A Mozgó Világ internetes változata

A Magyar Köztársaságot jelenleg kormányzó koalíció vezető ereje másfél évtizeddel ezelőtt - politikai anyakönyvi kivonata szerint 1989. október 7-én, szombaton este 20 óra 24 perckor - született meg, amikor az 1274 regisztrált kongresszusi küldöttből 1202 elfogadta a párt megújulásáról szóló állásfoglalást. A szóban forgó kongresszus ekképpen a Magyar Szocialista Munkáspárt XIV. (utolsó) s egyben a Magyar Szocialista Párt I. kongresszusa lett. Az 56 októberében-
novemberében vérben fogant, született és hatalomra jutott diktatórikus állampárt, az MSZMP ezzel békében kimúlt (élt 25 nap híján 33 évet), és megszületett a demokratikus MSZP.

Minden jó, ha a vége jó?

Vagy korántsem volt s még ma sincs vége?

Akkor is, azóta is az egyik legfontosabb kérdés: mit, mennyit és hogyan őrzött meg az utódpárt elődje múltjából? Mennyi maradt a régi gyökerekből, a régi szövetekből, a régi emberekből? Mennyit sikerült egyszerre átvágni belőlük, mennyi sorvadt el lassacskán, illetve mennyire cserélődtek ki vagy változtak meg az utóbbiak? Mennyire volt új már akkor, és mennyire régi még ma is ez a tizenöt éve világra jött politikai alakulat? Régi önmagát porig égetve: főnixmadárként vagy megszüntetve megőrizve: lárvából lepkeként született újjá?

A 89 októberében történtek önmagukban is számos dolgot tisztáznak. Egyfelől tény, hogy a küldöttek 88 százaléka először vett részt kongresszuson, amely már nem formális, hanem tényleges döntéshozó testületeként ült össze. Immáron nem a Párt, hanem csak egy párt szerveként. Az MSZMP az uralmi intézményeket még egyedül birtokolta, de a politikai porondot, sőt - a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon zajló események tükrében kijelenthetjük - valójában már a hatalmat is meg kellett hogy ossza a nemrég megszületett ellenzéki pártokkal. A gyökeres megújulás kétségbevonhatatlan ténye volt az is, hogy nyílt platformok harcoltak egymással. Olyannyira, hogy az ügyrend előírta ezek bejelentési kötelezettségét s a hozzájuk csatlakozók névsorának nyilvánosságra hozatalát. Az október 7-i állásfoglalás nem pusztán "gyökeres megújulásról" beszélt, hanem "új párt" megalakulását deklarálta, amely "szakít a bürokratikus pártállam rendszerével és a demokratikus centralizmus elvével". A Magyar Szocialista Párt "korszerű baloldali... a tagsága által ellenőrzött politikai tömegpárttá válik... az európai baloldal szerves részének tekinti magát... A jogállam törvényeit mindenkor tiszteletben tartva... hozzá kíván járulni a szociális (!) piacgazdaság és a... többpárti parlamentáris demokrácia kiépítéséhez." A megválasztott új elnökség túlnyomó részben új emberekből állt, a régi tagi viszony nem öröklődött, az MSZP-be be kellett lépni.

Másfelől tény az is, hogy - különösen a második legnagyobb, úgynevezett népi demokratikus platformhoz csatlakozva - nagy számban megmaradtak, és akaratukat jelentős részben (később pedig még nagyobb mértékben) érvényesíteni tudták a régi állampárti, apparátusi emberek. Ez mutatkozott meg a már idézett dokumentum alábbi passzusaiban: A párt "ugyanakkor az MSZMP-n belüli reformtörekvések örökösének tekinti magát" (nota bene: Grósz Károly is reformer volt!), és "folytatója a szocialista és kommunista mozgalom időtálló hagyományainak". Hogy mit tart időtállónak, azt a félreértések elkerülése végett az alapszabályban rögzíti, amely szerint az MSZP: "marxista szellemű politikai szervezet". S ami a döntő: megalakulását "a jogfolytonosságot fenntartva" jelenti be. E szövegek elfogadása után döntöttek úgy a Berecz János vezetésével Összefogás az MSZMP megújulásáért név alatt gyülekező ortodoxok, hogy föloszlatják magukat, és beállnak Horn mögé, a népi demokratikus platformba. "Imre, hagyjuk itt az egészet, menjünk le a térre, szúrjunk le egy nemzeti zászlót, énekeljük el a Himnuszt, és jelentsük ki, hogy mi vagyunk a Magyar Szocialista Párt" - kapacitálták elkeseredett hívei hajnal felé Pozsgayt, de ő már nem vállalkozott erre. Nem következett be a pártszakadás, az MSZP nem tiszta lappal (s főleg nem egy szál gatyában) vágott neki a plurális demokráciának: vagyona és infrastruktúrája döntő hányadát így vagy úgy, de megtartotta. Bűnös múltjának politikai örökségétől jórészt elhatárolódott, ugyanazon múltból származó anyagi örökségét azonban jogosnak tekintette. A Himnuszt a fényes kongresszusi teremben közösen énekelték el - s aztán az Internacionálét is. (A mai napig éneklik.)

Később a 90-es választások eredménye a tiszta lappal indulni vágyók igazát látszott megerősíteni - még később a 94-es viszont már az ellenkezőjét. Visszatérve az alakuló kongresszushoz, a történések alapján megkockáztatható: a Magyar Szocialista Párt kétségbevonhatatlan szellemi, politikai és szervezeti újjászületése inkább volt hasonlatos a pillangóéhoz, mint a főnixéhez. Ami nem meglepő, hisz az utóbbi csupán a mítoszok világának madara, az előbbi viszont valóságos rovarfajta.

 

 

