Bánki Éva
Fődalok
(Raimbaut d'Aurenga)
Emez palotácskát, hol hölgyem
a kapuját nyitja, már ismerem.
A főkapun vendégek járnak:
tűznyelők, férjek, katonák, sógorok.
Én titokban lopózhattam hozzá,
kuvikok közt, éjnek idején. Mint a korom,
vagy a füst, úgy ragadt a sötét. Egy szobalány
megállított, a falhoz húzott, suttogva kérdezte,
Simon Monfort meddig késlekedik még.
Soha nem hallottam ezt a nevet.
Ám megtaláltam a fehér ajtót, hölgyem
szobáját, a palotát a palota mélyében.
Nem léptem be. Minden csontom érezte,
hogy hölgyem vetkőzik odabent.
Más nem történt,
reggel felébredtem egy hófehér kertben.
Madarak beszéltek hozzám,
úgy tűnt - egyetlenegy pillanatig -,
hogy értem őket.
Emez palotácskát, hol hölgyem
a kapuját nyitja, ölét kitárja,
unom nagyon. Mert nincs
oly költő, lírai hős,
ingyenélő, kit kéjre
halálhörgés tanít.
Mert sok ám a rémség nálunk!
Sok ám a vád, a félsz, az iszony!
Évente egy polgárháborúcska,
urak dúlása, zaj, rombolás, orkán
mikor a füledben vagy a koponyádon
gyilokzaj csattog.
Aztán rend lesz,
béke, szerelem. Új főnök.
Megint a megint: a tavasz.
Rímelni tanítom a pacsirtát.
Számolom a parkban a halottakat.
Emez palotácskát, hol hölgyem
a kapuját nyitja, már nem bánom én. Kócsagok
sétálnak fel-alá, a hal a víz mélyén hagyja
mosolyát, vonul minden vad, a Könyvek
könyvének összes állata a pusztulás felé.
Hát csak ne kérdezz semmit! Hölgyem nem szereti,
ha a borivásban megzavarják. A borostyánból
vörös lesz, a vörösből borostyán vagy
hófehér, ha ujjai a pókhálós palackot érintik
Hát csak ne faggass - mondja.
Ám semmi sem tart vissza dühös kezet.
A tettető mit sem tud a tettről,
miként a villámló fény se az égzengésről,
a ragyogókék, makulátlan égbolton.
Ideje volt már, igen!
Mit sem tud a halálról a halálfélelem -
a kiömlött bor összekeveredett.
Faggattam, megöleltem, megöltem.
Most itt ülök egy
napsütötte kertben,
és hölgyemre emlékezem.
Emez palotácskát, hol hölgyem
a kapuját nyitja, álomban látom már.
De foszladozik, reszket a kép,
mintha kezemben fordított
hímzést tartanék.
Fordított világ! Figyelem télen
a tavaszt, keresem a gyűlölet
visszáját, az akác illatát, a galagonya
színét, Auvergne dombjait,
a szerelemhez vivő ösvényt.
A vért a hó itatja fel.
A bánatot fiatal remény.
Emez palotácskát, hol hölgyem
a kapuját nyitja, láttam már. Kő hull a hóra,
szerelmem ablaka vak madár. Egy lovas nyugat
felé tart, pillantásom elkíséri - ám nem tudom,
miért utazik, aki tudja, minden megtörtént.
Láthatnám hölgyemet újra. Régi sértést
katona nem bocsát meg, harag nőre kezet
nem emel soha. Figyelem őt. Játszom
az udvarán a nedves kövekkel.
Innen lódítottak ki. És amaz palota
nem lett sötétebb, és hölgyem se szomorúbb.
Állok ablaka előtt, vigyázni
tanulok, magamra vigyázok.
Kő rejteget mély kínt.
Cicomázom a verseim.
Dal már nincs. Tanulnom kell
üres betűkbe életet lehelni, csupasz fényt,
bármit. Nézd csak, a kútnál megmosdik
egy pásztorlány. Az idő akaratos.
Mindig ugyanaz történik.
Mellékdal
(Beatriz de Dia grófnő)
Megtört szívemre nincs gyógyír
Kérded, jó lovag, mi hír
udvaromban, hogy töltöm nélküled
a téli napokat.
Azt képzeled, lovag, jó a kedvem?
Dalaid, melyeket cinkék hordanak
szerteszét Auvergne-ban,
megnevettetik az embereket,
hiszen tobzódsz, taposol, ficánkolsz
tucsogsz mindenféle iszamos
vad kéjben!
Láttál-e már, lovag, halat, mely víz alá rejti mosolyát?
És rímeid mily suták-buták!
A derék szomszédok, hő pártfogóid,
kik lovadra nyerget, sisakodra forgót szereltek,
most még csak nevetnek fogcsikorgatva,
ám tavasszal megnézik, mily messzire jutsz
majd, ha a ló farkához kötik becses sarkadat...
És mennyi nő! Mennyi-mennyi palotácska!
Ne közelíts, ne üzenj, ne esengj!
Megtört szívemre nincs gyógyír.