A Mozgó Világ internetes változata

Viszonylag kevesen járnak hobbiból kórházba; én sem tartozom közéjük. De ha kell, hát kell. Kezelés és kivizsgálás. Ráadásul kiváló orvosaim szerint az én esetem igen egyedi, és nem szerepel a tankönyvekben. Próbálom átérezni, hogy a "ritka eset", mely több szakértőt fejvakarásra késztet, és a szakmai kihívásnak járó komolysággal szemlélik, ugyanakkor arcukon habozás dereng, végeredményben a kiválasztottság jele. Elvégre közönséges nyavalyát én nem kapok: különleges személyiség - különleges kórkép. És igyekszem kihúzni magam. Ez némileg ellenpontozza a rossz közérzetet, mely akkor lesz úrrá a páciensen, ha látja: az orvos tétovázik.

Az 5-ös számú kórterembe kerültem, és csak azért nem a szomszédos 6-osba, mert az már nincs, eddig tart a számozás, de amúgy biztos voltam benne, valójában ezt szánták nekem, a csehovi 6-os számú kórtermet, csak közbejött valami.

Körülbelül második kórházi napomon ért a Mozgó telefonos üzenete, hogy az esedékes Hónapló lehetőleg tartalmazza a húsz könyvet, a tíz magyar és tíz külföldi regényt, melyet én magam ajánlanék A Nagy Könyv című, remélhetőleg látványos országos televíziós akcióban. A szerkesztői javaslatot egyrészt természetesnek találtam, másrészt némileg fájdalmasan érintett, hiszen A Nagy Könyv ötletét én importáltam Angliából, én győztem meg különféle szervezeteket, mindenekelőtt az NKA-t és az MTV-t, hogy ezt a vetélkedőt-műsort-mozgalmat mindenképpen meg kell valósítani Magyarországon is, mígnem egy taszító téli reggelen, az indító sajtótájékoztatót megelőzően, felhívtam kollégáimat, akikkel akkor már hónapok óta szerveztük az egészet, és bejelentettem: sajnálom, jobb dolgom akadt, nem férek a bőrömbe, inkább mennék kórházba.

"Így megy ez", csiripelik ilyen esetekben Kurt Vonnegut fatalista verebei.

Mindenesetre a szerkesztői felkérés a szerző számára több mint felkérés, meg hát mi egyebet tehet az ember, ha már egy időre parkolópályára került, mint hogy csokorba szedi kedvenc regényeit? Még az is lehet, hogy a bőrosztályokat kifejezetten erre találták ki. Végül is tarka és izgalmas itt az élet, például soha ennyi kívül-belül sokszínű embert nem látni egy kupacban, és az ilyesmi igen inspiráló.

Itt van mindjárt egyik szobatársam, a nyolcvan fölötti Ernő bácsi, aki valamilyen kisebb műtétre érkezett egy Pest melletti faluból, már harmadszor fekszik itt, és fölényes terepismerettel rendelkezik. Ő maga az olvasó nép. Egy kopott Berkesi-kötetet lapozgat, és sóhajtozik: ilyen limonádéra csak kórházban fanyalodik az ember. Érdeklődésemre, hogy otthon mit olvas, azt feleli, semmit, otthon az ember tévét néz.

A másik szobatárs, József, akit rendszeresen kennek a nővérek valami csillogó kenőccsel, s ettől mintha gyöngyházbevonata lenne, kizárólag bulvárlapokat olvas, néha újságot cserélünk, olyankor én megtudom, hogy melyik valóságshow-lánynak ki az új szeretője, és melyik elaggott slágerénekesnek hol cseperedik a balkézről való fia, ő meg elégedetlenül nyújtja vissza nekem a napilapokat: túl sok bennük a politika.

És fekszik itt még egy fiú, ő is olvas, de kizárólag a negyedikes fizikakönyvet, talán már az érettségire készül, fülében a discman hallgatója, ritmusra bólogat, és a minimálisan kötelező érintkezésen túl csak akkor nyitja szóra a száját, ha délutánonként látogatói érkeznek, nyilván osztálytársnők. Egyébként a napi többszöri kenőcsözés okán gyakran vált trikót, mellén heavymetál-együttesek emblémája, Che Guevara meg a karmai közt Hungária feliratú kardot tartó turul váltogatják egymást. Az biztos, hogy nehéz kiigazodni rajta.

Jól elvagyunk így négyesben, gyorsan belesimulunk a kórházi rutinba, a kezelések, vizitek, vizsgálatok ritmusába. Vér-vizelet-röntgen-EKG meg ami még jön. És mindig jön valami. Közte pedig türelem és kenőcs. Sőt fürdő. Nekem például az is jár.

Hajnalonta a kezelőhelyiségben ázom egy negyedórácskát valami szerben - és míg ernyedten heverek a kád alján, a csap fölé függesztett prezentációs táblát nézem. Illetve próbálok máshová nézni, de nem tudok. A tábla orvosi sikerről számol be, és egy új szer előnyös hatásairól, vastag fekete címe: Óriás decubitus kezelése. Az elborzasztó fényképek és a feliratok együttese arról számol be, hogy egy hozzám hasonló korú beteg miként kapott sokkot valami gyógyszertől, miként feküdt ennek következtében félöntudatlanul heteken át, ezért támadt a hátán a seb, a kéttenyérnyi felfekvés, amit azután hihetetlenül szívós munkával begyógyítottak. Az orvostudomány felülkerekedett az önmaga által előidézett bajon. Lehunyom a szemem és igyekszem a regényekre koncentrálni, de hiába, lehunyt szemmel is látom a fényképeket - üldöz engem ez az óriási decubitus.