Az MSZP természetének mélyebb megismeréséhez azonban nem elég csak születése pillanatára koncentrálni, érdemes megvizsgálni az előzményeket is. Az alábbiakban - Tellér Gyula gondolatmenetét alapul véve - vázlatosan áttekintjük azt a hosszú évtizedeken át zajló lassú, döntően gazdasági-társadalmi-mentális változássorozatot (rendszerváltozás), amely 1989-90-ben váratlanul elvezetett a gyors politikai átalakuláshoz (rendszerváltás) - ennek részeként az állampárt demokratikus megújulásához. A folyamat 1953-ban, a Nagy Imre nevéhez kapcsolódó változásokkal indult, s az 56-os forradalom és szabadságharc konzekvenciáinak levonása nyomán a 63-as enyhülés, majd a 68-as új mechanizmus, aztán a 82-es Világbankhoz és Valutaalaphoz történő csatlakozás állomásain át érkezett el a termelő tulajdon magánosítását megindító 88-as társasági törvényhez. Az utóbbi év már a politikai rendszerváltás kezdete: a többpártrendszer de facto kialakulásának esztendeje volt. A folyamat lényegének megértéséhez tisztázni kell annak kiindulópontját. Ez nem volt más, mint az ötvenes évek elejére a Rákosi-korszakban létrehozott ázsiai (szovjet) típusú totális pártállami berendezkedés, ami nem csupán diktatórikus uralmat jelentett. Nem csak anynyit, hogy a politika egyetlen erő monopóliumaként egzisztált. Hanem azt is, hogy ezen egyedüli erő kizárólagos uralma kiterjedt a gazdaság, a társadalom, a szellemi élet, a sport, sőt jelentős részben a magánélet területére is. Az állami tulajdon és a központilag vezérelt tervutasításos rendszer révén ez az erő rendelkezett a gazdaság valamennyi erőforrásával a termelő javaktól a munkaerőig, s ezáltal közvetlenül irányította és ellenőrizte annak folyamatait. A társadalmi igazságosság vélt céljainak érvényesítése mellett döntően avégett, hogy - a háborús potenciál növelését szem előtt tartva - megteremtsen egy rohamos extenzív növekedésre épülő, nehézipari túlsúlyú modernizációt. Ennek előfeltételeként fölszámolta a magántulajdon és a piac intézményeit; velük együtt a nagy- és középbirtokos osztályt; a nagy-, közép- és kistőkével, továbbá a szellemi tőkével rendelkező polgárságot; az illető társadalmi csoportok politikai pártjait, társadalmi és kulturális szervezeteit - utóbbiak közé beleértve a polgári társadalomba integrálódó munkásság pártját és szakszervezetét is.

Az így kialakított gazdasági-társadalmi-politikai szisztéma rövid távon hajmeresztő termelési eredményeket produkált ugyan, összességében - és már fél évtizedes távlatban - azonban a modernizáció egy olyan torz és perspektívátlan megvalósulását hozta, ami pár év alatt súlyos működési zavarokhoz, torzulásokhoz, majd gazdasági, Sztálin halálát követően pedig politikai válsághoz vezetett. Erre adott válasznak tekinthető a Nagy Imre-kormányhoz kötődő lazítás és enyhülés. Az igazi válasz azonban az 56-os forradalom volt, amelynek nyomán a Kádár-korszak évtizedei alatt (a megtorlás időszakát követően) e lazítás és enyhülés folytatódott, majd egyre inkább kiteljesedett. Ennek alapja az a - ma már nyilvánvaló, akkor azonban még csupán ösztönösen megérzett - fölismerés volt, hogy a modern gazdaság teljesen és tartósan nem nélkülözheti a teljesítmények öszszemérésének és jutalmazásának eszközét: a piacot. Továbbá, hogy a társadalomból a gazdasági és a politikai kényszerítés eszközeivel már nem sajtolható ki további többletteljesítmény. Ezek nyomán kényszerű, válságkezelő taktikai engedményekből állt össze idővel stratégiává az a gazdaság- és társadalompolitika, amelyet a kádári poszttotális rendszer specifikumának tekinthetünk. Ennek lényege: redukált, gazdaságilag és politikailag kontrollált félpiaci és félpolgári elemek előbb óvatos, majd egyre gyorsuló, egyre inkább kényszerű és mind nehezebben kontrollálható és korlátozható beengedése a tervutasításos szisztémába. Csak címszavakban és töredékesen: a háztájiról, a részesművelésről, a félmagán- és az álkollektivista szektor szimbiózisáról, a melléküzemekről; a teljesítménybérről, a vgmk-ról, a gebinről, a fusizásról, a másodállásról, a szélesedő szürke és fekete zónáról, a kalákában működő "építőiparról", illetve a növekvő vállalati önállóságról, a hatósági árrendszer fellazításáról stb. van szó. Ezekkel egyre több hatékonyságnövelő piacszerű elem épült be az állami tervgazdaság fellazuló rendszerébe. Egy idő után már inkább ezt mondhatjuk: a piacszerű elemek eredményesebb működése érdekében egyre több tervgazdasági béklyót lazítottak meg, majd oldottak le ezekről. A szocialista gazdasági-társadalmi szisztéma kapitalistává, illetve polgárivá történő lassú és bújtatott átlényegülése a hetvenes-nyolcvanas évek hitelfelvételeivel, majd az ezt követő eladósodással, továbbá hitel- és pénzügyi függéssel, valamint a világgazdasági intézmények ennek nyomán kiépülő kontrolljával gyorsult föl és vált egyre nyíltabbá, s vezetett 88-ra a rendszer alapját képező állami tulajdon magánosításának megindulásáig. (Mindez emlékeztet a nyugat-európai hanyatló feudalizmus politikai és társadalmi korlátai között lassan és lefojtva előrehaladó tőkésedésre és polgárosodásra, ami egy határ átlépése után elvezetett a politikai kereteket radikálisan átszabó polgári forradalomhoz, majd az ennek nyomán hatalmas teret, illetve lendületet nyerő gazdasági [ipari forradalom] és társadalmi megújuláshoz.)

Visszatérve Magyarországra és az 1980-as évek második felébe: a torz és felemás újrapolgárosodási folyamat itt két döntő jelentőségű következménnyel járt. Egy kül- és egy belpolitikai természetűvel. Egyfelől a korábban egyeduralkodó keleti politikai-katonai uralmi függés mellett megjelent egy új, nyugati gazdasági-pénzügyi hatalmi függés; másfelől az előbbihez rendelt régi politikusi-pártapparátusi uralkodó réteg mellett kiépült egy új, az utóbbihoz igazodó technokrata-szakapparátusi réteg, amely kezdeti alávetett szerepéből kinőve a nyolcvanas évek második felében már rivális hatalmi törekvésekkel jelentkezett, s ezeket előbb közvetve, később pedig egyre direktebb módon érvényre is juttatta. (Személyes emlékként fölidézem azokat a megyei (!) képviselői eligazításokat, amelyekre a 89 nyarán megnyert - immár többpárti - időközi választás eredményeképpen ellenzéki státusom dacára "hivatalból" meghívást kaptam a Hazafias Népfront mandátumával rendelkező utolsó pártállami honatyák közé. Itt számos alkalommal tanúja lehettem, milyen szakmai fölénnyel és hatalmi öntudattal oktatja ki a Pénzügyminisztériumból érkezett bürokrata középvezető az IMF és a Világbank támasztotta elvárásokról s az ebből adódó gazdasági és politikai mozgástér kalodaszerű szűkösségéről a pártállam helyi potentátjait.)

