, hogy a világháború elmaradt ugyan, de az amerikaiak már minden hidat, laktanyát és olajfinomítót lebombáztak, és most olyan létesítmények fognak következni, amelyeknek közük van a katonasághoz. Ilyenek például a javítóműhelyek, a kommunikációs központok, a rádió- és a tévéátjátszók, és ilyen a falu szélén működő kötszergyár.

Ha nem lettem volna annyira elgyötört, és nem visszhangoztak volna bennem még mindig a nagyfőnök szavai, talán elvitatkozom vele egy ideig, de a lehető legsürgősebben ki kellett aludnom magam. Elalvás előtt azért még tűnődtem kicsit a kötszergyár sorsán. Volt az már minden, ami a textilműfajon belül elképzelhető. Fonalgyárnak indult, aztán pelenkakészítő üzem lett, és mielőtt a hadsereg rátette volna a kezét, tangabugyikat varrtak benne olasz megrendelésre. Bárhogy erőlködtem, sehogy sem tudtam megérteni, mit árthatott ez a kis műhelyecske a világ legerősebb katonai hatalmának.

Negyedik este úgy tűnt, az embereim beletörődtek abba, hogy a jövő hónap elején hártyavékony lesz a boríték. Nem számolgatták az óránkénti részteljesítményt, nem söprögették össze a kiszakadt zsákok után maradt port, és nem törölték le a szájuk szélén keletkezett zöld lepedéket. Dávid Kálmán a betanításom idején elmesélte, hogy Szél Pista protézise tavaly belepottyant a nyers herébe. Az idiótája rákönyökölt a garatra, és a nyelvével hol kitolta, hol visszahúzta a szájpadlását. Szakasztott olyan volt, mint a nyolcadik utas, a halál. Akik látták, fetrengtek a röhögéstől. Pláne azután, hogy Szél Pista kicsit elszámította magát, és a protkó egyszer csak alábukott a kavargó herezúzalékba. Dávid Kálmánék szinte nyüszköltek a gyönyörűségtől, de Szél Pista nem esett pánikba. Odament a forgódobhoz, és addig fülelt, saccolt, amíg meg nem hallotta a szociális fogsor koppanásait. Egész délelőtt ott hallgatózott, és amikor a protézis a légelzáróhoz érve lepottyant a ciklon aljára, kinyitotta a kis szervizajtót és kivette. Csupa egy adta kosz volt, de Szél Pistát ez egyáltalán nem zavarta: a kabátja ujjával kicsit megtörölgette, aztán visszatuszkolta a helyére.

Odasétáltam ahhoz a bizonyos szervizajtóhoz. Ezen a helyen csípődött be Szaladó Pali keze is, ami végső soron a halálát okozta. Végigszaladt a hátamon a hideg, és már majdnem el is kotródtam onnét, amikor kicsit följebb észrevettem egy hőmérőt, ami pontosan száz fokot mutatott.

Kétség nem férhetett hozzá, hogy ez a vékony higanyszál gondoskodott a kemence hőfokának és a here mennyiségének egyensúlyáról. Ha megnöveltük az egyiket, növelnünk kellett a másikat is. Dávid Kálmán is biztosan ezt a műszert nézegette, valahányszor beleavatkozott a termelés menetébe. Most már csak az volt a kérdés, nekem miért nem beszélt róla. Akármi lehetett is a válasz, a bűnnel tarthatott rokonságot.

Futottam hátra a csomagolóhoz, hogy Szél Pistának megmondjam a jó hírt, és főleg hogy eloszlassam a velem kapcsolatos kételyeit, de éppen a villámcsapásos Rontó Gyuri volt szolgálatban. Már első éjjel észrevettem, hogy az embereim beosztják maguk között a munkát. Elvileg azért voltak hárman, mert egyikük a hereliszttel töltött papírzsákokat mázsálta, a másik a varrógépet kezelte, a harmadik meg a villástargoncát hajtotta. Rövid ideig egy személy is el tudta látni ezt a három feladatot, és ezalatt a másik kettő aludhatott. Rontó Gyuri most éppen azon mesterkedett, hogy cérnát fűzzön az ipari varrógépbe. Mindig elszakad ez a vacak!, kiabálta túl a gépeket. Legalább egy tucat, hereliszttel töltött, bevarratlan papírzsák sorakozott mellette. Sem a mázsálásban, sem a varrógépkezelésben nem vagyok elég járatos, ezért úgy gondoltam, a papírzsákok szájához fogom illeszteni a deklarációt, hogy egy mozdulattal odavarrhassa. Ez az átkozott cetli a hereliszt vegyi összetétele mellett egy sorszámot is tartalmazott, amelynek alapján Polyákovics ki tudta számolni a teljesítményt.