Ernő bácsit megműtötték, most egy héten át röntgen-utókezelésre jár, és mindannyiszor diadalmasan beszámol arról, hogy korára hivatkozva miként előzte meg a többieket a sorban. Azt mondja, a sorok élére nyomulni, illetve lemaradni a végén - ez a minimum, amit az életben maradáshoz tudni kell. Ja, meg még szerencse is kell hozzá. Ezt onnan tudja, hogy a háború idején Kőbányán lakott, és kint volt a kertben, amikor jött az utcán két orosz katona, magukhoz intették és elvitték a sörgyárba, ahol málenykij robotra gyűjtötték a környékbelieket, őt azonban nem az udvarra terelték, hanem levitték a pincébe - egész katakomba volt az. Na, az egyik oldaljáratban boroshordók álltak - elég meglepő egy sörgyárban -, és a két katona végigkóstoltatta vele az összes hordót, hogy nem mérgezett-e. Ötven hordó volt, nem mérgezett, csak rossz - mit várjon az ember egy sörpincétől? -, és mire a végére ért, úgy berúgott, hogy elzuhant a pincében, otthagyták, legalább egy napot aludt, és mire előtámolygott, sehol senki. Átaludta a málenykij robotot.

Szóval a regények. A tíz magyar és a tíz külföldi kedvenc. Próbálok koncentrálni.

József, ha nincs rajta a gyöngyházszínű kenőcs, iszonyatosan viszket. Alig bír uralkodni magán, olykor a tilalom és az ésszerűség ellenére is végigszánt körmével a bőrén. Az egyik ujja hiányzik. Amikor észrevette, hogy észrevettem, azt mondta, még kamaszkorában kapta le a fűrész, több mint negyven éve, de soha nem érezte hiányát, csak mióta rajta van ez a kórság: eggyel kevesebb körömmel tud vakaródzni. Ha rájön a viszketés, ingerlékeny és figyelmetlen. Egyik reggel alig bírt magával, a nővér odalépett hozzá, és hangosan fegyelmezően azt mondta: - Na, József, jól figyeljen, jegyezze meg a sorrendet: először vérvétel, azután fürdő, azután nyalunk, azután kezelés. - József úgy elképedt, hogy a viszketést is elfelejtette, és csak hebegett: - Mit tetszett mondani a kezelés előtt? - A nővér meg kissé megnyugodva: - Csak ellenőriztem, figyel-e.

A gimnazista fiú nem mond semmit, csak hallani, ahogy szivárog a fejéből a tompított dobgép-ritmus: tucc-tucc-tucc. Úgy látom, nemigen halad a fizikával.

Ernő bácsi befejezte Berkesit, és most Moldovát olvas. Csíkos frottírköpenyében fekszik az ágyon, a fejét, az arcát eltakarja a méretes kötet, a címlapon ordító betűk: Bűn az élet. Kérdeztem, ez is limonádé-e. Azt felelte, nem, de nem kórházba való olvasmány, hanem börtönbe. Úgyhogy holnap visszaküldi a lányával, ha eljön látogatóba, és kér helyette valami mást.

Egy idős férfi a szomszédból - láthatólag agyvérzés utáni állapotban - minduntalan elvéti a saját kórtermet, belép az ajtónkon, megáll az ágyak közt, lassan körülnéz, és azt mondja: - Hoppá! -, azután megfordul és kimegy. Naponta tízszer. Ernő bácsi mindannyiszor feddőn néz rá, és amikor úgy véli, hogy már nem hallja, megjegyzi: - Én is így jártam volna, ha nem szedek Cavintont.

 

*

 

Nem tudom, hogyan történhetett, de lassan elkészült a lista. Az egyik.

Vargas Llosa: Négy óra a Catedrálban

Bulgakov: A Mester és Margarita

Ha¼ek: vejk

Semprun: A nagy utazás

Milne: Micimackó

Báz: A csodacsapat

Tolsztoj: Háború és béke

Kerouac: Úton

Sterne: Érzékeny útazások Franczia és Olaszországon át

Ende: Végtelen történet

 

*

 

Ötödik napomat töltöttem az 5. számú kórteremben, amikor először hallottam megszólalni a gimnazistát. Kirántotta a füléből a dugót, és majdnem ordított: - Még egy nap, és bekattanok! - Nem nekünk mondta, és nem várt választ. Rögtön visszadugta a fülébe a discmant, és bólogatott tovább némán: tucc-tucc-tucc.

József azt meséli, hogy még nincs hatvan, de már huszonöt éve rokkantnyugdíjas. A visszérműtétek miatt. Volt vagy hat. Az egyszer biztos, hogy ő tiszta ráfizetés az államnak. Ha nem bírja a viszketést, és kiugrik az ablakon, fel fog sóhajtani az állam.

Ernő bácsit meglátogatta a lánya. Nagyon szeretetreméltó, ötször is elmondta, mennyire hiányzik otthon a papa. Egyebek közt azért, mert nincs, aki vasaljon. A lány egyedül él az apjával, rengeteget dolgozik, és Ernő bácsi vezeti a háztartást. Az öreg visszaküldte Moldovát, és megkapta az új könyvét. Most Mág Bertalant olvas.

 

*

Talán ennek hatására, mintegy varázsütésre összeállt a magyar regények listája is:

Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma

Krúdy Gyula: A vörös postakocsi

Kardos G. György: Avraham Bogatir hét napja

Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Déry Tibor: G. A. úr X-ben

Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül

Fekete István: Bogáncs

Gárdonyi Géza: Egri csillagok

Sinkó Ervin: Egy regény regénye

 

*

Azt hiszem, ezzel eleget is tettem a szerkesztői felkérésnek. Most már nyugodtan pihenhetek. És miért is ne? Lényegében minden rendben - telnek a napok.

Reggelente óriás decubitus. Attól kezdve folyamatosan: tucc-tucc-tucc. És hozzá naponta tízszer: - Hoppá! - Majd pedig: - Én is így jártam volna, ha nem szedek Cavintont.

Köszönöm, jobban vagyok.

 

 

 

Ma este Lenin körúti lakásomon X. Y. költői-írói munkásságának bemutatására került sor. A vidékről jött szerzőt elkísérte felesége és egy általam nem ismert barátja. Felolvasott tizenöt publikált verset és egy színművet, amit még nem publikáltak. Az est lefolyása kellemes meglepetést tükrözött, jelentettem ki, mint az egyetlen hozzászóló.