Ez a megosztottság a legfelsőbb pártvezetés és a kormányzás szféráját is áthatotta. Ha személyekre lebontva nem mutatható is ki tisztán a fenti alternatívák képviselete, annyit megkockáztathatunk, hogy Grósz Károly vagy Berecz János még inkább e keleti, Nyers Rezső, Békesi László vagy Medgyessy Péter már sokkal inkább a nyugati hatalmi elvárásokhoz való igazodással társítható. A kettő között álltak (pontosabban: mozogtak) az olyan - talán nem véletlenül: külügyes - apparátusi emberek, mint Horn Gyula, akik a nemzetközi erőviszonyok földcsuszamlásszerű változását felismerve ekkor már határozottan "keletről nyugatra" tartottak. (95-ben a volt pártapparatcsik Horn - kormányfőként, a Bokros-csomag kényszerű elfogadásával - teljesen behódol a nyugati szuverenitásgazda elvárásainak, ám az e szerepkört maradéktalanul betölteni képes posztkommunista technokrácia autentikus képviselője csak 2002-ben, Medgyessy Péter személyében foglalja el a miniszterelnöki posztot.) Visszatérve 1989-re, az MSZ(M)P vezetői közül Pozsgay Imre valamiféle "nemzeti demokrata" vonalat képviselt volna a két alternatíva között - inkább ösztönösen, mint tudatosan. Az októberi kongresszus előestéjén ez a vonal látszólag nemcsak a párton belül rendelkezett győzelmi esélyekkel, minthogy a legdinamikusabb és egyben többségi reformkörös mozgalom támogatását bírta, hanem Pozsgaynak az MDF vezető köreihez fűződő kapcsolatai révén az ország politikai jövőjét tekintve is. Ám ez csak látszólag volt így. Rövid távon azért, mert ekkor már gőzerővel folyt az ellenzék "legnyugatosabb" liberális erői, az SZDSZ és a Fidesz által kezdeményezett népszavazási akció, amely a következő hónapban elvágta Pozsgay elnöki esélyeit; hoszszabb távon pedig azért, mert a nyugati globális erőtértől való hatalmi függés sokkalta kisebb mozgásteret engedett a keleti uralom alól felszabaduló nemzeti kormányoknak, mint azt korábban sejteni lehetett.

A kongresszus másik látszólagos győztese a pártelnöki poszton megerősített "nyugatos reformer" Nyers Rezső volt, aki - Pozsgayval ellentétben - inkább az SZDSZ-es körök támogatását bírta. Ám az ő pozíciója is átmenetinek bizonyult. Pártja súlyos választási veresége riválisával együtt őt is maga alá temette, így 90 őszén, afféle nevető harmadikként már az a Horn Gyula foglalhatta el az elnöki (továbbá négy évre rá a miniszterelnöki) széket, aki az MSZP-s vezetők közül mindvégig - már a 89-es kongresszuson is - a legügyesebben taktikázott: egyszerre nyerte el fontos nyugati politikai körök, illetve a volt állampárt apparátusi derékhadának támogatását. Az ő 56 novemberében, a kádári ellenforradalom fegyveres testületének kötelékéből startoló pályafutása, amely a rostovi Oleg Kosevoj Főiskolán, a poszttotális pártállam külügyi apparátusának hierarchiáján keresztül szabad parlamenti választások eredményeképpen végül a Magyar Köztársaság miniszterelnöki székéig, illetve a Károly-díjig és a nyugati szocdem pártokat tömörítő Szocialista Internacionálé alelnöki posztjáig ívelt, minden szempontból tökéletesen illusztrálja azt az elképesztő (és nem éppen főnixmadárszerű) átváltozást - valamint annak minden ellentmondását -, amelyen az egykori állampártból demokratikussá és parlamentárissá átalakult utódpárt keresztülment.

 

 

A szabad választásokon elszenvedett súlyos vereség után az MSZP elveszítette uralmi pozícióit, hirtelen a kis ellenzéki párt szerepében, mi több: politikai karanténban találta magát. Hirtelen, de nem váratlanul. A 90 áprilisára-májusára kialakult helyzethez vezető út kezdetét az előző év szeptemberében-októberében elsöprő erejű médiatámogatással startoló SZDSZ-es népszavazási akció jelentette. Ezzel indult el az a tudatosan gerjesztett antikommunista kampány, amely a választási harc finisére már uralta a közvéleményt. Az ennek nyomán elszenvedett súlyos vereség, az abból származó gyenge parlamenti státus, illetve a politikai páriaszerep szimbolikus értelemben és történelmi távlatból nézve talán méltó büntetés volt az egykori diktatórikus állampárt örökösei számára, de nem tükrözte a megújuló és demokratizálódó MSZP rendszerváltoztató érdemeit. (Jelzi az ellentmondást a paradoxon, hogy a bukott párt "arcai" népszerűek maradtak, és jól szerepeltek a választásokon: Németh Miklós és Szűrös Mátyás egyéni mandátumot szerzett.)

A 90 májusára kialakult helyzet a legkevésbé sem tükrözte az utódpárt tényleges pozícióját, mindenekelőtt rendkívüli társadalmi beágyazottságát. Az MDF vezette jobboldali erők kormányzása ezzel összefüggésben gyenge és labilis hatalmi bázison nyugodott. A szabad választások nyomán látványos átrendeződés ment végbe a politikai szférában, de a nem politikai természetű hatalmi pozíciók birtoklását továbbra is a kontinuitás jellemezte. Az új politikai elitcsoport tagjai elfoglalhatták az államhatalmi szervek csúcsait, ám ezek alsóbb szintjein, továbbá a gazdaság, a média, a kulturális élet, az érdekvédelmi és egyéb társadalmi szervezetek stb. indirekt jellegű hatalmi posztjai a régi - aktuálisan inkább az SZDSZ-hez, múltjukat (és jövőjüket) tekintve inkább az MSZP-hez kapcsolódó - érdekkörök kezén maradtak. 1990 és 94 között tehát mély szakadás és (az akkori beállítással ellentétben: inkább az utóbbiak részéről) tudatosan élezett feszültség állt fönn a politikai, illetve a gazdasági és szellemi hatalom, másként: a direkt és az indirekt hatalmi szféra, Max Weberrel: az uralom és a hatalom között. A rendszerváltozás ekkoriban jelentkező roppant társadalmi és gazdasági terhei közepette az utóbbi bizonyult erősebbnek: a 94-es választásokon az érdekeik politikai képviseletét előbb az SZDSZ-ben, majd átmenetileg a Fideszben kereső, ám végül az MSZP-ben (újra)meglelő gazdasági, médiabeli stb. hatalmak birtokosai legyőzték a politikai hatalom előző szabad választásokon legitimált képviselőit. Másként: az uralmi pozícióikat 90-ben időlegesen elveszített posztkommunista erők folyamatosan birtokolt gazdasági és kulturális hatalmuk mellé 94-ben visszaszerezték az előbbieket is. A hatalmi szerkezetben ezzel megszűnt a korábbi ellentmondás: a dolgok visszazökkentek ha nem is a régi, de a rendes kerékvágásukba.

