Bakos András
Égők
Nem volt függöny, így tisztán látta
odakintről a több emeletes
kristálycsillárt. Derékmagasságig
lógott le a fehér mestergerendáról,
és folyton világított: éjszaka erős fénylángok,
nappal olyan ember gyulladt szeme,
aki egész éjjel nyomta az ipart.
Ám a kis vályogház tisztaszobájában
senki sem mutatkozott, amikor ő erre járt.
Egy éjjel pontosan itt, az ablak előtt robbant le
a busz. Tíz óra lett, fél tizenegy, aztán éjfél,
a csillár diadalmasan fénylett, de nem ment be
a szobába senki. Valakinek pedig
lennie kell, aki néha kicseréli a csavart
égőket. Az azért érdekes lenne, tűnődött,
ha ezek itt tovább bírnák, mint ő.
Kéksége
Hiába kérdeztem tőle többször is, mi az a kék
a fürdőszobai polcon álló címkétlen üvegben,
amit a régi lakásából hozott ide magával.
Nem válaszolt, csak mosolygott,
mint egy jóakaró. Aztán végleg itthagyott
bennünket. Habfürdőnek látszó, hajnalban,
este ibolyaszínű folyadék. Egyszer talán áradni
kezd. Ledobja a kupakot, a koppanás után
halkan ömlik a járólapokra, kicsit hígul
a levegőn, de terjed, nő tovább,
egészen a mennyezetig. Az ember lassan
hátradől a kádban, és nézi, ahogy a felszín
már ettől a mozdulattól is hangtalan
hullámokat vet odafönn.
Ballada
A disznótor örömeiről beszélgettek
vörös terítőjű asztal mellett, gyertyafénynél.
Később hosszú csend lett, amit nehezen
viseltek a munkatársak. Egyikük végül
elkezdett beszélni egy lányról, aki,
mikor hazakísérte, behívta őt,
leültette a konyhában, és egy jénai tálat
tett elé, mondván, olyan férfinak látja,
aki már megtanulta értékelni az ilyesmit.
Körözött volt. A kenyér hozzá: szikkadt,
vastag héjú. Ahogy éjféltájt az üres tál
fölött összenéztek, látta, hogy a lány didereg.
Nem működött a fűtés, vagy csak
takarékoskodott vele. Most lenne jó
bekapcsolni egy rádiót, mondta a lány,
ilyenkor már senki sem beszél, csak zenét
adnak. A férfi előtt beszéd közben talán fölrémlett
a lány arca, mert váratlanul abbahagyta a mesét.
Valaki cinkosan a folytatásról érdeklődött,
másvalaki leintette, és a gyertyalángba
bámulva azt mondta, tényleg így válhat
emlékezetünkben egy hétköznapi étel
a valaha evett legfinomabbá.
A felszín
A tó vize fodrozódni kezd, és ő hiába várja,
hogy ugyanúgy elsimuljon, ahogy eddig:
hullámzik tovább, holott a szél a csónak
körül éppen elállt. Alig észrevehető porfelhő
emelkedik a távoli parton, mögötte árnyék
kúszik föl a hegy oldalán: a por árnyéka,
vagy egy még láthatatlan felhőé. A víz zöldülni
kezd, a közelben ponty fordul a felszínen;
cücköl, ahogy állítólag errefelé mondják.
Fél órán belül a legközelebbi partra kell
evezni, nem a hullámok, hanem a szélbe
keveredő fojtó vízpára miatt. Amikor
először járt itt, már a kiteljesedett
vihart nézhette, és hallgathatta éjjel,
az idegen illatú ágyból. A fürdés akkor is
elmaradt. Most pedig nem mondja ki
a legfontosabb kérdést, ami akkor is fúrta
az oldalát: miért nem lehet végre elfelejteni,
ki is ő, és mit érdemel? És vajon mivégre
ez a hideg, hivalkodó szépség,
amit lehetetlen megszeretni?