A közönségről is én gondoskodtam. Szerény vendéglátó személyemen, valamint szovjet-orosz származású feleségemen kívül jelen volt még három filozófus: Kis János vagy József és a Bence testvérek, Petri György költő, Iványi Gábor lelkész, továbbá három lány, akik nem fedték fel kilétüket, valamint a harmadik filozófus sem. A felolvasás előtt közölték, hogy Eörsi Istvánnak Kaposvárra kellett mennie a feleségéhez, pedig nagyon szeretett volna itt lenni. A sikeres est után a szerzőt és feleségét Kis János vagy József gépkocsival hazaszállította budapesti lakásukra. Iványi egy kosár almát hozott ajándékba a megjelenteknek.

A felolvasás visszhangja ugyan meglehetősen szerény volt, ám egyértelműen pozitív. Korabeli írásos értékelés szerint legfőbb eredményeként a következőt lehetett elkönyvelni: A titkos megbízott által adott jelentés központi belső elhárítási értékű információkat tartalmaz ellenzéki metodista lelkészre, illetve annak kapcsolatára a szamizdattal, továbbá magánlakáson tartott - általa szervezett - irodalmi estről.

Sztornó.

 

Természetesen nem vezettem naplót 1979-ben. Utolsó ilyen irányú próbálkozásom tizenegy éves koromban hamvába holt. Akkortájt a farkasgyepűi tüdőszanatórium ápoltjaként vallottam a kisalakú vonalas munkafüzetnek. Elsuttogtam benne, hogy szerelmes vagyok a hófehér arcú kavernás Ágnesbe, valamint hogy Irén nővér valahányszor takarodó után megsokallja a fiúpavilon lármáját, úgy viselkedik, mint egy "tűzokádó sárkány". Egy váratlan éjjeli rajtaütését egyenesen "Zrínyi kirohanásához" hasonlítottam. Pechemre. Párnám alól kiragadta a naplót, az inkriminált részeket fennhangon felolvasta, majd néhány nap múlva, haragja csillapultán bizalmasan visszaadta nekem az intim dokumentumot. Sírva vittem ki a vécére füzetkémet, ott darabokra téptem, a kagylóba hajigáltam, majd elszánt mozdulattal lehúztam. Elment a kedvem saját titkomtól.

Ilyesféle érzés fogott el, amikor ma reggel egy honlapra ráklikkelve megpillantottam a dőlt betűsen kiemelt jelentés szerzőjének nevét és azonosítottam a rólam beszámoló szorgosak egyikével. Pedig eredetileg kíváncsi voltam, és tudásszomjamat normálisnak véltem. Utólag mégis az az érzésem támadt, mintha egy gyanús eredetű politikai tőke kamatját vettem volna észre bankszámlámon.

Elsőre leginkább a tárgyi tévedések bosszantottak fel. Miféle ügynök az, aki 1979 őszén Kisről azt se tudja, hogy János-e vagy József, Bence Györgynek testvért kreál, fogalma sincs róla, ki az, aki autón hazaviszi és egyben szállásadója. S tegyük hozzá: miféle szerv az, amely az ezt követő mintegy hat esztendőben újabb és újabb megbízásokat ad X. Y. titkos munkatársnak, s még akkor is felküldi hozzám, amikor már rég nem tartózkodom Magyarországon, vagyis ügyemben a titkosszolgálati labirintus merőben más osztálya illetékes. Kellett-e ezeknek egyáltalán a pontos információ?

Attól tartok, és minél több gyanús állagú papírt böngészek át, annál erősebb bennem a meggyőződés, hogy a tartótisztekből minden tárgyi kíváncsiság hiányzott. Stefan Zweignek van igaza, aki a nagy előd, Fouché tevékenységét elemezve azt a feltevést kockáztatja meg: az egész felhajtásnak az volt a főcélja, hogy elterjessze a társadalomban "a szorongásnak, a bűntudatnak, a meglesettség érzetének és a leleplezettség tudatának lelki mérgét".

Érdekes, hogy ez a méreg akkoriban alig hatott ránk. Az illetékes szerv természetesen minden értelmiségi beszélgetésnek témája volt. Amikor például a vidéki szerző viszonzásaképpen meghívott magához, felolvasásom után a kocsmában gúnyosan emlegettük a "szürkeállományt", amely nyilván erre az irodalmi estre is elküldte a maga "tégláját". Gondolom, jót kacagtunk ezen, s derültségünkben maga a "tégla" is harsányan osztozott, noha a kellemes hangulatú összejövetelről írott, nyilván központi belső elhárítási értékű információ erre nem tér ki.

Tégla - e szemléletes kifejezés, amely alighanem a börtönzsargonból származik, húsz-huszonöt év távlatában új értelmet nyer. Az évtizedeken át összehordott szigorúan titkos jelentésekből egész életrajzokat lehet rekonstruálni. S ha az ember patetikusan épületnek fogja fel életét, ezek az elemek is benne vannak. Ha akarom, ha nem, tudomásul kell vennem, hogy volt egy fantomlétezésem is. Lakás- és telefonlehallgatásokból, ellesett intimitásokból, hiúságomnak hízelkedve kicsalt kéziratokból összeállt rólam egy kép, amely együtt fakult, rongyolódott és öregedett velem. Világos volt, hogy naponta dolgoznak rajta, bővítik, mellékalakokkal egészítik ki, és ebben a sziszifuszi munkában akaratlanul magam is részt veszek. Nem lehetett kétségem afelől, hogy - Kosztolányival szólva - "beírnak engem mindenféle könyvbe / és minden módon számontartanak".