92 nyarán a csurkista zászlóbontásra felelő Demokratikus Charta tárta hirtelen szélesre azt a kaput, amelyen át az utódpárt kisétálhatott a politikai karanténból. Ráadásul karonfogva azokkal a szabad demokratákkal, akikkel két évre rá megkezdik a maguk részben közös érdekeken, részben közös érzelmeken alapuló politikai együttélését. A Charta, majd az elsöprő választási győzelem érthető módon - ám olykor meghökkentő mértékben - adta vissza az MSZP politikai öntudatát. Ez az öntudat szülte a rendszerváltozás ekkor megszülető új - bizonyos értelemben a maga bántó hamisságában is lényeglátó - interpretációját. A rendszerváltoztató folyamat eszerint a kádári reformok révén bontakozott ki, és szerves fejlődéssel jutott el a nyolcvanas évek végén a teljes piaci és demokratikus fordulatig, amelynek kezdeményezői és irányítói is a szocialisták voltak. Ekkor történt az a malőr - amit szabad választásoknak hívnak -, amely átmenetileg megfosztotta őket (és az országot) a processzus szakszerű lezárásának lehetőségétől. Az így bekövetkezett négyéves - sok kártétellel és tanulsággal járó - intermezzo azonban véget ért. A nép levonta tévedése tanulságait (az árát majd a Bokros-csomaggal fizeti meg), és újra azokra bízta az ország kormányzását, akik ehhez egyedül értenek. A nyolc évvel későbbi miniszterelnök, Medgyessy 94-ben ezt mondta: most kiderült, hogy ebben az országban csak egy elit van. Az akkori kormányfő, Horn pedig - igazi posztkommunista pökhendiséggel - így fogalmazott a maga egyszerű nyelvén az MSZP 94 őszén megtartott kongresszusán (október 7-én): "Az Antall-kormány által meghirdetett programmal visszatértek egy korszakellenes (sic!), ásatag, múltba révedő politikai irányvonalra, amely gyakorlatilag megnehezítette... a társadalmi, gazdasági, politikai rendszerváltás folyamatát." Horn 94-ben Antall Józsefet tehát már a rendszerváltozás ellenfeleként aposztrofálja. Az ellen-rendszerváltozás miniszterelnökeként. Ez bizony az ismerős kádári képlet: Nagy Imre, az ellenforradalom miniszterelnöke!

 

 

Az MSZP kommunista utódpárti jellege számos vonatkozásban később is megmaradt annak ellenére, hogy már jó ideje nem vonható kétségbe parlamentáris és demokratikus irányultsága, illetve működési gyakorlata. (Utóbbi téren - különösen mai riválisa antidemokratikus centralizmusának és vezérpárti jellegének kontrasztjában - a közelmúltban már-már anarchikus vonások mutatkoztak.) Utódpárti mivoltát tükrözte roppant társadalmi beágyazottsága, szavazóbázisa, vezetői és káderállományának személyi összetétele, működésének számos belső sajátossága, kommunikációs stílusa, bizonyos ideológiai vonásai (például a valláshoz és a nemzethez, továbbá a saját múltjához fűződő ellentmondásos, tisztázatlan, illetve feldolgozatlan viszonya).

A rendkívüli társadalmi beágyazottság azt jelentette, hogy az MSZP szinte minden társadalmi csoportban: a gazdaság különféle szektoraiban, a munkaadók, a munkavállalók érdekképviseleti és szakmai szervezeteiben, a központi és a helyi közigazgatás apparátusaiban, az egyenruhás testületekben, a média, a tudomány, az oktatás, a kulturális élet szinte valamennyi területén a felső, a közép és az alsó szinteken egyaránt kiterjedt és széles körű kapcsolatokkal, személyi és érdekhálózatokkal rendelkezett. Ez döntően a pártállami múlt és a totális-poszttotális hatalmi rendszer öröksége volt. Azé a négy évtizeden át fennálló struktúráé, amelyben az államszervezet egészét folytatólagosan birtokló egyetlen politikai erő uralma kiterjedt a társadalmi lét minden szegmensére. E hatalmi piramis intézményei nem tűntek el nyomtalanul. A súlyos választási vereség és az uralmi pozíciók elvesztése után ugyan szertefoszlani látszottak, ám hamarosan kiderült, hogy a politikai hatalom visszaszerzésének újbóli esélye, majd még inkább a ténye gyorsan újraszövi és összeköti az elvékonyodott, megszaggatott szálakat.

Az MSZP szavazóbázisának törzsét máig az MSZMP korábbi tagságának zöme és családtagjaik alkotják. Továbbá párttagságtól részben függetlenül az egykori - jórészt pozícióban maradt - Kádár-korszakbeli vezetői elit. Erre a szavazói magra az átlagnál nagyobb részvételi hajlandóság és stabil politikai orientáció jellemző. A rendszerváltozás utáni első évtizedben egyetlen más párt sem rendelkezett hasonlóval, az utóbbi években csak a Fidesz ért el e tekintetben bizonyos eredményeket. A heterogén választói bázison belül megkülönböztethető két markáns tömb: egy elitárius és egy tömegjellegű. Egyfelől a már említett, részben nómenklatúrás múltú vezetőrétegekről van szó, akik a rendszerváltozás során jelentős tulajdonosi és menedzseri pozíciókat szereztek, illetve tartottak meg, s a kialakuló új polgárság, ha tetszik: a burzsoázia domináns vonulatát képezik. A másik póluson található a bérből és fizetésből élő munkavállalók, a politikai ellenfél kissé rosszízű kifejezésével élve a "panelprolik" hada. A napi megélhetési gondok s a munkanélküliségtől való félelem előbb a Kádár-kor megszépült évtizedei iránt tápláltak bennük erős nosztalgiát, majd vágyat bármiféle osztogató-gondoskodó állam iránt. 94-es és 2002-es választási győzelmét jórészt nekik köszönheti a párt. E két ellentétes társadalmi póluson elhelyezkedő választói csoport együttes megtartása az MSZP nagy (és jelentős részben manipulatív) politikai teljesítménye.

Az állampárti múltból származó előny a politikai riválisokénál erősebb belső kohézió is. Ennek fő forrásai: a közös politikai szocializáció, a sokféle érdekcsoport egyetlen szervezetben való megtartásának, a köztük történő egyensúlyozási technikáknak az ismerete és rutinszerű alkalmazása. A valláshoz és a nemzethez fűződő - részben szintén a kommunista állampárti múltból eredő - ellentmondásos viszonyulás előnyt jelentett a szabad demokratákkal való együttműködésben, rokon lévén az ő más természetű, de jellegében hasonlóan baloldali ideológiai karaktervonásaikkal. A múlthoz való viszony egyéb vonatkozásaira a későbbiek során visszatérünk.