Azon a lidércnyomásos éjszakán legelőször a hatszázhatvanhatos számú terméknyilatkozat akadt a kezembe. Nem állhattam ki szó nélkül. Sátán apánk kedvenc száma!, tuszkoltam Gyuri orra alá az alig tenyérnyi papírlapot. Biztosan itt huhog a fejünk fölött, és várja az alkalmat, hogy lecsaphasson. Nem hiszek a Sátánban, mondta Gyuri közömbösen. Attól, hogy nem hiszel benne, még vidáman létezhet, vitatkoztam minden meggyőződés nélkül. Szó nem lehet róla!, rázta a fejét. Én már voltam halott, pontosan tudom, hogy nincs túlvilág. Olyan volt, mint amikor álomtalanul alszik az ember. Azon kívül, amit látsz, nincs semmi. Ha behunyod a szemed, vége a világnak, ha kinyitod, újrateremtődik.

Később, amikor a zsáktorlódás megszűnt, visszaballagtam a kemencéhez, de hiába tudtam a módját, nem volt kedvem fölgyorsítani a termelést. Fogtam egy széket, a támlájával kifelé fordítva odaállítottam a langymeleget sugárzó forgódob elé, és rátelepedtem. Az éjszaka mélypontja két és három óra között van. Ilyenkor a legedzettebb bakter feje is lekonyul pár pillanatra, az őrök pedig rátámaszkodnak a puska tusára, és megpróbálnak ló módjára, állva szundikálni. Kiválóan alkalmas ez az időszak bármiféle orvtámadásra, vagy a természet alatti és fölötti erők tökéletes megismerésére. Elaludhattam én is, mert a herelisztszagú valóságból átkerültem egy másikba, amelyben Szél Pista erőszakosan rázogatta a vállam. Ébredj föl, ég a dehidrátor!, mondta az izgalom legcsekélyebb jele nélkül.

Tűzre ébredni ugyanannyi, mint kinyitni az ördög előtt a nagykaput. Dübörögtek a gépek, a kemence kilencszáz fokos lángja úgy ütötte, verte a forgódob lemezeit, hogy szinte látszott a remegésük. Kifogástalanul működött minden, de a gépek között lebegő zöldes ködfátyol valamitől szürkés tónust kapott, és úgy megerősödött, hogy alig láttam el a kijáratig. Megnéztem az ampermétereket, az olajnyomásmérőt és az elevátor egyengetőjét. Nem láttam rajtuk semmilyen rendellenességet. Eszembe jutott, hogy ha tűz van, a herelisztnek is be kellett gyulladnia, tehát ha a csomagolóban belenézünk a papírzsákokba, vörös izzást, vagy legalább bodrozódó füstöt kell találnunk. A mázsánál éppen Farkas Lajos ügyeskedett. A füst szürke slafrokban kavargott körülötte, ám ő szedte és varrta a papírzsákokat rendületlenül. Belemarkoltam a friss herelisztbe. Annyira forró volt, hogy szinte sütötte a kezem. Én már láttam ilyet, bólogatott Szél Pista, de mielőtt megmondhatta volna, hogy hol és mikor, a csővezetékek közül előbukkant Rontó Gyuri, és azt kiáltotta: Megvan a parázs!

Bemásztunk a vascsövek közötti járatba, és egy betonvályúig nyomakodtunk, amely fölött ott dübörgött a kalapácsos daráló. A gödörből jól láthatóan füst bodrozódott elő. Elég lesz az is, ha odasuhintunk egy vödör vizet!, kiabált a fülembe Rontó Gyuri, és már indult is vissza a csomagolóhoz. Szél Pista kicsit előbbre kúszott, és a lábával belepiszkált a porba. Olyan sűrű lett a füst, hogy azt hittem, megfulladok. Le kellett volna állítani a termelést, de a kiképzésem első napján Dávid Kálmán azt mondta: vészleállás előtt is ki kell üríteni a forgódobot, mert a kemence izzó samott-téglái begyújthatják a benne rekedt herét. Ez pedig akkora hőt képes fejleszteni, hogy megolvad tőle a két milliméteres vaslemez.