 

Délig, kora délutánig tűnődtem, mit kezdjek e csőstül rám zúdult tudással, egyáltalán, van-e valami tennivalóm e leleplezés kapcsán. Több mint negyed század telt el azóta. Az ügy, amely miatt anno dacumal a hatóság megkülönböztetett figyelmét magamra vontam, neomagyar kifejezéssel okafogyottá vált. Besúgóm túlélte az őt megbízó apparátust, és a rendszerváltás nagy szerencsejátékában a közepes nyertesek közé tartozik. Ebben nyilvánvalóan van valami igazságtalanság. Csakhogy mifelénk az igazságtalanságokat nem annyira jóváteszik, mint inkább újakkal cserélik fel. X. Y.-t talán leváltják, de aki helyébe lép, arról még annyit se tudok, mint ma reggel óta erről a szerencsétlen flótásról. Biz' isten, ambivalens vagyok.

Estefelé eszembe jutott Tamás Gáspár Miklós valamikori ötlete, miszerint a titkos anyagokat leghelyesebb volna a Duna fenekére süllyeszteni. A kitűnő filozófus szerintem nem gondolta végig, mit jelentene ez a környezetvédelmi szempontból amúgy is veszélyeztetett nemzeti folyónkra nézve. Tekintettel a dossziék mennyiségére, az elégetés technikája sem javallható - ugyan ki szeretne hónapokon át korommal és hamuval hintett utcákon járni? A legolcsóbb megoldásnak mégis az látszik, ami van: a levéltár. A történelmi bolhapiacot azonban ki kellene rekeszteni a kínos titokkincs menedzseléséből. Ha lesz ügynöktörvény, többek között erre kellene irányt vennie.

A fedőnevétől megfosztott spiclit mindenesetre visszautalom az anonimitásba. És lezárom ezt a kellemetlen napot, Marlborót szívok, és sört kortyolok hozzá. Közös múltunkra pedig, X. Y., alszom egyet, és neked is ezt ajánlom. Egy orosz közmondás szerint a reggel bölcsebb, mint az este.

 

 

 

 

 

Egy a Déry Tibor-hagyatékot feldolgozó vaskos kötetet olvasok, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeum adott ki 2002-ben, Botka Ferenc gondozásában. Szorongató, másfelől lebilincselő olvasmány. Különösen a kihallgatási jegyzőkönyvek 1957-ből. Ahogy a kihallgató tiszt lassan, módszeresen megtöri az író ellenállását, akit a még súlyosabb ítélettől talán csak a hatalmas nemzetközi tiltakozási hullám mentett meg.

Azon töprengek, vajon mit gondolhat minderről egy olyan mai fiatal, akinek csak halvány, kisgyerekkori emlékei vannak a diktatúráról, különösen az olyan perbefogottaknak a fényében, akiket nem vagy csak kevésbé tudtak kihallgatóik megtörni. Mit diktál neki ifjúi forrófejűsége és tapasztalatlansága? Vajon mit érez? Haragot? Szánalmat? Megvetést? Vagy egy mai fiatal magyar értelmiségit az ilyen ügyek végképp hidegen hagynak?

És mit gondoljak én, aki egyáltalán, még a legnagyobb jóindulattal tekintve sem vagyok fiatal, s életem feltehetőleg nagyobbik fele a diktatúra évtizedeire esett, benne a 68-as reményekkel és illúziókkal, azok szertefoszlásával, majd a 89-es feltámadással? Ha 89 elbukik, a megtorlást én sem úsztam volna meg, hiszen azokban a napokban kétszer is "uszítottam" nagy tömegek előtt. Disszidáltam volna, vagy itthon maradok? Ha letartóztatnak, játszottam volna-e és meddig a "forradalmár" hőst? Vagy inkább megpróbáltam volna a bőrömet menteni? Akkor ilyen kérdések eszembe sem jutottak. Így utólag pedig fogalmam sincs róla. Az biztos: ahogy öregszem, úgy leszek napról napra körültekintőbb és óvatosabb. Óvakodom attól, hogy elhamarkodottan ítélkezzem mások fölött. A szájhősöket (mint minden korban, a maiban is van belőlük bőven) ki nem állhatom. Nem mondhatok mást: át tudom érezni a nagy író akkori lelkiállapotát. Az vesse rá az első követ, akit márványból faragtak.

 

Egy párt egyik politikusa azt mondta Mészáros Mártának a Nagy Imre-film forgatása előtt, hogy Nagy Imre nem az ő emberük volt. Kár emiatt bosszankodni, mert igaza van. Nagy Imre tényleg nem az ő emberük volt. Nagy Imre a magyar nép embere volt.

 

Megnéztem Pedro Almodóvar legújabb filmjét, a Rossz nevelést. Ritkán megyek moziba, s ha igen, akkor is inkább a filmklubokba. Ezt a filmet az egyik nagy moziban vetítették. A terem kongott az ürességtől, én pedig a mintegy kéttucatnyi fiatal férfi és nő között egyedüli "öregként" kicsit feszélyezve éreztem magamat, mint olyan valaki, aki immár a saját maga emlékműve.

Emlékszem a hatvanas évek pozsonyi mozijára. Csak a város főterén (Szlovák Nemzeti Felkelés tere) három filmszínház működött, és egy negyedik a közeli mellékutcában. Mára egy sem maradt belőlük. Kettőnek a helyébe bank költözött, a harmadikba a Kulturális Minisztérium, majd nemrég egy kamaraszínház, a negyedikben a jó ég tudja, mi van most, valamilyen üzlet talán. És mekkora rendezők filmjeit vetítették napokon át, sokszor telt ház előtt! Fellini, Buñuel, Godard, Truffaut, Visconti, Bergman... Erről ennyit.

Maga a film, a Rossz nevelés, igen jó, igen szomorú, a melodráma csapdáját a rendezőnek, hacsak centiméterekkel is, sikerült kikerülnie. A spanyol katolikus klérus megkapja benne a magáét, akárcsak anno Buñuel filmjeiben. Próbált volna egy szlovák filmrendező filmet forgatni pedofil, sőt gyilkos papokról! Lett volna itt akkora rikácsolás, hogy az egész Kárpát-medence zengett volna belé.