 

 

Az utódpárt uralmi reneszánsza nemcsak szimbolikus értelemben fenyegetett restaurációval. Megalapozottnak tűnt a félelem, hogy Hornék visszatérése valójában nem a pluralista váltógazdaság diadalát, hanem egy korábbi monopolista uralmi kontinuitás - mérsékelt: hegemonista kiadású - helyreállítását jelenti. A kormány a parlamentben korlátlan törvényhozói hatalmat biztosító kétharmados többséggel rendelkezett. Rendelkezett továbbá az önkormányzatok, a gazdaság, a szakszervezetek, az állami és a helyi bürokrácia, a média, a szellemi élet stb. meghatározó, illetve többségi pozícióit birtokló csoportjainak masszív támogatásával. Mindazon indirekt hatalmi pozíciókkal, amelyekkel elődje nem. Az ellenzék súlyos vereség után, vezér nélkül, szétforgácsolt állapotban volt. (A hegemonista uralom lényege: létezik ugyan ellenzék, de a kormányzó erő hatalmi pozíciói olyannyira biztosak, hogy annak uralmát képtelen veszélyeztetni az egymást követő választásokon. Ez az uralmi-hatalmi szerkezet jellemezte a dualista és a Horthy-korszak Magyarországát is.) A felgyorsuló készpénzes privatizáció révén a külföldieken kívül főleg a hazai nagytőke MSZP-hez kötődő körei jutottak hozzá az állami javakhoz - utóbbiak szorosan összefonódva a szocialista pártpolitikai és kormányzati szférával. A közigazgatásban, a kulturális intézményekben, a közszolgálati médiában stb. radikális személycserék zajlottak. Kiépülni látszott egy új: tőkés-demokratikus-posztkommunista "pártállam". Úgy tűnt, minden változás és minden ellenkező látszat dacára a berendezkedés végső lényege nem változott: az utódpárt újbóli uralomra kerülésével valójában a korábbi egyközpontú hatalmi struktúra restaurációja ment végbe.

Nagyobb történelmi távlatból nézve ennek első kiadása a Rákosi-rendszer volt, a kemény, totális diktatúra időszaka. Az 56-os forradalom ennek véget vetett, de célját, a demokráciát nem valósíthatta meg: utána a diktatúra puha, poszttotális kádári változata következett, a monolitikus rendszer második kiadása. A 89-90-es politikai rendszerváltás célja a polgári berendezkedés, a többpárti pluralizmus megteremtése volt, de ez sem járt sikerrel: úgy tűnt, csupán a monopolista hatalmi struktúra harmadik kiadását, a Horn-féle folyékony, demokratikus diktatúrát sikerült előkészítenie. (Gazsó L. Ferenc korabeli bon mot-ja szerint rendszerváltozás helyett helyesebb "a rendszer átváltozásáról" beszélni.)

Az MSZP - abszolút parlamenti többsége dacára - koalíciót kötött az SZDSZ-szel. E döntésre - a kétharmados többség elérése mellett - főként három megfontolás késztette Hornékat. Az utódpárti pozícióból származó - leginkább nemzetközi - legitimitáshiány, illetve a sajtó, továbbá bizonyos globális pénzügyi körök jóindulatának megnyerése. A szabad demokratákkal való együttműködés mindhárom esetben jelentős haszonnal kecsegtetett. Ez a szövetség sajátos kettős - posztkommunista-globalista - arculatot adott a berendezkedő kormányzatnak. Ha e kettősséget személyekhez akarjuk kötni az MSZP-n belül, akkor egyfelől a miniszterelnököt, másfelől a pénzügyminisztert kell megneveznünk. (Békesi László kinevezését az SZDSZ garanciális jelentőségűnek, a koalíciókötés alapfeltételének tekintette.) Hogy e sajátos dualizmus nem volt ellentmondás- és konfliktusmentes, azt jól mutatta az egyre inkább egymás elleni harccá fajuló Horn-Békesi viszony. Ebből 95 tavaszán látszólag a posztkommunista kormányfő került ki győztesen, de hogy - a személyes vonatkozásokon túl - valójában mekkora vereséget szenvedett, azt jelezte a folytatás: a Bokros-csomag. E nagyszabású megszorító, jövedelemátszivattyúzó intézkedéssorozat hatására rövid távon javult a gazdaság egyensúlya és nőtt a versenyképessége; rövid és középtávú társadalompolitikai következményként azonban megugrottak a jövedelemkülönbségek, és drámai mértékben romlottak a középrétegek pozíciói. Hosszabb távlatban mindez megerősítette azokat a tendenciákat, amelyek eredményeképpen a magyar társadalomszerkezet nem a nyugatias, polgári típusú - a felső és az alsó rétegek között stabil és nagyszámú polgári középosztályt felvonultató - háromosztatú modell, hanem egy kelet-európai, illetve latin-amerikai jellegű - elitre és tömegtársadalomra oszló - kétpólusú struktúra irányába fejlődött.

A kompatibilis és inkompatibilis elemeket összepárosító posztkommunista-globalista jellegből adódó dialektikus kétarcúság - s az ezzel járó feszültség - mindvégig jellemzője maradt a 94 és 98 között regnáló koalíciónak. A ciklus vége felé számos jel utalt arra, hogy az MSZP parlamenti többségének, továbbá Horn taktikai képességeinek, szívósságának, illetve alkalmazkodó tehetségének köszönhetően egyre korlátozottabbá válik az SZDSZ direkt akaratérvényesítő ereje. A talán még egypárti kormányzásra is esélyt adó, alig titkolt győzelmi remények azonban 98 tavaszán váratlanul szertefoszlottak. Egyfelől a kormányfő és a mögötte álló hatalmi garnitúra - részben posztkommunista magabiztosságból származó - hibái (Bős-Nagymaros, korrupciós ügyek stb.), másfelől az Orbán Viktor vezette újraintegrált jobboldal kivételes teljesítménye nyomán. Ez elvágta annak a tartós posztkommunista hatalmi hegemóniának a veszélyét, amely korábban oly fenyegetőnek tűnt.

Hozzá kell tennünk, hogy ez a fenyegetés 1998-ban már nem volt olyan erős, mint 1994-ben. Mindenekelőtt azért, mert a kétharmados többséget birtokló kormányzat nem élt formálisan létező alkotmányos lehetőségeivel: nem szabta át úgy a magyar közjogi berendezkedést (pl. a választójogot), hogy eleve kiiktassa az ellenzék győzelmi esélyeit. Ebben számos dolog játszhatott közre. A rangsorolás igénye nélkül: a koalíciós partnerek érdekellentétei, a várható botrány, a kormányzat bizonyos köreinek demokratikus értékrendje és elkötelezettsége, az előző miniszterelnök visszatartó erejű mintaadása s tán nem utolsósorban az a helyzetmegítélés, amely szerint a tartós uralmon maradás nem igényel efféle intézményes (és fölöttébb kockázatos) biztosítékokat.