Rontó Gyuri egy horpadt bádogvödörben hozta a vizet. Elvettem tőle az edényt, és a tartalmát belelöttyintettem a koporsószerű mélyedésbe. Százszor, ezerszer visszaidéztem azóta ezt a mozdulatot: a víz belezúdult a gödörbe, és valósággal szétrobbantotta a parazsat. Ezerszám hullottak bele a szikrák a néhol ujjnyi, néhol tenyérnyi vastag hereporba, és rögtön újabb parázsfészkekké lettek. Köhögve, tapogatózva faroltunk ki onnét, de ez a torokkaparó felhő addigra már az egész csarnokot beborította.

Ezután rögvest kikapcsoltam a kemencét tápláló olajpumpát, de a helyzet tovább romlott. Hiába locsoltuk és permeteztük a parazsat, a füst egyre tömörebb és fojtogatóbb lett, úgyhogy a végén ki kellett menekülnünk a szabadba. A fiúk részvétteljesen idegeskedtek velem, pedig őket nem terhelte semmilyen felelősség. Szél Pista azt mondta, nincs mese, elő kell venni a tűzoltófecskendőt. És ugyan ki lesz, aki az elektromos berendezések között használni fogja?, kérdezte a mindig hallgatag Farkas Lajos. Menjen be vele Rontó Gyuri!, ajánlotta Szél Pista. Miért én?!, kapta föl a fejét az emlegetett. Mert téged egyszer már agyonvágott a villám, érvelt a protézises. A villám igen, de nem az áram, mondta Gyuri sértődötten. Na és, nem mindegy?, kötözködött Szél Pista. Egyáltalán nem, sziszegte a villámcsapásos, és a dehidrátorból kitóduló füstöt kezdte tanulmányozni. Majd én beviszem a csövet, zártam le a vitát. Ujjnyi vastagra állítom a vízsugarat, hogy könnyebben lehessen irányítani.

Embereim odébbvonultak, nehogy a lábuk beleérjen valamelyik víztócsába, én meg nagy levegőt véve bevonszoltam a sugárcsövet a gépcsarnokba. Mintha egy idegen, ellenséges bolygóra tévedtem volna: mindenütt füstkígyók és gombabetegségre emlékeztető vörös tályogok nyüzsögtek. Kicsit messzebb fényes csíkokat is láttam, ám azokat rögtön fölfalták a koromból és pernyéből képződött hüllők, hogy utána beleolvadjanak a higanylámpákat körülvevő általános szürkeségbe. A vízsugár meg sem kottyant ezeknek a teremtményeknek, sőt minél jobban molesztáltam őket, annál inkább birtokukba vették a dehidrátort.

Hajnal felé már az egész csarnokban bokáig ért a hereporból képződött, sűrű, takonyszerű massza, de a füst tömörebb volt, mint valaha. Szél Pista ekkor azt indítványozta, hívjuk ki a tűzoltókat. Lehet, hogy óriási galiba lesz a dologból, de nincs más hátra, mint előre, mondta. Pláne, hogy azt sem tudjuk, merre megy a parázs, érvelt Farkas Lajos. Ha bevándorol a raktárba, a több ezer tonna hereliszt közé, olyan ribillió lesz itt, hogy csak na, bólogatott Rontó Gyuri.