 

A cunami mint metafora vagy/és üzenet a jövőből. Nézve ezeket az apokaliptikus képeket, az jár a fejemben, hogy a globalizáció megfékezhetetlen mozdonya előbb vagy utóbb kisiklik. A világgazdaságban bekövetkezik egy földrengés, amely akkora "cunamit" gerjeszt, hogy attól koldulunk mindnyájan. A mai amerikai adminisztráció arroganciája számomra nem is annyira az iraki kalandban mutatkozik meg, mint inkább a kiotói egyezmény fumigálásában. Pedig azt még a sokáig vonakodó oroszok is ratifikálták. A jámbor pórnép meg csak mondja a magáét, hogy ez így nem mehet tovább. Dehogynem mehet! Menni is fog, amíg egy szép napon nem jön a cunami...

 

Na, Gyurcsány Ferenc is megkapta a magáét, méghozzá egyszerre (közös sajtóértekezletükön) mind a három szlovákiai közjogi méltóságtól. Hogy a köztársasági elnöktől, azon nem csodálkozom. Elvégre hosszú éveken keresztül Vladimír Meèiar jobbkeze volt. A parlament kereszténydemokrata elnöke tisztességes politikus, ám a pártja mögött fölsorakozó főpapok és plébánosok olyannyira vaskalaposak, hogy felőlük nézve talán még Ratzinger bíboros is eretneknek tűnhet. A legnagyobb kiábrándulást azonban Mikulá¼ Hüvelykmatyi, Szlovákia miniszterelnöke okozta. A három méltóságos úr közül ő üti a vasat a legszaporábban és a legerősebben. Pedig őt néhány évvel ezelőtt még szeretni is lehetett. Ma már annyira el van telve a saját fontosságával, mint tíz évvel ezelőtt Meèiar. "Barátom, Bush elnök" - mondogatja néha. Én meg azt mondogatom erre, hogy madarat tolláról...

 

Január 19-én Németh Zoltán társaságában Parti Nagy Lajossal beszélgetünk a pozsonyi Magyar Kulturális Intézetben. Sok költő, író megfordult már ezen a helyen. K. T. irodalomtörténész rendszeres látogatója az irodalmi esteknek. Azt mondja, valamennyi közül ez volt eddig a legjobb. (Véleményem szerint főként PNL póztalanságának s az általa nagyon jól megválasztott és felolvasott szövegeknek köszönhetően.) Az est végén váratlanul befut Balázs F. Attila társaságában Orbán János Dénes is. Ők délután a lévai magyar gimnáziumban jártak. Magyarországi, erdélyi, szlovákiai magyar írók egy kupacban - Pozsonyban. Évtizedekig elképzelhetetlen lett volna az ilyesmi. Ma már magától értetődő.

A hivatalos rész után szűkebb körben folytatódik a beszélgetés. Sok mindenről szó esik, a legtöbb a nyelvről, nyelvészetről és nyelvészekről (a puristák némi korholásával). Arról is, hogy nem kell félni az idegen hatásoktól. Ami nem tud szervesülni a magyar nyelvbe, az úgyis kihullik belőle. Nem kell minden idegen kifejezést erőnek erejével megmagyarítani. Ez is hol beválik, hol nem. Számomra, például, a Macskakő c. Lengyel Péter-regény varázsának egyik forrása éppen az, ahogy nagyon mértéktartóan, de mégis beemeli művébe a millenniumkori magyar nyelv zsargonját és akkor még friss szavait. De kár, például, hogy a villámosról idővel lehullott az ékezet. Mennyivel bűbájosabb, hangulatosabb a semmitmondó, szürke villamosnál. De a nyelv valami titokzatos okból mégis úgy döntött, hogy ne legyen ékezet, s ahogy a szél ellen, úgy a nyelv ellen sem lehet...

 

Hát, Gyurcsány Ferenc megint megkapta a magáét.

Tudom, ezt már írtam egyszer, de nem én tehetek róla, hogy autonómiaügyben újra meg újra pellengérre állítják. Néha, mint most az Új Szóban K. K., egészen hajmeresztő érveléssel és nyilvánvaló elfogultsággal. Merthogy, úgymond, szándékosan rosszul időzítette a dolgot, meg hogy nem őszinte, meg hogy populáris akar lenni. Ha X. nyekken egyet az autonómiáról, az rendben van. Ha Z. ugyanazt nyekkeni, akkor az nincs rendben. (Egyébként mutassanak nekem Európának ebben a fertályában olyan politikust, aki őszinte vagy aki nem akar populáris, sőt populista lenni. Elég baj, hogy így van. De az istenadta nép errefelé már csak ilyen. Szereti, ha azt hazudják neki, ami a kedvére való. Aki nem áltatja, azt meg sem hallgatják.) A szlovákiai magyar újságírók jórészt ma is pártkatonák. Mi több: platformkatonák. Ez itt a Duray embere, ez meg a Bugár embere, ez meg senkinek sem az embere, nem is lesz belőle főszerkesztő belátható időn belül. Mert: aki nem lép egyszerre...

Közben a jobblib. Sme kommentátora Dzurindát marasztalja el legutóbbi magyar- és autonómiaellenes fenekedései miatt. M. K. politológusprofesszor, a tekintélyes egykori disszidens az autonómiaigényeket teljesen legitim követelésnek tekinti. S hogy a cirkusz még szórakoztatóbb legyen, Bugár Béla kézzel-lábbal kapálódzik a területi autonómia ellen, mondván - joggal - ilyesmi nem szerepel pártja programjában.

Tiszta Abszurdisztán megint!

 

Friss olvasmányélmények, két regény: Ian McEwan: Amsterdam és Ljudmila Ulickaja: Kukockij esetei. Két szinte hibátlanul megírt mű. Ámde kiderül, az oroszok még mindig tudnak valamit, amit a nyugatiak, úgy látszik, elfelejtettek már. Hiába van az Amsterdam remekül megkomponálva, az egész valahogy mégis steril. Az orosz írónő regénye plasztikusabb, színesebb, árnyaltabb, lélektanilag kidolgozottabb. Helyenként vodkaszagú ugyan, de ez egyáltalán nem baj. Ha már választani kell a desztillált víz és a vodka között, hát bizony, én...