Az ismét kormányra került jobboldal Orbán Viktor vezetésével óriási hatalmi és társadalompolitikai ambíciókkal vágott neki a ciklusnak. Az előbbiek abból a konzekvenciából származtak, amelyet Orbán az első polgári kormányzat vereségéből szűrt le. Eszerint az utódpárt hatalmi-uralmi komplexumával szemben egy új, tisztán parlamentáris és demokratikus eszközökkel operáló politikai erő nem lehet versenyképes. Ezért az elnyert kormányzati pozíciót egyrészt e posztkommunista hatalmi komplexum rombolására, másrészt egy (általa polgárinak nevezett, de természetéből adódóan valójában legföljebb) kontra-posztkommunista ellenhatalom kiépítésére kell felhasználni a gazdaság, a társadalom, a média, a kulturális élet stb. területén ("több mint kormányváltás", "egész pályás letámadás"). A megerősített hatalmi pozíciók birtokában indított társadalompolitikai törekvések leglényegesebb elemei: a középosztály támogatásával a háromosztatú polgári társadalmi modell felé való elmozdulás, ezzel összefüggésben a baljós demográfiai tendenciákkal szembeforduló családpolitika; határozottabb nemzeti érdekképviselet a globális hatalmi erőtérben, államhatárokon átívelő nemzetpolitika stb.

A fenti törekvések pozitív, illetve negatív vonásainak értékelésére, a biztató eredmények és az aggasztó torzulások számbavételére nincs mód e dolgozat keretei között. Rögzítsük csupán a tényt: a 2002-es választásokon megismétlődött a négy évvel korábbi szcenárió: a hajrában biztos favoritnak látszó - egy újabb ciklussal uralmát tartósan konzerválni remélő - kormányerő vesztett, és ellenzékbe kényszerült. Az MSZP váratlanul újabb esélyt kapott.

 

A Medgyessy-kormány összetétele első pillantásra meglepő volt, mert korábban minden koalíciós kabinet hajszálra tükrözte a mögötte álló pártok parlamenti mandátumarányát. Az SZDSZ viszont most csak a kormányoldali parlamenti helyek 10 százalékával rendelkezett, ami matematikailag másfél miniszteri posztra jogosította volna. (Ha a partner kicsinyes, akkor egyre, ha nagyvonalú, kettőre.) Az MSZP ezzel szemben négy helyet engedett át, ami több mint 25 százaléknak felelt meg. Valójában hetet, ami 47 százalék. A papíron MSZP-s jelöltként szereplő Bárándy Pétert, Görgey Gábort és László Csabát tudniillik MSZP-s körökben is inkább szabad demokratának, mint szocialistának tekintették - joggal. Ezt a meghökkentő aránytalanságot nem magyarázza az SZDSZ "zsarolópozíciója", hisz az - a szabad demokraták Fidesz felé való teljes zártsága miatt - valójában nem létezett. Egy kormányalakítási kudarc miatt megismételt választás esetén még parlamentbe jutásuk is kétséges lett volna.

Magyarázatot keresve a Medgyessy-kormány furcsa összetételére induljunk ki az új miniszterelnök személyéből, aki egy dologban nyilvánvalóan különbözött elődeitől. Antall, Horn és Orbán pártpolitikusok, mi több, pártvezérek voltak; Medgyessy nem. Nem is volt tagja az MSZP-nek. Erős szálak kötötték az utódpárthoz, de legalább olyan erősek a szabad demokratákhoz. "Az 1990-es választások előtt azt mondtam, az SZDSZ gazdaságpolitikai gondolatmenete közel áll hozzám. Ma örömmel látom, hogy az MSZP és az SZDSZ gazdaságpolitikai elképzelései nagyon közel állnak egymáshoz" - mondta 1994-ben. Medgyessy csakugyan valahol az MSZP és az SZDSZ között lebegett. Pontosabban ahhoz a gazdasági, politikai, illetve világfelfogáshoz kötődött, melynek az SZDSZ egésze és az utódpárt meghatározó része együtt testesíti meg a politikai képviseletét. E világfelfogást baloldali liberálisnak szokás nevezni. Mi a lényegét keresve nevezzük inkább olyannak, amely a világ gazdasági javainak és közvélemény-formáló eszközeinek döntő részét birtokló globális hatalomszerkezethez való igazodást képviseli. Ez igen szkeptikus általában a nemzeti társadalmak s konkrétan a magyar társadalom saját lehetőségeit és önálló perspektíváit illetően. E felfogás dominanciája magyarázza a kormány - formális pártkeretek alapján nem magyarázható - összetételét. A Medgyessy-kabinet is egy többség és egy kisebbség "koalíciója", de ez nem pártpolitikai alapon áll össze. A kormányfő vezette többség - pártállástól függetlenül - a piac és a globális erőtér uralmát elfogadó technokrata liberalizmus képviselője, a kisebbség az államnak és a nemzetnek nagyobb szerepet szánó hagyományosabb szocialista felfogásé.

Az indulás pillanatában - a szereplők előéletének ismeretében - legalábbis így látszott a dolog, ám a kormány tevékenysége részben rácáfolt erre, de ezt később vizsgáljuk. A miniszterelnök személyénél maradva megállapíthatjuk, hogy ő nem csupán a globalista-technokrata vonulat megtestesítője, hanem legalább annyira a posztkommunistáé is. Azt korábban is tudtuk, hogy nemcsak a Németh-, de a Grósz-, sőt már a Lázár-kormányban miniszteri posztot töltött be, és tagja volt az MSZMP Központi Bizottságának. Aztán megtudtuk még, hogy eközben a pártállam titkosszolgálatának is dolgozott. Hogy Horn figurája mégis inkább az apparatcsikét, Medgyessyé pedig a technokratáét idézi, az alighanem eltérő származásukból és neveltetésükből (proletár-polgár) adódó habitusuknak köszönhető.

Ezen a ponton elkerülhetetlen, hogy ne érintsük az MSZP saját pártállami múltjához s az előző rendszerhez fűződő feldolgozatlan viszonyát. Ez a viszony rendezetlen és feldolgozhatatlan volt mindaddig, amíg a demokratikus rendszerváltozás nyomán született, az 56-os forradalmat sajátjaként vállaló új Magyar Köztársaságban a szocialisták részéről olyan személyek tölthették be a kormányfői posztot, akik szerepet vállaltak a forradalom leverésében, illetve a leverése után berendezkedő diktatúra titkosszolgálatában. Akik emiatt nem mondhattak el egy beszédet az évfordulón, illetve akiknek hajnalban kellett kilopózniuk koszorújukkal az 56-os mártírok sírjához. És még egy mondatot az ügynöktörvény kapcsán: amíg azt hiszik, hogy a szerencsétlen, megzsarolt, titkos jelentések írására kényszerített besúgóval szemben a zsaroló pártállami diktatúra gépezetének vezető posztján ugyanezen titkos jelentések olvasója erkölcsi fölényben van, addig ez a múlt szintúgy nem földolgozható.