Mintha a Jóisten is alá akarta volna támasztani ezt a jóslatot, fejünk fölött hirtelen megmorajlott az ég. A zörgés fokozatosan süvöltésre változott, és úgy tűnt, felénk közeledik. Szárnyas rakéta!, állapította meg a protézises. Pontosan itt fog becsapódni. Dermedten álltunk a bokánkat simogató nyers herében, és egymás sápadtságát nézegettük. A hang közben elszáguldott a dehidrátor fölött, és az inkább csak sejtett, mint tudott látóhatár szélén egy sárgásvörös villanásban elenyészett. Farkas Lajos tizenötig számolt, mire a hajunkat meglebbentő légnyomás és vele együtt a robbanás fáradt brummogása megérkezett. Mégsem mi kellettünk, hanem a szabadkai tévéátjátszó, szólalt meg Rontó Gyuri némiképp megkönnyebbülve. Holnap meg talán jó lesz nekik a kötszergyárunk, okoskodott Farkas Lajos. Ezek - fölmutatott az égre - pontosan tudják, hogy itt csak disznótápadalék készül, és jót röhögnek rajtunk. Én ettől azért még simán összehugyoztam magam, jelentette ki Szél Pista, és minden tűzvédelmi előírás dacára rágyújtott egy cigarettára.

Nyomban ezután bementem Polyákovics irodájába, és riasztottam a tűzoltókat. Már majdnem teljesen megvirradt, mire megérkeztek. Egy milíciaautó is jött velük, amelyből makulátlan öltözékű, precízen megborotvált belügyesek ugrottak elő. Ki itt a főnök?, kérdezte az egyik kifogástalan magyarsággal. Föltartottam a kezem. A belügyes úgy kezdett faggatni, mintha valamiféle szabotázsakción ért volna tetten. Rosszul beszélek szerbül, így ahelyett, hogy tisztáztam volna magam, egyre inkább gyanúba keveredtem.

Fél hat körül Polyákovics is megjelent, és rögtön a védelmébe vett. Hallottam, amint azt mondja a belügyeseknek, hogy máskor is volt már példa ilyesmire. Ha például leesik egy csavar a kombájnról, és ez a fém belekerül a herébe, a darálóban előbb szikrákat, aztán meg tüzet csihol. Most is biztosan ez történhetett. Úgy éjfél körül kezdődhetett a szikrázás, és három órának kellett elmúlnia ahhoz, hogy a tűz a darálóból kijusson a szabadba.

Dideregve hallgattam ezt a szakkommentárt, és mert közben a délelőttös Virág Józsi is megérkezett, szerettem volna hazamenni. Erről természetesen szó sem lehetett: Polyákovics utasítására áramtalanítanom kellett az egész üzemet, hogy a tűzoltók sugárcsővel is nekieshessenek a gépeknek. Dél lett, mire befejezték. A zöld maszlag akkor már térdig ért, de a gépek szinte ragyogtak a tisztaságtól.

A vállalati zuhany alatt állva jutott csak eszembe, hogy Polyákovics azt mondta: az a csavar, ami a galibát okozta, úgy éjfél körül eshetett bele a darálóba. Akkor vettem föl és neveztem néven a hatszázhatvanhatos számú deklarációt. Anyám biztosan azt mondaná erre: megidéztem a Sátánt és ő megjelent. Ez volt a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb magyarázat, de a legkevésbé elhihető. Mert hát miről határozhat, és mit dönthet el egy háromjegyű szám, ha mégoly misztikus tartalmú is? Ki ellenőrizte le mindazt, és pláne ki bizonyította be, hogy igaz, amit mi emberek a Gonoszról hiszünk és gondolunk? Rontó Gyurinak lehet a legtöbb igazsága: aki életében egyszer már meghalt villámcsapástól, az ne kísértse a sorsot a villanyárammal is. Én csak egy apró incselkedést engedtem meg magamnak, és rögtön az ideg-összeroppanás szélére jutottam.

A tűzeset után - ugyanaznap, amikor a kormány végre beleegyezett, hogy kéksisakosok jöjjenek Koszovóba - Polyákovics leváltott, és kihelyeztetett a bezárt marhafarmra, hogy vigyázzak az elektromos berendezésekre. A többiek irigykedő pillantásaitól kísérve még aznap kihurcolkodtam új munkahelyemre. Tudtam, mire gondolnak: az üresen álló, lebontásra ítélt épületekből azt szerelhetek le, és vihetek haza, amit nem szégyellek. Dávid Kálmán még tippeket is adott arra vonatkozólag, hogyan csavarozható le legkönnyebben az öntöttvas marhaitató. Elő is jegyzett magának egyet, de hogy mi célja volt vele, sosem fogom megtudni: amikor kiértem a marhafarmra, csak a széljárta, üres épületeket találtam. A bombázások oltalma alatt elloptak belőlük minden mozdíthatót.