 

Jönnek a hunok! Már csak ez hiányzott nekünk. A hun kisebbség! Nálunk nemcsak költőkből és írókból, hibbantakból is túltermelés van. (Szinte látom, amint hamarosan színre lépnek a szlovákiai, erdélyi és vajdasági hunok is.) Ha elérik, hogy bejegyezzék őket mint nemzeti kisebbséget, rajtunk fog röhögni a fél Kárpát-medence.

Nem sokkal a Nagy Bársonyos után az akkori Csehszlovákiában is gomba módra termettek a furábbnál furább pártocskák. Kettőre közülük ma is emlékszem: Sörivók Pártja és Független Erotikus Kezdeményezés. A legutóbbi csehországi népszámláláskor mintegy ezerkétszázan azt írták be a nemzetisége rovatba, hogy eszkimó. A csehek már csak ilyenek. Ők is lehetnének borongósak és búvalbaszottak, amikor múlt s jelen fölött merengnek, de ők inkább elmennek sörözni, és jót röhögnek az egészen. A mi bamba, kisebbrendűségi komplexusokkal sújtott hunjaink elmehetnének Prágába tanulni tőlük, hogy aztán a jelszó az legyen: Világ eszkimói és hunjai, egyesüljetek!

 

Egyébként bizonyára írótársaim is tapasztalták, hogy rögeszmés világ-, de legalábbis nemzetmegváltók előszeretettel látogatják az irodalmi rendezvényeket, s azokon hosszadalmasan "hozzászólnak". Főként nem a témához. Eleinte azt hittem, hogy ez csak amolyan szlovákiai magyar szokás, de később meggyőződtem róla, hogy Magyarországon sincs másképpen. Valamikor a kilencvenes évek első felében Farnbauer Gáborral magyarországi körúton próbáltuk népszerűsíteni a Kalligramnál megjelenő könyveket és a folyóiratot. Az egyik kisvárosban történt, hogy bármilyen témába fogtunk bele, fölállt egy idősebb úr, félbeszakított bennünket, s drámai hangon közölte velünk: "De a jászok szervezkednek! Mi erről az önök véleménye?" Mi a jászkérdés útvesztőiben nem lévén jártasak, csak hümmögtünk. Hümmögésünket az öregúr nyilván sumákolásnak vagy hazafiatlanságnak tekintette, mert ötpercenként, makacsul, újra és újra megkérdezte a véleményünket a jászok aggasztó viselkedéséről. Mi meg csak továbbra is a vállunkat vonogattuk. S így ment ez végig. Azóta eltelt több mint tíz súlyos esztendő. Kíváncsi lennék, hogy azóta hol tartanak a jászok a szervezkedésben.

Néhány évvel ezelőtt viszont Győrben, mit ad Isten, tényleg egy hunba botlottunk bele. Ültünk egy színpad tövében, három szlovákiai magyar: az Új Szó akkori főszerkesztője, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke és szerénytelenségem, továbbá a műsorvezető, aki legföljebb annyit tudhatott rólunk, hogy nem vagyunk artisták. S a nézőtéren is ültek vagy négyen. De az is lehet, hogy öten. A kínos, szűkszavú beszélgetést követően odajött hozzám egy nagyon elegánsan öltözött idősebb úr. Sebészorvosnak néztem, de rögtön kiderült, hogy az emberismeretem hajítófát sem ér, mert az úr egy hun. Felidézte nekem régi dicsőségünknek azt az emlékezetes korszakát, amikor a Hun Birodalom az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig terjedt. Úgy látszik, a "három tenger mosta határát" ma már kevés. Udvariasan végighallgattam, s közben azt szuggeráltam magamba, hogy én most nem Győrben vagyok, hanem a Jupiteren. Igric hangja szólt a távolból: "Véres lábszárunkon a történelem kerekei csorognak alá."

 

Éppen most olvastam el a Mozgónak a hazugság(aink)ról szóló számát. Érdemes lenne megkérdezni, hogy van ez az irodalomban? A Kádár-kor irodalmi hazugságaiban a nyolcvanas években már senki sem hitt. Akkorra az 56-os forradalom irodalmi meghamisítóinak neve már végképp kihullott az emlékezetből. De azért az elmúlt tizenöt évben sem maradt az irodalmi élet egészen intakt a politikától. Juhász Ferenc személyének és műveinek háttérbe szorulása (szorítása?) mögött politikai motívumok is sejthetők. Akárcsak a Hernádi Gyula életműve körüli nagy hallgatásban. Részemről ez csupán feltételezés, nem biztos, hogy ez így van. Különösen, ha az ember a perifériáról, Pozsonyból szól hozzá az ilyesmihez. Lehet, hogy csupán nincsenek "divatban". Mások viszont a kilencvenes években jöttek divatba. Mint Wass Albert, aki a jobboldalon mára szinte ikon lett, s nem kell hozzá sasszem, hogy észrevegyük kultuszának ideológiai mozgatórugóit. Akármit gondoljunk is a dolog felől, legfőbb ideje lenne, hogy egy vagy több irodalomtörténész szaktekintély, félretéve fanyalgását, alaposabban utánanézzen, hogy Wass Albert műveinek mint irodalomnak hol a helye a múlt század magyar irodalmában.

Mindenesetre el kell ismerni, hogy a mai politikusok és pártok kevesebb késztetést éreznek ahhoz, hogy belekontárkodjanak az irodalom dolgaiba, mint hajdan az MSZMP. Ez mindnyájunk számára jó hír. Az író és műve nem oszt és nem szoroz számukra. Az író csak van. Mint, mondjuk, egy fügefa a sarkkörön túl. Mondja a magáét, nem kell törődni vele, úgyse figyel oda rá senki.