 

 

A Medgyessy-kormány hivatali ideje első másfél esztendejében rendkívül sikeresnek tűnt, aztán fél év alatt elveszítette a hazai közvélemény, a globális pénzügyi körök, majd jelentős mértékben saját politikai bázisa bizalmát is. A történet persze korábban kezdődött. A magyar gazdaság egyensúlytartó növekedése már az előző kormány osztogatása révén veszélybe került. Az utolsó pillanatig vesztésre álló szocialisták afféle minden mindegy alapon rátettek még vagy három lapáttal a kampány finisében ("jóléti rendszerváltás"), s ezzel - némiképp önmaguk számára is váratlanul - nyertek. A focit meg a politikát győzelemre játsszák, mondhatnánk, csakhogy van egy kis különbség a kettő között. Az utóbbiban a győzelemmel nem véget ér, hanem elkezdődik a meccs: kormányozni kell. Bár ez hosszabb távon súlyos nemzetgazdasági következményekkel fenyegetett, a rövid lejáratú kampányígéretek nagy részét meg kellett tartani. A baj akkor vált súlyossá, amikor Medgyessy és a szocialisták nem tudták abbahagyni az osztogatást. Jöttek a helyhatósági választások, a mesés közvélemény-kutatási adatok - és jött az újabb "száznapos program", jöttek az újabb "jóléti intézkedések". A makrogazdasági mutatók pedig vészesen romlottak. Nőtt az államháztartás hiánya, az államadósság, az infláció, csökkent a versenyképesség, a növekedés. Sorra érkeztek a hazai közgazdászok, majd a külföldi pénzügyi körök figyelmeztetései - mindhiába. Medgyessy és a szocialisták 2003 végéig képtelenek voltak szembenézni a helyzettel. Pedig a népszerűségi mutatók zuhanása jelezte: már a "panelprolik" is tisztában vannak vele, hogy a jóléti rendszerváltás lufija kipukkadt. (Ezen a ponton legalább zárójelben kénytelenek vagyunk megjegyezni, hogy ez a történet a hazai posztkommunista-globalista politikai-gazdasági elit egyik legkiválóbbnak, legfelkészültebbnek, legprofibbnak vélt képviselőjéről szól. Aki a Közgazdaság-tudományi Egyetem elméleti politikai gazdaságtan szakán végzett, majd doktorált. Aki aztán - egyre magasabb beosztásokban - több mint húsz évig dolgozott a Pénzügyminisztérium apparátusában "a gazdasági reform kulcsterületein". Aki volt pénzügyminiszter-helyettes, majd kétszer pénzügyminiszter: egyszer pártállami, egyszer pedig piaci viszonyok között. Jobboldali kurzusok idején hazai és külföldi bankok, gazdasági vállalkozások élén szerzett gyakorlati rutint.)

Medgyessy Péter az elmúlt két évben - mint gazdaságpolitikus, mint technokrata, mint kormányfő - leszerepelt. Ott volt sikeres - ott is csak átmenetileg -, ahol botcsinálta figurának tűnt: a kommunikáció területén. Amíg osztogatni tudott. Kerülni a konfliktusokat, a népszerűtlen intézkedéseket. A döntéseket. Normális esetben egy kormányzati ciklus menetrendje a következő: előbb a távolabbi célokat szolgáló stratégiai lépések, a rövid távon népszerűtlen, de hosszabb távon megtérülő reformok, aztán a ciklus végi osztogatás, a jóléti intézkedések, a népszerűség visszaszerzése. A Medgyessy-kormány ennek a fordítottját csinálta. A havi közvélemény-kutatások bűvöletében politizált. Amikor pedig baj lett, kapkodni kezdett. Méghozzá felelőtlenül. Arra a (szerencsére hamar kifulladt) közjogi ámokfutásra ugyanis semmi sem adhat felmentést, amelybe 2004. március elején kezdett a volt kormányfő (közös uniós pártlista, nép általi elnökválasztás, kisebb létszámú, de kétkamarás parlament, ezeket kicsikaró népszavazások stb.). Ilyen könnyelmű, meggondolatlan, a pillanatnyi népszerűség érdekében megfogalmazott javaslatokat eddig ugyanis kizárólag a szélről kiabáltak be a magyar politikai arénába. Demagóg, felelőtlen figurák. Most középről hangzottak el: a felelős miniszterelnök szájából. 2004 derekán alighanem a Magyar Köztársaság eddigi leggyengébb kormányfője és kormánya érkezett el hivatali ideje feléhez, majd kényszerült váratlanul távozni az európai parlamenti választásokon elszenvedett vereséget követően.

 

 

Medgyessy Péter örökölte az Orbán Viktor által kialakított, a prezidenciális kormányzás felé húzó uralmi intézményeket - például a megnövelt hatáskörű és eszközrendszerű kancelláriát -, Orbán kabátja azonban lötyögött rajta. Nem csupán a döntésképtelenség vagy az azt kompenzáló ideges kapkodás jelezte ezt, hanem a koncepció, a megfelelő politikusi intellektus és politikusi szenvedély nyilvánvaló hiánya is. A kormányfő és a szocialisták számos fogást eltanultak Orbán és a Fidesz kommunikációjának kereskedelmi tévékhez igazodó posztmodern populizmusából, de legtöbbször csak reagálni tudtak az ellenzék kezdeményezéseire. Ez a saját politikai koncepció hiányát jelezte. Ahogy Tabajdi Csaba írta: "a politikai marketinghez kevés a reklám és a csomagolás, eladható áru is kell".

A szocialista politikai áruhiány tünete volt a "szakszerűség", a "modernség", a "pragmatizmus" rendszerváltozás óta tartó ideológiapótlék-dömpingje is. Ahogy a markáns nemzetpolitikai stratégia hiányát jelezte az üres "európázás" és az ellenzéki Fidesz kezdeményezéseire reagáló, "követő" külpolitika. Mindez egy még régebbről és mélyebbről indult és vészesen előrehaladt kiüresedési folyamat kései etapja volt. Azé a szellemi, ideológiai és morális kiürülésé, amely talán a hatvanas-hetvenes évektől, talán 56-tól tartott. Attól kezdve, hogy a kommunisták előbb megsejtették, majd tudomásul vették: a nyugati kapitalizmus és parlamentarizmus meghaladását célul kitűző igazságos, kollektivista társadalom csupán megvalósíthatatlan ábránd. Innentől a politikai stratégia helyét egyre inkább az adott helyzethez való rugalmas alkalmazkodás, a válságkezelés és az egyéni boldogulás taktikai játszmái foglalták el.

Mindez a politikájuk személyi vonatkozásaiban is tükröződött. A két miniszterelnök alakjában. A figyelemre méltó taktikai érzékkel és politikusi szenvedéllyel bíró, de összességében anakronisztikus posztkommunista apparatcsiknak tetsző Hornéban, illetve a modernebbnek tűnő, de gyengébb, fáradtabb és kiégettebb Medgyessyében. Nem állított ki túl jó bizonyítványt a szocialista politikusi mezőnyről, hogy végül jobb híján őt voltak kénytelenek - immár nem először - újrapolíroztatni és reaktiválni. Az MSZP mély válsága jelezte a megújulás szükségességét és annak sürgető igényét. Ez a szükség és ez az igény gyakorlatilag 1988 óta folyamatosan jelen volt a pártban. Ám hiányoztak a hozzá rendelhető markáns társadalom- és nemzetpolitikai célok és az ezeket megvalósítani akaró és tudó eltökélt politikusok.

