Fischer Mária
Másodpercnyire a tél
Földre szakadt lyukacsos fátyol a ködtakaró.
Ablakokat, kapukat, házfalakat maszatol
távolivá, idegenné. Csak a képzeletem
játszadozik nevenincs színekkel, s szövetét
szőném újra az ősznek, sűrűn erezett,
napfényes szövetét. Abból lenne ruhám,
nagy kalapom; körülöttem kavarogna a bál;
hullana rám falevél, rózsaszirom, pihetoll,
bódító liliom. Most valahol nyugalom
van, nyár és meleg. Imbolygó lámpavilág
vész el, a szürkület átjárja a filcesedő
elmét. Meglepetést nem várok, Habakuk.
Hívjál néha, vagy írjál hosszú levelet!
Hátha szelídül e mély csendben a várakozás.
Testre szabott
Testre szabott a mez. Új ruha. Emberedik,
domborodik, nekidől és könyököl. Betanult
mozdulatok sora. Itt mindig sikkes a póz,
jó a modell haja; mert fújja a szél a haját,
mindig fújja a szél - földeken és tereken.
Nézik a férfiak, elnézik a nők. Fotogén,
extravagáns, kiagyalt. Megmutatós fiatal.
Kellék egy kocsihoz, flitteres éjhez, utak
fényéhez, valamint egy "nesze semmi, de fogd
meg jól"-féle hatás. Kész kofaság az egész.
Észreveszem: savanyú szőlőt rég nem eszem.
Másokat izgat a kép, képletesen - s az a pénz,
már ami nincs, de beszél - lótiban és futiban.
Most fentről nevet egy nő - és száz foga van.
Egyszer napnyugaton
Elkoszlott papucsát földhöz csapja a bölcs.
Mit mondhatna nekem? Hogy bölcsőm a világ
és majd sírom is az lesz? Hogy nincs szerepem,
távlatom álmokon innen? Tévedni szabad.
Mondják, hogy szabad. Eltűnhetek egyszer a nap
fénye mögött, ahol Atlasznak lányaival
terhes az Éj, s az aranyló almák kitalált
fája magonc, amolyan csepp életke csupán -
rá is léphetek. - Irdatlanok ott az idők.
Nincsenek őrök; örökmécsnek lángja a láng
lappangó tüzeken túl. Lehet, ott a regék
holdszínű szövetét megszövöm; árva hegyen,
hűs széljárta hegyen lengetem át a selyem
szálakat - és leborul rám is a jéghideg ég.