 

Adalék az előbbiekhez: a Bencsik Andrást és lapját illető egyik kritikus megjegyzésemért névtelen levelet kapott a pozsonyi Vasárnap c. hetilap. A névtelen levél írója fölháborodásának adott hangot, mondván, Bencsik András Móricz Zsigmondnak és Illyés Gyulának egyetlen méltó utóda mai irodalmunkban. Hát, ez is egy vélemény. Jeszcze irodalom nezginela. Harangozó Teri nagy slágere 196(8?)-ból: "Mindenkinek van egy álma..."

 

 

 

 

Viktor Juscsenkót még hivatalos beiktatása előtt vezérükké, hetmanukká választották az ukrajnai kozákok, ő pedig felesküdött hagyományaikra. Eszembe jutott, vajon nem szerepel-e az eskü tárgyát képező kozák hagyományok között a kötelező vérbosszú. Irodalmi emlékeimből rémlik, hogy egy fővezérük saját fiát ölte meg, amikor az áruló lett...

 

Gajdos István, az UMDSZ elnöke a Juscsenko-ellenes szocdemek parlamenti frakciójából átült a második választási forduló előtt már Juscsenko mellé álló szocialisták frakciójába. Mindezt - kell-e mondani - állítása szerint a kárpátaljai magyarság érdekében tette.

Hofi anyósa erre azt mondaná: "Látod, Géza, ezek könnyebben cserélik a pártállásukat, mint más a gatyáját."

 

Az MTV 1-en hosszabbacska riport az ukrajnai helyzetről: különböző helyszíneken szólalnak meg a kijeviek: az utca emberei, szakértők, parlamenti képviselők, a leendő miniszterelnök-asszony, és a két ellenlábas pravoszláv egyház egy-egy pátriárkája. A téma természetesen: a győztes narancsszínű forradalom, a változások, és leginkább: az ukrán jövő. Mindez: oroszul. A tíz-egynéhány megszólalóból talán kettő akadt, aki ukránul beszélt Ukrajnáról.

 

Ellenálltam a kísértésnek és nem írtam alá az esszékötetem kiadásáról szóló szerződést. Kóros pénzsóvárságom úrrá lett ugyancsak beteges hiúságomon.

Ezzel a kötettel egyszer már pofára estem. Két évvel ezelőtt aláírt szerződésem volt, és abban milliós összeg szerepelt - sajnos nem dollárban és nem forintban, hanem lejben, a kötetet ugyanis erdélyi kiadó gondozta volna, de egy földimnek sikerült megfúrnia az igazgatónál, a velem megállapodó főszerkesztő hiába tördelte a kezét. Jóval ezek után fordultam máshová, ahonnan fél évig nem jött válasz; most viszont hirtelen sürgős lett a dolog: megjelentetik a könyvem, de persze előbb megpályáztatnák az anyagot, és a kiírás szerint ehhez a szerzővel kötött szerződést is mellékelni kell. Elkészítették, elküldték. Az szerepelt benne, hogy honorárium gyanánt 100 tiszteletpéldányt ajánl fel a kiadó, miközben az utánnyomás és két további kiadás jogát öt évig fenntartja. Ezt talán mégsem...

Napokon belül kereskedelmi forgalomba kerül viszont első e-bookom. A Cyberbooks Kiadóval digitális sorozat indításában állapodtam meg: 5-5 éves bontásban adják közre legfontosabb esszéimet, közéleti és irodalomkritikai munkáimat. Elsőként a rendszerváltást megelőző öt év termése került sorra, a válogatás címadó darabja pedig éppenséggel Peresztrojkácska című írásom, amely 1988-ban jelent meg a Mozgó Világban, s amely révén, azt hiszem, nemcsak a publicisztika műfajába avatódtam be, hanem az igazmondásra is rászoktam. Akkor idehaza kisebb vihart kavart a közlés, de engem többé már nem lehetett új szenvedélyemről leszoktatni.

 

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség két megmondóembere kitett mostanában magáért. Brenzovics László alelnöknek egyetlen mondatban sikerült definiálnia, hogy ki a magyar, Milován Sándor, a másik alelnök pedig ugyancsak egyetlen motívumban ragadta meg a kárpátaljai magyarságra nézve egyedül üdvözítő stratégiát. (Kárpátalja c. lap, 2005. január 28.)

Brenzovics a magyar kultúra napja alkalmából tartott ünnepi beszédet. Ebben kevesellte nemzeti költőnk közismert tételét, amely az egyén önmeghatározására és személyes identitásválasztásának szabadságára helyezi a hangsúlyt, és szigorúbb definíciót ajánlott: "Illyéssel szólva az a magyar, aki annak vallja magát, ám véleményem szerint ez kevés. Az a magyar, aki sorsközösséget vállal nemzetével." Lám, akad, aki illyésebb az Illyésnél. A sorsközösség-vállalás kritériumainak a megszabására pedig nyilván ugyancsak a KMKSZ vezetői formálnak igényt. Kovács Miklós elnök a kettős állampolgárságról tartott népszavazás eredményéről értesülve nyilatkozta azt a Duna Televíziónak, hogy "a nemzet vereséget szenvedett". A két állítást összerakva már gyerekjáték eldönteni, szerintük ki a nemzetsorsvállaló, azaz ki magyar - és ki nem az.

Milován eközben azt fejtegeti, hogy a KMKSZ és általában a kisebbségi érdekeket igazán védő szervezet (sem annak elnöke) semmilyen szín alatt nem lehet hatalompárti (ezzel Kőszeghy Elemérnek, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztőjének egy korábbi cikkére reagál), és ők voltaképp nem is kívánnak képviselőik révén a helyi hatalomgyakorlásban részt venni, mert az megvetendő labancmentalitásra vallana, ők ellenben kurucok.

KMKSZ-logikával ezek szerint főlabancnak számít Csáky Pál vagy Markó Béla?