Ilyen cél(ok) és ilyen politikus(ok) csak a Fideszben volt(ak). Orbán Viktor - ahogy Tölgyessy Péter írta - 2004-ben már korántsem az a félelmetes, autokratikus figura a nem jobboldali választótömegek szemében, akinek 2002-ben tűnt. Annak ellenére, hogy ő maga és hatalomkoncentráló törekvései mit sem változtak - főként Medgyessyvel és a szocialistákkal szemben -, olyanok is újra a határozott, a cselekvőképes, az ígéreteit valóra váltani tudó politikust látták benne, akik annak idején féltek tőle és ellene szavaztak. 2004 derekán úgy látszott, a fáradt, kiüresedett, megkopott utódpárt nehezen tudja őt még egyszer megállítani fáradt, kiüresedett, megkopott politikusaival, öregedő és fogyatkozó szavazóival. A jelek arra utaltak, hogy azt a hosszú távra berendezkedő hegemonista uralmi-hatalmi koncentrátumot, amelynek a veszélye Horn és az utódpárt 1994-es újbóli kormányra kerülésével rémlett föl, a 2006-tól újra kormányra lépő Orbán és a Fidesz fogja felépíteni. Baloldali helyett jobboldali, posztkommunista helyett kontra-posztkommunista tartalommal és arculattal.

 

 

2004 nyarán, az európai parlamenti választásokon elszenvedett súlyos vereséget követően patthelyzet jellemezte az MSZP-t. Amely a kormányfő tehetetlensége és kapkodása, a pártban kialakult vezetési válság, illetve a tagság növekvő, de alakot és irányt ölteni képtelen elégedetlensége nyomán jött létre. Ekkor úgy tűnt, az utódpárt nemcsak a tartós hatalmi-uralmi hegemónia egykori esélyét veszíti el menthetetlenül és véglegesen, hanem a rivális váltópárt pozícióját is. A patthelyzetnek és a tehetetlenségnek azonban egy csapásra véget vetett az augusztus végén váratlanul, drámai körülmények között lebonyolított miniszterelnök-csere. Ez nemcsak a kormányzat, hanem a párt, sőt alighanem az egész magyar belpolitika vonatkozásában is új dimenziókat teremtett.

Gyurcsány Ferenc személyében az MSZP tagsága megtalálta azt a politikust, aki a kormányfőként leszerepelt Medgyessy Péterrel szemben - illetve Orbán Viktor ellenében - megjeleníti a határozott és cselekvőképes miniszterelnök típusát. Aki e szerep betöltésére nemcsak időlegesen, de a jelek szerint tartósan is alkalmasnak tűnik. Bár számos ponton támadható, ma egyedül ő látszik olyan baloldali politikusnak, aki Orbánhoz mérhető koncepcióval, dinamizmussal, akarattal és önbizalommal bír. A kritikus napokban mutatott helyzetfelismerése, taktikai érzéke, bátorsága, továbbá kommunikációs készsége nem akármilyen politikusi erényeket sejtettek. Ám nem lehetett tudni (s még ma sem lehet igazán), hogy ezek az erények és képességek mennyire és meddig kamatoztathatók, hisz Gyurcsány roppant szűk gazdaságpolitikai mozgásteret örökölt elődjétől. Aki - mint láttuk - fordított ciklust vitt: az elején osztogatott, a megszorítások kényszerét testálva ezzel utódjára. Aki érdemi gazdaságpolitikai intézkedésekkel aligha foghatja ki a szelet az Orbán-féle populizmus vitorlájából. Maradnak a gesztusok, a stílus, a kommunikáció. S bár ezek hatása nem lebecsülendő, mindenképp korlátozott. Például időben. Az új arc mindig vonzó, mindig várakozást és rokonszenvet ébreszt, de ezek az érzések általában rövid lejáratúak, hatásuk a tapasztalatok szerint maximum fél év (lásd Boross Péter kezdeti népszerűségét, majd ennek elkopását a 94-es választásokig). A szocialistáknak emiatt bizonyára jobb lett volna későbbre időzíteniük a kormányfőcserét. Ám akkor - jól előkészítve és megszervezve - nem ilyen hirtelen és drámai körülmények között zajlott volna le, nem keltett volna ekkora figyelmet és várakozást, s főleg nem hozta volna ezt az eredményt.

Gyurcsány Ferenc megválasztása nemcsak a kormány, de szükségképp a párt megújítását is maga után vonja. Egyfelől a vezetését. Hisz a történtek után nyilvánvaló: az ő elsöprő győzelme egyúttal a régi pártelit súlyos - hosszabb távon alighanem megsemmisítő - veresége. Ezt igazolja, hogy a miniszterelnök nemzedéktársa és barátja, Hiller István októberben a legcsekélyebb nehézség - és rivális - nélkül foglalhatta el az MSZP elnöki posztját. Bár kettejük kapcsolata kiválónak tűnik, mégis valószínű, hogy Gyurcsány - ha nem hibázza el - előbb-utóbb átveszi a párt irányítását is. Előbb ténylegesen, majd intézményesen. Képességei, habitusa, dinamizmusa s nem utolsósorban életkora folytán az MSZP utódpárti jellege szükségképp elhalványul: posztkommunistából előbb-utóbb posztmodern párttá válik. Ez új kapcsolódási pontokat nyithat a társadalmi, illetve a politikai értelemben vett középrétegek és a fiatalabb generációk felé.

A miniszterelnök-váltás óta eltelt fél év azt látszik megerősíteni, hogy Gyurcsány debütálásának kezdeti sikere tartósítható. Hogy az új seprő effektusnál alighanem többről van szó. A miniszterelnök vitathatatlanul átvette ellenfelétől a kommunikációs és a politikai kezdeményezést, majd sikeresen visszaverte annak a népszavazással indított ellentámadását. A közvélemény trendje megfordult: az MSZP támogatottsága az év végére csaknem utolérte a Fideszét, a hivatalban lévő kormányfőé pedig hajszállal megelőzi elődjéét - egyben kihívójáét. A közvélemény-kutatók még nem regisztráltak Magyarországon akkora népszerűség-növekedést, amekkorát az új miniszterelnök az elmúlt hónapokban elért.

A tizenöt esztendővel korábbi rendkívüli kongresszuson létrejött utódpárt 2004 augusztusában ismét rendkívüli kongresszuson hozott sorsfordító döntést. Az új kormányfő személyéről tudatosan - egy új párt létrehozásáról ösztönösen. Az előbbi megválasztása kockázatot és esélyt ígért az utóbbi számára.

Akkor a kockázat tűnt nagyobbnak - most az esély.

Debreczeni József cikkére következő számunkban visszatérünk.