Két héttel későbbi viszonválaszában Kőszeghy is említi a szlovákiai és a romániai magyar politikust, és a hatalommal való együttműködés kérdéséhez való viszony különbözőségében látja a fő eltérést a KMKSZ és a Gajdos István parlamenti képviselő vezette Ukrajna Magyar Demokrata Szövetség között. Bólogattam okos cikkét olvasva, de aztán az utolsó bekezdésénél elkerekedett a szemem. A kuruc-labanc példálózásra válaszul többek között ezeket írta: "...a Rákóczi-felkelést a felvilágosodás követte, mint ahogyan az 1848-49-es szabadságharcot és forradalmat a kiegyezés. Történelmi távlatokból nem csupán azt nehéz eldönteni, hogy minden egyes alkalomkor a kuruc vagy a labanc cselekedett-e helyesen, de még azt is, hogy bizonyos pillanatokban ki volt a kuruc, és ki a labanc. Egy biztos: míg az ugocsai kisnemesek szinte egyként esküdtek fel Rákóczi, majd Kossuth zászlajára, addig a rácok (mai szóhasználattal élve: szerbek) mindkét történelmi pillanatban a magyar szabadságtörekvések legádázabb és legkegyetlenebb ellenfelei voltak."

Hogy kerül a csizma az asztalra, hogy jönnek ide a rácok? Jól értem? Arra céloz a KISzó főszerkesztője, egyben az UMDSZ alelnöke, amire szavai olvastán asszociáltam? Valóban megengedte magának, hogy sandán és rosszindulattal utalgasson ellenfele származására!? Netán ő is meg akarja szabni, ki a magyar?

 

Ha megkérdeznének vágyaim netovábbjáról, aligha szerepelne közöttük, hogy Duray Miklóssal szeretnék egy címlapon mutatkozni. A pozsonyi Szabad Újság felelősei azonban nem kérdeztek semmit, nem kértek engedélyt és nem értesítettek, csak fogták, és berakták február 2-i számukba Önveszélyes viszonyok c. írásomat. De ez még semmi, mert azt is elmulasztották feltüntetni, hogy honnan vették át a szöveget, így aztán akár az is lehet a látszat, mintha nekik írtam volna - aktuálisan. (Pedig dehogy!) És hogy még kövérebb legyen a lúd: alaposan bele is nyúltak az anyagomba, jócskán húztak belőle, de ez még mindig nem minden, mert bele is írtak három alcímet.

Amikor felfedeztem a közleményt, magyarázatot és helyreigazítás közlését kérve levelet küldtem a szerkesztőségnek. Másnap előbb kiadóigazgatói, majd főszerkesztői telefonhívás Pozsonyból. Dobos László, a Madách-Posonium igazgatója nagyon udvariasan indított: lapjuk, a Szabad Újság húszezres példányszámú, és roppant fontosnak tartják, hogy "ebben a keserves helyzetben" tudósítsák olvasóikat, a Kárpát-medence régióiban hogyan vélekednek a dolgokról a magyarok; ezen kívül két hete próbálja felvenni velem a kapcsolatot, de mindenütt rossz telefonszámot adtak neki. (Itthoni számunk vagy 25 éve változatlan.) Mondtam, hogy ez rendben is lenne, akár megtisztelőnek is érezhetném, ha: 1) kérték volna a hozzájárulásomat a közléshez; ha ez nem sikerült, akkor vártak volna a közléssel; 2) feltüntették volna az eredeti megjelenés helyét, 3) nem nyúltak volna bele a szövegbe. Úgyhogy ragaszkodom a helyreigazítás közléséhez. Pár perc múlva Szabó Géza főszerkesztő jelentkezett. Nagyjából megismétlődtek az előző beszélgetés fordulatai, ő is úgy állította be, mintha nagy jót tettek volna velem azzal, hogy lehozták az írásomat. És hogy nekik milyen nagy presztízsveszteség lesz a helyreigazítás... (Ha még sokáig feszegeti a dolgot, kiböktem volna: ugyan miből gondolja, hogy nekem nem presztízsveszteség Durayval együtt publikálni, aki ugyanebben a lapszámban pl. azt állítja, hogy: "A nemzet túloldalán állók rugaszkodtak el ennyire a nemzettől, mert elég erősnek érezték magukat a nemzet legyőzésére? A hivatalban lévő magyarországi kormány Gyurcsány miniszterelnök képviseletében, valamint Hiller és Kuncze pártelnök - Károlyi, Kun és Szamuely eszmei örököseiként - hadat üzent a nemzetnek." [sic!] Továbbá azt, hogy: "A magyar politikai közéletnek van egy nemzetileg elkötelezett része [...] és van egy nemzetileg közömbös vagy a nemzettel szembeni ellenérzésekkel teli része, ebben vannak a szélsőséges kozmopoliták, ügynökök, idegenbérencek, magyargyűlölők stb." - No, az ilyen gondolatok szócsövéül szegődő újságban azért talán mégsem akkora dicsőség megjelenni. A főszerkesztő végül belátta, hogy hajthatatlan vagyok, és kérte, küldjem el a kívánt helyreigazítás szövegét. Pár nappal később a főszerkesztő-helyettes értesített, hogy rendben meg is jelent. Amit persze illő tisztelettel megköszöntem.

 

Remek blues-történeti film a Duna TV-ben, Clint Eastwood rendezésében. A műsort is ő vezette, hosszan beszélgetett az azóta már az égi klubokban zongorázó és éneklő Ray Charlesszal és más nagy öregekkel, remek bejátszások kíséretében. Nem akármilyen élmény Oscar Petersont, Dave Brubecket, Thelonious Monkot, Fats Dominót, Andre Prevint és másokat egy adásban látni, hallani. Igazán remek volt.

Ezzel szemben reggel valami rémületes produkció az RTL-en. Nehéz olyan férfi párost elképzelni, ahol az önmagát is alulmúló Győzike a jobb. "Szép emlékű" Benkő Dánielnek ez ma döbbenetesen jól sikerült. Én meg elmorzsoltam egy virtuális könnyet a Bakfark Consortért.